Somogyi Néplap, 1962. április (19. évfolyam, 77-100. szám)
1962-04-08 / 82. szám
Vasárnap, 1962. április 8. 5 SOMOGYI NÉPLAP Tari János: KIBÉKÜLÉS T úl az akácfákkal szegélyezett majoron, amelyben a termelőszövetkezet irodája és melléképületei állnak, a sík szántóíöldön most építik a száz férőhelyes tehén istállót. A falakat már felhúzták, a ge- rendázat is áll a tetőn, s a keresztléceket most szegezi fel az ácsbrigád a májusi napban f villogó szekereikkel. Messziről nézve olyan az épület teteje, mint egy óriási halgerinc sűrű szálkáival. A tetőn öten dolgoznak. Be- dő Ferenc a szájában tartja a szögeket s a kalapja árnyékában olyan az arca tőle, mintha furcsa rozmárbajusza lenne. Az ácsbrigád vezetője, az öreg Muzslai bement délután a faluba a tanácsházára, s most sietve lépked a kitaposott földúton az istálló felé. Az arcán valami érdekes hír nyugtalankodik. Ahogy odaérkezik, felkiált Bedőnek: — Te, Feri! A faluban találkoztam a feleségeddel. Sírva ment az orvoshoz, a ruhája meg volt tépve, s a nyaka is csúnyán összekarmolva. Nem tudom, mi lehet vele! Bedő kezében megáll a szse- kerce, kiveszi a szájából a szögeket s a magasból leszól az öregre: — Tudja, Gyuri bácsi, hogy nekem nincs feleségem! Az öreg meghökken a konok válaszra, de nem hagyja any- nyiban. — Azért csak a feleséged, ha nem éltek is együtt. De ha téged nem érdekel... — Ml van vele, no? — Mit tudom én! Valaki csúnyán összekarmolta, azért ment az orvoshoz. Ki védje meg az ilyen elhagyott asszonyt, ha valami baj éri? Talán az a májba jós, ágyhoz kötött apja, vagy az az ijedős anyja, akit á gúnár is megkerget az udvaron...? Bedő dühös közönnyel ver be egy szöget a keresztlécbe. — Bánom is én! Minek ment ed tőlem? — Jól van, no. Ha téged nem érdekel, azért rám ne dühöngj! Én csak megmondtam, mit láttam. Muzslai fejét csóválva bemegy a raktárba, Bedő pedig tovább veri a szöget. De a keze már nem olyan nyugodt, mint előbb. Nyomasztó gondolatok futnak át rajta. Valaki megverte az asszonyt, mert tudják, hogy egyedül van! Egy bögöly a verítéktől nedves homlokára száll, arra olyat csap a tenyerével, hogy csak egy vékony, véres vonal marad a helyén. Egy ideig némán tusázik a konokságával, aztán hirtelen leereszkedik a létrán a földre, leporolja a nadrágját és csak annyit mond a társainak: — Majd jövök! S elindul a keskeny úton a falu felé. B edő egy évvel ezelőtt házasodott. A mulatós kedvű, jól kereső ácslegény és Kormos Zsófi házasságát gyors, viharos szerelem előzte meg, finely olyan volt, mint a nyári zápor. Bedő egy hároméves, csendes mátkaságot bontott fel a darázsderekú, ingerlő mellű szép Zsófi kedvéért, s számított rá, hogy az elhagyott lány sok borsot tör majd a fiatalasszony orra alá. Csakugyan üzengetett is neki, leveleket írt Bedő Feri megbízhatatlanságáról. Az is baj volt, hogy Bedő nem tudott elszakadni a kocsmai borbarátságon szerzett cimboráitól. Éjszakánként néha elmaradt a menyecske ágyától, hajnalig mulatott velük, mint régen. Egyik éjszaka a barátai azzal hecceitek, hogy el merne-e velük jönni szerenádot adni a lányoknak? Bedő boros fejjel ráállt a tréfára, elmentek ahhoz a házhoz is, ahol három évig udvarolt. S ott egy cincogó hegedű s a bőgő vastag hangja mellett részeg fejjel elénekelte, hogy siratja a régi szeretőjét. Zsófi másnap kisírt szemmel, egy kocsira sebtiben felhányt bútorra] és vánkosokkal elköltözött tőle, visszament a szüleihez. Bedő megijedt, néhány napig oda járt, engesztelni a fiatalasszonyt, de ő az anyjától felbiztatva olyan feltételeket szabott az ura további életére és viselkedésére nézve, hogy a fiatal férj végül is megmakacsolta magát. Neki ne parancsoljanak! Nem ment többet az asszonyhoz, de a barátaival is szakított. Komor lett és emberkerülő. A brigádtársaival is alig beszélt, az asszony nevét azok kíméletből nem is ejtették ki előtte. B edő sietve ment a hosz- szú utcán az orvos lakása felé, a fejében méhrajként kavarogtak a gondolatok. Mi történhetett Zsófival? Csak nem verte meg valaki? Meg volt róla győződve, hogy a két nő hajbakapott egymással, a leány a régi szerető jogán, az asszony pedig szerencsétlen házasságán érzett elkeseredésében. De miért ment az orvoshoz? Lehet, hogy a lány megleste valahol, s nekiment azzal — Sose hittem volna, hogy velem ilyesmi megtörténhet!... Amióta elmentél tőlem, egy férfi mindenáron meg akart vigasztalni. Akárhova mentem, a piacon, a boltban, csak a hátam mögé került, beszélgetni akart velem. Egyszer még a házunkba is eljött, hogy adjak neki a hollandi rózsánkról egy hajtást, mert az övét be akarja szemezni vele. El sem merem neked mondani, hogy kicsoda ... — Csák mondd' — Á Kárits szabó. — Az a kopasz? Hiszen az nős ember! — Persze, hogy az. Én is csak nevettem rajta, egészen ma délutánig. Tudod, hogy a felesége varrónő, és én nála szoktam csináltatni a ruháimat. Most is nála van egy ruhám. az ősi, karmoló ösztönnel, ahogy a macskák szoktak egymásnak esni a padláson. Biztosan azért tette, hogy meg jobban elmélyítse a szakadékot a házastársak között. Bement a kiskapun át az orvos rendelőjébe. Zsófi egyedül állt az ablaknál és kinézett a kertbe. Kék kartonruhája a vállán és a derekán szakadt volt, csupasz karján és a homlokán véres, körömmel árkoit csikók húzódtak. Zsófi megfordult az ajtónyí- lásra és meghökkenve nézett az urára. — Te vagy az, Feri? — Én vagyok. Bedő hat hét óta ejöször volt ilyen elérhető közelségiben Zsófi mellett. Egy pillanat alatt meglepte és feldúlta az asz- szony szépsége. Zsófi nyakán vörös ujjnyomokat vett észre, s a ruhája szakadásain át vállárak fehér és gömbölyű dombja kilátszott a ruhából. — Mi történt veled, Zsófi? Az asszony elfordult és elsírta magát. — Miért érdekei ez téged? Te is a doktorhoz jöttél? Beteg vagy? — Mondd meg, mi történt? Megtámadott az a ... leány? — Miféle leány? Bedő úgy érezte, hogy valami nagy teher szakad le a szívéről. — Hát nem az volt? Akkor ki karmolt össze? Ki szakította el a ruhádat? — Azt itt nem mondhatom el. Beléphet valaki... és én úgy szégyellem magamat! Bedőt megzavarta az asz- szony válasza. Miféle titok lappang itt? Mi történhetett a hat hét alatt, amiről ő nem tud? — Gyere id ide a kertbe. Aztán mondd el, mit csináltak veled? A szentségit, aki hozzád mert nyúlni... K imentek az orvos kertjébe. Májusi pompában állt a hosszú orgonasor, méhek zümmögtek a virágokon. Fejük felett egy lehajló, haragoslila fürtön egy róka lepke emelgette lassú ütemben feszes szárnyait. — Na, most mondjad! Az asszóny szomorúan mosolygott. (Szekeres Emil rajza.) Tegnap reggel azt üzente a Végh Mancival, hogy ma délután menjek él hozzá próbára. Gyanútlanul el is mentem és a házban Kárits fogadott. Azt mondta, menjek csak be a szobába, a felesége már vár. Hát ahogy belépek, látom, hegy a szoba üres. De Kárits utánam jött és kulccsal bezárta az ajtót. És abban a pillanatban nekem esett, mindenféle bolondot összebeszélt, mint egy őrült, hogy nálam nélkül nem tud élni, és hogy én ne várjalak már vissza téged, mert te engem sohase szerettél __ B e dő összeharapta a száját és inkább csak a szeme sötét villanásával mondta: — Csak mondd! — Aztán megfogta a karomat és magához akart húzni, de én belekörmöltem a sovány képébe. — Miért nem kiáltottál? — Hiszen kiabáltam, de senki nem volt a közelben. Nézd, itt van az ujjainak a nyoma a karomon meg a nyakamon is. A ruhát is le akarta rólam szaggatni, de én beleharaptam a kezébe. Erre felordított és eleresztett, és én hirtelen M tudtam ugrani az ajtón, mert szerencsére a kulcsot nem húzta Id a zárból... Bedő lefojtott indulattal kérdezte: — És a felesége? Hol volt a felesége? — Most már tudom, hogy elutazott valahova a rokonaihoz. Az üzenet is hamis volt, nem a felesége küldte, hanem ő eszelte ki, hogy engem odacsaljon. Nézd, hogy összekarmolt ... Az asszony szemérmesen lehúzta válláról a szakadt ruhát, s Bedő előtt merészen fel- fehérlett a felesége villának vakmerő dombja, már kezdett rajta kékülni Kárits durva tenyerének markolása. Bedő meredten nézte a magát félénken felfedő asszony rongyaiban is tündöklő rózsaszín tagjait és egyszerre belefájdult a szíve. Ügy megsajnálta, hogy a szemét szinte elöntötte a könny. De szép is ez az asszony, és micsoda ostobaság volt makacsságból hat hétig is megfosztani magát tőle! És ahogy ^nézett az as«Any nyakán és félig kitakart mellén levő csúnya, körömmel vésett karmolá- sokra, érezte, hogy ez a megbántott és másoktól prédának tartott finom és szemérmes nő végleg hozzá tartozik. Egyszerre elégett a lelkében mindenféle ellenállás, ostoba férfigőg és gyerekes makacskodás. És hirtelen félteni kezdte Zsófit mindenkitől, a világtól, a férfiaktól, az élet nehéz és válságos perceitől. E z a szerelem, gondolta magában, amikor a tekintete rajta égett az asszony könnyes és mosolygó arcán, megtépett becsülete szakadt rongyain, és rettenetes lelkifurdalást kezdett érezni, hogy mindezt ő idézte elő. Ha őszintén, egyszerűen és bűnbánóan elmondta volna Zsófinak a kocsmában történteket, ha az asszonyt többre becsüli, ha engedi, hogy Zsófi bepillantson a leikébe, biztos, hogy visszatért volna hozzá, és akkor senki se merte volna megtámadni, mint elhagyott vagy védtelen asszonyt... Bedő azonban aligha tudta volna mindezt szavakba foglalni. Csak nézte az asz- szonyt, megsdmogatta karján a kékülő nyomokat és érezte, hogy a kopasz Kárits iránt valami szörnyű düh és romboló indulat emelkedik fel benne. Megszorította az asszony karját — Amíg érted nem jövök, el ne mozdulj innen. Mindjárt visszajövök! Azzal megfordult, nehéz, dongó léptekkel elindult a kapu felé. Zsófi ijedten utánaszólt: — Mit akarsz tenni, Feri? — Az az én dolgom. Várj itt rám, mindjárt itt leszek! Az asszony visszament a várószobába. A szoba üres volt faluhelyen ilyenkor nem érnek rá betegnek lenni, s az orvos rögtön behívta a rendelőbe. Megkérdezte tőle, hogy mi történt, bekötötte a sebét, injekciót adott neki és fejcsóválva kiállította az orvosi látleletet Zsófi újra visszaült a várószobába. F ái óra múlva megjött Bedő. Semmi se látszott rajta, csak a kalapja völt'mélyebbre húzva a szemére, mint azelőtt. Zsófi felugrott. — Hol voltál, Feri? — Nála. Jól elláttam a baját, egy pár hétig nem fog az még a feleségére se nézni! — Megverted? — Meg ám, mint a kutyát. Ne félj, csontja azért nem törött! Aztán megfogta az asszony kezét és sajnálkozva nézett a nyakára, a jóddal fertőtlenített csíkra a halántékán. — Most pedig eljössz vélem haza. Többet nem engedlek el, ne nézzen téged ezentúl senki falu prédájának! SZ1RMAY ENDRE: HAZAÉRT A HAJÓ (Emlékezés Juhász Gyulára) Huszonöt éve már néma a szíved, de Anna szerelme még egyre dalol, Dózsa haragja — a gyökerek alól még jelsüvít, hogy védje minden híved. Új tüzek égnek az égi tanyákon, és új dalok ringnak a szőke Tiszán, • szépséget terem már a gyümölcs a fán, nem borongunk a bús magyar magányon. Nézd.! Mind elhullott a sápadt lápvirág, és minden titok már testközelbe lép, hogy ne szenvedjen többé már a nép; Új emberségre szépül a világ! Feltámadt Dózsa! És Anna is szeret! A Tiszán a hajó hazaérkezett.. ( DARÁZS ENDRE ÁPRILIS Vénül a pap, nem járja már Tavasszal a földeket. Nem énekel mór mögötte A vabbuzgó körmenet Mégis hullik áldás fentről: Hol sugaras, hol esős. Megtalálja mindig egymást Föld s Nap: két jó ismerős. Akár egykor, kiütközik Földeken az új vetés, Akárcsak a kamaszarcok Selymes, puha pelyhe és Mégis annyi sok hiányzik: Ispán, béres, köonmenet, Pap áldása. Más nép jár be Áprilisi földeket Nem emel templomi zászlót S nem int arról kandi szent, Mégis nyújtózik már minden A gyár felé idelent Éppúgy ívei a pacsirta, Röptét követi a szem, Mert nem fordul földnek folyvást, Napfényt tükröz élesen. KÖNYVÚJDONSÁGOK Honoré de Balzac: A REJTÉLY (Balzac-sorozat.) A történet Napóleon konzul- ságának utolsó, és császárságának első éveiben játszódik. Főszereplői: négy arisztokrata ifjú és Laurence grófkisasszony. A négy ifjú szerelmes a grófkisasszonyba, aki nem tud közülük választani. A mű kiválóan megmutatja a realizmus és a romantika vonásait vegyítő művész sajátságait és erényeit Joyce Cary: TÉVELYGŐ CSECSEMŐK (Modem Könyvtár.) Joyce Cary a modem angol irodalom egyik gazdag életművű és sok elismerést szerzett alkotója. 1957-ben halt meg. Különös tehetséggel írt rövid, két-három oldalas elbeszéléseket a gyermekekről, a gyermekek világáról. Ezeket a friss karcolatokat az író halála után gyűjtötték kötetbe. Lev Tolsztoj: FELTÁMADÁS E regényében Tolsztoj megrajzolja Katyusa Maszlova tragikus sorsát, majd újjászületését, Nyehljudov herceg vezek- lését és törekvését az új életre. Ugyanakkor bemutatja a nincstelen orosz falut, a cári börtönt és foglyait, a szibériai száműzetést és a forradalmárokat. Megdöbbentő képet fest a bíróságról, az egyházról, a magasrangú hivatalnoki karról, a cári Oroszország egész államrendjéről és társadalmi berendezéséről. Ruísz Gyöigy: Disznóölés
