Somogyi Néplap, 1961. július (18. évfolyam, 153-178. szám)

1961-07-16 / 166. szám

Vasárnap, 1961. július 16.

5

SOMOGYI NÉPLAP

Balogh Gyula:

: NÉMETH FERENC:

MENYASSZONYTÁNC

Rekviem a mártíroknak

j

— Most már elég volt

a játékból! — mondta szigorúan Kincses Péter, és újságja fölött lányára nézett. — Dön- tened keli végre, hogy melyiket választod. Már úgyis azt suttogják rólad, hogy szélhámos vagy, aki boíondítja a fiatalembereket. Másnak egy sem jut, neked meg kettő is van. Gondolkozz egy kicsit, Eszter!

Jelentőségteljesen és nyomatékosan ejtette ki a lány nevét, ezzel is jelezve, hogy komoly dologról van szó. Egyébként sohasem szólította így, mindig csak Esztinek meg Esztikémnek, legtöbbször pedig kislányomnak hívta, de most hangsúlyozni kívánta, hogy választ vár a feltett kérdésire.

Eszter két hosszút lépett, megállt apja előtt, és lenézett rá. Sötétszőke haján megcsillant az ablakon át besurranó napsugár, nagy szürke szemében komoly fények égtek.

— Tegyük egy kalapba a neveket, és húszuk ki — mondta csendesen. Hangjában nyoma sem volt a tréfának vagy gúnynak.

— Ne játszd a szentet! — csattant föl apja, és lecsapta az újságot az asztalra. — Béla megkérte a kezedet, de te kitértél, halasztást kértél. Józsi meg hozza a hegedűjét, és azt mondja: »Játsszuk el az andantét a B-dúr szonátából." Erre te leülsz a zongorához, Béla meg elszívja az összes cigarettámat: Hát ez így nem megy tovább!

A lány válaszolni akart, de anyja hangja megelőzte:

— Mit vitatkoztok? Béla jól kereső mérnök, igazi gavallér. Még sohasem jött úgy hozzánk, hogy valami ajándékot ne hozott volna. Ha igazán boldog, gondtalan életet akarsz, csak hozzá mehetsz feleségül.

— Majd elcsukló hangon tette hozzá, miközben jót konzervált arcán fénylő csíkot hagyott egy legördülő könnycsepp:

— Mi csak a te boldogságodat akarjuk, kislányom.

Kincses Péter megfogta és megveregette lánya lecsüngő kezét.

— Csak a te boldogságodat

— visszhangozta feiesége szavait, és reménykedve nézett föl lányára.

Karácsonyra tűzték ki az

esküvőt. Béla gavallérabb volt, mint valaha, Kincsesnét elhalmozta ajándékokkal, figyelmes volt, jó modorú és mindig elegáns. Kabátjából könnyű kölniillat áradt. Finom volt akkor is, amikor négyszemközt maradt Eszterrel. A csókja kellemes volt, de sohasem szenvedélyes, s ha néha magához ölelte a lányt, hangja sohasem rekedt el az izgalomtól. Megható volt, ahogy szülei körüludvarolták a fiút; Béla volt közöttük a nap, aki vonzkörében tartja az öregedő, de fáradhatatlan és boldog bolygókat.

Eszter kezdeti boldogságát nem zavarta semmi. Élvezte ezt az állapotot, a hivatali kollégák és barátnők áradozását, és ha tehette, utcára sem húzott kesztyűt, hogy jegygyűrűjét megláthassák azok, akik meg akarták látni.

Józsi, amikor megtudta a hírt, eljött, de hegedűjét nem hozta magával. Röviden gratulált, sok boldogságot kívánt, s kezet csókolt a lánynak és anyjának. Hangja nyugodt volt, kézfogása meleg, csak mikor elment, tűnt föl Eszternek, hogy az a megszokott barna hajfürt nem hullott a homlokára, amely mindig oly kisgyerekessé tette az arcát. Azóta nem jelentkezett, de nem is hiányolta senki.

Csak egyszer jegyezte meg Kincsesné jelentőségteljes pillantást vetve férjére.

— Az az éhenkórász hivatalnok legalább tud diszting- válni és nem zavar bennünket.

Egyikük sem vette észre, hogy Eszter arca megvonaglik. És egyikük sem hallotta, hogy valahol, talán a lány szívének mélyén fájdalmasan és vádo- lóan csendül fel egy hegedű húrjain a csodálatos andante.

Ahogy az őszi levelek

peregtek a fákról, úgy peregtek a napok és hetek is a jegyespár fölött. Az eljegyzés hírének első szenzációja fokozatosan alábbhagyott, és megszokott állapottá szürkült. A fiatal mérnök továbbra is udvarias, figyelmes és bőkezű volt, így Eszter a maga húsz évének minden lelkesedésével készülődött a házasságra. Gondolatban állandóan tervezett, beszerzett, és átrendezett. Magában mindent százszor is végiggondolt, s aztán százegyedszer újrakezdte. Csak egy dologra nem mert, nem akart gondolni: a férfihoz való viszonyára. Gondolatai, képzelete csak a fehér fátyolig, a nászszoba küszöbéig merészkedtek el, ott megtorpant, és ijedten menekült vissza a cserépkályha elhelyezésének és a bejárónő kérdésének gondjaihoz. Valahányszor végignézett szülei ragyogó arcán és finom arcélű, rokonszenves külsejű vőlegényén, úgy érezte, hogy nagyon boldog.

Egyszer, egy őszi délelőttön így szólt hozzá Benéné, akivel egy irodában dolgozott:

— Olyan furcsa, hogy Kéri Jóska, tudod, az a fiatalember, aki hozzátok járt, mielőtt... Szomszédok vagyunk, és a nyitott ablakon át mindig hallottuk, ahogy gyakorolt. Szóval azóta, hogy te menyasszony lettél, egyszer sem vette kezébe a hegedűt. Pedig nagyon szépen játszott. Ügy hallottam, hogy a szimfonikus zenekarból is kilépett, meg azt a két kis gyereket isi elküldte, akiket eddig

ingyen tanított. Pedig a mi szemünkben ez tette őt művésszé.

Eszter furcsa zsibbadást érzett a szíve körül, mintha minden vér a lábába szaladt volna. De hangja nyugodt és visszautasító volt, amint halkan és közönyösen válaszolt:

— Az ő dolga.

Aznap este olyan kedves, vidám és elbűvölő volt, mint még soha. Likőrt ittak, hanglemezre táncoltak, és Béla többször is végigsimította a karját, mialatt a papa szeme ragyogott, és a mama diszkréten másfelé nézett. Soha ilyen gyönyörű, ilyen boldog este ...

Éjfél elmúlt már, amikor

holtfáradtan ágyba került. Hirtelen és gon dől a ttalanu 1 aludt el, és álmában egy soha nem látott erdei úton járt. Mellette Kéri Józsi lépkedett, egyik kezében a hegedű, a másikkal az ő kezét fogta. Barna hajának egy fürtje a homlokára hullott, és csak mentek, mentek hangtalanul a fák között egymás kezét fogva. Aztán egy kis tisztáson Józsi megállt, kitárta karját, és így kiáltott a fák koronái felé: »Figyelem, figyelem! Minden madár, aki valaha szerenádot adott párjának, minden madár, aki énekével már hirdette a boldogságot, minden madár, aki lánglelkű zeneköltőket zenére ihletett, ide gyülekezzék! Én, Kéri József azoknak a háláját hoztam ebben a hegedűben, akik hisznek a szépségben, a boldogságban és a jóságban. Ez a zene nektek szól!« És jöttek a madarak apró rebbenéssel és széles lebbe- néssel, és körülülték a fák koronáit. S amikor mind együtt voltak, a fiú álla alá vette a hegedűt, és kristálytiszta hangon fölcsendült Massenet »Thais«-ának Meditációja. A madarak némán és elbűvölve hallgatták a muzsikát és amikor az utolsó hang is széthullt a fák koronái között, egyenként leszálltak a fiú karjára köszönetét mondani a végtelen időnek egy boldog pillanatáért. Józsi pedig megsimogatta őket, és így, ezzel a simogatással repültek el egyenként és párosával az erdő magányába, a szabad mezők fölé s a városok házai közé, hogy hirdessék az élet szépségét és a boldogságot. És amikor végre egyedül maradtak a tisztáson, Józsi magához húzta őt, és szorosan átkarolta. S akkor furcsa és leküzdhetetlen forróság kúszott végig a hátgerincén, mely elborította egész testét. Védelmet keresőén omlott a fiú mellére, és megsemmisülve zuhant a semrrJbe.

Ez az álom sokáig kísértette, és csak akkor kezdett halványulni, mikor egy nap Béla három jeggyel állított be.

— A plakátok még meg sem

TLuisz György: ASZFALTOZOK.

jelentek, de én már most beszereztem — mondta szokott udvarias mosolyával, és hozzátette: — A Beethoven-hang- versenyre hoztam.

Eszter felsikoltott örömében, és vőlegénye nyakába ugrott.

— De miért hármat hozott? — kérdezte a mama huncut- kodva, és a fiatalemberre hunyorított. — Elég lett volna kettő is.

— Ügy gondoltam — válaszolta az zavartan —, hogy anyukáék hármasban ...

— Hát maga nem akar eljönni? — kérdezte megdöbbenve a lány, és szemével a fiú arcát kutatta.

— Nem értek én ehhez az unalmas muzsikához — mondta Béla csillapítóan. — Jobb, ha ilyen kontárt nem visznek magukkal.

— De hát két hete én is elmentem magával a Slágerparádéra, és egészen jól éreztem magamat.

— Az más. Ott melódia volt meg ritmus. Azt meg lehetett érteni.

— Mert az énekesek mindent elmondtak, amit érteni kellett a szerelemről, csókról meg boldogságról.

— Szeretem a világos, problémamentes dolgokat.

— De az élet nemcsak szerelemből, boldogságból meg csókokból áll, hanem küzdelemből, fájdalomból, viharból, bánatból, vereségekből és győzelmekből is. Az egyik a másik nélkül hamis illúziókat kelt, és nekünk, embereknek az a kötelességünk, hogy mind a kettőt megismerjük és értékeljük.

— De engem nem gyönyörködtet a bánat és a küzdelem, még akkor sem, ha azt Beethoven mondja el nekem.

— Ne veszekedjetek, az istenért — vetette közbe magát a papa, és az elmaradhatatlan likőröspoharakat kezdte kiszedni a vitrinből.

— Az a baj, hogy a mai fiatalok könnyen megkótyagosod- nak egy-egy eszmétől vagy névtől, ahelyett, hogy minden befolyás nélkül, önállóan rendeznék be életüket saját fiatalságuk örömeire — válaszolta a fiú félig a papának, félig Eszternek szánva szavait.

— Az a baj — kiáltotta szenvedélyesen a lány —, hogy a mai fiatalok nagyon Is a csúcsra születtek, és nem szívesen néznek vissza arra a mélybe vezető útra, amelyet azok tettek meg, akik ide a tetőre, a napfényre szülték őket. Szerencsére mind többen lesznek, akik ezt az utat legalább a művészeten keresztül meg akarják ismerni.

A férfi mosolyogva nézett a lány felindult arcába, és csillapítóan mondta:

— Jó, jó! Kapitulálok, kis agitátor, csak le ne harapja az orromat

— Akkor hát a fiatalok egészségére! — emelte föl poharát a megkönnyebbült mama, aki növekvő aggodalommal figyelte a készülő vihart. — És az egyik jegyet adja el, Béla, mert a hangverseny is szebb kettesben, igaz?

Eszter mondani akart valamit, de amint ránézett anyja ragyogó arcára, visszagyűrte a feltörő szavakat.

A hangversenyre való készülődés a lány ügyeimét teljesen lekötötte. Beethoven volt a beszédtéma minden este, és az udvariasan hallgató fiúnak részletesen elmagyarázta az egész műsort. Beszélt az V. Szimfónia első tételének Sors-kopogtatásáról, az Eroica megrázó gyászindulójáról, a Pastorale életöröméről és viharáról és a Hegedűverseny szépségeiről. Olyan lelkesen és odaadóan; magyarázott, mintha életének sorsdöntő kérdése volna az, hogy vőlegényével megismertesse és megszerettesse a beethoveni muzsikát. De lefekvés után, amikor szobájában egyedül maradt, csak az a kérdés foglalkoztatta, vajon Józsi ott lesz-e megszokott helyén a zenekarban, az elsőhegedűsök sorában? Nagyon aggasztotta a Benénétől kapott hír, és szeretett volna bizojjí Ti szerettétek a földet,

$ a napfényes világot,

ÍJi csilingelő csikókat, it! a kifeslő virágot, jjj bronzizmok villogását, j»j kisgyermek mosolygását, a szegény szeretőket,

$ a málhahordozókat ijj s a földbe szórt magot.

M *

íjj Halottak, ti rögök,

$ szólaljatok!

ijí Ti fellázadtatok,

jk mivel körülvett benneteket

ijj az élők jajongása,

1

* a világ sok rút csele.

mely mind a szegényt bántja, s meg nem nyughattatok.

ijj És sárba tapostak benneteket,

iji a föld szátokba tömetett;

jé az édes kenyéradó

ijj éhes bendőtök tömte meg,

jé szerettétek a földet

ijj és kiszenvedtetek.

$

ijj Rögök, jjj ti lázadók, jé beszéljetek!

1

I« SZIRMAY ENDRE:

Békében hogy nyughattok ott? Emléketek körül lobog.

A történelmi talajt rágták korhadó állkapcsaitok, s roppant városok, birodalmak ledőltek, és ti az egész céltalan tenyészetet megemésztettétek.

Hát ez volt a hatalmas síri kiáltás!

Milyen halál lett osztályrészetek?

Leszaggatott kalászok kínhalála ez — ti földbe hullt magok, szerettétek az embert és föltámadtatok!

Testünkben nyújtózkodtatok, izmunkban fáradoztatok, bennünk pihentétek ki sok kínlódásotok — a szánkkal szóljatok!

NYÁRI REGGEL

Cirmos szél kószál a hajnali tájon, fésülgeti a kócos rét haját,

Gerle krúgat az ébredező lomb közt, a messzeséget kék köd fonja át.

Reccsenve nyújtóznak a fák ágai, harmat gyöngyöz a levelek szívén, Vágy suhog a kalászok sóhajában, és fodrot vet a tiszta tó vizén.

A kígyózó út szuszogó porában munkáscsapat vonul sietve el,

Ringó vállak hullámzó ritmusára minden szerszám szelíden énekel.

Széttárja a reggel ajtaját a munka, az életformáló, izmos óriás,

És a köd nyomán harsonásan tör föl a diadalmas nyári ragyogás.

nyosat tudni, de nem mert érdeklődni, mert tudta, hogy ezzel társai szájára kerülne.

Aztán végre eljött a várva várt nap. De boldog izgalmát lehűtötte Béla tárgyilagos és kissé gúnyos megjegyzése, amint helyet foglaltak földszinti ülőhelyükön.

— És még azt hittem, ha nem sietek, nem kapok jegyet erre a koncertre — mondta végignézve az üres székek során. — A slágerműsoron mintha többen lettek volna.

Eszter leforrázva ismerte el a szavak igazságát, és csak ennyit mondott csöndesen:

— A legutóbbi romantikusesten még ennyien sem voltak. Most már többen vannak, és legközelebb még többen lesznek. Majd eljön az az idő, talán nemsokára, amikor nemcsak mérnökeink, hanem munkásaink és parasztjaink is szeretni és érteni fogják a zenét. Mert az iskolában ma már erre is tanítják a fiatalokat. Nézzen csak körül, mennyi diáklány és fiú ül a nézőtéren.

Béla nem sértődött meg a visszavágáson, és mosolyogva bólintott, mint aki megadja magát. De vitára nem is lett volna alkalom, mert megszólalt a kezdetet jelentő gong, és a nézőtérre sötétség borult. Eszter hipnotizáltan meredt a függönyre, és amikor az megmozdult, tenyerébe vájta ujjait. A súlyos bársony egyre följebb gyűrődött, de olyan lomhán, olyan kimért lassúsággal, hogy szeretett volna odakiáltani: ne játszatok velem, húzzátok gyorsabban! Már látható az üres karmesteri emelvény és mögötte a fafúvósok. Aztán előbukkannak a csellisták és a rézfúvók. És most... A hegedűsök első sora. Ott ül Józsi? Nem látni jól. A színpad fényárban úszik, még káprázik a szem. De most már igen, most jól látni.

Józsi nem ül a helyén, nincs sehol. Hát mégis igaz volt a hír? Jó, hogy a nézőtér sötét, így nem látja senki, hogy arca lángol, és hol forró, hol hideg hullámok borzongatják testét. Langyos, udvarias taps riasztja fel kábultságából. A karmester már a helyén áll. Észre sem vette, mikor jött ki.

Aztán megszólalt a zene, és

Eszter mindent-mindent elfelejtett.

Az Eroicát fergeteges taps jutalmazta, és a lélegzetvételnyi szünetben a lány Bélához hajolt.

— Még nem aludt el? — kérdezte ingerkedve.

— Nem, nem! — tiltakozott az színlelt ijedtséggel. — Egy kicsit unatkoztam, de azért eddig szép volt.

Eszter nem tudta megállapítani, hogy a fiú hangjában kötődés van-e, vagy komolyan beszél. Aztán újra elragadta a muzsika árja, és megszűnt körülötte a világ.

Mennyi idő telt el így, órák: vagy csak percek, maga sem tudta volna megmondani. De egyszerre arra eszmélt, hogy Béla nagyon elcsöndesedett, és feszülten figyeli a zenét. Lopva rápillantott, és észrevette, hogy az mereven néz valamit a színpadon. Tekintetével követte a fiú nézésének irányát, és akkor meglátta a vörös hajú lányt a vonósok első sorában. A szólista éppen a Hegedűverseny lassú tételénél tartott. A zenekar egy kissé ösz- szébb húzódott, hogy helyet adjon a vendégművésznek, s így a lány félig a közönség felé fordulva, velük pedig majdnem szemben ült a székén.

Nagy figyelemmel és átéléssel játszotta szólamát, néha egész arcát a hegedűre fektette. Ahogy a vonóval dolgozott, szorosan egymás mellé helyezett. szép ívű lábszárai fölött a térdek néha alig észrevehetően szétnyíltak, és sejtették formás combjának vonalát. Béla pedig néizte, egyre csak nézte a lányt, aki szép volt és tiszta, mert a leikéből zenélt, és halhatatlan muzsikát játszott, és nem vette észre, Hogy egy szempár földi vággyal tapad rá.

A szünetben Eszter így szólt Bélához a folyosón:

— A bal oldali hegedűsök között ül egy vörös hajú lány. Amellett, hogy nagyon csinos, végtelenül lelkesen és átszel- lemülten hegedül. Nagyon rokonszenves teremtés.

— Igen? — kérdezte Béla közönyösen. — Észre sem vettem.

Hazudik — gondolta magában Eszter. — íme az első csalás és az első hazugság. A

(Folytatás a S. oldalon.1