Somogyi Néplap, 1961. december (18. évfolyam, 283-307. szám)

1961-12-10 / 291. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 ▼asámap, 19Í1. december A 94 érés Balta Józsi bácsi.«« «»Helyes volt- e a múlt évi kiegyezés? Valóban bölcs-e Deák Ferenc, a haza bölcse?-« kérdezgették egymástól az em­berek akkor, amikor az egyik balatonkeresztúri házacskában Bállá József született. 1868-at írtak... Egy eszten­deje, hogy Deákék kiegyeztek Ferenc József császárral, a ma­gyarok «»apjával-«, aki «»Sad- nak« élni akarását már egy­szer sárba taposta, s akit ma­gyarországi körútja alkalmával oly sokan megistenvertéztek. Bállá Józsi, mire felnőtt, be­lekerült a Ferencz József-féle paszományos korba. Csakhogy a tűz égette volna meg ezt a kort! A sok jóban éppen mun­kaalkalom nem akaródzott lenni Hol itt, hol ott dolgo­zott, s szinte kapóra jött, hogy behívták katonának.' Nyitra- bojnára került, ebbe a tótok meg a magyarok lakta falucs­kába Itt katonáskodott a had­sereg ménesénél, s így volta­képpen huszár volt ő. És mert az édesapja igazi huszár, amo­lyan negyvennyolcas volt, hát rajta maradt öreg korára is Józsi '• -sin a «»Balla-huszár-« név. i',‘ st is, ha valaki idegen keresi az öreget, dehogy kell neki Bállá Józsefek után tuda- kolóznia! Jobban ismerik a Bállá huszárt Baíhatankeresztű- ran. Mert Józsi bácsi most is él. és éppen ez a nagyszerű vala­NEGYVENÖT ÉVE NYUGDÍJBAN... Egy év múlva a fia is követi zadat átélni, még­pedig nem is akár­hogy. Józsi bácsi a le­szerelése után többfelé dolgozga­tott mígnem a vasúthoz került. Huszonnyolc éves korában már odáig ritte, hogy kine­vezték állandó dolgozónak Bosz- na-Dubicára, a boszniai határ kö­zelébe. Az itt élő muzulmánok meg más hitű. horvátok nem valami ba­rátságos , szemmel nézték a magya­rokat, kivált fene- kedtek a vasuta­sokra, mivelhogy ilyen tisztséget fő­leg magyarok tölt­hettek be. Ám nem maradt örök­ké az Una-parti városkában Józsi bácsi. Hamarosan köze­lebb kerül a szülőfaluhoz. So- mogytamócára helyezték; in­nen Csurgóra, aztán Tabra, s még a szakály-hőgyészi állo­máson is dolgozott. Onnan visszakerült Balatonkeresztúr- ra. Kerek húsz évig volt a vas­útnál 1916-ban betegsége miatt nyugdíjazták. Ekkor fiai jártak krampácsolni. Az ötven év felé járó férfi hamar ki­esett a munkából, nem dolgoz­hatott. A nyugdíj persze ke­vésnek bizonyult, kellett né­mi pótlás után nézni. Nya­ranta aratásnál, cséplésnél segédkezett. Ferenc fiuk kere­sete is jelentett valamit, bár csak időszakos pályamunkás volt, az meg nem tartott so­káig. Két-három hónapot dol­goztak évente, aztán szélnek eresztették őket. Alkalmi mun­ka következett, majd megint a vasút-; — De bárhogy lesz is — ha­tározott a Bállá család —, há­zat építünk! Jókora adósság, rokonoktól szerzett építőanyagok, s 1926- ban elkészült a ház. Most is áll, itt laknak az öregek meg Mária lányuk, aki már min­denkinek Mária néni. 1931-ben Ferenc fiuknak si­került véglég bekerülni a vas-' úthoz. A Marcali—Balaton- szentgyörgy vonalon volt pá­lyafenntartási dolgozó. Akkor azonban másként éltek a pá- lyamunkásak. A vasút mosto­hagyerekei voltak, nem kaptak egyenruhát sem. Ezért is igye­kezett Ferenc a forgalomhoz. Időnként helyettesítette vala­melyik . forgalmi dolgozót, s 1940-ben véglegesítették az utazó személyzetnél. Persze Bal la bácsi mellett a fiú is megöregedett Jövőre nyugdíjba megy a kéthelyi váltóőrházból. Megesik ugyan, hogy egy családból ketten vannak nyugdíjban, de hogy apa és fia nyugdíjasok legye­nek, az már ritkábban fordul elő. Aligha akad az országban még egy valaki, aki negyvenöt éves nyugdíjassággal és egy nyugatomba vonuló «-fiúval« dicsekedhet. Ráadásul apa és fia ugyanabban a munkában öregedett meg. Azaz dehogy öregedtek! Fe­ri bácsi (mert hisz ő is bácsi már) még fürgén mozog, dol­gozik. Édesapja nehezebben mozidul, beteg, jobbára csak fekszik. A lelke azonban még ugyancsak fiatal. Nemcsak csillogó szeme árulja ei ezt, hanem állandó jókedve, frisse- sége is. Még most is emlegeti a rég múlt idők eseményeit, a nagy halászatokat vagy a még édesanyjától hallott történetet, hogy Sávolyban hogyan fize­tett rá a két rabsic, amikor meglőtte az erdőst. Egy szenvedélye van Józsi bácsinak, szereti a pipát. Már ugyan a lányát kéri, hogy ömje meg, de aztán elszopo­itja egész nap. Még éjszaka is rágyújt egy- szer-egyszer... mi. 1868-tól majd egy évs-zá­. és fia, Férnie, aki jövőre megy nyugdíjba. Roland Ferenc TAR IK-A serek Jó taktika Egyik vidéki szálloda hiába kért felújítási keretet, nem ka­pott. Szerették volna városia­sabbá tenni a fogadót, de pénz híján ez nem sikerült. Pedig mindent megtettek: ha jöttek a városból amolyan ille­tékesfélék, akiktől lehe’ett né­mi támogatásra számítani, mindig a legjobb szobákat ad­ták nekik. Így aztán mindenki azzal távozott, hogy nagyszerű szálloda ez! Rossz taktika volt. Későn jöttek rá a hibára, de rájöt­tek; s attól kezdve, ha illeté­kes érkezik, a szállodában mindig a legrosszabb szoba, a legrozzantabb ágy jut neki... Eredmény még nincs, de vár­ják, hogy a rozzant ágyason hosszas vajúdás után megszü­letik a felújítási keret — rf — • • * Zuhany az operában A londoni Covent Garden operaház földszintjének utolsó soraiban előadás közben az em­berek alapos zuhanyban része­sültek. A dolog úgy történt, hogy az állóhelyen valaki elő­adás közben annyira elfáradt, hogy ráült egy tűzoltókészülék gombjára. A zuhany csak ak­kor ért véget, amikor a tűzol­tókészülékből minden viz kifo­gyott. * * * Betörafogás világító festékkel Popoios Grachines athéni fes­tékkereskedő lakása erkélyéről észrevette, hogy egy betörő pró­bál üzletébe behatóink Sötét éj­szaka volt, senki sem járt az utcán. Az‘ élelmes kereskedő úgy segített magán, hogy nagy vödör világító festéket öntött az er­kélyről a betörő fejére, aki per­sze azonnal elmenekült. A fel­riasztott rendőrök azonban a sötét éjszakában is gyorsan el­fogták a világító betörőt. * * * Eltévelyedett betűk Üveg, műanyag, porcelán — hirdetik a neonbetűk a Május 1. utcai modem üzlet portál­ján. Az első szó kéken, a má­sodik fehéren, a harmadik li­lán izzik a kaposvári estében. Illetve egy kicsit pontatlanok voltunk: az első és a harma­dik szó általában kéken és ál« tálában lilán világít, mert az üveg u-je és a porcelán r-je eltévelyedett betűk. Miért, miért se, a v lila, az r kék. S ahogy az ember felpillant a portálra, azonnal ezt kérdezi magában: mit keres a kék be­tűk között a lila és a lilák kö­zött' a kék? Mert ha a Közép­ső szóban is akadna ilyen más színű betű, akkor mindenki arra gondolna: ez valami új irányzat. Így viszont csak az jut az eszébe: a szerelőknek nem volt más, csak ilyen betű­jük. s hogy hamar végezzenek — fölszerelték. — lg — „Mérgező* csők A St. Quentin-i börtönben, me­lyet az Egyesült Államok leg* szigorúbb fegyintézetének tarta­nak, rájöttek, hogy a rabok ká­bítószerrel kereskednek. Vizsgá­latot indítottak annak földeríté- " sére, hogy milyen úton jut el a rabokhoz a kábítószer. Egészen megdöbbentő eredményre jutot­tak: kiderült, hogy a kábító­szert tartalmazó kapszulákat a rabok női látogatói az érkezés­kor és távozáskor váltott csók segítségével adják át a foglyok­nak. * * * A „léli álom“ lehelévé tenné, hogy ezer évnél is tovább élhessünk Az amerikai National Geo­graphic Society (Országos Föld­rajzi Társaság) megállapítása szerint az ember akár 1400 évig is elölhetne, ha meg le­hetne oldani a hibemációfc, vagyis a téli álom problémáját Megállapították, hogy a dene­vérek hússzor hosszabb ideig élnek azonos súlyú más emlős állatoknál, amelyek nem isme­rik a »téli álmot«. Ebből az adatból következtetnek arra, hogy a hibemáció megvalósu­lásával az emberi élet is a hússzorosára, vagyis 1400 évre volna meghosszabbítható. A társaság nyilatkozata azonban óvatosan rámutat- »A tudósok egyelőre csak igen halvány lehetőségéi látják, hogy embereknél is megoldha­tó legyen a hibemáció, n kilá­tások azonban olyanok, hogv érdemes foglalkozni a kérdés­sel.« A KAMASZ értés Jenő széles mozdulattal leteszi az asztalra az újsá­got. Feláll, lustán nyújtózkodik, és felesége felé forduL — Készen vagy már? Az asszony a tükör előtt áll. Szomorkásán nézi ráncosodó arcát. — Jövőre negyvenéves le­szek — gondolja keserűen —, negyvenéves... Jenő ezt nem érti. Most is milyen derűs és nyugodt. Öreguras kedélyesség ez már. Pocakos, hideg, kiábrándító. — Vékonyan rúzst ken ajkaira. — De hát mit akarhatok én... Jenő jól keres, meg kell hagy­ni. Ügyes ember, a ktsz iga­zán jól járt vele. —■ Kész vagy már? — ismét­li Kertes. — igen, fiam. — Kertesné hangiéban ütőérként lüktet az ingerültség. — Hívd a gyere­ket, és indulhatunk. Kertes átmegy a másik szo­bába. és csakhamar visszajön. — Csaba azt mondja, hogy nem jön. Az asszony villámgyorsan megfordul. — És te ezt csak úgy mon­dod? A férfi védekező mozdulatot tesz. — Kérlek, ne idegeskedj. Ha nem jön, nem jön. — Igen? Szóval eltűröd, hogy fütyüljön a szüleire, hogy az legyen, amit ő akar? Közöm­bösen néznéd, hegy pogánnyá vál'ék a saját fiad? Kertes bosszúsan félbesza­kítja. — Drágám, sürgősen hagyd abba. Megyek, és beszélek a kölyökkel még egyszer. A férfi becsukja maga mö­gött az'adtát. — Istenem, miket kell meg­érnem — sóhajt Kér1 esne. és óvatosan púderozza az arcát. Most nyűik az ajtó: öled Csaba jön, tizenkét éves, szep­lős, nyurga fiú, mögötte az apja. — Anya, hadd maradjak itt­hon. Olyan kassa/ film megy a televízióban. — Az éneklő ka­maszhang elhallgat, egy pár pillanatig csend van. Aztán Kertesné szigorúan megszólal: — Csaba, öltözzI A fiú könyörgő hangon is­métli: — Anya, hadd maradjak itthon... Az asszony összehúzza a szemét. — Nem szégyened magad? — a férjéhez fordul. — Szólj már te is valamit.., — Gyere, Csaba — mondja kérlelően Kertes. — Hát ez nevetségest — fa­kad ki ingerülten a felesége. — Könyörögni kell a taknyos- nak, hogy templomba jöjjön. — Nem akarok menni! — kiáltotta dacosan és sértődöt­ten Csaba. — Hallod ezt, Jenő? Nem akar jönni... — Kertesné sze­mei vihognak. — Hát azt aka­rod. hogy megverjen az jó Is­ten? Nem sül le a képedről a bőr? — Nincs is Isten! Nehéz, idétlen csend támad. Kertesné nem talál szavakat, nehezen szedi a levegőt, s hal­kan elbőgi magát. Férje szük­ségesnek látja, hogy megszó­laljon. — Ezt persze az iskolában tanultad, mi? — Csaba bólint. — Igenis, nincs Isten. Az anyag öröktől fogva van, ha tudni akarjátok. — Ide figyelj, fiam! — Ker­tes nyugodt, oktató hangon igyekszik beszélni. — Elsősor­ban az a fontos, amit szüléid­től hallasz, s csak azután jön az iskola. Isten van, ezt a szü­leid jobban tudják, mint te. És vasárnap templomba ülik menni. — Az egész osztályból csak Szabó jár templomba — ma- kacskodik Csaba. — Te ne mások után menj. Azt tett. amit apád és anyád mond. Róluk vegyél példát. — De akkor miért mondta a tanító úr, hogy nincs Isten? Kertesné zokogva sikít: — Istenkáromlást kell halla­nom a saját lakásomban, a saját fiamtól Ilyeneket mon­dani... Csaba enyhe gúnnyal jegy­zi meg: — Ti mondtatok, hogy min­den leckét jól meg kell tanul­ni. — Majd ha nagyobb leszed, megérted, hogy tulajdonkép­pen. .. szóval... öltözz, és in­dulunk. Ne idegesítsd tovább anyádat. Ezt nem tanítják az iskolában. — Csak azt, hogy nincs Isten — rándít a vállán mérgesen Csaba, és kimegy a szobából. — Szörnyű — mondja az asszony, és hatalmasat sóhajt. — Hát igen «-» tárja szét karjait Kertes. — A gázt el­zártad? — kérdezi aztán. — El, el... — legyint idege­sen felesége, és a tükör elé lép. Felszárítja könnyeit, és ismét bepúderozza az arcát. — Most még öregebbek a vo­násaim — tűnődik elkesere­detten. — Jövőre negyvenéves leszek. Istenem, édes jó Iste­nem. .. ... ertesné becsukja az ajtót a távozó ven­dég után, és pirosán tüzelő arccal a tü­kör elé perdül. — Fiatalodtam! — nézi elégtétellel homályos csillogá- sú szemeit, majd pongyolájá­ból félig kibújva melleit is szemügyre veszi. Szinte beszé­li magának, hogy keményeb­bek, formánabbak félárbocra ereszkedett mellei, amióta Gál Miklós, a házibarát csókolgat­ja. Kertesné tükör előtti had­gyakorlatának csakhamar véget vet a csengőszó. — Megjött Csaba a moziból — állapítja meg, s mielőtt aj­tót nyitna, sietve elrendezi a díszpámákat a díványon. Csaba köszönés nélkül jön be, vad és haragos a tekintete. — Talán köszönnél — mond­ja az anyja. A kamasz érthe­tetlen morgást hallatt. Ker­tesné száraz hangon közli: — Eredj a konyhába, a re­ason van a vacsorád. Csaba a fejét rázza, — Nem kell. Az asszony csodálkozva me­red a fiúra. Hozzászokott már Csaba szeszélyeihez, de enni eddig mindig evett, ezért so­ha nem kellett könyörögni ne­ki. — Mi bajod van? Talán rossz volt a film? — kérdezi Ker­tesné, és körömráspolyt vesz a kezébe. A fiú színpadias mozdulattal kihúzza zsebéből a használat­lan mozijegyet, és az asztalra csapja. — Itt a jegyed.. Kertesné meregbe gurul. — Hol voltál, nem monda­nád meg? — A ktsz-ben! — csattan élesen Csaba hangja. — És megtudtam az igazat. Azt, hogy apa sikkasztott, és sit n van. Rácz Pista mindent el­mondott. Kertesné sürgős szükségét érzi, hogy megkapaszkodjék az asztal sarkában. Amikor fér­jét sikkasztás vádjával letar­tóztatták, azt hazudta a gye­reknek, hogy apjának hosszabb időre külföldre kellett utaznia. — Hogy... hogy jutott ez eszedbe? — Tudtam, hogy nem mond­tál igazat — a fiú csupa szem­rehányás. — Utána kellett jár­nom. — Hát most már tudod. De ne híreszteld el, mert ez szé­gyen nekem is, neked is. — Az asszony kapkodva beszél, siet­ve keresgél elfogadható érve­ket. — Szegény apád jót akart, de meatévedt... Csaba engesztelhetetlen. — Lóversenyen verte el a pénzt... Kertesné felcsattan. — Csaba! Miféle hang ez?! — közben azt aondolia: Inén. lóversenyen szórta el. ' ta7án nőzött is. Nem árt hogv l-k-t alá került. Végre álhitek én is, fellángolhatok még utóimra. Csaba hallgatásba burkoló­zik. A szeme azonban élénken parázslik. Az asszony csillapítóan mondia, hogv lezárja a kelle­metlen diskurzust: — Apát sajnálni kell. Nincs iogod ahhoz, hogy elítéld. Sze­gény. . Csaba közbevág. — Sze-'-nv'’.MAa *e sajnál­kozol? pfttren örülsz, hogy megszabadultál tőle! A pofon nagyot csattan. Az asszony tenyere sajog belé. Csaba lángvörös arccal az aj­tóig hátrál. — Azt hiszed, nem tudom, hogy itt járt Miklós bácsi? Azt hiszed, nem tudom, hogy miért jár ide? — fuldoklik a gyűlölettől. — Megcsalod apát! Azt hiszed, nem tudom? Az asszony a díványra ro­gyik. — Hallgass, te átkozott kö­lyök. hallgass! — kiáltja szin­te eszelősen. Szégyen, vasmar- kú szégyen fojtogatja. — Istenem, mennyei atyám— — sikolt fel kétségbeesetten. — Nincs Isten! Nincs, Isten! — kiabál Csaba, és zokogva a falnak dől. Múlnak a hosszú percek. A könnyek kölcsönösen elapad­nak. Szaggatott szipogás hal­latszik, majd az is elhal. Mély, alvadt csend üli meg a szo­bát. Kertesné a díványon ül, fia néhány méterrel odább — mégis milyen messze —, a fal mellett vizsgálgatja a szőnyeg mintáit. Talán fél óra is elte­lik igy, aztán Csaba — meg­könnyebbülten a már kimon­dott szavaktól és engedve gyomra kíméletlen követelőzé­sének — megkockáztat egy kérdést: — Mi a vacsora? Kertesné gépiesen, színtele­nül felel: — Pörkölt. A spájzban van savanyúság is. Csaba csettint egyet a nyel­vével, és kimegy a konyhába. Kertesné feltápászkodik, és a tükör elé tám^lyen. Idegen­kedve szemléli árkádos sze­meit. görnyedt vállait, sírástól püffedt arcát. — Végérvényesen megöre­gedtem — aondoPa fáradtan. Leki-lv-dóen leairnt tüuö-ké- re felé. és indul, hogy meg­ágyazzon a fiának. Üjvári Károly

Next

/
Oldalképek
Tartalom