Somogyi Néplap, 1962. június (19. évfolyam, 126-151. szám)

1962-06-10 / 134. szám

Vasárnap, 1962. június 10. 5 SOMOGYI NÉPLAP Onodvári Miklós: A z elbeszélők legtöbbje esküvel bizonygatja, hogy a történet szín­tiszta igazság, nincs abbén egy szemernyi hazugság sem, mert az életben gyakran történnek regényes dolgok... A gyakor­lott olvasó azonban, aki már átrágta magát néhány unalmas elbeszélésen, könnyen megfej­ti: mi történt meg valóban, és mit szült az író fantáziája mind­abból, amit olvasott. Rendsze­rűit úgy alakul a helyzet, hogy amit csak a keret kedvéért ta­lált ki az író, azt hiszik meg­történtnek ... Már az emberek ilyenek, és ebbe türelmesen bele kell nyugodnunk, hiszen az író célja úgyis az, hogy szóra­koztatva meséljen el egy tör­ténetéit, amelyből viszont sok hasznos dolgát tanulhatunk. Az író, szegény (már amelyik), azt hiszi, hogy az általa leírt történet csak akkor olvasmá­nyos, ha mindenáron máskép­iben ádja vissza, mint ahogyan volt Okulva ezen elhatároz­tam, hogy Fi lop históriáját (ártiely nagyon tanulságos) úgy adom tovább, ahogy hallottam. Ez pedig így esett: F i lop egy napon rádöb­bent, hegy szakmát kell változtatnia. Ha­lad a korral, és a vályogvetést fölcseréli a kőművesmesterség- geL EZt egyébként két okból tette: először, mert a vályogve­tésnek nincs már Magyarorszá­gon jövője. Az emberek falun is téglából építenek házat, amely tartósabb is, szebb is, Bár Filop olyan kemény sár­téglát vetett, hogy annak nem akadt párja a szikszói járás­ban, mind kisebb volt már a portéka keletje. Olyan­kor, amikor ajánlkozni mént valamelyik építkezőhöz, mosolyogva utasították el: — Lejárt az időd, Filop... Megállj átok! — fenyegetőd- aött Filop. — Elmegyek én kő­művesnek. Másik oka sem volt kevésbé nyomosabb. Mégpedig hogy fia, az ifjabb Filop, aki már kilenc éve szakított ősei mesterségé­vel, és lakatosnak csapva fel a járműjavítóban, két sztaha­novista oklevelet is szerzett egymás után. Amolyan versen­gés folyt a két Filop között, és amikor az ifjabbik a második oklevéllel (meg a vele járó ju­talommal) hazaállított, elgon­dolkodott az idősebb Filop isi — A vályogvetést nem be­csülik. Hírből sem hallani, hogy cigány ezért sztahanovis­ta oklevelet kapott volna... Azonfelül magam is szeretnék egy kis házat Azt pedig nem lehet ilyen világban, amikor kőből építkeznek az embe­rek ... Ej, megyek én kőműves­nek! Döntött. Ment A megyei ta­tarozó vállalathoz került Nagy volt az öröm, amikor a máso­dik hónap közepe táján két­ezer forintot vitt haza egy ösz- szegben. — Mit veszel a pénzeden, Filop? — kérdezték az embe­rek. — Malacot! — felelte Filop. A harmadik hónapiban, ami­kor ismét fizetésre került sor, megint megkérdezték: — Hát ebből mit veszel, Fi­lop? , — Malacot! — felelte megint Filop. Amazok nevették: — Nézd, egy nyájat akar a bolond ci­gány. De Filop csak mosolygott. — Nem, mert házat akarok. Azért veszek malacot, mert a pénz elfogy, a malac meghízik, gyarapodik, esetleg újabb ma­lacokat fial. Házat veszek be­lőle, ha eladom ... — Sok malac kell ahhoz, Fi­lop! Volt a kőművesek közt egy Somlyai nevű szikszói ember. Ezzel jó barátságban volt Fi­lop. — Mondd — kérte egyszer —, segítenél-e, ha belefognék egy építkezésbe? — Szívesen, Filop. Van már portád? — Vonni volna. Ha helyes­nek tartanád... A falu köze­pén vennék portát. Nem nagy, de takaros. Nem tudok nyugod­ni, amíg azt meg nem szerzem. Köztetek szeretnék lakni. — Vedd meg, Filop. M ég aznap hazautazott, s nyélbe ütötték az üzletet. Filop nem aludt egész éjjel. De nem aludt az asszony sem. Kivilágos ki- virradatig beszélgettek, ábrán­doztak, milyen házat építsenek (természetesen kőből), s a gyü­mölcsfák közt, amelyeket a porta köré ültetnek, több le­gyen az alma, s kevesebb a körtefa, vagy valamennyi szil­va legyen, mert a szálvalekvárt nagyon szereti Filop. Már majdnem összevesztek, de vir­radt, s Filop ugrott ki az ágy­ból, rohant a tanácshoz nevére íratni a portát. Befelé haladván a faluba ta­lálkozott egyik-másik társával (ki tudja, hol kóboroltak az éj­jel), akik még nem cserélték fel kőművesmesterségre a ta- pasztást, és sárral váltóinak malter helyett. Ezek megkér­dezték Filoptól: — Hova ilyen korán, te kő­műves? — Megyek most portát írat­ni! — felelte büszkén Filop. Szegény Filop! Nem is sejtet­te, mekkora csalódás éri ezen a napon... Az elnököt már korábban fél­bosszantotta valaki. Ingerülten fogadta Filopot — Ügy tudom, portát vettél. — Igen! — húzta ki magát Filop. — A falu közepén! — Ott! — felelte még jobban kiegyenesedve Filop. — Aha. Ott nem lehet — Neem? Hogy neera? Osz­tón miért? — Csak. Még az hiányzik, hogy odahozd nekem az egész pereputtyot Az éjjel is ellop­tak három tyúkot... Különben is határozat van rá, hogy cigá­nyok csak a falu szélén, az ar­ra kijelölt helyen építkezhet­nék. Ki tűmé meg ott a te put­ridat? __ — De hiszen én nem putrit hanem szép házat kőházat akarok. Portát vettem. Két ma­lacot meg nyolcszáz forintot adtam — felelte majdnem sír­va Filop. — Az a te dolgod. Kérd visz- sza. Én mást nem tehetek, mint hogy a megyének írok. A sza­bály, az szabály.... — No, hogy a ménkű üssön szét! — gondolta, de nem mer­te mondani Filop, és nagy bú­san elballagott. O da van hát a sok szép ábránd, vége van már mindennek. Minek él­jen az olyan ember, akinek nem engedik meg, hogy a falu közepére építkezzen? Haragu­dott mindenkire, de legfőkép­pen a magyarolcra — így mondta —, akik megfosztották attól, hogy valaha közéjük ke- ii'üljön, és ne kiabálják majd utána rakoncátlan gyerekek, hogy »sártapasztó, vályogvető«. Egyedül még Somlyaiban bí­zott. — Te mondtad, hogy vegyem meg. Találj ki valamit az okos eszeddel, mert ón elpuszítom magamat. Az eseten Somlyai is egon­dolkodott. Később aztán ma­gához intette Filopot. — Mondok neked egy dalt, jól jegyezd meg. Szovjet dal, igaz dal. Van benne egy rész, amely különösen szép. Vala­hogy így hangzik: Egyet ér, mert egyenlő az ember, Bár a bőre barna vagy fehér... — Mire jó ez most? — kér­dezte elmélázva Filop. — Arra, hogy tanítsd meg a fiaddal is. Az meg csak kezd­je el, amikor dolgozni megy, és énekelje el egymás után tíz­szer, húszszor, de mindig csak ezt a részt. Énekelje, amíg a párttitkár vagy valaki meg nem kérdezi, hogy miért teszi ezt. Akkor pedig mondja el, hogy mekkora sérelem ért téged. Se­gíteni fognak. Filop nem győzött eleget há­lálkodni. Maga is ezt a dalt dúdolta egész' nap. Utóbb már Somlyai könyörgött, hagyja abba, hiszen hát szépnek szép, de azért mégis... Ez történt szombaton. Va­sárnap tehát volt ideje megta­nulni az ifjabb Filopnak a dal szövegét is meg a dallamát is. Hétfőn már úgy fújta, mintha vele született volna. Elénekel­te tízszer, elénekelte hússzor, elénekelte talán százszor is, de mindig csak ezt: Egyet ér, mert egyenlő az ember, Bár a bőre barna, vagy fehér... — Hej, a kirelejszornát! Mert szongya, hogy: Egyet ér, mert..« — Énekeld el legalább egy­szer végig — kérték a többiek. — Nem énekelem én, mert: Egyet ér, mert egyenlő az ember, Bár a bőre... Jött a párttitkár. Kérdezte az is: — Mi lel téged, Filop? Felő­lem, komám, énekelhetsz sza­kadásig, de mindig ugyanazt a két sort. És azonfelül a han­god is. Nem vagy te Sárdi Já­nos... — Nem, nem, de viszont Egyet ér, meet egyenlő az ember... — Megbolondultál te, Filop. — Én nem, de az apám igen. S elsorolt mindent. Elmond­ta, hogy megjárták ők a por­tával. — Az ánfiját! — vörösödött ed a párttitkár, és szaladt a te­lefonhoz. Csörgette a megyét, csörgette a járást, és csörgette MÁTYÁS FERENC: ZSIGA BÁTYÁM Zsiga bátyám, Móricz Űr! betyár Magyarország volt a hazád, koporsód közönyből ácsolták. Botod s ceruzád hegyén szómáglyára raktad mind a lélek szennyesét, s úgy szórtad a magvat. Lecsüngő nagy bajuszod takarta a szép szót, nem mondtál te sose jót, de az igaz s szép volt. Zsiga bátyám •»Körünkben« de kegyvesztett voltál. S mégis, mégis szívünkbe visszagyalogoltál. Megáradt politikád Hullámzik fejünkben. Ennyi tékozlás után, mit tennél helyünkben. a falut. A z események gyorsan követték egymást. A megye, a járás azon­nal intézkedett, és megállapí­tották, hogy nagyon igaza van ennek a dalnak. Munkája, s nem bőre után kell ítélni az embert Igazságot adtaik Filop­nak. Mire a másik héten szer­dán hazautazott, már ott állt piro6 tintával a telekkönyvben: FILOP GÁSPÁR kőműves. Azóta szorgalmasan gyűjti a házra valót, és ahog nemsokára együtt is lesz. Deli Antal: HAZAFELÉ (1947) <A Rippl-Rónal Múzeum kiállításának anyagából.) SIPOS GYTTLA; TÜNEMÉNY LÁSZLÓ IBOLYA: NYÁRI VÁZLAT Cseresznyét árul a néni csokorba fűzve a nyarat, felette rigók füttye leng, kottafejes aranyszalag. Előtte kecskelábú asztal, pallója az örömnek... általjöhetnek rajta ám mind, akik erre jönnek. Ad, vesz a kéz, a néni néz, sokszor már fáj időzni, fekete szoborként mered, mint ki az utcát őrzi. Kosarából zsémbelve fogja a nyarat új csomókba, többet dünnyög magában rég, mint mennyit máshoz szólna. Am néha zöld fény gyűl szemében, elnéz az úton messzire, a nyárszép asszonyok után mereng a hajlott nénike. Ilyenkor, ha szerencse-hozva jár erre néhány kisgyerek, a jóság kilép ráncai közül, és a markokba gyöngy pereg. S a kecskelábú boltot itt olyan fény glóriázza, hogy az irigység hidege a szenteket túrázzál Lebegő ünnep délután, a fák becsukták szárnyukat, ölelte egymást fény s az árny, zenébe olvadt mind a hang, az égbe ért már két kezem, s fölriadtam: valaki néz, kis szöcske ült a térdemen, zöld fényű páncélos vitéz. Remekmű. Milyen égitest szépmívese formálta meg fején a taréjos lemezt, lábán a finom ízeket? Talán már járt itt valaki, Olyan közeli most az ég, a csönd mélyében lialla.nl motorja surrogó neszét. Két antennája hogy remeg. Üzenetét ki fogja fel? Ismeretlen jelrendszerek lüktető rezgéseivel valami fontosat kiált, aztán elszáll. Magam maradtam. Becsukta szárnyát a világ még egy titokkal gazdagabban. SZIRMAY ENDRE: ODA IS FÖLEMEL A mohos idő sok, sorakozó útja parcellákra bontja a végtelen teret, hogy vérrel, hittel, csókkal, gondolattal felépítkesd benne az életedet Tónyugalom és hegybizonyosság szemed tükre és izmos karod, nem dúlhatja szét szenvedélyvihar az életedet, ha te nem hagyod. Mondd ki a szót! Ha gyáva is, ha vézna, így kap testet a gyötrő gondodat, hogy összekapcsoljon múlttal és jövővel az új ti tkokra táruló tudat Tapadj a tények bizonyosságához, fúrd be magad a kőbe, vasba, fába, de ne zárkózz be a magány tárnáiba, lépj ki a nyüzsgő, nyugtalan világba! Suhogj a széllel, áradj a fénnyel, s ha érzed, hogy korhad a buja avar, ágyazd be a magot jól1 a tedevénybe* nehogy elsodorja a téli vihar! Gyújts öblös kancsókba áfonyát és mézet, ha az érlelő nyár terméssel üzen, és ha sír a láng az ősz ködkálybáfbaii, véred melegével szítsd fel a tüzet! S ha a képzelet új bolygókra szólít* jeges, ismeretlen csillagokba fél, kezed nyomán az engedelmes anyag szárnyat bont, és oda is főiemet A kórházban a vízzel valami baj van. Mert addig csak rend­ben, hogy az ember bejön ide, megállapítják a vakbelét, mo­solyogva fölfekszik a műtőasz­talra, megpróbál hősiesen a lámpa tükrébe kacsingatni az orra előtti géz mögül, mikor hirtelen megbillennek a kék fényű ablakok, üvegjük pattan násig feszül, mint selymes szappanbuborék, dörömböl raj­tuk a hó. Valami koppon, de messze a végtelenben. Valaki rám me­red, két feje van. lidérces a súlytalanság, minden mérhe­tetlen messzeségben lebeg, nem bír leereszkedni. Valaki be­szél, mintha hegy lenne a szá­ján. Nem bírom hallgatni. — Ébredjen! — Fogják be « száját! — Ébredjen! — Fogják be a száját! — A hang véko­nyodik, közeledik, mint a szél­vihar, megsűrűsödik fölöttem, aztán beomlik a füleimen, és szétárad a számban. A nyelve­men hintázik. Én beszéltem. Elcsudálkozom a hangomon. Űjra éterszag, de az ablakok már állnak. Dereng a hideg, kék fény. Lázasan lélegzik a szoba. Sarkaimban üvegszilán­kok, derekamban hangyák, fü­leimben két vergődő dongó. Ä számat mélyről fűtik. Legalább annyi jó, hogy a nővérnek már egy feje van. Remélem, így is marad, nem kezdi újra, mert akkor megmondom neki, mért túlozza el a dolgokat, elég a többit is kibírni. Csak a sebem létezik. Szája van. Minden fáj neki. Zsarnok szörny eteg. Csillapíthatatlanul kitartó. Körülötte nem nyűg­hatok, nem merek lenni, csofc hagyjon békét, nyughasson ki­csikét, csak egy pillanatra ke­gyelmezzen. Ebben a kínban egyre job­ban érzem, hogy valami hiány­zik. De annyira, hogy még a sebemről is megfeledkezem. Eltűnődöm, mi lehet az. Víz! Az, víz kén. Egy pohárral. ooooooooooooooooooooo &éia. CL CLZ kjŐ-FÜl ooooooooooooooooooooc Nem, egy vödörrel. Egy óceán­nal, egy Atlantival, Golf nél­kül, csak hidegen. Jég! Egy jéghegy! Hát persze, egy jó nagy jéghegy hiányzik. El tud­nám nyalogatni az egészet. Nem, rosszul gondoltam, jég­hegyek hiányoznak. Ha csak úgy egyet is megnyalhatnék, végignyalhatnék a csúcsától az aljáig. Félek, nem lenne elég magas. Nyelni, nyelni, nyelni! Nincs semmi, nincs senki, csak víz és jég. Víz tengereknyi, jégf ét sarki is, de egy molekulájuk­hoz nem lehet hozzájutni. Reg­gelig kínomban kikortyolom a tengereket, benyalom az Észa­ki- meg a Déli-sarkot, és majd meghalok szomjan. Végre! Közeledik egy fehér csésze. Begyes, hasas, csőrös, vízcseppek gyöngyöznek rajta. Elalélok a gyönyörűségtől, elé­je nyitom a szám. Csak egy korty, de milyen. De milyen! Ilyen víz nincs több. ilyet még nem ittam. Selymesen hideg, gyógyító balzsam! És az ize! Az ize. Ha még ebből lehetne egy csöppöt. Újra nyelni és szétereszteni a számban. Most már csak ezért éleik. Ezért a kortyért. Erről álmo­dom, készítem hozzá a szám, a nyelvem, minden Ízlelő sze­mölcsöm, minden sejtem. Hon­nan veszik ezt a vizet? Ezt a csuda, csuda vizet! Délben ismét egy korty. Nem baj, majd ez is elmúlik. Két nap múlva már annyit ihatok, amennyi belém fér. De hogy én akkor mennyit iszom! Eb­ből a vízből. Ebből. Egész nap iszom. Két nap múlva ihatom ftfc A víz meleg, émelyítő, vasas. Nem kell, egy kortyot sem bí­rok' lenyelni. A tegnapi vizet követelem. El akarják velem hitetni, hogy ez az! Felhábo­rodásom határtalan. Hová tet­ték a jő vizet? Most, mikor már ihatnék! Nincs, nem ad­nak belőle. Sötéten szemlélem a csapot. Itt valami nincs rendben. A kórházban a víz körül valami baj van. Mihályi Margit

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom