Somogyi Néplap, 1961. szeptember (18. évfolyam, 206-231. szám)

1961-09-03 / 208. szám

Vasárnap, 1961. szeptember 3. 5 SOMOGYI NÉPLAP Tari János: cÁz erdő halála Emberemlékezet óta itt állt az erdő, mint egy fél vármegyét beborító roppant ősszőnyeg, amelyet még isme­retlen időkben dobtak oda a vidék dombjainak vállaira. A faluból, a kálvinista torony te­tejéről nézve olyan volt, mint egy megdermedt óceán, hullá­mainak kékes homályba vesző buckáival. Belsejében örök fél­homály uralkodott. Zöld gyep­szőnyegét valamikor talán bö­lénycsordák patái túrták fel, s tisztásain horpadt derekú csi­kaszok marták egymást az el­ejtett zsákmány felett. Az erdő akkor látta először az embert, gyilkosét és elham- vasztóját, amikor az még gyer­mek volt. Rövid vadásznadrág­ban, együgyű nótát fütyörészve haladt az évszázados tölgyek mély alagútjában, a kezében levő somfavessző éles suhintá- eaira kék virágfejek és viola- szín kórók ejtették fejüket a gyep selyemfüvére. A játék új volt és izgalma®, a gyermek úgy érezte magát a vadonban, mint egy királyi zsarnok, aki guillotine-ja alá állítja és lefe­jezi engedetlen alattvalóit. A vén fák toronymagas fejüket lehajtva mosolyogva és kedv­teléssel nézték az apró jöve­vényt, aki úgy vonult el me­rev lábaik között, mint egy kis egér. Tetszett nekik a gyermek, akit a játék izgalma egyre bel­jebb vonszolt az erdőbe, s né­ha egészen eltűnt a magas fű­ben, a fák mohos hóna alatt. De aztán megijedtek, és félteni kezdték a gyermeket, mert az alkonyat barna ködei már elő­bújtak, és megtelepedtek a fák lombjai között, mint az éjsza­ka nagy, sötét tollazatú ma­darai. Félelmetes hely ilyenkor az erdő! A fákon zöld vad- macskaszemek villognak, és a homályban tompa morgással halad a vaddisznók! fekete csordája. A fák összedugták bozontos Üstökűket, és halkan susogni kezdtek, mintha tanácskozná­nak. Aztán egyszerre! fcányér nagyságú, piros bársonykucs- más gombák bújtak elő az avarból, mintha az erdei tün­dérek parányi várkastélyai volnának; óriási, szivárvány- tarka szárnyú és bolyhos fejű lepkék szálltak le az ágakról, és csalogatták visszafelé a fiút, de az rájuk nem nézett. Pedig ezek a lepkék akkorák voltak, mint a fenyőrigók, és gránát­piros potrohúk szikrázott a fer­dén nyilazó napfényben. Most hirtelen nyulak zörren- tek elő a bokrokból, bársony- sárga őzek nyújtották nyelvü­ket a fák harmatos leveleire, dióhéjnagyságú katicabogarak terjesztették ki szárnyuk fe­hér pettyes kagylóit, hogy föl­repülve maguk után csábítsák a konok gyereket. De hiábava­ló volt az erdő minden igéze­te. , A fák most komolyan meg­haragudtak. Megcsavarták nyakukat, megrázták zöld lom­bos fejüket, harsogva és jaj­gatva hullámzani kezdtek a gyermek feje fölött, mintha valami szörnyű, fojtogató el­lenséget akarnának lerázni tor­kukról. Az erdő belsejéből pe­dig félelmetes morgást és prüsz- kölést hallatott egy marakodó rókapár. A gyermek megtorpant, az­tán futni kezdett visszafelé. A fák mérgesen suhogtatták fejüket, ágaik, mint haragos kígyók sziszegve és üvöltve nyúládoztak a fiú felé, a fe­nyőfák fenyegetően rázták roj­tos