Somogyi Néplap, 1961. július (18. évfolyam, 153-178. szám)
1961-07-02 / 154. szám
SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1961. Jffltn %. Somogyi Károly: Seggei a vízen Az este, lefekvés előtt úgy beszéltük meg, hogy legalább fél hatkor felébresztem őket, aztán együtt megyünk le a vízre hárman: az öt és fél évtizedet maga mögött hagyott Béla bácsi, szatymazi tanító, Lajos bácsi, a nyugdíj-korhatárt elért csáfordi igazgató és jómagam, a pályán kezdetén álló fiatal tanár. Az elhatározás nem ment könnyen: háromnapi kemény meggyőző munkámba került, amíg idős kollégáim és üdülőtársaim beleegyeztek, hogy — életükben először — csónakba szállnak a prágaiak »Balatonján«, a festői környezetben kanyargó, színes kis üdülőktől kísért, mesterségesen megrendszabályozott folyócska, a Százává vizén. Valahogy úgy hozta soruk, hogy eddig még nem kényszerültek csónakba, alkalmas víz meg nem volt a közelükben, hogy megszerették volna a vízi szórakozást. Idősebb korukra meg — éppen emiatt — bizonyos irtózás fejlődött ki bennük e ringó és szerintük fölöttébb veszélyes járművel szemben. Példákat soroltak fel, amelyek több csónakázó tragédiájával végződtek, és egyre csak azt hangoztatták, hogy úszni sem tudnak. És egyébként is hagyjam őket békén, ők már leélik a hátralevő éveket csónak nélkül is. Ha eddig megvoltak e különös szórakozás híján ... Persze nem hagytam ennyiben a dolgot, és segítségül híva a harminc tagú üdülőcsoportot, addig beszéltem a nagy élmény elmulasztásának szégyenéről, amíg ráálltak, hogy néhány percre átadják magukat a víz szeszélyes erejének. A nagy eseményt — javaslatukra — másnapra, azaz üdülésünk negyedik napjának reggelére tűztük ki, persze nem minden kikötés nélkül. Ezek többek között a következők voltak: ha bármily gyenge széljárást, ha csak tenyérnyi felhőt észlelünk is, a vízre szállást bizonytalan, erre alkalmasabb időpontra elhalasztjuk. Másnap reggel zörgésre ébredek. Kinyitom a szemem — egy kicsit megijedve, hátha elkéstem a megbeszélt időpontról, és emiatt nem lesz semmi a reggeli csónakázásból —, ragyogó verőfény tört át a lombok között a nyitott ablakon, a fényfoltok mozdulatlanok a szemközti falon, és a madársereg mintha mind az ablakpárkányon csivitelne vidám jóreggelt. Lajos bácsi lép be a szobába. Pantallóban és hálóingben, karján törülköző, kezében szappan. Béla bácsi meg már ingre öltözötten matat a bőröndjében. Nyúlok az órámért: öt óia múlt négy perccel! — Ejnye, Lajos bácsi! Hiszen abban állapodtunk meg, hogy ma nem a csapnál mosakodunk, hanem kint a folyón. Csónakból! Tudod, milyen nagyszerű érzés az? Csáfordon nem lesz ilyesmiben részed! — Jó, jó, hiszen majd ott is megcsinálhatjuk a folyón, de azért biztos, ami biztos! Meg előbb szokni kell azt a vízi alkotmányt, nem mindjárt kihajolgatni belőle! — Remélem, Béla bácsi, te még nem mosakodtál? Te mégiscsak fiatalabb vagy! Meg bátrabb! — Nézd, Karcsi, én még szeretném megkóstolni otthon a jonatánom termését. Jobb illata van annak, mint az ibolyának. Különösen, ha az utóbbit nem is felülről szagoljuk... — Hát ezt elég körülményesen fejezted ki. Pedig még nem is mondtam, hogy tárgyalások folynak: valószínű, visszafelé Prágáig csónakon tesszük meg az utat. Téged javasoltalak a hajóraj kapitányának. — Figyelem a hatást, de csak egy összeráncolt hqmlokú fejvakarás a válasz. — Mondtam már neked, Karcsi, hogy én a motort sem szeretem, mert csak két kereke van és nagy sebessége. A csónaknak meg... Közbevágok: — Fizikai tájékozatlanságodat úgy sem tudod bebizonyítani, mert nem vagyok hajlandó elhinni. Egyébként pedig a hozzászólásokat berekesztem. Legfeljebb építő szándékút engedélyezek még. Ilyen nincs? Valamit motyorogmak, de nem hagyom kibontakozni az újabb érveket. Kiugróm az ágyból, fürdőnadrágot húzok, vállamra dobom a törülközőt, és kinyitom előttük az ajtót: — No, menj csak előre, te vagy a vezér — tuszkolnak, mintha szökni akarnának a hátam mögött. De nem. Meg-megállva, fanyar mosollyal egymásra nézve lépegetnek utánam. Gyönyörű a reggel! Tiszta, illatos, ragyogó. A fű harmatos, hamvasan csillan szálain a napfény, a szemközti part enyhe emelkedőjén szeszélyesen elszórva virítanak a zöldben az élénk színű nyaralóházak. Lejjebb a folyó meredek falba ütközik — mintha díszletként emelték volna tudatos kezek valami romantikus filmhez —, tetején rozsdabarna, itt-ott cukrosán csillogó sziklák ko- párlanak, alatta fenyők csúcsosodnak _ mozdulatlanul, büszkén. A b'amászöld színharmóniát tejes fátyollal vonja be a tisztán fénylő reggeli nap. A parton halkan csobognak a kikötött csónakok. Egyiket eloldom, ráhúzom orrát a vízen nyújtózkodó mólóra. — Tessék beszállni. A két öreg nem mozdul a parton. Csak úgy, állva kezdik megint: — No és, ha felborulunk? — Akkor a két lábatokon kimásztok a partra. — És ha a közepén történik? — Akkor meg legfeljebb az lesz a problémátok, melyik part felé induljatok. — De ott le se ér a lábunk... — Hát akkor majd nem ott fordulunk fel. Csönd. A két víziutas-jelölt kétkedve néz egymásra. — Te! Nem lenne jobb az egészet délutánra hagyni? — szólal meg Béla bácsi. — De hiszen ti kívántátok, hogy ilyenkor ülhessetek bele, amikor nem lát senki se benneteket! — Jó, jó, de azért mégis jobb volna, ha fürödnének is körülöttünk. Legalább segítenének menteni. És továbbra is egy helyben tipródnak. Valami olyan érzés fog él, mint amikor a gyerek megmakacsolja magát a táblánál, holott tudja az anyagot, és én minden rábeszélő tudományomból kifogyva, tehetetlenül állok vele szemben. Komolykodva fenyegetőzöm: — Ha nem szálltok be azonnal, megírom a tantestületeteknek a viselkedésteket. Azt hiszem, oda lesz a tekintély. Lajos bácsi — bár nem hiszem, hogy e fenyegetésre — sóhajtva fordul társához: — Gyere, Béla, szánjuk el magunkat! — No, menj csak előre. Te vagy az idősebb. — Mit félsz? Most már nem hátrálhatunk meg. Gyerünk! Iványi-Grfinwald Béla (1867—1940): BÚZAMEZŐK. & Határozott lépésekkel indul a móló felé Ott egy pillanatra megtorpan: — A cipőt ne vessem le? — Fürödni is akarsz? — Nem, nem, csak gondoltam, hogy... — Add ide a kezed. A csuklómat erősen, szinte görcsösen szorítva lép be a csónakba, és miután elhelyezkedett a farában, indul a mólóhoz Béla bácsi. Ő is szárazon került a víz fölé, igaz, addig el nem engedte a kezem, amíg a középső ülésen helyet nem foglalt. Magam az orr-részbe lépve rúgtam el a csónakot a mólótól, és néhány másodperc múlva a keskeny folyócska közepén siklottunk. — Na. Ennyi az egész — jegyzem meg csendben, majd hozzáteszem: — Mo6l pedig, mielőtt leeveznénk a vízesésig, megmosakszom. Ti pedig addig nézzétek az evezőkről visszapergő vízcseppeket, a part felé szélesedő hullámokat, amelyeket a csónak húz maga után, és szívjátok be ezt a csodálatosan tiszta levegőt, amelyet otthon literszám kellene árusítani, és ne feledkezzetek meg a partok szépségeiről sem. Ha véletlenül fürdőruhás fiatal nőt láttok, fordítsátok el tekinteteket — nem való az ilyesfajta látvány kora reggel —, és szóljatok nekem. Most pedig ki(Foly tatás az 5. oldalról,) áthajtanak a dombokon, erdőkön, végigvágtatnak a Balaton partján, és megfürödnek... Nem a Balatonban, hanem a Hévízben, mert Zsófi asszony dereka már inkább ezt kívánta. Azt is elhatározta magában, hogy akkor majd az egyik kas alá rejti a skatulyát, és ha kiérnek a falu határából, előveszi a lila kalapot. Legtöbbet érne, ha még szalagok is volnának rajta, hogy lobognának a szélben, búcsút intvén az elnyomatás hosszú esztendeinek. De az öreg Szőrös Szücsné- nek esze ágában sem volt elköltözni az árnyékvilágból, sőt egyre jobban kímélte magát, és mind sűrűbben hangoztatta szerte a faluban, hogy néki itt kell maradni. Őrködnie kell, hogy a lila kalap elő ne kerüljön a szekrény aljából. Mert átkot hoz a családra, ha előkerül. Züllést és pusztulást. Zsófi asszony nem látta meg hatvan éves koráig a Balatont. Pedig annyira lakott tőle, hogy agy pár lovat három-négy óra alatt odáig lehetett volna hajszolni. Hogy ha nem lettek volna közben a hegyek, a templomtoronyból látni lehetett volna a kék tükrét. Csak színes képekben látott hullámokkal játszó vitorláshajókat. Csak képekről ismerte Hévíz lótuszait. Köztük haránt csikós fürdőruhákban pocakos férfiak lubickoltak. Színes napernyőt tartottak fejük fölött a fürdőző asszonyok. . Nem láthatta meg a Bála- fson tükrét, és nem viselhette a szalmakalapot. Pedig sokszor elhatározta azt is. Előbb a lánya esküvőjén akarta feltenni, hisz nem akárki emberhez mént, hanem a kistaní- tóhoz, és kalapban érkezett az esküvőre a másik örömanya is. De élt az anyósa, s szigorú tekintettel figyelte, mikor megyen a sifonérhoz a kalapos skatulyáért. Jóval később a tanult fia doktorrá avatásán akarta viselni. Mert az öregasszony beleegyezett abba, hogy taníttassák, az egyik unokáját, ha lemond az örökségről ... Ez is hiú reménynek bizonyult. Megint háború jött, és a fiúból elébb lett hősi halott, mint doktor. Még nyugovó helyéről sem tudott senki az égvilágon. Hiába mozdult ki sarkaiból a világ. Szőrös Szűcséknél nem változott semmi, mert él az öregasszony. A háta meghajolt, az ujjait összehúzta a kösz- vény, de lábai fürgék maradtak, a szeme, mint a gyíké. Ott volt mindenütt, látott mindent, és őrizte a régi rendet. Átlépte a nyolcvanat, át a kilencvenet is. A lábai is cserbenhagyták. De ott ült télen a konyhában, nyáron a tornácon, és vasas végű botjával akkorát dobbantott, ha nem tetsző dolgot vett észre, hogy rengett belé a ház, repedt a flaszter. Űj földindulásnak kellett jönni. Ha nem is a legnagyobbnak, ami a világon történt, de a legnagyobbnak, amely valaha is Szőrös Szűcsék házát érti, Az egész falu egyetlen termelőszövetkezet lett. Éspedig úgy lett az, hogy legelsőnek Szőrös Szűcsék léptek be. Igaz, hogy csak az apai résszel, de ezen is ámult a falu, tán csak azok nem, akik emlékezetükbe tudták idézni Zsófi házasságának történetét, és ismerték sorsát a híres Szőrös Szűcs-birtokban, i % Utánuk indult meg a lavina, és az utolsó volt, aki aláírta a belépési nyilatkozatot: a vasbotos öregasszony. Nyomban utána pedig csoda történt Szőrös Szűcsék házában. Az öregasszony elhajította a vasalt végű botot. A menye vállára támaszkodva betipegett a szobába, és ettől fogva nem törődött semmivel, ami körülötte történik. Amit soha azelőtt nem tett, esténként mesét mondott a dédunokájának. Mert ilyen is volt ekkor már a házban. Vasiami nagyon erős emberről meg az ördögről szólt a meséje. De nem volt sem eleje, sem vége a mesének, csak mondta a részleteit, ahogy hiányos emlékezetében felötlött. És elkövetkezett az első közös aratás ideje. Aztán elkövetkezett Anna-nap, amikor ebben a faluban nem állt már egyetlen tábla gabona sem a lábán. Nem volt rá szükség, hogy hétköznapot csináljanak a vasárnapból. Sőt a fiatalok még jutalomról is gondoskodtak maguknak. Kora reggel két nagy autóbusz állt meg a falu főterén, amelyek harminc forintért elvitték Hévízre az embereket, oda és vissza. Olyan nagy volt az érdeklődés, hogy a buszok kettőt is fordultak. Zsófi néni Úgy találta, végre, ha késve is negyven esztendőt, eljött az ő napja. Fél éjszaka sütötte a csirkét, és reggel jelpakolta az egész családját. Nem maradt otthon más, csak a dédmama és a legkisebb unoka. .. Egy egész kabinsort megtöltöttek Hévízen már azok is, akik az első csoporttal érkeztek. Sietett mindenki a langyos vízbe, hogy az egyhónapos megfeszített munka után enyhét találjon. Zsófi néni kivárta, míg a fiatalok mind átöltöznek. Utolsónak ment a kabinba. Ott kapaszkodtak sorban a falubeliek a mellett a hosszú deszka mellett, amely a lótuszokig vezetett, mikor Zsófi néni megjelent a lépcső megkövesedett deszkáin. A hévízi kabinok oldalán ott függenek a táblák, melyek csendre intik a fürdőző vendégeket. De ebben a percben ki tudott volna csendet teremteni a kapaszkodó deszka hosz- szat? Ujjongás, nevetés és éljenzés hangzott fel, akkora, hogy csengett belé a hévízi medence. Zsófi néni fején ott volt a lila szalmakalap. Hóna alatt egy bérelt autógumit hozott, ügyesen beleült, és elevezett a lótuszok felé. Hiába volt kétszeres csomagolásban a lila kalap, negyven esztendő alatt kifakult annyira, hogy a színe egyezett a lótuszok halvány színével. sebbfajta billegéstől ne ijedjetek meg! — De azért ne nagyon sze- leskedj — jegyzi meg Béla bácsi. A szappanért nyúlok, közben a nyakamban levő törülköző lecsúszik rólam, és beleesik a vízbe. Utánakapok, de hiába, a csónakot néhány centivel ar- rább sodorja a víz áramlása, és ez elég ahhoz, hogy erőfeszítő nyújtózkodásom ellenére is eltávolodjam tőle. Nincs más megoldás, utána kell mennem. — Kapaszkodjatok meg, kiugróm! Erre azonban nem nagy szükség van, mert mégsem ugrok, hanem — nehogy a lassan süllyedő ruhadarabot szem elől tévesszem — óvatosan, lábbal lefelé ereszkedem a langyosnak tűnő vízbe. Közben mégis meglököm egy kissé a csónakot, lefelé, majd pedig a törülköző után csapdosok. Könnyűszerrel el is érem, nyakamra kötöm, és máris indulok a csónak után, amely alig tíz méterre lebeg utasaival a sötét vizű folyó hátán. Ebben a pillanatban vidám lárma hallatszik az üdülő bejárata felől, és néhány másodperc múlva a parton láthatom a hangok gazdáit is. Mivel mind egyszerre beszélnek, kacagnak, egyéb fürdőző nem lévén, félém integetnek, nem tudom megállapítani nemzetiségüket. Pedig nekem is kiabálnak, valami olyasmit talán, hogy elég meleg-e a víz, vagy talán elég mély-e, erre bólogatok, és nem is hiába. Mert szórni kezdik magukról a ruhát a fiúk, és nagy lendülettel vetik be magukat a vízbe. — Karcsiii! — hallom a kiáltást. Észbe kapok, nézek a csónak után, az már vagy ötven méterre eltávolodott. Vajon utolérem-e a vízesésig, amely ha nem életveszélyes is, mindenesetre összetörheti a csónakot, és megsebesítheti a benne ülőket, hiszen nem tudnak evezni, és a víz sodra a kis mesterséges gáthoz közeledve egyre sebesebb. Kétségbeesetten mérem fel a helyzetet, és miután őszintén bevallom magamnak, hogy képtelen vagyok utolérni a csónakot, integetni kezdek az idegen csoport felé, Lajos bácsdék irányába mutogatva. Először nem értik, miről van szó, hiszen az .utasok nem mernek hadonászni sem, félve a felbillenéstől, csak ültek gubbasztva, mereven kapaszkodva, és mind kétségbeesettebben kiabálják a nevemet. De aztán a parton állók gyorsan tanakodni kezdenek, bekiabálnak valamit úszkáló társaiknak is, erre pillanatok alatt vagy nyolc fiatal test fejlődik föl velem egy vonalban. Mikor valamennyien együtt vagyunk, valamelyikük elkiáltja magát. — Hao-hopp! — s megindulnak erőteljes csapásokkal, es, m csak most eszmélek, miről van szó: úgy értették, versenyre hívom ki őket a csónakig. Mindegy, így is jó. A csónak már alig hetvennyolcvan méterre van a vízeséstől, és egyre fokozottabb sebességgel sodródik félé. Az idegenek nagyszerűen úsznak* különösen egy tizennyolc-húsz év körüli fekete fiú halad bámulandó tempóval, már mintegy húsz méterre megközelítve a csónakot. Közben kiabálok Lajos bácsiéknak, hogy legalább fogják meg az evezőt, de ők hozzá nem nyúlnának, csak integetnek a feléjük úszóknak, egyik kezükkel kapaszkodva áz ülésben; Béla bácsi még mutatja is az evezést a karjával meg a padot, magára bököd, és próbálja kifejezni, hogy nem tud bánni a lapáttal. A fekete fiú már alig öt méterre van, a csónak is gyorsan halad, kicsit ferdén kanyarodva, de a vízesés közepe felé tartva. Még harminc méter — néhány másodperc —, és a csónak úgy borítja ki utasait, mint dömper a sódert. Erősen fáradok, karom csapásai erőtlenek, mór nem is igyekszem, úgy sem érném el kellő időben, de a kis fekete fiú most elkapja a csónakot, feldobja magát, és máris nyúl az evezőkért. A csónak pördül egyet, széles hullámot ver, és megindul fölfelé a folyón. A többiek belekapaszkodnak, fújnak egy kicsit* aztán kétoldalt kísérik vissza, mint egy repülőgép-anyahajót a cirkálók. Én is beszállok, nem merek Lajos bácsiékra nézni, félek a szemrehányásuktól, de rám se hederítenek* az evező fiúval próbálnak valahogy beszélgetni, a megmen- tőjükkel, valami tört németséggel, de inkább élénk mutogatásokkal. Kiderül, hogy bolgárok, egyetemisták, egész éjjel utaztak. A kis fekete nevetve biztatja őket az evezésre. Béla bácsi Lajos bácsit unszolja, hiszen ő az idősebb, át is veszi legnagyobb csodálkozásomra, persze, alig jutunk előre, hátunkat lefröcsköli minden húzásnál, de amire a móló közelébe érünk, ahol már vár bennünket az egész magyar csoport élénken integetve, Lajos bácsi beledől az evezésbe; az izgalomtól meg a gyakorlatlanságtól még nem egészen egyenes az út, kanyarog a magunk után húzott sáv, de azért szerencsésen odaérünk a mólóhoz. — Ez igen, Lajos bácsi! Hogy csinálták ezt? — fogják körül a két utast, mintha a La Manche csatornát úsztak volna át. Erre az öreg egyszerűen jegyzi meg: — Nincs ebben semmi ördöngösség. Minden megy magától, csak egyszer el keil kezdeni. Aztán elfogadja a kínált cigarettát, és megkönnyebbülve mélyet szippant, mint egy szárazra került hajótörött.
