Somogyi Néplap, 1961. november (18. évfolyam, 258-282. szám)
1961-11-04 / 261. szám
SOMOGYI NÉPLAP 6 Szombat, 1961. november C Képek a Szelistyei asszonyok előadásból 1. kép: Megérkezett Budára a szelistyei mustra: ilyen asz- szonyoknak kell férjet adnia •— ígérete szerint — Mátyás királynak, aki ez idő szerint várpalotai Kastélyában pihen. Nem leket hát sokáig időzni a k's budai fogadóiban, ahol máris elvesztette «sávét Vuca és Mária. A asostea fölkerekedik hát, áogjr Várpalotán járuljon a kiríni? *304* élé..: (Pálfy Alice, Küs-thy tla, Hubay Anikó és Csüiák László.) 2. kép: Várpalotán tréfa to- gadja a vendégeket, akikről eleddig már kiderült, hogy bár válogatott szépek, de nem sze- Bstyeiék. E napon Mujkó, a király kedvenc bolondja a »király*. Mátyás deáknak öltözötten vallatja ki a szemireváló mustrát. (Pálfy Alice, Kürthy lla, Hubay Anikó, Fülöp Mihály, Csorba István és Csihák László. 3. kép: A Mátyás dien ösz- szeesküdött főurak seregét sziétkergeitték a király legendás hírű hadai. Most a győzelem örömére következhet a kiháza- sítás, de nem úgy, ahogy a szeűistyei földesúr gondolta, aki furfanggai akart túljárni a király eszén, és háromszáz jobbágyhoz jutni Ki-ki párjára talál a történet végére. FÚYÓSZENE A BARTÓK TEREMBEN Másodízben szerepelt városunkban az Európa-hírű Budapesti Fúvósötös. Az Országos Filharmónia és a Liszt Ferenc Zeneiskola bérleti hangversenysorozatának első estjén szép számú közönség tapsolt kielégülten egy-egy remekbe sikerült mű elhangzása után. A légkör és a hangulat ismerős; a koncertet önkéntelenül is a Tátmi-vanósnégyes múlt évi hangversenyéhez hasonlítja az ember. Most más művészek ültek a pódiumon, más hangszereken más alkotók műveit szólaltatták meg, más zenei korok, stílusok közelébe férkőzött a közönség, és mégis oly közel áll egymáshoz e két művészi élményben gazdag est, hogy határvonalat húzni szinte lehetetlen. A művészi plusz okát kutatni fölösleges. Hosszú évek alatt eggyé forrt előadókat köszöntöttünk, akiknek egyénisége, életeleme, idegszálainak rezdülése a zene, és önmaguk számára is magasrendű műélvezet. S oly természetes köny- nyedséggel, szeretettél nyújtják át sajátjukat, oly hivatás- tudattól áthatott művészettel, hogy a »tálalás* mór önmagában is elismerésre késztet. Hát még a muzsika! Igazán nem mondhatjuk, hogy a fúvószenének nagy tábora van, de meggyőződéssel valljuk, hogy lesz, ha ilyen kifinomult ízléssel tolmácsoló együttes, mint az övék, gyakrabban apostolkodik vidéken is. Ritkán hallhat az ember olyan leheletfinom, lágyan, tisztán éneklő fuvola- és oboa- hangot, mint Jeney Zoltáné és Szeszler Tiboré. Bármelyik művet, Haydn Londoni trióját, az A-dúr fúvósötöst, kiváltképp harmadik tételét vagy a Di- vertimentót idézi emlékezetünk, szavakkal, hangulatfestéssel szinte ki sem fejezhető percek élménye születik újjá. S a többiek mind, Mevzl Ferenc (klarinét), Ónozó János (kürt), Hara László (fagott), hangszerük kitűnő mesterei. Azt hiszem, elég emlékeztetni az Esz-dúr Divertimento második tétele édesen szárnyaló, lágy dallaménak indítására, melyben az oboa és a fagott hangja simult egymáshoz elválaszthatatlanul S jóllehet most leheletnyi részletről szótok, csak jót mondhatnék az egész hangversenyről. Méltó kiegészítőként Sziklai Erika énekelt Bach- és Lisztdalokat szép hanggal, átéléssel. Műsorából a Kávé-kantáta s a viharos tapsot kiváltó Szerelmi álmok gyönyörködtetett leginkább. Jó érzéssel, elégedetten távoztunk a hangversenyteremből, s várjuk a bérleti sorozat még sok szépet ígérő estjeit. J. B. ÍÜmU fáf UftSUct a feit? Az orvosok szerint a fejfájás riadójelzés. A laikusok csak ritkán tudják megmondani, hogy mi okozza fejfájásukat, és az orvos sem tudja mindig megállapítani a fejfájás okát. Nyug atal aiiító megállapításokat tett erről a témáról egv washingtoni orvoskongresszu- son dr. Henry D. Ogden, ötezer személyen végzett vizsgálatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy az Egyesült Államok lakosságának körülbelül 60 százalékát rendszeresen kínozza a fejfájás. Ez a százalékarány vezető beosztású személyeknél eléri a 77 százalékot, szabadfoglalkozásúaknál általában 70 százalék és háziasszonyoknál 69 százalék. A sorban a hivatali tisztviselők következnek 68 százalékkal, a kereskedelmi eladók és ügynökök 58 százalékkal, a fizikai dolgozók 55 százalékkal és a parasztok 50 százalékkal. Az amerikai orvos megállapítása szerint a nőknél általában több a fejfájás (71 százalék), mint a férfiaknál (50 százalék). Húsz éves koron alul az amerikai lakosság 78 százaléka szenved gyakori fejfájásban. A korosodással egyenes arányban csökken a fejfájás iránti hajlam, és a 60 éven felülieknél a legritkább. A legjobban járnak a nők közül az özvegyasszonyok, mert közülük csak 52,3 százalékot kínoz rendszeresen a fejfájás. tabka MIND GAZDAGABB ANYAGGAL rendelkezik a Nagyatádi Tájmúzeum, melynek alapítója és gazdája a járási művelődési ház. A hosszú idő óta folyó kutató- és gyűjtőmunkák eredménye, hogy a járás lakói maguk is megértve, mi cél vezette a tájmúzeum alapítóit, kérés nélkül is fölkeresik a művelődési házat. Nincs olyan hét, hogy ne kerülne a már most is gazdag gyűjteménybe valami új. Nagyapjának, a legendás hírű Patkó Bandinak féltve őrzött pisztolyát ajándékozta a tájmúzeumnak Tóh Mihály Kapoli- díjas faragóművész. Mások egy 1849-ből származó újságot, a Vas Gereben szerkesztette Nép barátja egy számát ajánlották fel a múzeumnak, amelyet nemrég egy falbontás alkalmával találtak befalazva. Ugyancsak bontáskor került elő egy a szakemberek által 300 évesre becsült szégyenfa is. * * * Brigitte Eardot filmpere Egy francia divatszalon beperelt egy filmtársaságot, mert noha Brigitte Bardot új filmjéhez a ruhákat szállította, a film feliratai között mégsem szerepel a szalon neve. A filmtársaság ügyvédje így védekezett: »Brigitte Bardot filmjeiben a ruhák lényegtelen kellékek, miután amúgy is hamarosan leveti őket.« A bíró szellemesnek találta a védelmet, de mégis a divatszalon javára ítélkezett. * # * NEM KIS DOLOG országos versenyen első helyezést elérni a vidékieknek. Somogy megye se dicsekedhet mindennap ilyennel. Most egy első és második helyezést is szereztek megyénk fiataljai. A sorkötelesek gépjárművezető-oktatásában az MHS országos versenyt írt ki, s az első díjat az MHS kaposvári tanulócsoportja, a másodikat pedig a siófoki MHS fiatal gépkocsivezetői szerezitek meg. Az eredmény persze nemcsak a fiatalokat, hanem az oktatókat is dicséri. Kovács Károly kaposvári és Balogh István siófoki oktató pénzjutalomban részesült. * * * HIRDETÉS az egyik hetilapban: »•Keresünk fiatal gondozót öt árván maradt spánielhez. Nagy fizetés! Reggelire kakaó: ebéd a tulajdonosnővel, vacsora a személyzettel. A kutyakölykökkel kell aludni.* A TETT MEGMARAD zt terveztem: leírók egy régi történetet, de emlékezetem és a hűség érdekében keresek hozzá szemtanúkat. Báír hallattam: általában a tanúk szeme, füle, látása, hallása már csak azért sem megbízható, mert sok esetben kivonják a történetből, ami nem tetszik nekik, vagy hozzáteszik indulataikat, gyűlöletüket vagy rajongásukat. Mégis a tanúk, erre gondoltam, őrzik az elmúlt időt, ha nem is tökéletesen. Azt akartam megtudni, milyen érzés: lefeküdni a sínekre, az induló mozdony elé, miképp történt, ami történt: mintegy ötven ember vállalkozott ilyen életveszélyes, nagy kalandra. Milyen érzése volt annak, aki a halálcsoportban a mozdonyhoz legközelebb keresett magának helyet a síneken? Mire gondolt, amikor aztán a mozdony elindult; ötven méterre van tőle, aztán húszra, tízre, már csak öt méterre — és ö ott fekszik a kerekek előtt. És ha a kerekek belehasítanak — már csak két méter a távolság. És mit éreztek valamennyien, amikor a mozdony megállt a fekvő előtt ■— a győzelem milyen izét? A történet magva hiteles: Tisza István gróf uralma idején vasutassztrájk tört ki, ennek egyik epizódja, hogy a sztrájkolok az egyik teherpályaudvaron lefeküdtek a sínekre: így akarták megakadályozni a vonat indulását; a mozdonyon sztrájktörő ült. A szemtanúk nagyon öreg emberek lehetnek már — erre is gondoltam —, hiszen a vasutassztrájk már évtizedekkel ezelőtt zajlott le. Makacsul bogoztam a szálakat; vasutaskönyvtár, múzeumi régi följegyzések; sokáig olyan volt a helyzet, mintha azt kutatnám: Budapesten átrepült egy fecske, milyen irányban? Most én is tanú vagyok, próbálom leírni az utcákat, ahol jártam. Bizonytalan vagyok, akado- zok, és az utcák mások délelőtt, mint este; hősöket kerestem, és egy ideig csak házmesterekhez jutottam el: — Kérem, itt ilyen nevű nem lakik! Végül is — mint kiderül — mindegy, hol találtam meg azt az embert, akiről kiderült, hogy valamikor oda tartotta a fejét, a nyakát a mozdonykerekek alá, tessék, vágd le, ha mered, vagy állj meg! Bizonyos, hogy így elmondva ez a hősiesség — üres. Ahogy leírom most, nem érzem, hogy bármit is kifejeztem volna ezzel a pár szóval, örök küzdelmem ez, az író békekötés nélküli harca az ábrázolással, a kifejezéssel. Szégyellem is, hiszen a valóság olyan sűrű, olyan tömör, és én úgy csinálok, mintha valaki fényképet készített volna Vronszkij grófról és Karenina Annáról, állóképet, holott... Mert előttem van ez a bácsi — bácsit mondok kora kifejezésért. liget környékén fedeztem föl végre: egy ember, fél méterre volt a haláltól, s a halált ő idézte meg, nem öngyilkossági szándékból, hanem hősiességből, és fricskát mutatott neki. A külsőségekre is kíváncsi lennék, vajon szaporábban vert-e a pulzusa, amikor a mozdony és a csörömpölő szerelvény elindult feléje, milyen volt a szívdobogása? összeharapta-e a száját a síneken, s egy furcsa gondolat: reggelizett-e, mielőtt lefeküdt volna az acélsínéitre? Ki kellene kutatni pillanatról pillanatra: hogyan kezdődik el egy tett, s hogyan lesz teljes tetté? Annyit tudok, javában állt a sztrájk, forrongtak a vasutasok, s ebben a forrongásban ő is részt vett, ez a bácsi. De milyen mozdulattal tette le fejét a sínre, amikor nem messze tőle befútve, indulásra készen állt a mozdony? Azt is tudom, az átérzett igazság erkölcsi ereje adott a tetthez bátorságot. Meg kell akadályozniuk a mozdony indulását: önkénteseket kerestek, mint igazi háborúban a legveszélyesebb vállalkozásokra, ö is jelentkezett. Fekszik a sínen, a nyaka az egyiken, a talpfákon a teste, bokája a párhuzamos sínen, és már hallja: dübörögve elindul a mozdony. Lehunyta-e a szemét? Gondolt-e arra: kemény csendőr a mozdonyvezető, s parancsot kapott rá: induljon, s mindegy neki: gázol-e, lefejezi-e őt, aki a síneken fekszik, leszeli bokában a két lábát. Fekszik a síneken, ebben a múlt percben élő ember. Lakása van, gyereke vagy gyerekei, néha megivott egy pohár sört, gyakran cigarettázott. Most ott fekszik a síneken. Halálos játék ez az életével. Reménykedett-e, hogy mégis megáll majd a vonat — o sztrájkolok diadalául —, vagy pedig annyira lobogott a nagy, közös ügyért, hogy vállalta a mártíromságot, és ha a mozdony lefejezi, s véres roncs lesz csupán belőle — hát lefejezi, és véres péppé morzsolja. Érezte-e közben a tragédiát, vagy saját hősiességét, bátor volt-e vagy gyáván is bátor, a félelem mit művelt vele? Mozdulatlanul feküdt-e ott, vagy az életösztön megrángat- ta-e, s ezt le kellett bírnia; volt-e úgy, hogy felugrik, otthagyja a hősi kalandot, elfut, vállalja a másik következményt, amely szintén tragikus — társai megvetését, a nyilvánossá vált gyávaságot? Erez- te-e a kettős érzést, a kötelességet önmaga és társai iránt, amikor kockára tette az életét, ugyanakkor félt-e a haláltól — hiszen semmi sem egyszerű, a hősiesség sem! Abban a közvetlen percben, amikor a mozdony elindult, mire gondolt, s mire, amikor a kerekek zakatoltak már, és mire, amikor már csak néhány méternyire voltak a kerekek a fejétől? Mire gondolt: a vasutasok közös ügyére vagy közben egy kicsit önmagára is? Feloldódott-e a közösség harcában úgy, hogy közben megfeledkezett önmagáról? De jó lenne kitudni a hős lelki szerkezetét, frázis nélkül, anatómiai pontossággal — még egyet lendül a mozdony tolattyúja, s levágott feje máris legördül vérző törzséről —, gondolt-e holttestére, temetésére vagy arra-e csak: ezzel váltja meg társait? Kínlódott-e valaha fogfájás miatt, volt-e gyomorgörcse olyan, amikor a gyötört beteg néha már a halált hívja — persze a realitástól igen-igen távol csakhogy fájdalmától megszabaduljon? Vagy gondolt-e arra, halálával minden véglegesen lezáródik: a vonat gázol, és számára nincs már sztrájk, nincs ház, égbolt és pohár sör — nincs semmi, mert a halálban semmire sincs felelet, még kérdés sem? Amikor a mozdony megtorpant, milyen boldogsággal érezte a közös öröm, a nagy diadal mellett megmenekülésének gyönyöreit, megtapogatta-e a nyakát, amely épen maradt, ránézett-e a lábára, amelyet nem szakított le a vonat- kerék? Talán kicsinyesek is a kérdések, ha egy hőstől várunk feleletet. Az is lehet, egy nem hősi alkatú ember kérdései, talán azt kellene inkább tudni, milyen fokú volt az elkeseredésük, amely eljutott ilyen forradalmi elhatározásig, milyen hevületü volt az a perc, amelyben ő is döntött: a vonat elé fekszik, és ha kell, élete árán tartóztatja fel a sztrájktörőket. Talán azt kellett volna tudni, hogyan vértezte föl ekkora bátorsággal a közös ügy, a társi szolidaritás, végeredményben a forradalmi lendület. Persze, ezek a fő kérdések, de én a komplett- lelket kerestem minden vonásával. Egy komplett lelket abban a pillanatában. amikor kilénett. a hétköznapból, abban a pillanatban szerettem volna látni, amikor hőssé vált; remegő testével együtt egy lélekre voltam kíváncsi a múltból, egy nyilvánvalóan történelmi időből, amikor kétségkívül megnőtt a lélek, és a cselekedetek felülemelkedtek a cselekvő emberen. A magam tanúvallomását folytatom. Ülök valahol egy lakásban, ahol almaszag van. Most itt van egy ember, aki az anyakönyvi adatok szerint azonos önmagával, és mégsem azonos már régen, mert — mint azonnal megtudtam mamóka feleségétől — két évvel ezelőtt szélütés érte. Itt vagyok a tanúnál, felkér szülve a lelki oknyomozásra, a titkok hallására. Azt mondja az öregember: — J... ja... Aztán ezt: — Hja ... hja... Sínek? Halál? Diadal? Erkölcsi igazság? Szolidaritás? — Ja ... ja... * * * alán megbocsáthatatlanul fölösleges valamiről még tudósítanom az olvasót. Családomról először isi Sikertelen archeológus var gyök, nyomot se találtam. Tovább: szánnom kellene az öreget — szégyellem magam: a csalódás elnyomja bennem a szánalmat. Az érzések — ismét a magam tanúja vagyok — más-más tájakról érkeznek, feltartóztathatatlan erővel, mint a vérhullám. Mert most felhevülök: számomra hirtelen felnyíló titokra találtam. Ki tud például arról, aki az első hieroglifát véste a köbe? A kő is omladozik: a betű, a vésés mégis megmarad. Megmarad a világban. Bodő Béi»