karjaikat, és tobozaiknak valóságos pergőtüzét zúdítot­ták a menekülő után, amíg az lihegő mellel vissza nem ta­lált a falu felé vezető ösvény­re. Most már elcsendesedtek a lombok, de a halk estében még sokáig lehetett hallani az erdő zengő kacagását a sike­rült tréfa felett. Másodszor akkor látta az erdő a gyermeket, amikor az már felnőtt ifjú volt. Egy fehérruhás lánnyal lépdelt a fák alatt, ahol bokor nagyságú páfrányok tartották csipkés le­gyezőiket a nap felé. A leány szőke volt, haját kibontva vi­selte vállán, és kék bársony- szalag szorította át derekát. Olyan volt, mint egy nagy il­latos virágcsokor. Egyszerre olyan helyre értek, ahol vas­tag, sötétkék szőnyegként te­rült el lábaik előtt a milliónyi ibolyafejből font virágszőnyeg, amelyet tündért kezek hímez­hettek az erdő mélyén valami ismeretlen nászra. A nehéz, mámorító illat szinte látható fátyolként úszott a virágok fe­lett. Egy pillanatra megálltak, mintha nem mernének rálépni, aztán a leány belefutott a sző­nyeg közepébe, két kezét va­dul a szívére Szorította, kitár­ta karjait, és meztelen fehér térdével ráhullt a szőnyegre. Fehér szoknyája végigsöpörte a virágokat, s azok parányi csilingelősbe kezdtek. Majd váltóval elterült a földön, és arcát lehunyt szemmel mélyen belefúrta a virágok közé. Ön­kéntelenül szétnyílt ajkai is­meretlen gyönyörök ízét ke­resték a szirmokon. Sokáig feküdt így mozdulat­lanul, mint egy halott, akit megmérgezett a bódító illat. A fiú melléje térdelt, két marokkal tépett bele a virá­gokba, és az ibolyák sötétkék cseppjeit a mozdulatlan lány­ra szórta, mint egy tündéri vállkendőt Nevettek és sóhaj­toztak, szívükből értelmetlen szavakban lihegve csurrant ki a mámoros perc részegsége. A vén erdő megilletődött csöndben nézte a szerelmese­ket A távolabb álló fák kí­váncsian nyújtogatták nyaku­kat, karjaikat ajkukhoz emel­ték, mintha csöndet intenének az öreg szél játszadozó köly- keinek, akik a derék vastagsá­gú ágak közt kergetőzve, fürge ujjakkal babráltak a lombo­kon. Aztán halkan zúgni kezdtek a fák, a szél szilaj gyermekei ringatni kezdték az ágakat, mintha harangoznának, ezer­nyi levélsípon és levélhúron fölcsendült az erdő zenéje, mint valami lassú, ünnepélyes nászinduló. Aztán tizenöt esz­tendeig nem látta az erdő a férfit. Ez alatt az idő alatt hosszú és eredményes utat tett meg. Sokáig élt külföldön, és mikor hazakerült, egy vasút­építő társaság vezetömérnöfci állására hívták meg. Egy napon öt nagy teher­autóban idegen férfiak jelen­tek meg a faluban: a vasútépí­tő társaság igazgatótanácsa és vezérkara. Köztük volt a mér­nök is, ő kalauzolta az idege­neket Porosak és fáradtak voltak. Bejárták a terepet, ahova az új vasút acélsínpár­ját fogják elhelyezni. Egy vadászkastélyban száll­tak meg az erdő szélén. A fe­keteruhás urak rosszkedvűen ülték körül az ebédlő kerek asztalát. Szavaikból ki lehetett venni, hogy az új vasút, amely óriási ívben kerüli meg az er­dőt, roppant költségbe kerül, amelyre a társaságnak nincs kellő fedezete. Már-már úgy látózott, hogy megsemmisül a nagyszabású terv, de akkor a mérnöknek eszébe jutott az erdő. Rögtön előadta tervét, hogy a vasutat az erdőn kell keresz­tülvezetni. Ezzel nyolcvan ki­lométerrel rövidítik meg az utat, és az új vasutat a terve­zett költségeknél kisebb áldo­zatokkal is bele lehet kapcsol­ni a közlekedés véredényrend- szerébe. Ezen az új sínpáron tehervonatok ezrei szágulda­nak majd a hazad föld vörös kincsével a szomszédos nagy birodalomba, s óriási kohók könnyű, fehér ezüstöt öntenek belőle Az urak figyelmesen hallgatták, aztán lassan csil­logni kezdett a szemük. Kép­zeletükben már látták is a re­pülőgépek végtelen sorait, mint halálos nagy pillangókat, ame­lyek a rombolás és a vitóghó- dítás acélburkolatú petéit vi­szik majd Európa békés váro­sai fölé. Egy borotvált arcú szemüve­ges férfi lelkesen felugrott az asztal mellől. — Sieg heil! — kiáltotta, és fölemelte karját. Éjfél felé már mindenki mo­solyogva és kiengesztelődve NÉMETH LÁSZLÓ: ÉGETŐ ESZTER Az asszonyi és anyai hivatás eszményi magaslatán álló nő himnusza ez a könyv. Már gyermekkorában meg­ismerkedünk a kis Esztivel, aki babáját szorongatva sok­szor fültanúja a földjéhez gör­csösen ragaszkodó Turgonyi nagyapa és a csupa lázas ter­veztetés, a régi sárl>a süppedt tanyai élet gyökeres változását sürgető apa: Égető Lőrinc vi1 haros nézeteltérésének. A kis Eszter növekedésének átlátszó függönye mögött ál­landóan érezheti az olvasó a szívszorulást. Égető Lőrinc gyönyörű terveinek széthullá­sa, rombadőlése s a lánglelkű ember testi-lelki felőrlődése miatt. Eszter nem szerelemből megy férjhez a kissé korlátolt, hűvös, és alamuszi Máté Józsi patikushoz, de a három gyer­mek anyja erős tud lenni, ami­kor később a szenvedély lehe­leté megérinti lelkét. Nem tán- torodik meg, becsületesen áll az ő kis erődjének, otthonának vártáján. Asszonyi szívét tel­jesen kitöltik az övéiről való szüntelen gondoskodás. Amikor a második világhá­ború zivatara pusztítva végig­söpör az ő kis városukon is, tudja, mi a teendője. Nem so­pánkodik ájuldozva, de tiszta, józan ésszel és meleg asszonyi szívvel cselekszik. Otthont ad az élet hajótöröttjeinek, sőt egy kompromittált írót a pad­lásán rejteget. Az ő gyenge vállára súlyosodik a ház min­den kis és nagy problémája. Máté, a patikus a legkisebb gyermekkel: Esztivel nyugatra menekült, s feleségét is magá­val akarja vinni, de ő nem tudja elhagyni az otthont, ér­zi, hogy erre a biztos, meleg fészekre még szüksége lesz a családnak. Hogy az elárvult patikában helytállhasson, ta­nulni kezd, s bámulatos szí­vóssággal érettségizik le. Még arra is futja erejéből, hogy el­viselje fiai esztelen tévelygé­seit. Lőrinc, a kisebbik majd­nem a Gestapo szolgálatába szegődik, s alig van ideje kül­földre menekülni. Józsi, az idősebb, börtönbe kerül, mert nyugtalan vére zavaros utak­ra hajszolja. S Eszter ennyi sorscsapás és megpróbáltatás után sem esik el, erős kézzel megka­paszkodik — egy bölcsőben. Igen, egy sarjadó új élet té­lé tárul a most már nagyanyai szív, mert Józsi fia felesége egy kissé könnyelmű asszony, s reá, Eszterre bízza a kicsi­két. S mi lehet szebb, méltóbb befejezése egy asszonyi élet­nek a bölcsőringatásnál? Szü­leit, nagyszüleit eltemette, ura. gyermekei szétszóródtak a nagyvilág különböző tájaira: mindenki elhagyta, s nem ma­radt más, csak a sok emlék és ez a bölcső. Az emlékek a régi világot idézik, amely neki csak küz­dést és szenvedést hozott, de ezt a csöppséget már az új élet hajnala felé emeli biza­kodva, reménykedve valami eddig ismeretlen boldogsággal a szívében. Mohos Béláné ült az asztal mellett, amelyről fehérkesztyűs inas hosszú sor kiürült pezsgősüveget szedett le. * Néhány hét múlva teherautó­kon furcsa fölszerelésű ember­csoport jelent meg. az erdő szélén. A vászonfedelű, nagy kocsik potrohából ismeretlen rendeltetésű műszereket raktak ki a munkások a napfényre. Tíz óra felé a csoport fölkere­kedett, és a mérnök vezetésé­vel bevonult az erdőbe. Fe­hérre lakkozott távodságjelző rúdjaikkal és háromlábú állvá­nyokra szerelt műszereikkel olyanok voltak, mint egy'titok­zatos harci menet. És újabb hetek múlva zengeni és csat­togni kezdett az erdő a fejszék és fűrészek vasfogai alatt, mint valami gigantikus kovács­műhely. Az óriás fák egymás után zuhantak a földre, bele­vágva homlokukat a talajba, és karjaik tört csonkjaival fe­kete barázdákat tépve a gyep sima füvébe. Az ősi erdőt nem­sokára mély alagút szelte ke­resztül. Éppen azon a helyen, ahol valamikor együtt térdelt a mérnök a fehérruhás lánnyal, aki később a felesége lett. Az erdő rémülten és halálos dermedtséggel nézte a pusztu­lást. De éjszakánként, amikor a munkások tábortüzei már hamvadozni kezdtek a tisztá­son, felnyögött az erdő, a fák egymás váltóra borultak^ tehe­tetlenségük és kínjuk sikoltó hangjai töltötték meg a leve­gőt. Da hiábavaló volt minden zúgolódásuk. Két év múlva fényes acél- sínpár húzódott keresztül az erdőn, nemsokára elindult rajt az első vonat. Felvirágozott mozdonnyal, tölgyfalombokkal ékesített fekete kocsikkal su­hant át a vonat az erdőn. A mozdonyban zsakettes, cilin- deres urak és fényes katona- tiszti uniformisok állták körül a vezetőt, a kocsik ablakaiból pedig kíváncsi arcok néztek szemközt a hallgatásba burko­lózott erdővel. Alkont/attájt, mikor az ünnepi vonat tüzes kígyót vonszolva a hátán végigdü- börgött az erdőn, egy gazdát­lan szikra a sínek mellett ösz- szegyűjtött szénaboglyák egyi­kére esett. Néhány pillanat múlva egy apró lángocska pi­ros pántlikája jelent meg a boglya tetején. A narancsszínű pántlika egyre tágult és színe­sedett, vadgalambszínű, tüzes6- vát lengetve a feje fölött. A száraz széna halkan ropogva égni kezdett, és a közeli fák megvilágított törzsén fantasz­tikus ámyékkarok viaskodtak egymással a kőszénfüst-szagú estében. A lobogó fáklyától nemsoká­ra tüzet fogott az erdő. A fák kinyújtott karjaikkal egymás tói vették át és fűzték csokor­ba a lángok vörös pántlikáit. A tűz olyan gyorsan elhara­pózott, mintha a mohos fatör­zseken lobogó sötét alakok kúsztak volna fel a magasba, és nyomukban vörös tűzbok- rok nyíltak ki mindenfelé az ágakon. Egy óra múlva már nagy területen lángolva égett az erdő. A hatalmas szálfák tüzes oszlopokként világitottak a po­koli forróságban, a fenyőfák mennydörgő hangon beleágyúz- ták a zajba, kék és sárga szik­rákat hányva maguk körül, mint egy ^eszeveszett tűzijáték. Óriási, sötét füsttölcsérek száll­tak a magasba az égő erdő fe­lett, s a füsttől elkábult ma­darak csukott szárnyakkal zu­hantak a leomlott fák közé, ahol akkora parazsak lángol­tak és sziszegtek forró kínjuk­ban, mintha egy megszökött meteorraj hullott volna alá, és pattant volna darabokra a földön. Három nap múlva a mérnök vezetésével bizottság járta be az erdei vasút töltéseit. Az emelkedő szélén némán meg­álltak. A fák óriási, megszene- sedett holttestei feküdtek ke- resztül-kasul a megolvadt és elgörbült síneken, mint egy csatatér hősi halottal, akik el­ső áldozatai lettek egy világhó­dító eszme vérgőzös álmainak. VASÁRNAPI FÉNYKÉP Vasárnap reggel nyújtózó liarangszó és párnaszagú béke Afrika Belga-Kongó gyorsított társadalmi munka Ostravában remeg a bánya torka fecsegi az újság egy hete van már csak azt tudnám mivégre Ásító utcán szél suhog mint leányderékon a szoknya Fiam most templomba megyünk fésüld a hajad jobbra simítsál ingeden ügyelj a cipőd ne legyen sáros Lujza adja ide a kalapom Elindul mind a város Ki hátizsákkal hegyre megy más fürdőztetnl testét mindegy ez hiszen egyre megy egy hétig az ünnepet lesték Nos indulhatunk Szívküldi van Elhallgass gazember kölyke Haboskávé a reggeli jaj, lecsöppen a földre Az istenit fiam mit csinálsz Vigyázz eltörik a bögre Most induljunk Békesség velünk Zsírban táncol a csirke Bezzeg amikor fiatal én jobb voltam akkor mint te Gálné képzelje skandalum a Brumm er ék leánya Fedő fel csettint fúj a gőz a két fej suttogással és friss házipletykával időz Jöjjetek keresztények Duruzsol parfümöt lehel testszagot kavar fel az ének Gálné is tudja hogy örül férjeim a sült csirkének Titokban fröccsözni szabad részeg szavak koccintanak és megtelik a kocsma . Benedicamus Domino Jaj összegyűröd a ruhám ne csináld Laci jaj elég nekem már elég ebből csend motoszkál a zaj után vigyázz szaladjunk rendőr Dél van kanálcsengés halk szürcsögés néhány lefojtott dünnyögés Ennyi marad meg őnekik a vasárnapi örömből és két jóllakott ház között lusta fény nyújtózkodik s a tűzfal mögött eldől. BERECZ GYÖRGY: TUZ-ÉNEK Nem hiszem Az Istent, mindenek néma szerkezetét angyalaival és tüzeivel. Nem tudok egyszülött fiához oldódni a forrás csobogó tisztaságává Nem láttam a Máriát méretlen magasban felhők között mosolyogni a földi tettre. Nem vigyáztam utcán soha papokat, hogy rókaszépen megbillen-e ajkuk a kegyelettel részeg köszönésnél. Inkább feledtem tisztem tenni az éginéi, nevettem földi másán. Ember módra futottam Földanyához: ... dobjon egy csókot vulkánjaiból, hadd forrjak tüzbe a matériával. Én a 175 centi magasai akarom Istennek tudni. Az Embert, akiből az é s z formált mozgatót. A világ szép újraterem tőjét gyúrta belőle, hogy méltó legyen az örök anyaghoz, melyből kiszökkent, amit vigyáz. Mert maholnap tudása tenyerén játszadozik kamasz atomokkal*, hogy pillanat múlva eldobja őket cxtragalaktikák bokraiba ágat metszeni az értelemnek. «•Hiszek az Emberben.« S I I f t I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom