Somogyi Néplap, 1961. július (18. évfolyam, 153-178. szám)

1961-07-02 / 154. szám

Vasárnap, 1961. július 2. 5 SOMOGYI NÉPLAP ILLÉS BÉLA: SÁMSON ÉS DELILA L Ö t napig szolgáltam a íi- liszteusok hadseregében. Naponta többször is véres har­cokat vívtunk a zsidó csapa­tokkal. A harcok közötti sza­bad félórákban a mi kis cso­portunk (néhány ■zsidó és né­hány filiszteus) egy egyiptomi szfinksz lábánál gyűlt össze. He­gel Esztétikáját olvastuk. Egy filiszteus katona napi háromézey osztrák korona zsol- dot kapott. Ugyanennyit kap­tak a zsidó katonák. A zsidó harcosoknak az volt a vélemé­nyük, hogy nekik több járna. Ők ugyanis szakálit hordtak, és mikor mi, filiszteusok már a villamos-végállomásnál ücsö­rögtünk, ők még a szakáll le­mosásával voltait elfoglalva. Négynapos habozás után a zsidók küldöttséget menesztet­tek a főrendezőhöz, és szakáll- pótlékot követeltek. A főren­dező türelmesen végighallgat­ta őket. — Egy mozistatiszta, mozi­statiszta — válaszolta. — Én nem ismerek különbséget zsi­dók és filiszteusok között. Én demokrata vagyok. __ A Szasa filmvállalatnál a zok a vikingek, akik a tenger­be ugranak, kétszáz koronával többet kapnak, mint azok, akik üldözik őket, és akiknek nem kell a vízbe ugraniuk!----Az a Szasa dolga. De ha é rdekli magukat a vélemé­nyem, meg vagyok győződve arról, hogy a Szasa szamársá­got csinál. A különdíjnak az lesz az eredménye, hogy jóval többen ugranak vízbe, mint ahánynak a film sikere érde­kében vízbe kell ugrania. Ilyeténképpen a zsidók külön akciója nem vezetett sikerre. Pedig a háromezer korona napról napra, sőt óráról órára kevesebbet ért. Ausztriában dühöngött az infláció, és egy kiló kény ér,_ ami tegnap még 1800 koronába került, ma már csak 2700 koronáért volt kap­ható. A villamosjegy ára 300 koronáról 480-ra ugrott. Az a filiszteus század, ame­lyikben én szolgáltam, Delila asszony' őrzésére volt kirendel­ve. Aránylag kevés dolgunk volt. Több mint elég időnk maradt arra, hogy előkészít­sünk egy olyan bérmozgalmat, melyben a zsidók és a filisz­teusok vállvetve harcolnak. A mozistatiszták nem -nagyon al­kalmasak, ilyen akcióra. Abban az időben (három évvel az első világháború befejezése után) Bécs találkozó helye volt egész Európa lecsúszott kalandorai­nak. Ezeknek a legaljából ke­rültek ki a zsidó és a filiszteus harcosok. Legnagyobb megle­petésünkre fegyvertáraink hajlandók voltak részt venni egy bérharcban. Csak akörül folyt a vita, hogy a sztrájkve­zetőségbe több osztrákot, mint magyart és több olaszt, mint lengyelt kell-e bevenni. Vala­hogy megegyeztünk. A tárgya­lások rövidek voltak, mert a vezetőség tagjai nemigen értet­ték egymás nyelvét. Á megál­lapodást egy Véres ütközet után kötöttük meg a már ismert szfinksz háta mögött. Az akció vezetője egy zsidó főpap volt. Helyettesei: egy filiszteus ka­tona és egy filiszteus minisz­ter. Szerencsénk volt. Másnap reggel egy úgynevezett monst­re jelenetet fotografáltak. A főrendező a nyolcszáz statisztát úgy helyezte el, hogy a néző legalábbis húszezret lásson. A helyzet a következő volt: mi, filiszteusok fogságba ejtjük Sámsont, aki (hála Delilának) kopasz volt, mint egy biliárd­golyó. A zsidókat, akik a fo­goly Sámson segítségére siet­tek — szétvertük. Sámson megkötözve állt közöttünk. ezrei. És most a szfinksz mögül előlép Delila, akit filiszteusok kísérnek. Delila egy pávatol- lal játszik. Arca ragyog a bol­dogságtól és büszkeségtől. öt-batszor próbáltuk a »monstre jelenetet«. Minden úgy ment, mint a karikacsa­pás. — Figyelem! Felvétel! — kiáltott a szócsövön a rende­ző. — Rajta! Kezdjük! Mi tehát megtámadtuk és foglyul ejtettük Sámsont. Meg­öltünk néhány ezer zsidót. A holttestek ott hevertek lábaink­nál, és mialatt a fényképészek lázasan dolgoznak, a szfinksz mögül előlépett Delila. — Lassabban! Méltóságtelje­sebben! — kiáltott Delila felé a rendező. És Delila mosoly­gott: büszkén és méltóságtelje­sen. Ebben a pillanatban mi (győztes filiszteusok) ezüstpa­pírral díszített pajzsainkat és lándzsáinkat az ég felé tartva elordítottuk magunkat: — ötezer-hatszáz koronán alul nem játszunk! Harsány kiáltásunkra talpra ugrottak a halott zsidók, és ők is ordítani kezdtek: — ötezer-hatszáz koronán alul nem játszunk! A rendező veszettül károm­kodott Delila elájult. A fény­képészek beszüntették a mun­kát és igyekeztek eltitkolni, hogy a jelenet tetszik nekik. — Piszkos, aljas gazemberek! Elrontották a felvételt! — or­dított a rendező. — ötezer-hatszáz koronán alul nem játszunk! — A maguk durvasága meg­öli Delilát! — ötezer-hatszáz koronán alul nem játszunk! Mikor a rendező rekedtre üvöltötte magát, megkezdődött a tárgyalás. Egy félóra múlva megállapodtunk. A rendező teljesítette követeléseinket. fwlásnap a villamosok nem jártak. A városban hí­rek keringtek arról, hogy Wie­ner-Neustadt munkássága sztrájkba lépett. Néhány filiszteussal és zsi­dóval másfél órán át gyalogol­tunk, hogy odaérkezzünk, ahol a mozifelvétel folyik. Útköz­ben arról beszélgettünk, hogy mennyi pótlékot kérünk ezért a hosszú gyaloglásért. Kiérve a táborba gyorsan át­öltözködtünk, magunkra húz­tuk filiszteus köpenyeinket, feltettük gyönyörű ezüst si­sakjainkat. Aztán siettünk az udvarra, ahol a felvétel folyik. Az udvar kapuja zárva. A ka­pun egy hirdetmény: mintegy harmincunkat kizártak a mun­kából. Lándzsáinkkal döngetni kezdtük a kaput, mire a rende­ző megjelent a várfalon. Ke­zében szócső. A szócsövön át a következő beszédet intézte hozzánk, pontosabban szólva azokhoz a statisztálthoz, akiket nem zártak ki a munkából. — Figyelem! — így a rende­ző. — vállalatunk vezetősége nagy felháborodással értesült arról, hogy önök elrontották a tegnapi felvételünket Kéré­semre az igazgatóság elállt at­tól a tervétől, hogy az elron­tott felvételek árát önöktől kö­vetelje. De ugyanakkor utasí­tott, hogy háromezer koronánál többet semmi esetre se fizesse­nek egy-egy mozistatisztának. Aki hajlandó ezért az összegért dolgozni, azt szívesen látom. Aki elégedetlen — az mehet. Azokat, akik a tegnapi bot­rányt provokálták, kizártam a munkából. Már elmondottam, hogy mi­lyen elemekből tevődött ösz- sze ebben az időben a mozista­tiszta hadsereg. Így tehát nem szükséges hangsúlyoznom, hogy az óriási többség elfogadta a rendező feltételeit. — Mi, ki­zártak egy darabig még lár­máztunk, aztán fel akartunk öltözködni hétköznapi polgári ruhánkba. De mint kiderült, a ruhatár zárva volt, és a kulcs a főrendező helyettesénél. A bi­tang nem volt hajlandó ki­nyitni a ruhatárt: várjuk meg azokat, akik dolgoznak. Mit tehettünk? Behúzódtunk egy kis erdőbe — néhány száz lépésnyire a mozivárostól. Ott leheveredve Hegel Esztétikáját olvastuk. Nem sokáig. Az erdő túloldalán a nyitott mezőn egy kis csoport jelent meg: fiatalemberek, munkásif­júság. Mint mi, ők is olvastak. Nyilvánvalóan munkanélküliek voltak, akik más táplálék híján a tudományhoz fordultak. A szél időnként Marx nevét hoz­ta felénk. Rövidesen megun­tuk figyelni a munkásfiúkat, és meg is feledkezünk róluk, ha egy dal nem kelti fel ismét figyelmünket. Hogy lehet ez? Ezt éneklik a munkások? Prinz Eugen, der edle Ritter, Wollt dem Kaiser wiederkriegen... Mintegy nyolcvan diák, gomblyukukban elegáns ho­rogkereszttel tűnik fel a me­zőn. Néhány perc múlva a munkasifjúk már futottak a túlerő elől. Egy munkásgyerek a horogkeresztesek kezébe ke­rült. Véresre verték. Mire a meglepetéstől ma­gunkhoz tértünk, már az egész mező a horogkeresztesek ke­zében volt. — Csak nem .tűrjük? Szét kell kergetni őket! — Mivel? — Lándzsával! Pajzzsal! — Papírpajzzsal? Falándzsá­val? — Gyerünk! Gyerünk! Egy percen belül a zsidó és a filiszteus harcosok egységes csapatba állottak fel, közrefog­va néhány zsidó papot és filisz­teus herceget. — Csapat kész! Rajta! Raj­ta! A napsugár megaramyozta papírsisakjainkat, fapajzsain­kat. Kötényeink úgy lobogtak, mint a véres harci zászlók. Fa­talpú szandáljaink alatt dü­börgőit a föld. — Rajta! Rajta! Rajta! A horogkeresztesek, amikor váratlanul eléjük kerültünk, nem tudták, hogy ők őrültek-e meg, vagy egy őrültekháza sza- badult-e rájuk. Egy perc múlva mi voltunk a mező urai. A horogkeresztesek minde­nüket hátrahagyva futottak szét. — Győztünk! — üvöltötte egy filiszteus. — A fene egye meg ezt a buta életet! — káromkodott egy zsidó főpap. — A falon túl hajtársaink háromezer ko­ronát kapnak azért, hogy há­borút játszanak. Mi meg itt valóságos háborút csinálunk — ingyen! Tatay Sándor: A SZÁL 11AKAI. AP Csaknem negyven esztendeje tudja az egész falu, hogy Zsó­fi néninek van egy szalmakor lapja. De mind ez ideig keve­seknek adatott meg a szeren­cse, hogy ezt a halványlila szalmakalapot lássák. Jelesen az akkori egyházfinak és néhány öregasszonynak, akik már a második harangszó után a templomajtóban ácsorogtak. Ezek azonban az elmúlt negy­ven esztendő alatt mind sírba szálltak, csak a szájhagyomány ápolta a szalmakalap hírét egé­szen a múlt vasárnapig. Zsófi néni, akit akkoriban még Zsófikénak hívtak, Pesten szolgált az első világháború sa­nyarú éveiben. De a hamis va­jon, a margarinnal sütött tész­tán, a gerslilevesen is úgy ki- tellett, olyan gusztxisosan meg- gömbölyödött, hogy a falu egyik legjobb gazdalegénye kérte feleségül, mikor a hábo­rú végeztével hazatért. Persze ki is öltözködött Pesten kü­lönben, mint akármelyik gazda­lány. Nem is vette valami sok­ba a Szőrös Szűcs János le- gyeskedését. Fűt-fát összehor­dott, ígérgetett a jómódú le­gény, míg kegyesen kötélnek állt. Többek közt azt is meg­ígérte, hogy ha akar, kalapban is járhat, mert ha más nem is a faluban, a Szőrös Szűcsné Körös-körül zsidó holttestekéit is megengedheti magának. Kétségtelen dolog, hogy ez az érv a házasság létrejötténél sokat nyomott a latban. Mert húsz hold föld ide vagy oda, Zsófika százszor is meggondol­ta, hogy parasztember felesége legyen-e, amikor gépész is kér­te Pesten. Éppen hogy ki nem maradtak a farsangból a nagy spekulálásban. Végül is lett lakodalom, és a kalap benn volt a hozományban. Zsófika egykori gazdái vásárolták nász­ajándékba, mégpedig egyene­sen a Belvárosból. Az akkori divat szerint olyan volt éppen, mint egy lekváros köcsög, és ahogy az illett, Zsófika sze­mét annyira eltakarta, mikor felpróbálta, hogy alig-alig lá­tott valamit. Ez eddig rendben lett volna, de a házassághoz rendszerint anyós is tartozik. Az öreg Sző­rös Szűcsnének elég volt le­nyelni, hogy a fia szegény lányt vesz feleségül. De hogy még kalap is! Zsófika nem merte a fejére tenni, amig meg nem melegedett a házban. Vasárnapról vasárnapra halo­gatta. Végül is virágvasár­napján jó alkalom kínálkozott. Az öregasszony komatálat vitt valakinek. Zsófi úgy számított, előbb nem, csak a harmadik énekre keveredik oda a temp­lomba, és ha elsápad is Szőrös Szűcsné attól, amit lát, talán a szertartás végezetére lecsil­lapodik annyira, hogy valami­képp el lehet majd viselni a patáliát, amit otthon csap. A lila kalappal a fején Zsó­fika már a második harangszó után kilopódzott a házból. Az apósától nem kellett tartani, mert az régen eladta az ördög­nek a lelkét, a vasárnap dél­előttöt mindig a szőlőhegyen töltötte, a harangszó csak arra volt jó neki, hogy tartani tud­jon hozzá az ebédidőt ille­tően ... Az ura? Hát ami az urát illeti, annak nem volt be­leszólása semmibe. Az anyja előtt azért nem, mert egy ke­serves hold földet sem hozott az asszonnyal a házhoz. A fe­lesége előtt pedig egyszerűen azért nem, mert nem. Zsófika így kezdte az elején. Hogy mi­képp csinálta, azt úgyis hiába­való dolog magyarázni. Az ilyesmit megtanulni nem lehet, az ilyesmire születni kell. Délcegen és akaratlanul is emelt fővel lépett ki a kapun, mert másképp nem is látott volna ki a kalap alól. A temp­lom átellenben volt velük, sza­pora lépteivel egy perc alatt megtehette volna az utat odáig. De mit tesz Isten! Csak úgy lehetett, hogy az öregasszony valakit talált számtalan hara­gosai közül a gyermekágyas asszonynál, mert sehogy más­képp nem fordult volna meg Lóránt János: RAKTÁR ELŐTT. BŐSZ JENŐ: KÉT NYÁRI VERS AZ ELSŐ ARATÁS Elindultunk már valahányan új rigófüttyel s kaszazajjal! Búzavirág nyílt a határban, búzavirág volt az a hajnal, — s a legszebb virág búza volt. A hajnal hűvös harmatában pipacsvirágok hajladozták, — mór énekeltünk valahányan! — mögöttünk búsan bandukoltak Jani bátyámék ökrei. És tovább mentünk, énekeltünk, — legifjabb búza voltam akkor: felköszöntött a búzatenger, — és tovább mentünk, — énekeltünk, a Icaszapengénk színarany volt: Ránk pirkadott a nyári reggel! FEJKENDŐD FÖLDRE HULLT Kísértelek a réten, — testőröd volt a nappal, — nem oldottam le szoknyád, mért váltunk el haraggal? Fejkendőd földre hullt, — nem hajoltam a fűre. Megálltam. És te mentél megunt csókoktól összegyűrve. Fejkendőd földre hullt. Csak ennyi volt szerelmed? — tűnődtem, s mikor messze jártál, a füvek felnevettek ... ilyen hamar a túlsó faluvég- ről. Elég az hozzá, hogy meg­fordult biz az, és valósággal sóbálvánnyá meredt, ahogy meglátta menyét a kalapban, mely ■ olyan lila volt, hogy akár egy püspök fejére is ráillett volna... Alig tudta összeszed­ni magát, hogy cselekedjék, mi­előtt Zsófika belép az Isten há­zába. Ott érté el éppen a templomajtóban. Fürge moz­dulattal lekapta fejéről a ka­lapot, s földhöz vágta minden erejéből. Úgy gurult az éppen le a templomdombról, mint néhány évvel előbb az öreg harang, mikor a hívek felál­dozták a haza oltárára, hogy ágyúcsövet öntsenek belőle. Igen, a szerencse az volt, hogy csak az a néhány öreg­asszony látta a jelenetet meg hát az egyházfi. De Zsófika azért jól tudta, egy öregasz- szony is elég ahhoz, hogy az ilyen dolgot estére a falu ap- raja-nagyja' hírül vegye. Zo­kogva futott a kalap után, fel­kapta az út porából, s mene­kült veié vissza Szőrös Szűcsék vaskapus házába. Bezárkózott az első szobába, és nem jött elő a harmadik harangszóra sem. Ott a kalapot megtisztította az út porától, és visszatette a se­lyempapírból készült zacskóba, melyen rajta állt nagy, nyom­tatott betűkkel: »Krüger Nővérek kalapsza­lonja, Budapest.« Ezenfelül még skatulyába helyezte el a selyemzacskót, és vele együtt skatulyába zárta leánykori álmait a színes ka­lapról a városban készült ru­hákról, a hintáról és a balatoni meg hévízi kirándulásokról, amiket ugyancsak megígért ne­ki Szőrös Szűcs János, míg ke­zéért versenyezett a pesti gé­pésszel. A hétköznapok végte­len sora következett. Hajnali kelés, gyötrődés baromfiakkal, disznókkal, aztán a konyhai tűzhely melege, a mosóteknő. Munka, csak munka, szállodá­sig, hogy gyűljék a pénz az öreg Szőrös Szűcsné szekré­nyében a vasalt ruhák alatt, és időnként szaporodjék a bir­tok egy-egy holddal, vagy gyűljön a vászonnemű a sifo- nérban. Mert ha nem hozott mást a házhoz Zsófika, mint két dolgos kezet, hát ennek a két dolgos kéznek kell pótolni az elmaradt hozományt. Nem volt a fővárosnak olyan elesett kis cselédje, akinek sa­nyarúbb sors jutott volna osz­tályrészül, mint Szőrös Szűcs János feleségének a pénzéhes anyósa mellett. Nincs olyan kegyetlen törvénye semmi szol­gaságnak, mint a vagyon szol­gaságának. Aztán jöttek sorban a gye-, rekek, fokozván az öregasz- szony dühét s elkeseredését, hogy hiába minden erőfeszítés, széthull a vagyon, mint oldott kéve. Zsófi asszony egy bűnös gondolatot melengetett magá­ban. Azt, hogy az anyósa nem él örökké, és akkor... Akkor, ha nem is lesz éppen féderes hintó, két kast tesznek majd a szekérre, egy vasárnap haj­nalán útra kel az egész családi (Folytatás a 6, oldalon.) .

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom