Somogyi Néplap, 1961. augusztus (18. évfolyam, 179-205. szám)
1961-08-27 / 202. szám
SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1961, augusztus 21, Győri D. Balázs: hiábavaló 'Károly báctti összevonta szemöldökét. Egy kicsit gömyedten szokott ülni íróasztalánál. Így szokta meg. Eleget figyelmeztették érte kollégái. Most még jobban nekidőlt a fölhalmozott iratcsomónak. Szögletes mozdulattal emelte le a legfelső aktacsomót és bontotta le róla a cukorspárgát, ami összetartotta az egészet. Kiterítette maga elé, és elővéve vastag keretű szemüvegét, félhangosan olvasni kezdte. »A Bodnár-ügy." Ez volna tehát a következő. Néhány keresetlen szó, egy-két mondat, szabatos nyelvtani szerkezetek, és ha mögéjük néz, összekuszált emberi sorsok, tragédiák mozaikjai viliódznak egész képpé. Egv ilyen iratcsomó egy önérzet koporsója is lehet sokszor. Károly bácsin olyanféle érzések vettek erőt, mint amikor először lépett a katedrára, jó néhány évvel ezelőtt, és először nézett bele az ismeretlen, merészen nyílt tekintetű gimnazisták arcába. Itt a gyermekvédel mi osztályon mindenki tisztelettel nézte. Ahogyan a hálás betegek az orvosprofesszort. Károly bácsi nemcsak előadó, nem csak ügyintéző, hanem ha ismeretlenül is, egy kicsit minden iratcsomó tulajdonosának, második apjának érezte magát. Ezt mindenki tudta róla. Egyben tanár úr is, úgy, mint régen. Osztályoz is. Ha valaki megkérdezné a mellé beosztott Viniczay Bandit, mosolyogva válaszolná: — Károly bácsi az életben még nem buktatott el senkit. Egyik kezében vékony testű, piros plajbásszal lapozott bele »A Bodnár-ügy« papírren- getegóbe. Ronggyá foszlott munkakönyv az első. Nagy zsírmaszat éktelenkedik rajta. Bármelyik levéltár örömmel venné mint valamiféle régi okmányt. Nem idősebb pedig kétévesnél. Ahogy megfordította kezében, lehullotta fedőlapja. Károly bácsi utánakapott, és úgy, röptében olvasta el az első lapját Az az első lap olyan volt, mint egy bejelentő: Bodnár Elemér Károly. Született Budapesten 1943. március 25-én. Apja: fBodnár Károly. Anyja: Piros Katalin. Szakképzettsége: Nincs. Foglalkozása: S. m. Károly bácsi homlokán ráncok türemkedtek, amikor a következő oldalakra lapozott. Pecsétek, beírások sorozata: VI. 16. Hozzájárulással távozott (Tanszerkészítő KTsz.) VII. 11. Hozzájárulással távozott. (Szállítási V.) És hasonlóképpen tovább, amíg a munkahely-változások rovata be nem telt Leemelte a gemkapoccsal összefűzött nevelői jelentéseket, amik az iratcsomót kísérték, meg az üzemek véleményezését is. Csak beleböngé- szett, nem olvasta végig. Éppen össze akarta hajtani az aktacsomót, hogy majd holnap nézzen utána az ügynek, amikor két fehér papírlap esett le a földre. Pár géppel írott sor volt az egyiken, pecséttel meg kacskaringós aláírással: »Nevezett Bodnár Elemér 1959. május 2-án került vállalatunkhoz. Felelőtlen, hanyag, szemtelen. Művezetőjével több ízben összetűzött. Munkaidő alatt számtalanszor olvasáson kaptáfc Az üzemi könyvterjesztőtől könyvet lopott. Fegyelmi úton távolítottuk el. Véleményem szerint nevezettet csak börtönbüntetés javíthatja meg.« Károly bácsi lehajolt a másik papírlapért. Kiíratlan, de nem rossz írással csak ennyi volt rajta: »Pratolini: Szegény szerelmesek krónikája, megvenni.« A végén öt felkiáltójellel. Miután ezeket megnézte, még egyszer belelapozott az iratcsomóba. Közben cigarettát tett a szájába. Az első betűtől as utolsóig elolvasta a nevelői véleményeket. Hangos koppan- tásokkal verte az asztal lapját és magához intette Viniczay Bandit: — Bandikéin! Tőled kaptam ezt a Bodnár-féle ügyet. Foglalkoztál vele? — Átfutottam. Reménytelen eset. — Nono, talán mégsem ... — Ugyan, Károly bácsi. Sorozatos csibészségek, amiket én már gazemberségnek minősítek. Nem, semmi esetre sem tiszta ügy. Hogy úgy mondjam, ez egy dörzsölt csibész... — Hol van most? — A sz... i intézetünkben. Nem valami jó véleménnyel vannak ott sem róla! — Igaz is, olvastam a jellemzésüket. No azért hívd fel az igazgatót. Mondd meg neki, hogy ha lehet, én beszélni akarok a gyerekkel. Küldje át hozzám azonnal. — Te tudod, Károly bácsi! Pár pillanat múlva éles berregéssel zörgött a telefon, és Bandi lefojtott hangon beszélt. Károly bácsi kezébe temet» te arcát. Nem volt sem kedve, sem hangulata újabb dologba kezdeni. Valahogyan maga elé képzelte a fiút, valahogyan a magáénak érezte. Újra elgondolkozott az eseten. Szerette a kényesebb ügyeket. Délutánig gyorsan peregtek az órák. A délután meg olyan hirtelen futott el, hogy Károly bácsi egyszerre azon vette magát észre, hogy egyedül ül szobájában. Várta a gyereket. De nem jött. Másnap reggel egy kissé ingerültebb hangon szólt Viniczay Bandinak: — Telefonáltál a Bodnár- ügyben? — Természetesen. Azt mondta az igazgató, hogy azannai küldi. Nem jött? — Nem. Károly bácsi arcára kérdőjelet vont az érdeklődés. Ideges mozdulattal nyúlt a telefonért és tárcsázott. — Szervusz, Tamáskám, a gyévéről Károly vagyok. Igenigen. Elküldted volna? No, sebaj, most is itt benn vagyok, és várom, jöhet. Igen? Akkor kísértesd talán át egyik nevelőddel. Ügy? Olvastam. Miért? Menthetetlennek tartod? Igggen, igen, én foglalkozom vele. Hogy miért? Az áldozat sohasem hiábavaló. Igen, igen, jól értetted. Akkor várom. Szervusz. A viszontlátásra! A telefonbeszélgetés közben Bandi érthetetlenül nézte főnökét. Miért kell egy ilyen kilátástalan ügyért ekkora cécót csapni? Még ha Károly bácsi, akkor sem. Mit is mondott? Az áldozat sohasem hiábavaló? No, ez meg afféle öreg nevelői naivitás. Egy kevés idő múlva halkan kopogtak. Magas, fiatalos arcú férfi lépett a szobába, mögötte pattanásos képű suhanc félszegen toporogva és megriadtan tekingetve. — No, megjöttetek? Köszönöm. Hagyd itt a fiút! Ahogy a kísérő elment, csattant az ajtó. Ä fiún látszott, hogy félszegen forgatja nyakát, hogy legjobban szeretne pár gyors iramodással odébbállni. Bandi kahicsolt, és lábujjhegyen kiment. Ketten maradtak. Károly bácsi az első pillanattól kezdve nem vette le róla a szemét. Röntgenszeme van — ilyesfélét érzett a fiú. Megtorpant. — Ülj le, fiam. Dohányzol? Tessék, akkor gyújts rá! A gyufa fényé villant, és látszott, hogy a Bodnár gyerek homlokára verejtékcseppek ülnek. Nem értette a helyzetet. Maszatos volt és rendetlenül öltözött. Szemében kihívó hetykeséggel jött be és valami kimondhatatlan félelemmel. Annak már nyomát sem látni. — Szeretsz olvasni? A fiú feszengeni kezdett. Riadtan, majdnem szótagoilva válaszolt: — Igen. — No, jól van, ne félj. így, így, no, látod. Aztán mit szeretsz olvasni? — Olyant, amiben igazság meg izgalom van. Csak a klassz regényeket szeretem. — No, ne mondd. És mit olvastál legutóbb? — A hét krajcárt. Ezt öntudattal mondta és büszkeséggel. Nem tudta, de érezte, hogy van, hogy lesz ennek a kérdezz-feleleknek folytatása is. — Hány osztályt végeztél? — Nyolcat... "Nem mehettem tovább, mert a mutter férjhez ment. A vén lópofájú meg kirúgott ... — Aki az anyád férje lett? Ne beszélj tiszteletlenül róla. — Az Hát. Azt mondta, hogy kidönti a belem, ha mindig olvasni lát. Menjek a francba, nem vagyok én tudós. Aztán betett a MÉH-be vasat rakodni. Esténként azzal várt, hogy no de nagy marha vagy, inkább döglenéi le, de fogyasztod az áramot, meg mi a fenének olvasol már megint? A mutter csak dünnyögött rá, szólni se mert, mert akkor mérgében berúgott a lópofájú, és verte a balhét. A mutter sírt, jajgatott, könyörgött, hogy menjek le az öccséhez, Géza bácsihoz Bog- dányba. — S ott se felejtettél el olvasni? — Én? Hát minek néz maga engem? Amit én egyszer elhatározok, annak úgy kell lenni. Akkor is kitartok mellette, ha beledöglök — és úgy csattogott a hangja, mintha hitvallásként a mellét is verte volna hozzá. — Géza bácsiék nem segítettek rajtad? — Azok? Melós kellett azoknak a tehenek meg a trágya mellé. Én meg holdvilágnál bácsi. Bezzeg tegnap ... Javítóba küldöd á fiút? Károly bácsinak ravaszkásan csillant meg a szeme. — Oda. — Aszódra? — Ejnye, de kíváncsi lettél, Bandi fiam. Azonban hadd kérjelek meg valamire. Ha már rám testáltad, bízd is rám az ügyet. Ülj csak le egy pillanatra! A székreccsenést apró kahi- csolás követte. — Ugye, nem haragszol rám, Bandi fiam, ha elmondom, mit álmodtam. Furcsa volt, de hallgasd csak: — Mintha repülőfélébe ültettek volna, úgy kezdődött az álmom. Repültünk utcák, terek, házak fölött. Hirtelen szálltunk le. Maszatos kis csöppség fogta meg a kezemet, és csudálatosán meresztette rám a szemét. Csak ennyit mondott: bácsi ... Volt valami erő, de valamiféle riadtság is a szemében. Az anyja, egyszerű asz- szony, ahogyan álmomban láttam, kijött a házból, és odaszólt hozzánk: Gyere be, fiam. Nem, nem megyek, anyukám, én elhatároztam, hogy beszélgetek a bácsival. Képzeld, egy hatesztendős gyrVjc, és ilyeneket mond. De várj csak! A gyerkőc azután rám emelte a szemét, és minden előzmény nélkül azt mondta: Bácsi, én író szeretnék lenni. No, ne beszélj, feleltem és fölébredtem. Érdekes álom volt, nem? Mit szólsz hozzá? Viniczay Bandi megütközve fiümmögött Megbolondult volna az öreg. Megcsóválta a fejét. Akart mondani valamit, de óvatosságból lenyelte. Károly bácsi se szólt. Látitt jár! Ennek a szegény kö- lyöknek az apját kórházba vitték. Rákgyanús. Neki is megígértem, hogy gyakori vendég leszek. Bandi megborzongott. Megint csak hallgatott kérdés helyett. Az ebédlőben azután suttogva kérte asztal társait, hogy jó lenne Károly bácsit elküldeni egy kicsit üdülni, mert nagyon kifáradt, rémképek gyötrik. Károly bácsi gyanút fogott, hogy Bandi valami rosszban sánükál. Eleresztette füle mellett a szakszervezeti bizalmi üdülési célzásait, és attól a perctől kezdve Bandi szürke munkatársává vedlett. Teltek a napok, hetek, a hónapok, és Viniczay Bandi egészen elfelejtkezett már a Bodnár-féle ügyről. Kárply bácsi jó egy esztendővel az első beszélgetés után újra maga mellé ültette Bandit. — Bandikám, most elmesélem röviden, hogy mit álmodtam az elmúlt évben! Bandi szinte kővé meredt ijedtében. Ismét kitört rajta! — gondolta. Csöndesen megadta magát a sorsnak, és hallgatott türelmesen. — Ott hagytam abba, hogy megbetegedett annak a kis gyerkőcnek az apja. Amikor legközelebb láttam, már nem is élt. A fiú azután is falta a betűket, olvasott szorgalmasan. Anyját őrölni kezdték a gondok, egy újabb házasságba menekült előlük. Megismerkedett egy iszákos barommal, akinek a pénz, a hasa meg az ital volt a szentháromság. Hozzáment feleségül. Ez a goromba férfi azután elmarta a háztól a szerencsétlen gyereket az asszony öccséhez, falura. Mondanom sem kell, hogy ott alaposan kihasználták. Egy szép FEHÉR HAJÚ (A Rippl-Rónai Múzeum Vaszary emlékkiállításának anyagából.) nem szeretek olvasni, ezért aztán meglógtam — Károly bácsi előtt összefutott a fiú képe, meg az, amit elmesélt Valahogy most egy szuszra kezdett megérteni mindent, amit eddig csak sejtett. Nem mindig az írott ma- laszt meg a kacskaringós aláírások adják az igazságot. Szívébe martak a szavak. Egy ébredő lelkiismeret húzta meg a lélekharangot keserves múltja felett. A fiú várakozóan nézett rá. Károly bácsi újra kérdezett: — Szeretnél olvasni? A fiú szótlanul bámult visz- sza. — No, jól van. Elemér. Most elég is lesz ennyi.' Talán? Eh, várj csak egy kicsit... Fölkelt és kiment a szobából. Amikor néhány perc múlva visszatért, a fiút zavart arccal az ajtónál találta. Egyszerre megértette a helyzetet. — No, csak nem félsz? Meg akartál szökni? Nézd, mit hoztam neked! És egy értékes kincset, Gel- léri Andor Endre novelláskö- tetét nyomta a meghökkent fiú kezébe. A kovethexő nap vidámabban indult, mint az előbbi. Károly bácsi fütyörészve érkezett, és mindjárt maga mellé intette Baricüt. — No, egykomám, hogy vág a bajusz? — Jó kedved van, Károly ta Bandi arcán a töprengést, és huncutul elmosolyodott. Aztán mintegy magyarázkodásiul még hozzátette: — Igaz, Bandiként, ugorj csak le a büfébe, ott felejtettem a szemüvegemet: A pillanatnyi egyedüllétet felhasználva odalépett a telefonhoz: — Halló, igen, én vagyok, Tamásom. Ha véletlenül fel akarna keresni az a Bodnár gyerek, akkor mondjad meg neki, hogy ne itt a gyáván, hanem odahaza keressen föl. Mert jönni fog. Igen-igen. Diktálom. Tehát Karinthy Frigyes út 17., első emelet hetes. Hetes, igen. Köszönöm. Viszontlátásra. Ettől a naptól kezdve minden úgy ment tovább, mint a karikacsapás. Két nap múlva újra odaültette maga mellé Károly bácsi Bandit. — Megint álmodtál valamit, Károly bácsi? — Képzeld, álmodtam. Űjra a kisfiúnál jártam, de már idősebb volt. Komolykodó, a koránál egy kicsit mintha érettebb is lett volna. Olyan tízéves forma. Az Egri csillagokat olvasta, és mutatta büszkén. Azt mondta, hogy szeretne gyakrabban látni. Megígértem neki. Amikor kifele jöttem a házból, a házmestemé utánam szólt: Milyen jó, hogy napon kereket oldott, és nyakába vette az országutat. Rendőrök fogták el, és az ügyét kivizsgálva elvitték égjük intézetünkbe. Ad acta csatolták az ügyet, a fiút pedig elnyelte a szürke félhomály. Ettől a szökéstől kezdve egy kicsit mintha megbátorodott volna, és mintha meggyá- vult volna egyszerre Óvatosabb szemmel nézte az embereket, és félt tőlük. Ahol egyetlen rossz szót kapott, nyegleséggel, hányavetiséggel válaszolt. A munka, amit kényszerként sóztak a nyakába, sehogyan sem ízlett neki. Nem hitte senki, hogy ha egyszer valamibe belevágja a fejszéjét, azt nem hagyja egykönnyen abba. Nevelői úgy vélték, hogy kemény szóval, parancsokkal észre térítik. Még jobban elvadították. Kutató szemmel járta egyre-másra a vállalatokat. Amiből annyit érzett, hogy elég már neki, ott fogta magát, és szó nélkül le is út, fel is út. Ügy, mint annak idején az anyja öccsééktől. Apropó, anyja. Attól kezdve, hogy falura küldte, elfelejtkezett róla. Egyszerűen nem vett tudomást létezéséről. Szülője is, az emberek is magára hagyták a szerencsétlent. A huszadik században, amikor az őszinteségről, a humánumról, a társas élet jótékonyító hatásáról beszélünk, félreismertünk, elriasztottunk egy embert, egy érző egyéniséget mindentől és mtpüenkitül. Nagyfiúzkodó- Vá, taanulatlan és talaj nélküli egzisztencia] istává tettük, ö — természetesen — igazának tudatában úgy érezte, hogy így is lehet és így is kell az életet élni. Magára hagytuk, és amikor azt hittük, hogy segítünk neki, akkor hibáztunk legnagyobbat. Az olvasáshoz nem lett hűtlen. De nem lévén, aki irányítsa, összeolvasott minden csalamádét is. S egyet- lenjpillanatra sem mondott le arról, hogy író legyen. Ha dolgozni ment valahová, azt leste, hogy mikor lopiiac el egykét percet olvasásra. Legutolsó munkahelyén első útja a könyvtárba hajtotta. Olvasott, mint a veszett. Kis pénzéből csak cigarettát és könyvet vett. Mással nem törődött. Olvasott, így akarta pótolni azt, amit a szülő, amit mi, akik félreértettük, elzártunk előle. Ott. az utolsó munkahelyén egy alkalommal beküldték az üzemi könyvterjesztőhöz. Meglátott; az asztalon néhány könyvet. Bőrkötéses Gorkij összes volt, régóta fájt már rá a foga. Egy óvatlan pillanatban elemelte. Az igazgató, aki csak az elhagyott munkahelyeket, a fiú szemtelenségét és múltját ismerte, a körülményeket nem, szó nélkül kirúgta. — Károly bácsi. Engem valamire nagyon emlékeztet ez a történet Nem világosítanál fel? — Nagyon szívesen. Vedd elő az elintézett aktákat. Ügy március vége felé megtalálod a Bodnár-ügyet Ha valamire még kíváncsi vagy, és ha valamit nem értenél világosan, ott vannak a jelentések meg az én följegyzéseim. — És mi lett a fiúval? — Első találkozásunk után többször meglátogatott. Olvasnivalót kért, és foglalkozni kezdtem vele. Végtelenül nagy tehetség ez a kölyök. Csak hát világkép és tudás nélkül. S mivel nem vagyunk egyformáik, kutattam, hogyan lehetne nem hivatalnoki módon, hanem emberileg elkezdeni vele. Nekünk mindenkire szükségünk van. Ne neveljünk mindjárt javítóintézettel, ha esetleg lehet még másképpen is. Így fogtam,neki a dolognak, és úgy érzem, hogy sikerült. Mindinkább érdekelt a további élete, hát magamhoz vettem. Négy hónapja nálam is lakik... — Ezért nem jársz, Károly bácsi, az utóbbi időben velünk szórakozni! Károly bácsi elmosolyodott. Csöndesen megjegyezte: — Nem. Azóta Elemérrel járok. Tanítom a gyereket. Nagy iramban próbálja a mulasztottakat pótolni. Persze vadóc még, de semmi esetre sem reménytelen. Különben ezt még elolvashatod, hogy ne csak az aktákat lásd — és egy újságkivágást vett ki a fiókjából. Bandi rávetette a szemét. A gondosan kivágott újságdaráb egy tárcanovella volt. Alul szerényen, de ritkán szedve: Bodnár Elemér. Nem tudta kivárni a délutánt. Mohón nekiesett. Az álom volt, amit mozaikjaiban Károly bácsi mondott el neki. Példabeszédként. A mese, egy kis tenyérnyi darabja egy élet kálváriájának, amit az emberek sokszor pecséttel, aláírással, a szülő pedig káromkodással intéz el. Amire az emberek azt mondják: szerencsétlen, és az igaz emberek: mindenáron meg kell menteni. És meg is lehet, csak a módját kell megtalálni. Ekkor jött rá Bandi, hogy miért mondta annak idején Károly bácsi, hogy az áldozat sohasem hiábavaló.
