Somogyi Néplap, 1962. április (19. évfolyam, 77-100. szám)
1962-04-30 / 100. szám
Hétfő, 1962. április 30. 7 SOMOGYI NÉPLAP L áttam, nem valami bőbeszédű ember ez az öreg. »Hát akkor...«, mondta, biccentett, ment is. — Nagy eredmény, hogy köszönt — mondta a párttitkér. — Maga azt nem érti, mekkora eredmény. Nem is értettem Azt sem, miért beszél róla a párttitkár ilyen büszke gyerekmosolygással. Így beszélt másról is az imént, termelési görbékről, béralap emelkedésről és se- lejtcsökkenésről, mintha övé volna az üzem legalábbis, és egyedül kellene jótállnia érte minden pillanatban, minden körülmények között Igen, ez a helyes kifejezés, gyermekmosollyal és gyermekörömmel beszélt ezekről a dolgokról. Minta lányom odahaza, hogy mi mindent tud már; egvedül ebédel villával; énekel; hibátlanul — és eléggé sűrűn — elszaval egy verset, amely így szól: Egy, kettő, három, macska ül az ágon. (Kétéves.) Minek örül ez a gyerek? Talán annak, hogy holnap többet fog tudni ennél a sok mindennél, biztos, ez a világ rendje. Csak akkor lett szigorúbb a párttitkár, amikor rám pillantott néha, de aztán mindig megenyhült, biztosan talált valami mentséget. Én, hogy úgy mondjam, a dolgok fonákját szoktam észrevenni inkább, talán mert a dolgoknak is szokott fonákjuk lenni, talán mert nehezebb életem volt, mint neki. Most is szigorú volt, mert látta, nagyon nem értem a dolgot az öreggel: hogy jön ez ide? — Két éve még nem kő- volna — folytatta. — F ben? Na hiszen! Majd mondtam, mit csinált vo.na köszönés helyett — Szóval? — kérdeztem és figyelni kezdtem emberemre. — Szóval? Megmondtam már mindent. Fejlődés történt az öreg ügyében. Érdekli? Ö tvenötben kerültem az üzemhez. Ebbe a beosztásiba meg két éve. Nem volt könnyű. Az elődöm — no, az csúnya ügy volt. A végén disszidált. Rossz ember volt, nem volt rossz ember? Hát nem valami marxista kérdésfeltevés. Ha az a rossz ember, aki rossz dolgokat csinál ... de hát ezt nem köny- nyű eldönteni. Reszketett tőle mindenki, riogatta a népet, már a legkisebb dolgokért is kiszerkesztett mindenkit a faliújságban, ha bírálták, azzal jött, hogy persze a* ellenség hangja, az ő személye jelkép, »nem véletlen-«. Volt néhány vadsztrájk Magyarországon, még a tavasszal, Poznan után, nálunk is. Akkor meg begyulladt, átesett a ló másik félére, jött, hogy így meg úgy, felsőbb utasítás. A júniusi határozat után megint kezdte, ahogy régen, július után megint begyulladt, aztán már alig dolgozott. Lehet, hogy odakint most rólam meséli, hogy olyan vagyok, mint ő volt. Ö csak tudja, milyen a rossz mozgalmi ember, nézett tükörbe eleget. Az meg nagy baj — és éhben volt neki valami igazsága —, hogy azért mégis jelkép a funkció, kivált ilyen kis üzemben. Itt az üzemkönyvelés és az utókalkuláció majdnem akkora, mint a fizikai munkásállomány, sok az értelmiségi munkakör. A munka meg olyan, hogy sok nehéz, de nehezen bizonyítható, lassan térülő dolog van, sok mindenféle kísérletező kedvű ember kell, ezek, meg akik, hogy úgy mondjam, kézzelfogható munkát... szóval volt súrlódás elég. Most én nem kezdtem él magyarázni, nem az ón szakmám, hogy van az, hogy aki ötvenhatban szakállt növesztett, ötvenhét végére már csak a Télapó-ünnepségre ragasztott fehér szakállat, és agiíróember nem ad igazat.) Persze ez most így maga is olyan fellengzős, mert például a srácok röhögték, és kérdezték tőle, hány óra van, hol az illető, aki a szabharcos szparta- kiád szereléséért jött, ő meg bólogatott mérgesen. Nem volt néma pedig. Mindig lógott a cipőzsimór- ja. Volt egy sildessapkája, nagy bakancsa, a kesztyűt valami oknál fogva nem kedvelte, járkált, bólogatott és dörmögött. Éjjeli portásnál, tudja, nincs valami nagy ká- derezés, volt már báró is meg szerzetestanár, nem volt ver Abody Béla: EMBERES tált, hogy emberek, mi lesz a tervvel, a mindenségit, mi lesz? Biztosan van ilyen maguknál is, hogy változnak a dolgok, az ember már maga se hiszi, meg az is, hogy az nyomozza meg támadja a legjobban és különbségtétel nélkül a régi hőbörgőket, aki maga akkor a legjobban... talán azért beszél mindig másról, hogy magáról ne kelljen, hogy... na de nem erről van szó, hanem az öregről. Az öreg már akkor itt dolgozott. Jóformán a nevét sem tudta senki. Pogácsás Jánosnak hívják különben, megmondhatom, de ha akikor mondom, még az igazgató is megkérdezi: ki ez az ember? Pedig ez akkor állt be, amikor az igazgató még nem a felvételeket láttamoztatta, hanem a pelenkáját, tisztesség ne essék szólván. Furcsa ember volt. Foglalkozására nézve éjjeli portás. Ennek az öregnek nemigen hallotta a hangját senki. Ha kérdezték, csak rázta a fejét. Abból lehetett tudni, igent vagy nemet mond-e, hogy felfelé vagy lefelé. Igaz, elég volt ez, mert majdnem minden fontos kérdésre ez a két válasz van csak. (Jó, tudom, lük semmi. (Csak a papra volt nehéz ránézni, valami keserves francia könyveket bújt, kérdezték, azt mondta, hogy nem francia, hanem provan- szal, az élet második számú értelme. Az első az üdvösségünk, jó lesz, ha gondolunk rá magunk is, bár lehet, hogy aki komolyan hiszi a magáét, mint azok a szerencsétlen po- gányok, annak is megadatik.) Annyit tudtunk meg az öregről, hogy volt valami köze az illegális mozgalomhoz, aztán később, felszabadulás után... ott lehetett valami baj, funkciót kapott, aztán neki fejjel a falnak. Elkezdte likvidálni a kulákokat negyvenhétben vagy mikor. Az első időközben még kérdezték: — Aztán mi volt ott Nóg- nádban, negyvennégyben, papa, igaz, hogy maga is...? — Meg hogy kitüntetése van? — Hm. — Negyvenhétben meg? Erre csak fordult, és be a portásfülkébe. Egyszer a sebesüléséről is faggatták. — Hogy amiatt biceg, hogy a szeptemberi áttörés közben ... Erre kapták az első kerekebb mondatot: — Az ember..: az ember a dolgát..: most is, a portán... — De hiszen hiba nem is volt a munkájával. Nem fecsegek én itt magának regényeket, idő sincs rá, nem is az én mesterségem kém nem akart ide bejutni egy sem. De két újságíró is, hogy riportot csináljanak, van-e éberség. Azt hiszem, előre elhatározták, hogy nincs, mert fényképezőgéppel jöttek, le is fényképeznek mindent, és majd megírják, micsoda állapotok vannak. Fűlöm csípte őket annak rendje és módja szerint: viccel jenék a keresztanyjukkal, tudja ő, hogy kell őrizni a gyárat. — Tudja, én már ötvenötben gondolkozni kezdtem ezen az emberen. Jó, jó, »flakkes« egy kicsit, a szép múltja ellenére, valami elhajló, nem SZÉPIRODALMI KÖNYVEK Bak Alexandr: PANFILOV TÁBORNOK TARTALÉKCSAPATA A »Volokalamszki országút« & a »Volokalamszki napok« folytatása ez a regény. Főszereplője Momis-Uli, a Moszkva-kömyéki csaták népszerű hőse, áld újabb epizódokat mesél a legendás hírű Panfilov tábornok hadosztályának harcairól. Csepeli Szabó Béla: DTJNAPARTI ROMÁNC Egy Pest-környéki település szegény embereiről szól a regény. A történet a nyilas rémuralom idején kezdődik. A felszabadulás végre meghozza az új, szabad életet. A regény szereplői között akad olyan, aki úgy értelmezi a felszabadulást, hogy csak az egyén szabadsága a fontos. A többség azonban megtalálja a közösség felé vezető utat. Karinthy Frigyes: AZ ÍRÓ BECSÜLETE Karinthy Frigyesnek azok az írásai kerültek itt egy kötetbe, amelyek az első világháború elleni humanista tiltakozás gyümölcseként teremtek, és azok, amelyekből tisztán látható Karinthy véleménye az írói tisztességről, és hivatásról. Tiszta erkölcs, harcos békevágy, mélységes emberszeretet szól műveiből. Murányi-Kovács Endre: AKIK SZERETNI TUDTAK A Szenvedélyes évek folytatását írta meg Murányi- Kovács Endre. Az első részben már megismert szereplők életútját ezúttal a felszabadulástól 1948-ig kíséri nyomon. A regény mondanivalója roppant gazdag és egyben bonyolult: a francia és a magyar társadalom fejlődésének * különbözőségét egymás mellett, párhuzamosan ábrázolja az adott időszakban. A regény hőseinek útjai szétválnak a felszabadulás után. így kerül haza az »Akik szeretni tudtak« főalakja, Durándi Gábor, és Magyarországon válik humanista antifasisztából harcos kommunistává. Petershagen Rudolf: A LELKIISMERET LÄZADÄSA (Második kiadás) Rudolf Petersihagen könyve az utóbbi évek egyik legnagyobb könyvsikere. Szerzője — a hitleri Wehrmacht egykori ezredese, — saját életútjár ól vall, arról, hogy ő, a hagyományosan porosz militarista szellemben nevelt katonatiszt, hogyan jutott el a német militarizmus ellen küzdők táborába. lehet tisztázni, éppen most, amikor a szektásságról ennyi szó esik, és nagyon jogosan, az igazat megvallva. Csakhogy — ez ütött szeget a fejembe — ennek a kisembernek meg a többi kisembereknek a bikkfafejéről meg a hevességéről, a régi gyakorlatról nem azért van-e annyi szó most, hogy a nagyobbak, akik ideállították, meg — bocsásson meg érte — az a sok író, aki szentté avatta valósággal a módszert, hogy . róluk kevesebb... tudja, amit mondtam már. Az nem lehet, hogy ne lehessen megközelíteni. Mert kell az ember, mindig. Olyan, amilyen, de kell; Nevelés is van a világon, maga az élet is jó nevelő lehet, ha hagyják élni az embert, hogy talán... Akkor történt a hiba. Valami ügye volt, az igazgatói alapból kellett volna kiutalni. Ha talán megmondja, mire — a lánya, külön él a férjétől, valami lakásügy, már nem tudom. De ő csak morgott valamit. Az igazgató nem adott. Nem kellett hogy adjon, nem kellett hogy ne adjon: így döntött. Van az a régi szokás, hogy aki. ha adnak neki, ha nem. mindig csak hallgat, a rosszért nem panaszkodik, a jóért nem hálás, annak minek. »Kár belé.« Éreztem, hogy itt a pillanat, nekem akkor még sok beleszólásom a dolgokba nem volt. Lementem hozzá. — Aztán ha valami segítség... ha tudnánk ... No, akkor beszélt! — Segítség? Most lelhetett volna ... segítség! — De talán mégis... mi... — Mi az a mi? Maguk? Csak tátják a szájukat! Mi? Az igazgató meg a titkáruk! — Nem erről van szó, öregúr: a maga egész helyzete... — Nincs nekem egész helyzetem: beszélni sem tudnak már rendesen, hogy megértse az ember? Hogy a jószagú... egész helyzetem, azt mondja! — Arról van szó, hogy ilyen múlttal... — Mi köze hozzá? Csinálom a dolgomat, már azzal is bajuk van? A portás az portás. Akkor lepődött meg először, amikor azt a beutalást megkapta. (Tudom, most itt azt kellene mesélni, ez pozitív téma magának, hogy összefogott a kis kollektíva, meg ez, meg az, hogy hogyan veszekedtem én az igazgatóval — nem volt az rossz ember — meg a személyzetissei, hogy az emesztéfele- lős mindig az öregapjáról szónokolt, azzal mennyi baj van, nahát ez is éppen olyan eset — pedig egyáltalán nem olyan eset volt —, kössünk szövetséget az öreg érdekében, az igazgató titkárnője, a Rózsika, az erősen kispolgári beállítottságú, annak még virágot is vettem, és a keresztényi jóságról és az elhagyottak iránti irgalmasságról beszéltem. Tudja, az emberek furcsák. Olvastam valahol, hogy az emberek kü- lön-külön azt ordítják, hogy feszítsd meg Barabást, és együtt Krisztus lesz belőle. Valahogy fordítva van inkább manapság, hogy külön-külön annyi marhaság meg zavarosság van, hallja az ember a villamoson, még talán rosszindulat is, aztán valahogy együtt, ha egyszerre szól, akkor valami, olyan, hogy is mondjam, rendes értelmet nyer a dolog. Érti?) — Megvesztek? — mondta. — Figuráznak velem? — Itt a papír. Annak csak hisz. — Annak hiszek. Abból már volt sok — mondta, és nagyon elkeseredettnek szánta, de máshogy sikerült, és inkább elfordult egy pillanatra. — Szóval beutalás. Ahogy visszajött, én mentem szabadságra. Nem tudom, hogy érezte magát. Aztán zavaros idők jöttek. De azért gondoltam vele. — Talán most már lehetne... a segély ügyében... — tapogatóztam. — Nem kell — mondta. — Vagy valami más beosztás ... a múltját tekintve... — Mondtam, hogy hagyja... elvtárs. — A közösség érdekében ... — Ez van... a közösség érdekében. A portás az portás. — Jöhetnek nehéz idők, nem kenegetik rózsaolajjal az embert újabban ... — Veszem észre — mondta komoran. — Maguk főzték. Valamit még magyaráztam Ruisz György: TANULMÁNYFEJ SZIRMAY ENDRE: MIT ÉR...? (egy fanyar embernek) Az érdes évek ellen harcba kezdtél, mindent lemértél, mindent elrendeztél. A megszokottat közöny-ládákba tetted, nem gyomlálod a múltra nyíló kertet, a nembánom gaz fonnyadt levele már mind-mind lehullott, árván zörög a szár. Felhős vágyaidat — az újat, régit fanyarkás, bús mosollyal méred végig} komor, szófián lettél, merev, kimért, hideg, a te életedet — ugyan ki érti meg,,.? Nem készülsz már lázasan harcba szállni, haza, jóbarát, eszme — vagy akármi neked már mindegy, nem tüzeli véred, te büszke hallgatással is beéred; unottan dolgozol, sokszor dohogva, mintha már nem is a te dolgod volna. Megtagadtad mind, ami hitványnak látszottl Hát mit ér az életed, ha ezt csinálod? néki, hogy így meg úgy, kell az ember, amit az előbb magának is mondtam. Az ember, akit olyan feladat elé állítottak, hogy csak marhaságot csinálhatott. Talán azért is állították oda, hogy marhaságot csináljon, mit tudom én. Most meg ezt szenvedje, időtlen időkig. De nagyon nehéz is megmagyarázni, inkább csak éreztem, miről van szó. Hogy most jobban és szabadabban megy a dolog,' huszadik kongresszus, rehabilitálni... de hogy lehet rehabilitálni ezt az embert, akit éppen olyan hiba miatt süllyesztettek el, ami ellen küzdünk, és jó is, hogy küzdünk? Te szent ég, ezt a zűrzavart! Most nem ezeket szokás rehabilitálni, pedig meg kellene magyarázni, valahol nagyon ugyanaz... vagy mégsem? Az isten ismeri ki magát, úgy meg nehéz csinálni valamit, hogy az ember maga se biztos a dolgában. De az öreg ügye — minden gyürkőzés, bütykölés ellenére — valahogy megy tovább, ahogy elindítottuk. Kesztyűt is húzott, és ott láttam egy üzemi kultúrdélutánom, igaz, az utolsó sorban, és még mielőtt kigyulladt a villany, elhagyta a termet. Néha már köszönt is, és láttam, újságot olvas. Bólogat, csak bólogat, nem szól, de olvassa az újságokat az öreg. K öszönöm — mondtam a gyermekarcú titkárnak. Siettem volna, dolgom volt — Most menne el? Ilyen emberek maguk? Maga azt hiszi, ezt akartam elmondani? — Gondolom, ezt, mert ezt mondta el. — Hogy csak ezt? — Szép ez így is. Nem nagy téma, ahogy a magamfajta elképzeli, de kerek, és biztosan igaz. Az emberi szolidaritás... az általános emberi j óindulat, mindig jólesik hallani ... — Általános? Meg hogy kerek? Most jön a vége! — Decemberben volt ez, a napot is meg tudnám monda« ni. Két ember jött oda a kapuhoz. — Na, fater, menj oda, ahonnét jöttél, de gyorsan. Mi most bemegyünk. Sztrájkőrség! — Hm — mondta az öreg. — Mi lesz? — türelmetlen» kedtek. — Mehet, ha kedve tartja, haza — de már ma* gázták. — Munkaidő — mondta a* öreg. — Munkaidő? Röhögnöm kell! Félre az útból! — Nem — mondta az öreg egykedvűen. — Na majd... mentek volna neki, hogy félrelökjék. De az öreg — ez volt a meglepői — nagyon erős volt. Igaz, vittük is a kórházba, és azt hittük akkor, hogy ott elpusztul, de mire elbántak vele, már ott voltam én is töb- bedmagammal. Most? A gondnokságon dolgozik. Ne mondja meg neki, de lehet, hogy gondnoknak fogják kinevezni. Tudja, a mostani, az tanul tovább, hát ezért. Meg nemcsak ezért. Egészen rendesen visszaköszönt az előbb, nem igaz? Hogy hallott már rendesebben is visz- szaköszönni? Meg jobb befejezést a történethez? Hogy az öreg váratlanul, minden külön értesítés helyett pártot alapít, disszidál vagy elkezd inni? Lehet. De ez így történt, mit csináljak. Ha nem tetszik, írja át.
