Somogyi Néplap, 1962. december (19. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-18 / 295. szám

SOMOGYI NÉPLAP 6 Kedd, 1962. december HL A ZENEISKOLA KODALY-ESTJE Kodály Zoltán 80. születés­napja alkalmából a két héttel ezelőtti díszhangverseny után, szombaton a Liszt Ferenc Ze­neiskola is ünnepi műsorral köszöntötte a mestert. Az est hangulatában, színvonalában egyaránt méltó keretet nyúj­tott legnagyobb élő zeneszer­zőnk csaknem hat évtizedes munkásságának ünnepléséhez; A közönség ezúttal csaknem zsúfolásig megtöltötte a Bar- tők-termet, és forró lelkesedés­sel köszöntötte — az előadó­kon keresztül — háromszoros Kossuth-díjas zeneköltőnk szellemét, alkotóművészetét. A születésnapi köszöntő csok­rot a nagy mester kórusművei­ből, népdalfeldolgozásaiból és kamaraműveiből állították össze igényesen, az alkalom­hoz illő színekben és változa­tossággal. S jegyezzük meg az est egyik legnagyobb értéke­ként: örömmel láttuk és hal­lottuk városunk három jó ké­pességű gyermek- és felnőtt­kórusát. Bár követendő példa lenne, bár a kaposvári kórus­mozgalom minél több, repre­zentáns eseményét ígérné ez! Örömmel és szívesen tapsol­tunk a MÁV Leánynevelő In­tézet kórusának elsőként. Ma­yer Istvánná vezetésével a Ka­talinkát és az Esti dalt éne­kelték kedves, üde hangszín­nel. Nyakas József ünnepi megemlékezését ismét gyer­mekkórus, a Tóth Lajos Álta­lános Iskola énekkara követte Zákányi Zsolt vezényletével. Az igényes, kifejező előadásban megszólaltatott Gergelyjárás és Cigánysirató közül — erőtlen befejezése ellenére — az utób­bi drámai tónusai emlékezete­sek különösképpen. Fénypontja és másik ki­emelkedő értéke volt a műsor­nak Török Erzsébet Kossuth- díjas művész föllépése. B. Itt- zés Irmával négy biciniumot adott elő, majd szólószámaiban (öt mari népdal; Három árva; A csatári hegyek alatt; Kitrá- kortty mese; Egy nagyorrú bol­ha) nyújtott ritka művészi él­ményt. Művészetében hangjá­nak tömör zengését s az impo­náló technikai készséget di­csérhetjük elsősorban s a kife­jezőerőnek azt a széles skálá­ját, amely fölényes biztonság­gal talált utat a szívekhez a székely népballada drámai ké­peiben és a tréfás népdalfel­dolgozások sziporkázó humorú tolmácsolásával. Kodály Zoltán kamaramuzsi­káját az Adagio Szirányi Lász­ló (hegedű), a Marosszéki tán­cok Szabó András (zongora) előadásában, illetve az I. Vo­nósnégyes első tétele képvi­selte a Kaposvári Vonósnégyes (Szirányi László, Geibinger Sándorné, Geibinger Sándor, Szentjóbi Miklós) tolmácsolá­sában. A Magas kősziklának és a Nausikaa című dalokat B. Ittzés Irmától hallottuk. Befejező számként lépett pó­diumra a Kaposvári Vikár Bé­la Kórus. Előadásukban Nya­kas József vezénylésével elő­ször A szabadság himnusza csendült fel inkább ünnepélyes pátosszal, mint forradalmi len­dülettel, holott a mű lelke és sajátos varázsa éppen ez volna. Ellenben a Háry János Inter- mezzójának kiforrott, minden apró részletében igényes, gon­dosan árnyalt és muzikális be­mutatását méltán fogadta szűn­ni nem akaró tapsorkán. Szép volt. Reméljük, módunk lesz még hallani szimfonikus zene­kari kísérettel is. Walünger Endre Űjabb sikerekben gazdag tíz évet! A BM Somogy megyei Rendőr-főkapitányság »Szo­cialista Kultúráért-« címmel kitüntetett művészeti együtte se december 15-én ünnepelte fennállásénak 10. évforduló­lóját. A jubiláló együttes népsze­rűségét mind a délutáni, mind az esti előadáson telt ház bi­zonyította, és a gonddal ösz- szeválogatott jubileumi műsor számai után feücsattanó tapsok érdem szerint jutalmazták az ünnepi est szereplőit, minde­nekelőtt pedig a tánckar egy- egy virtuozitásáról számot adó produkcióját. Az együttes tízéves áldoza­tos és sokszor fáradtságot nem ismerő munkája során tapasz­talhattuk eddig is, hogy en­nek a Kaposváron oly jól is­mert, falvainkban oly nagy szeretettél emlegetett csoport­nak a tánckultúra alkotó szol­gálata a legjellemzőbb vonása legrokonszenvesebb erénye. Ezúttal csak korábbi megálla­pításainkat erősítette meg a kitűnő táncosokból álló tánc­kar valahány műsorszáma. Et­től a munkát munkával — majd két és fél órás műsorral — ünneplő együttestől van mit tanulniuk más csoportjaink­nak. Kivált az együttes tánc­karától van mit tanulni. A régről ismert arcok mellett sok ismeretlen fiatal arcot láthattunk. Okosan nevelik itt az utánpótlást, s ez nagyon megnyugtató. A táncok fris­sek, sodró erejűek és játéko­sak voltak. Az előadásmód pe­dig kifogástalan. Különösen tetszett a Lassan, komótosan, a Karosai és a Pusztafalusi páros tánc, nem kevésbé a Pántlikázó páros tánc vagy a Somogyi karikázó, ami koro­nát tett a ténckar aratta si­kersorozatra. Nem kevés sti­Mzáltságot érezhettünk azon­ban Együd—Biczó cigánytán­cában. Tátrai Irma Grieg Solvejg dalának, valamint Verdi Ál­arcosbál című operájából Osz­kár áriájának előadásával já­rult hozzá az est sikeréhez. Ugyancsak sok kellemes per­cet szerzett a jubileumi est közönségének Szenyőri Hor­váth Imre népi zenekara; Nagyné Nógrádi Gizella, aki József Attila Ars poetica cí­mű versét adta elő, később pe­dig — műsoron kívül — egy remekül tolmácsolt Sinika-ibal- ladával lepte meg a hallgató­ságot. Nem szabad ünneprontásnak elkönyvelni, ha megjegyezzük, hogy a műsornak a változatos­ság igényével összeválogatott számai közül a színjátszók elő­adáséban látott jelenetek gyengének hatottak. Az alka­lom megérdemelte volna azt, hogy a jó erőkkel rendelkező színjátszók új jelenetekkel gaz­dagítsák repertoárjukat, új je­leneteket mutassanak be. A rádióból, a televízióból, az Or­szágos Rendező Iroda kapos­vári vendégjátékaiból unalo­mig ismert villámtréfa és a másik két jelenet (Szép vidék és A papa helyezkedik) he­lyett szívesebben láttunk vol­na mást, a nevettetésfoen is újat. Csalódást éreztünk, még­is szívből kívánjuk, hogy újabb sikerekben gazdag tíz év múlva még ennél a szom­batinál is színesebb, tartalma­sabb jubileumi műsor alkal­mával köszönthessük a BM Somogy megyei Rendőr-főka­pitányság komoly erőt képvi­selő művészeti együttesét. László Ibolya Uatzu^áqoUtnpiá&& Burlington városá­ban nemrégen meg­kezdődött egy hamis gongütésre 1962. év hazugjainak hatal­mas bajnoki mérkő­zése. A szigorú zsű­ri tiszteletbeli elnö­ke Münchausen bá­ró lett volna, de mi­után ő már elköltö­zött a túl világi va­dászterületekre, egy helybeli republiká- nus szenátort vá­lasztottak meg e tisztség betöltésére. A zsűri tagjai kö­zött volt két ameri­kai újságíró, egy te­levíziós riporter, egy tőzsdebizományos és a biirlingtoni főis­kola történelemtaná­ra. Mind-mind olyan hazudozásban meg­őszült férfiak, akik hivatásszerűen űzték ezt a mesterséget. Ilyen szigorúan ki­választott, szakmai­lag kiválóan képzett zsűri előtt nem lehe­tett érvényesülni mindenféle incifinci lódítással. A hosszú, nehéz, fej fej mellett hala­dó versenyzők mér­kőzése a következő eredményekkel zá­rult: Díjat nyert John Duke építési vállal­kozó. Mr. Duke elő­adta, hogy a házá­nak ereszén élő fecskepár olyan éde­sen énekel, hogy a közelben lakó cukor­betegek kénytelenek fülvédőt viselni. A Ferguson nevű va­dász foglalkozásából merített történetté1 érdemelte ki a zsűri dícséretét. Ferguson puskája olyan mesz- szire hord, hogy kénytelen a patront sóval megtölteni. A só konzerválja a le­lőtt vad hú?át, így nem romlik meg, amíg a derék vadász oda nnm ér. Kitűnő helyezést ért el Tom Jenkins zeneszerző. A közön ség ugyan nagy tün­tetést rendezett elle­ne mondván, a ze­neszerzőnek vérében kell lennie a hazudo- zásnak, hisz egyetlen hangja sem igazi. Am a zsűri döntését nem változtathatták meg. A díjnyertesek büszke sorába lépett Jenkins a következő történettel: »Egy ari­zonai fe^tő olyan realisztikusan festet­te meg a Rhode-fo- lyót, hogy mikor ki­áradt, belefulladt.« Az első díjat e sport legkiválóbb művelőiének adt^k. aki távollétében vett részt a nemes ver­senyben. Adenaueré lett a hatalmas ezüst- serleg a több alka­lommal eh^mételt ki­jelentéséért, hogy nin^enek már náelk Nyugat-Nemetorszag- ban. S. I. MIHÁLYI MARGIT: KISMAMA^ Dami bácsi Kismama nagyon különösen viselkedik. Már egész délután figyelem. Sóhajtozik, köhécsel, meg-megtörölgeti Kispapa ké­pét, elrebeg egy-egy imát, pi- tyereg egy sort, aztán elpirul, és titokzatos képeket vág. — Megkérték a kezem! — közli végül szendén, és szé­gyenlősen elfordítja a fejét. Irul-pirul. Lelkesedésem határtalan. Nagyon helyeslem. Elönt az izgalom. Ki lehet? Ismerős? — A Dami — mondja, mint egy süldő lány. Hát persze! Ki is lehetne más, mint Dami bácsi! Az örök imádója. Már diákkorában is az volt. Kismama az első nagy szerelme még mindig. Irigylem. Ma már nincs ilyen. Kár! De nem csudálkozom. Aki így tud főzni! Tudja a huncut, mit csi­nál! Kismama arca megmered. Végigmér megsemmisítőén. És sokáig néma a mélységes fel­háborodástól. Aztán kitör. Hát mit gondolok? Csak a f őzt jé­ért. Hát ö csak annyit ér? Nem modern szerelem ez! Aztán új­ra ellágyul, és szemérmesen mosolyog megint. Szerelmes a Dami, bizony. Habár ilyesmi­ről nem illik beszélni előttem, de így van, és azonkívül ki van neki? Csak mi! Hát kinek mondja el? Ez nem kis dolog, ezt meg kell fontolni ezerszer! Virágokat küldöz, levelet ír, verset. Az ablaka alatt sétál! Szegény Kispapa, de hát olyan rossz egyedül, és ő még nem öreg?! Iszom füleimmel a szavait. Angyali apróka öregasszony, és hogy beszél a szerelemről! Hol vagyok én tőle? Nekem még nem írtak verset! Nem sétálnak az ablakom alatt! Vagy még korai? Majd hetvennyolc éves koromban? Sajog a szivem. Irigylem Kismamát. — Tessék hozzámenni! ■— kiáltom lelkesülten. Újra begyet ereszt, és sértő­dötten néz rám. Micsoda hebe­hurgya vagyok. Kétségbeejtő! Annyira sürgős, nem ér ő rá? Hát azt hiszem, ezt el lehet sietni? Előbb meg kell ismer­jék egymást! Ahhoz meg idő kell és alkalom. Aztán meg kérdés, hogy összeillenek-e lel­kileg. Szereti-e úgy öt, hogy kitartson mellette az egész életre? Manapság nem sok jó példa van az ember előtt! Meg aztán hátha pazarló? Ilyenkor mindenik csak a szép oldalát mutatja. Kispapa egy volt! Aztán hátha lump, kár­tyás, vagy isten ne adja, eset­leg nőzik is!! Meghajlok Kismama bölcses­sége előtt. Mert Dami bácsi még csak nyolcvanéves. De hmilyen hetyke legény, mit le­het tudni?! (Vége.) CXXXXXXXX3000000000000000000í00000000000000000000000CXXXXXXXX)00CXXXXXXXX)000CX300000000O00000CXXXXXXXXXXXXXXXX30000C A SZERELEM úgy kezdő- -t*- diík, hogy meglátunk az utcán egy csinos nőt, és rend­kívül heves vonzalmat érzünk iránta. Ha a vonzalom kölcsö­nös, jobb, ha nem áltatjuk ma­gunkat, mert úgysem lesz be­lőle szerelem. Ha viszont a hölgy megvetően elfordítja a fejét, nyert ügyünk van, és bi­zonyosra veheti, hogy vadul beleszeretünk. A szerelem ál­talában nélkülözi a logikát, ezért ritkán fordul elő, hogy matematikaprofesszorok, filo­zófusok és elektronikus gon- dolkjodógépek szerelembe es­nek. Az említett rendhagyó eseteken kívül viszont bárkivel előfordulhat — korra, nemre és pártállásra való tekintet nélkül —, hogy egy komoly sze­relem martalékává válik, és olyan komolytalan cselekede­tekre ragadtatja magát, ami­lyeneket egyébként semmi szín alatt nem tenne meg. Ilyenkor nagy előszeretettel ajándéko­zunk virágot, dalt a rádióban, ruhát, cipőt, cigarettatárcát, hózentróglit és más olyan hasz­nos és haszontalan dolgokat, amiket normális körülmények között kapni és nem adni sze­ret az ember. Hosszú évezredek során ki­alakult egy olyan nézet, hogy a szerelem és az évszakok kö­zött szoros összefüggés van. Ennek az elméletnek legfőbb hirdetői a régi vágású sláger­szerzők, akik élemedett koruk­ra való tekintettel szerelmet csak tavasszal és dalban tud­nak elképzelni, így álláspont- jak tudománytalansága nem vitatható. A szerelem nem nö­vény, amelynek létét befolyá­solja az évszakok változása, hanem — lakáskórdés. Minden lakástulajdonos lehet szerel­mes, sőt mások is, de utóbbi nem 'ajánlatos, mert abból mindig baj származik. Ha két fiatal úgy érzi, hogy már nem bírja tovább, aikkor összeházasodik. Ezáltal a sze­relmespárból házaspár lesz, majd szülő s végül al- és fel­peres. Merthogy elválnak. A válás ma ugyanolyan velejáró­ja a házasságnak, mint régeb­ben a hozomány volt, csak még gyakoribb. ]Vf I A VÁLÁS, és hogyan 1 jelentkezik a közélet­ben? A válás, pontosabban a válásra való hajlandóság olyan állapota az embernek, amikor úgy érzi, hogy őt nem érti meg senki, s ezért fokozott lelki életre vágyik egy olyan vala­kinek a társaságában, akinek van érzéke az ilyesmi iránt. A válófélben levő embert rend­szerint nem szokta megérteni a felesége (férje), a párt- és KISZ-szervezete, a bíróság és a főnöke. Ez az általános meg nem értés végtelenül lesújtja a válni akaró egyént, és így to­vább. Elmondhatjuk, hogy a válni akaró ember lelkisége sokkal fájóbban tud tojni, mint a létező szervi betegsé­gek együttvéve, ebből kifolyó­lag őrülten szenved, és leissza magát. A szájhagyomány azt tartja, hogy a kritikus időszak a há­zasság hetedik esztendejében következik be. Mivel más, ugyancsak népi kútfőből táp­lálkozó nézetek a tizedik, il­letve a tizenkettedik esztendőt minősitik kritikusnak, nem általánosíthatunk egyértel­műen anélkül, hogy ki ne ten­nénk magunkat a nevetségessé válás veszélyének. A kérdés te­hát az: a házasfelek milyen döntő tényező hatásaként éb­rednek tudatára annak, hogy tovább nem halasztható az ügy, válni kell, de tüstént. A válóperek szaktekintélyei úgy foglalnak állást ebben a kérdésben, hogy a válás elha­tározása rendszerint akkor kö­vetkezik be, amikor a házas­felek kettő, de minimálisan .egy gyermekkel növelték a Ma­gyar Népköztársaság állampol­gárainak számát. Persze elő­fordulnak még olyan kirívó esetek, hogy némely emberi mivoltukból kivetkőzött ele­mek könnyelműen elválnak, mielőtt akárcsak egyetlen hon­polgárral is megajándékozták volna szocializmust építő tár­sadalmunkat. Az ilyeneknek csak azt mondhatjuk, tanulja­nak G. J. fődiszpécser esetéből, aki hat élő gyermek szülőaty­jaként adta be a válókeresetet megható példát állítva ezzel a felelősségérzetnek és a nehéz­ségek tudatos vállalásának. Ebből is látható, hogy van még tennivalónk elég. Sajnos, az a helyzet, hogy nem törődünk eléggé a váló fe­lek sajátos lelki életévéi, nem sietünk segítségükre legválsá- gosaibb óráikban. S ők letaglóz­va járják a város, az ország útjait, és vörösre sírt szemmel keresik azt á Valakit, aki meg­értené nagy fájdalmukat, és netán gyógyirral is szolgálna. Nagy szerencse, hogy az em­beriségen még nem lett telje­sem úrrá a cinizmus, és így egy Valaki mindig akad, aki kész az együttérzésre. Sőt a leg- újabbkori válástörténeti kuta­tások azt igazolják, hogy a váló felek ma már egyetlen lépést sem tesznek a váls érdekében addig, amíg nem találták meg azt a Valakit, aki majd meg fogja érteni őket. Miután ez a Valaki előkerült, nyugodt lé­lekkel el lehet válni, hiszen már van kinek és van miért el­panaszolni, hogy az ember csa­lódott feleségében (férjében), az emberiségben, és voltakép­pen soha nem is részesülhetett abban a valamiben, amit úgy hívnak hogy szerelem. Ilyen alapos és körültekintő előkészítés után a váló felek a bíróság elé járulnak, ahová megidézik az Együttérző Vala­kit is, hogy mondaná el, mi­lyen szörnyűséges körülmé­nyek között élitek a Váló Felek éveken át. Az Együttérző Va­laki természetesen elmondja, hiszen éppen néhány nappal azelőtt mesélte neki a férj (feleség), hogy milyen rosszul éltek, tehát ha valaki, úgy ő igazán tájékozott ebben az Ügyben. A bíróság ezután elvá­lasztja a szenvedőket, hogy azok újból elölről kezdhesse­nek mindent, csak most már külön-külön, egy más Valaki­nek az oldalán. A gyerekeken néha civódnak egy keveset, de annak már senki nem tulajdo­nít különösebb jelentőséget, és hamarosan el is felejtik, hi­szen a Házas, majd Váló Fe­lekből ismét szerelmespár, sőt szerelmespárok lettek. Elmondhatjuk tehát, hogy a boldogságot manapság két do­log garantálja — az eljegyzés és a válás. És talán nem is olyan soká ránk köszönt az a kétségkívül érdekes korszak, amikor majd napi átlagot szá­mítva többen válnak, mint ahányon házasodnak. Ivanics István Az optimizmus rekordja A svéd Sven Brimsson be­bizonyította, hogy ő a világ egyik legnyugodtabb idegze­tű és legoptimistább embere. A Kaspi-tengerem utazva ke­resztülesett a hajó korlátján, bele a vízbe. Az esetet, csak hat árával később vették ész­re. A kapitány — bár sem­mi reménye nem volt — megállíttatta és visszafordít- taitta a hajót. Néhány óra múlva a hajó legénysége cso­dálkozva pillantotta meg Sven Brimssont, aki egy filo­zófus hidegvérével, nyugod­tan tempózva úszott a hajó felé. A csípős nyelvű Vincent Auriol René Coty volt francia köztársasági elnök temetése után Vincent Auriol, szintén francia exelnök kijelentette: »Coty temetésére De Gaulle is eljött, az enyémre biztosan nem fog eljönni. En azonban nem vagyok bosszúálló: én az övére elmegyek.-» ... W. B. Shaw mondása »■Fabatkát sem ér az a har­minc éven aluli fiatalember, akinek van némi fogalma a fennálló társadalmi rendről, és mégsem forradalmár.-» * * * A borzalmas útlevélképekről A párizsi Operaház kör­nyékén egy utazási iroda ki­rakatában olvasható a követ­kező felhívás: »Mihelyt ön erősen kezd hasonlítani a sa­ját útlevélképéhez, akkor el­érkezett az ideje, hogy üdülni menjen!» * * * Micsoda gondok! Az amerikai állatvédő egyesület egyik tagja sokat tépelődik a molyok sorsa fö­lött. Hogyan is lehetett eze­ket a szegény molyokat arra ítélni, hogy forró nyárban vastag prémek között éljenek, míg a téli hónapokban meg kell elégedniük a fürdőru­hákkal? — ezt a kérdést veti föl állandóan tagtársainak. A sok tépelődés ellenére ez- ideig nem tudott megoldást találni kedvenced részére. Tapintatos kifogások — olcsón Londonban új vállalatot létesítettek, amely megren­delésre, kevés ellenszolgálta­tásért tapintatos és meggyő­ző kifogásokat szállít minden elképzelhető esetre és alka­lomra. Az új vállalat hatalmas forgalmat bonyolít le. Somogyi Néplap Az MSZMP Somogy megyei Bizottsága és a Somogy megyei Tanács lapja. Főszerkesztő: WIRTH LAJOS. Szerkesztőség: Kaposvár, Lenin u. 14. Telefon 15-10, 15-tt, Kiadja a Somogyi Néplap Lapkiadó Vállalat, Kaposvár, Kossuth tér 1. Telefon 15-16. Felelős kiadó: A SOMOGYI NÉP­LAP LAPKIADÓ VÁLLALAT IGAZGATÓJA. Beküldött kéziratot nem őrzőnk meg, és nem adunk vissza. Terjeszti: a Magyax Posta. Elő­fizethető a helyi postahivataloknál és postáskézbesítőknél. Előfizetési díj egy hónapra 11 Ft. Készült a Somogy megyei Nyomda­ipari Vállalat kaposvári üzemébe®! Kaposvár, Latinka S. u. 6.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom