Somogyi Néplap, 1962. december (19. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-09 / 288. szám

•OMOOTI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1992, KONZERVDOBOZBAN Üjságot árultam mai üdvözöltek. 3 minap. Benyito- gattam a házakba, és néztem, kik ol­vassák a lapokat, kik nem. Kik és miért? Miért igen, és miért nem? ... Bekopogtam egy ajtón. Kinyitot­tam. Mögötte egy másik ajtó, s a kettő között meg­szorult a levegő. Korogtam újra, be­léptem. köszön­tem, ahogy az il­lem megkívánja. Eev méteremben álltam, és azt hit­tem. egy színház díszlett? rában va­gyok. Kének lóg­tak a falon és az állványokon, né­melyik keret vász­nán Jézust feszí­tették keresztre, vaw szíilőanvia, Mária nézett fölfe­lé. de akadt egy sereg angyal is a vásznak sejtelme­sen kék egén. A kusza rendetlen­ségben alakok áll­tak méltó szemlé­— Üjság ne­kem? — lépett elő a meghökkent mester. — Nem ol­vasok én! Üjság? Ecsetet törülni , be­le, arra jó! — mondta egy sok tavaszt látott élet nekem újság. Más­ra kell a sze­mem... Hej, bátyám! Pedig megtudná belőle, hogy an­gyalok he yoti űr­hajók járnak mos­tanság. És a szem? Ha betűket is <*1­»bölcsesség«-ét su- vasna, nmicsak gározva. És fejembe vil­lant, hogy vajon látott-e mostaná­ban tavaszt a bá­csi, aki «öcsémé­nek titulált, noha nagyapám is dup­lán lehetett volna. Tavaszt? A spa- letták mögött ki lehet-e keverni a palettán az új ta­vaszok színeit? Szerettem volna mondani, hogy jöjjön ki a fényre, rezzen sz^ a vi­lágban. Festhetne olvasó öreg néni­det és tízesztendős unokákat. Szeret­tem volna monda­ni. hogy már oly régen kimentek a szobáiból a festők, lóiként a tömjén- és megnézték, mi- sznvú szíreknek. Íven a leány arc a Fekete ruhás urak és hölgyek. Mintha hárrvm-né<?v évti­zed« itt feleltették volna őket, és megadással vár­nák, hogy rájuk nyisson valaki. Megfordultak. Mint egy vásárlót szokás, fenntartás­sal teli bizalom­zöld levelek kö­zött, a napfény­ben ... Micsoda fölfedezés volt ak­koriban, hogy másképp látszik kintről az élet... — Kár a szóért, öcsém! — vágta ketté a ki nem mondott gondola­tokat. — Nem keli látna, de meglát­na sokat, amit ed­dig nem vert ész­re. Őneki nem kell újság. Odakint fo­roghat a föld, e*- gánykereket hány­hat örömében a világ, csak a ket­tős ajtón ne 'üssön be mindebből, se egy hang, se egy betű. Ha bejutna? Tán el se hinné. Neki biztosan ha­zudnak a lapok, így hiszi, és hiszi, hogy így van. Nem rontja a szemét olvasással. De mi­re jó a szem, ha nem veszi észre az életet, a valót? Vi­tatkoznék, de nem lehet. »Kár a sasé­ért öcsém.« Lehet, hoey Iga­za van. Kár. De nem a szóért — ér­te. Az ajtók becsu­kódnak mögöttem. Előbb az egyik, aztán a másik. Kattannak a ki­lincsek, akár az automata, amint a konzervdobozra rázéria a tetőt... Roland Ferenc Délelőtt a darányi óvodában. Hároméves szakemberképzési tervet készítenek a marcali járásban A Marcali Járási Pártba zott- Őság a múlt hónapban értekez­letre hívta össze a községi ta- jnács- és tsz-elnököket, vala- <mint párttitkárokat. Elhatároz- iták, hogy elkészítik a járás (mezőgazdasági szakemberkép- > zésének tervét három évre. De- ícember 15-ig a községekben Heti négy óra miatt? Megszerették Kaposvár dolgozói a Latinka Sándor Művelődési Házat. Főleg szombaton és vasárnap zsúfolt a klub. Biliárd óznak, sak­koznak, kártyáznak, televíziót néznek a lá­togatók. Bárki megtalálhatja kedvelt szóra­kozását Éppen ezért érthetetlen, hogy miért zárják be szombaton és vasárnap már este tíz órakor a klub helyiségeit! Függetlenül at­tól, hogy a színházteremben előadás van, máshol táncmulatság, nyitva tartják a büfét, a klub látogatóit tíz órakor távozásra szólít­ják fel. Miért? Mert a klub dolgozóinak túl­órát nem fizetnek, s ők — jogosan — nem hajlandók tovább maradni. A vendégek vi­szont szívesen lennének itt éjfélig is, hiszen ha már itt kezdték meg hét végi szórakozásu­kat, itt is akarják befejezni. Változtasson ezen vagy az SZMT, vagy a művelődési ház vezetősége! Heti négy órán nem múlhat, hogy a klub látogatói megfele­lően szórakozzanak. Vagy a béralapot növel­jék, és fizessék ki a túlórát, vagy szombat és vasárnap később nyissák ki a klubot. Eset­leg arra is lehetne gondolni, hogy a művelő­dési ház dolgozói hetenként fölváltva tartsa­nak szombat és vasárnap tíz óra után ügyele­tet. Több száz embernek a kívánsága, hogy szombaton és vasárnap éjfélig legyen nyitva a Latinka Sándor Művelődési Ház klubja. E kívánságot — úgy gondoljuk — helyes len­ne méltányolni. Sz. L. megvitatják, hogy a tsz-ben dolgozóknak milyen területen szükséges tovább fejleszteniük tudásukat, illetve milyen okta­tási, továbbképzési formát vá­lasztanak a következő három évben. A marcali járás termelőszö­vetkezeteinek csaknem min­den dolgozója bekapcsolódik a szaktudás elmélyítését szolgáló országos mozgalomba. A tsz-ek munkaegység-elszámodói, ad­minisztrátorai képességüknek, illetve iskolai végzettségüknek megfelelően választják meg a továbbképzés formáját. Az ál­talános iskolát végzett válasz­tott tsz-vezetők általában a mezőgazdasági technikumot fogják elvégezni. Gondoskod­nak a brigádvezetők tovább­képzéséről is annak alapján, hogy a három év alatt hány szőlő- és gyümölcstermelő, il­letve zöldségkertészeti brigá­dot akarnak alakítani. Milliós értékeket kezelnek a tsz-mag tárosok. Ők december 15-től kezdődően tíznapos tanfolya­mokon vesznek részt. Megter­vezik három évre, hogy hány növénytermesztő, illetve állat- tenyésztő szakmunkásra, hány trakorosra, traktorszerelőre lesz szükség. A tsz-elnökök, fő- agronómusok iskolai végzett­ségük, képesítésük alapján vá­lasztják meg a továbbtanulás formáját. A főkönyvelők a ké­pesített és a mérlegképes köny­velői tanfolyamét végzik eL A terveket a helyi tsz- és pártvezetőség, valamint a köz­ségi tanács vb együttesen vi­tatja meg. A községi tervekből a járási mezőgazdasági osztály állítja össze a járás hároméves szakemberképzést tervét — A szovjet Állami Szép- irodalmi Kiadónál sajtó alá rendezik Ilja Ehrenburg mű­veinek 9 kötetre terjedő új kiadását. A gyűjteményben helyet kapnak az író által négy évtized alatt alkotott legjobb művek. Az első kötet már az idén az olvasókhoz kerül. seggig „Kérek 1,70 méter sötét gyapjúszövetet" A címben szereplő szöveg ártatlan »üzleti megrende­lésének hangzik, holott min­den, csak nem ártatlan! Ró­mában vagyonos urak hason­ló szöveggel »rendeltek« 17 esztendős sötét hajú kislá­nyokat pásztorórára. A római rendőrség most felgöngyölí­tette az egész »call girl—há- lózatot, amelynek egyik ve­zetője dr. Emília Cardinale archeológusnő volt. A lányok között, akiket a hálózat »kiközvetített-«, az úgynevezett legjobb római családok gyermeked is meg­találhatók; sokan közülük fiatalkorúak, foglalkozásuk­ra nézve vállalati titkárnők vagy egyszerűen csők társa­ságbeli hölgyek, kettő pedig Furcsa véletlen Lee Taylor autóval szállí­totta a szülőotthonba fiatal várandós feleségét, az azon­ban — a férj legnagyobb megdöbbenésére — már me­net közben vUágrahozta gyermekét. Szerencsére könnyű szülés volt, úgyhogy anya és gyermeke rövid idő múlva egészségesen jutott el a kórházba. Valóban külö­nös véletlen, hogy 32 évvel ezelőtt Lee Taylor pontosan ugyanilyen körülmények kö­zött, autóban jött a világra. * * * 8 gyalogosok „győzelmi ünnepe" ; Koppenhágában Koppenhága lakosai térze­nével és győzelmi tánccal ünnepelték azt a rendelke­zést, amelynek alapján a fő­város legforgalmasabb keres­kedelmi útjáról, a Strőgierről kitiltották a gépjárműveket. A másfél kilométer hosszú úton több száz üzlet van. Megszüntették a közjeli par­kolóhelyet is. DCét pdimec, fsavarints Mihálynak tu- lajdonképpen nem ez a tisztességes neve, de a fa­luban mindenki csak így is­meri. Hogy mikor ragadt rá a »Csavarints« név, nem tudni. A szóbeszéd úgy tartja, hogy Terka néni annak idején na­gyon rátarti lány volt, s hosz- szú ideig csak hitegette, ját­szott az akkor még hetyke Miskával. Erre az azt mondta magának: »Csavarints, komám, egyet az eszeden, majd meglá­tod, sikerül.-« S hogyan, ho­gyan nem, egykettőre nyélbe ütödött a házasság. De ab' an az időben Miska már viselte a »Csavarints« nevet, és nem is ok nélkül, mert olyan csava­ros esze volt, hogy faluszerte híre járt, s ezt a tudajdonsá- gát mind a mai napig meg­őrizte. Hites társa, Terka néni meg gondoskodott is arról, hogy minél magasabb fokra fejlesz- sze benne ezt a képességet. Gyakran adott neki feladatot, s aztán Mihály nagy furfang- gal mindig megoldotta. — Te, apjuk — szólt egy este a kályha mellett olvasó öreghez. Az csak egy szórako­zott »no. mi van«-nal felelt, és tovább böngészte az újsá­got. Nem pillantott fel, pedig megláthatta volna, hogy vala­mi nagy dolgot készül közölni vele asszoni/a. mert ugyancsak ráncolja homlokát, és gond­terhelten kotorgatja össze ke­zével az asztalon maradt ke­nyérmorzsát. — Hozzád szóltam, ártjuk — törte meg újra a csendet. — Finv°!ek, na, csak mondd. ■— Már hogyan figyelnél, amikor olvasol? Vagy velem beszélsz, vagy azokat a betű­ket bújod... — Hát tessék — ejtette le ölébe az újságot —, így már jó lesz? Hadd halljam a mon­dókát ... — Jól figyelj ide. Kiszámí­tottam, hogy a mi jószágaink­nak sehogy se lesz elég a szé­na. Hozzávettem azt a két petrencét is, ami még kinn van a hegyen. Tudod, az a fe­les széna... — Dehogynem lesz elég, va­gyok olyan jó gazda, hogy én is számolok, és gondolok a jószágaimra... •— Ne vágj közbe... Na és ha elég lesz is? De ki mond­hatja meg, hogy mit hoz a jö­vő év? Valami tartalék is kell. Megmondom őszintén, az én oldalamat bizony fúrja, hogy a hegyi szénának csak a fele a mienk. — Fúrja, fúrja... Ha egy­szer ez a határozat, akkor így kell csinálni... Ami a tarta­lékot illeti, hm... Hát^ az bi­zony kellene. De a jó istenit, csak nem akarsz rászedni ar­ra, hogy lopjak?! — csattant fel. — Ugyan, apjuk — fogta kérlelőre a szót Terka néni —, hát ellenséged vagyok én? Jó az nekem, ha meghurcolják a nevedet a faluban? Nem is beszélve arról, hogy a lopás bűn! Nem ezt akarom én, ha­nem azt, hogy találj ki vala­mit. Érted? Valamit találj ki! Ez a mondat volt asz, ami­re elhallgatott Mihály bácsi, ami varázsigeként, mint már annyiszor asz életbem, more késztette, hogy csavarintson egyet az eszén ... Terka néni is jól ismerte ennek a lélek­tani pillanatnak, a jelentősé­gét, s a győzelem biztos tuda­tában egy szóval sem zavarta tovább emberét, hanem föl­kelt, és elmosogatta az edényt. osem faggatta, hogy mit talált ki Mihály bácsi, ő csak az ötletet adta, a töb­bit az öregre bízta. Nem is kérdezte se másnap, se har­madnap, hogy a fejtörésnek milyen eredménye lett. így nem tudott arról, hogy Csava- ■nints Mihály annak rendje- módja szerint másnap fölke­reste az elnököt, és bejelentet­te, hogy megszáradt a széna a hegyen, s jó volna hazahoz­ni. Szerette, tisztelte, de főleg jól ismerte az elnök Mihály bácsit, éppen ezért tudta, hogy vigyázni kell a furfangos öreggel. — Aztán mennyi az a 'szé­na? — Négy petrence. Kettő az enyém, kettő á közösé ... — Pontosan tudja, Mihály bátyám. Hamarosan szolok majd valaHnek, aztán meg­csináljuk a felezést. Rendben van? — Rendben hát. Csak mi­nél előbb, mert hátha meg­jön a rossz idő. Ezzel aztán el is ment, fogatos lévén bőven akadt tennivalója. S míg rak­ta, hordta a burgonyát, az esze messze járt... Alkonyaikor tartották a másnapi munkaelosztást. Az egész vezérkar az irodán van — gondolta Mihály bácsi —, gyerünk gyorsan m kegyre. Felrakta a két petrence szé­nát, aztán a kertek alatt uzs- gyi haza! Terka néni szó nélkül, nagy serényen segédkezett, hogy mielőbb a pajtába kerüljön a jó takarmány. — Megyek, bekötöm a lo­vakat az istállóba — kiáltot­ta az öreg, és már el is nyar­galt. Eltelt egy óra, két óra, de Mihály bácsi nem jött. Terka néni levette meg visszarakta a vacsorát, perc nként ráné­zett az öreg vekkerre: hol le­het az ember? Már nyugtalan­kodni leezdett, hogy valami ba­ja történt, de akkor feltárult az ajtó, derűsen belépett Mi­hály bácsi, s olyan farkasét­vággyal vacsorázott meg. hogy minden Iáhas kiürült. Terka néni nem tudakolta, merre járt. Imúlt három, nap is, szó­ba se került a széna. A negyedik nap aztán becsapott a menny kő. Az történt, hogy Csavarints Mihály ártatlan arccal újra beállított az elnökhöz. — De jó, hogy itt találom! — lelkendezett már az ajtó­ban. — No, miért, Mihály bá­tyáim.? — Végeztem a krumplihor­dással, látom, maga is ráér, jöjjön, üljön mellém, aztán menjünk, felezzük el azt a hegyi szénát, hadd vigyem ha­za ... — Felezzük el? — kérdezte halkan az elnök, aztán elgon­dolkodva az ablakhoz lépett. Olyan ünnepélyes, olyan ki­mért lett egyszerre, hogy Mi­hály bácsiban egy pillanatra tótágast állt a szentlélek. — Hát rgen,., gondolom, esetleg meg lehetne tenni ... — kezdte nagyon szerényen és igen csöndesen. De az elnök csak hallgatott, olyan csend volt az irodában, hogy az öregnek zúgni kezdett a feje tőle. — Aztán — fordult meg az elnök lassan —, mit felez­zünk? — Mit? Hát amit mondtam a múltkor, azt a négy petren­ce hegyi szénát! Mór melyik négy pet­rencét gondolja, papám? Az, amelyik most van ott, vagy amelyik négy nappal ezelőtt állt ott? — Nem értem ezt a kérdést — mondta \tétován, de ször­nyű gyanú kezdett ébredezni valahol a szívében, s úgy ösz- szeszorította a mellét, hogy alig birt nyelni. — Ami ott van. most, az ott volt koráb­ban is — fogta könnyebbre a szót —, csak nem képzeli, hogy megfiadzott négy nap alaitt? — Azt nem, Mihály bá­tyám. Azt viszont, hogy eltűnt belőle egy jókora mennyiség, azt tudom. No, csak ne ,cso­dálkozzon, mindent láttam. Merthogy én nem voltam ak­kor este a munkaelosztáson. Láttam, amikor maga kiosont, mikor felrakta a két petren­cét és hazavitte. Meg azt is láttam, mikor gyalogszerrel nem restellt még eovszer visszamenni, s a nekünk járó két petrencét nagy gonddal négyfelé rakni ismét... Várakozóan nézett az öreg­re, szemében nem volt harag, mosolygott, sőt még egy ki- esit sajnálta is, hogy szégyen­kezve, tanácstalanul topogott előtte. — No — törte meg a kínos csendet —, hát ezért mono dóm, hogy most már nem fe­lezünk. Menjen ki, rakja föl szépen azt a négy kis petren­cét, aztán vigye be a major­ba... Csavarints, Csxvari :ts.- — folytatta kis szünet után —, most az egyszer én is csavar­tam egyet az eszemen. Persze azért nem. haragszom, Mihály bátyám, csak máskor más irányban értékesítse faluszerte híres furfangosságát. TJ ej, de igyekezett kifelé az öreg; szégyenében azon nyomban sietett a hegy­re. vitte befelé a szénát, csak mielőbb legyen túl ezen a gyalázatos eseten. Csak azt nem értette, hol leshette ki őt az elnök. Mérges volt ma­gára, de még inkább a fele­ségére. Az pedig mindjárt megértette, miért olyan felin­dult az öreg. Hosszú ideig egy szót sem szólt hozzá, esek lán­colt homlokából látta 'oop baj van. Egyszer aztán csak Hbökte Mihály bácsi: — Ide figyeli. Terka! Ha még egyszer azt mondod ne­kem, hogy talállak ki valamit, én olyan botrányt csinálok, hogy annak is híre lesz ám faluszerte... Az asszony rcsak állt, a szo­katlan szigorú* hangra megér­tette, hogy ez egyszer nem sikerült az öreg furfangia. Nézte, nézte bánkódó páriát, aztán egy kézlegitintés kísére­tében kifordult a konyhából csak ott kinn merte kimonda­ni hangosan, amit gondolt. — Ügy látszik, Csavarints, végérvényesen megöregedtél... Vörös Márta *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom