Somogyi Néplap, 1961. június (18. évfolyam, 127-152. szám)

1961-06-25 / 148. szám

Vasárnap, 1961. június 25,

5

SOMOGYI NÉPLAP

SOMOGYI KÁROLY:

J/Ldsnafi

A vasagy fényesre vásott szélén szikrázva csillan* meg a ferdén bezúduló napfény. Bár nyitva vannak a kis ablakok, a lakóbódékban máris alig bírható a hőség. Hiába, nyolc ember lakja, — igaz, egyszerre csak négy alszik benne — így reggelre fojtó bűz üli meg a kis helyiséget.

A kocsi lakói közül hárman mór felkeltek, negyedik társuk azonban ott fekszik mozdulatlanul a lepedővel összekevert, maga alá gyűrt pokrócokon. Arca sápadt, izzadságtól fénylő, meztelen mellkasa szaporán rázkódik.

— Azt hiszem, most már talpra kellene állítanunk — szólal meg egyikük.

— Ideje lesz. Piszkáld csak fel!

A megszólított odamegy hozzá, vállánál fogva erősen megrázza.

— Reggel van, hé! öt perc múlva műszakváltás!

Az morran. egyet, szájával mintha álmában bort »rágna«, aztán befelé fordul, tovább próbál aludni.

—i Azt ám, a fenét! Még mit nem! Aki nappal legény. .. Na, ne komédiázz, csipkedd fel magad! Vagy segítsek?

Ezzel választ sem várva megfogja a vizeskancsót, tölt egy keveset a markába, aztán az alvó arcába fröcsköli. Az erőtlen mozdulatokkal kapkod az arca körül, mintha legyeket hajtana el, végül mégis kinyitja a szemét. Sűrűn pislog, próbál felülni, de visszaesik, erre homlokát dörzsöli, rázza a fejét, majd felugrik és bután maga elé bámul, mint aki nem tudja, hova került, miféle idegen környezetbe.

— Gyerünk, mosakodj meg, önts magadra, egy vödör vizet, aztán menjünk. Rá kell verni alaposan, ha egy kicsit is pótolni akarod a tegnapi veszteséget.

Laci bambán néz fel,

mint aki nem érti, miről van szó. Aztán hirtelen odakap a mellette levő széken összegyűrt nadrágjához. Idegesen, szinte remegve keresi a hátsó zsebében levő erszényt, csaknem úgy tépi fel, ujjait belemélyeszti a papírpénztartóba, kotorász benne, mint aki nem akarja elhinni, hogy egy tizes lapul a rekeszeiben, az aprópénzek helyén is mindössze néhány tlz- meg húszfilléres árválkodik. Reménytelenül dobja vissza a széken gyürődő nadrágra. Feje egyre kibírhatatlanabbul zúg, lüktet, torkát tehetetlen sírás fojtogatja. A feleségét látja maga előtt, amint ceruzával a kezében számol a konyhaasztalon, ahogy mindig szokott fizetéskor, szinte fillérig meghatározva, előre tervezve, mennyit költ a háztartásra, mit vesz a kislánynak belőle, mennyit tesz félre hízóra. Elképzelte az arcát, amikor megtudja, hogy a kétheti fizetéséből egy fillért sem tud hazaadni, sőt az utazáshoz

is úgy kell kölcsön kémié. Szeretett volna elsüllyedni, vagy futni, rohanni, ki a világiból, felesége szemrehányó tekintete elől, kétségbeesett sírása elől, saját maga elől, undorítóan meggondolatlan tette elől. Csak az a ferdesapkás, kockás inges ne kezdte volna! Hogy is hívják? Valamilyen Lajcsi. Meg a barátja, a Pihók Ferkó. Ök kezdték, hogy álljanak ki velük. Nyugodtan kártyáztak, filléres alapon, amikor odaállítottak az asztalukhoz:

— Szakik, ha már így együtt vagyunk, látom, maguk is teljes létszámmal, jó lenne egy tekemeccset rendezni. Amúgy sportból. Mi falusiak az árokmetszők ellen.

Egy darabig senki sem szólt, tovább csapkodták a lapokat a viaszos vászonnal letérített asztalra. Aztán vezetőjük, a nyurga Karacs szólalt meg:

— Na, állítsanak ki egy ötös csapatot. Kimegy itt a parti, aztán kezdhetjük.

A falusiak könnyen megszerveződtek, de az árokmetszők közül többen inkább tovább kártyáztak volna. Karacs azonban rájuk ripakodott:

— Csak nem hagyhatjuk a kubikos becsületet?

Kimennek a kuglizóhoz, —Aztán, van-e elég pénzük? — dobja oda feléjük az egyik falusi, amint látja, mire készülődnek.

— Nem pénzre játszunk. Csak úgy, sportból — hangoskodott Csurmó Lajcsi, a kockás inges. — Legfeljebb abban megállapodhatunk, hogy a vesztes csapat tagjai fizetnek egy-egy korsó sört a végén. Csak úgy, hogy neve is legyen azért. Lényeg azonban a sport!

Megegyeztek, .hogy baranyai szokás szerint — idevalósiak az árokmetszők — a csapatok minden tagja háromszor dob és ennek alapján számítják ki a végeredményt.

Először a vidékiek kezdtek. Bár a simának egyáltalán nem mondható pályához nem voltak hozzászokva, az első dobások mégis nagyszerűen, sikerültek. Különösen Berta Laci teljesítménye után zúgott fel az elismerő moraj, akinek golyója után egy sem maradt állva a babák közül. Pedig nem volt gyakorlott játékos, és társai is inkább bolond nagy szerencséjének tartották, mintsem ügyességének az elért eredményt. De amikor a másodszori hét után ismét nyolcat dobott, elismerően veregették meg a vállát. Hogyne, hiszen ezzel megnyerték a partit és már csurgott is a sör a korsókba. De ez csak mellékes kiegészítője volt a győzelemnek, fontosabbnak tartották az erkölcsi fölény megszerzését.

— Nekem egy fél rumot is buritson bele — szól oda a csaposnak Berta Laci. Miért ne? Hiszen egycsapásra híres lett, a társaság központjává vált. És ez a kis rum még talán segíti is a bámulat fokozását vagy legalább is a fenntartását. Pedig máskor nem szokta így keverni az italokat. Az egyik társa oda is szólt nein:

— Tisztán már nem ízlik?

— Majd megbolondít, csak vigyázz! — toldja meg Karacs.

Laci fölényesen válaszol:

— Ez a kis vacak? Ne nézzetek gyereknek...

A poharakat lekoppantják a bádogtetejű sön- téspultra, és megkezdik a visz- szavágó mérkőzést. Mindenki Berta Laci dobásaira kíváncsi. Alig várják, hogy rákerüljön a sor, izgatottan figyelik, hogyan lóbálja a golyót, a legnagyobbat, miközben összehúzott szemmel pásztázza a döngölt pályát, végében a kilenc bábyt. Szemükkel kísérik nekifutását, s a golyó útját, bukdácsoló pörgését, egészen behajolva és elismerően kiáltanak fel, amikor csattanva- kongva borulnak össze a babák. Csak egy maradt meg baloldalt, az is meginog, de aztán mégis állva marad.

— Nyolc! Micsoda szerencse!

— Tudás kell- ide, nem szerencse, papa — vág vissza Berta, és még nevetve hozzáteszi: — Tekézni tudni kell, nemcsak szeretni!

— Fogadjunk, hogy nem dob a másodikra ötnél többet! — Lép elé Csurmó Lajcsi és nyújtja is a tenyerét.

A társaság elhallgatva gyűl köréjük. A beállott csendben Karacs hangja csattan:

— Megmondtuk, nem pénzre játszunk!

— Miért? Ha sok pénzük van, csak fogadjanak — hangoskodik Berta Laci. — Na, dobjuk le a tízest!

A két papírpénz egymás mellé hullik a porba, a golyófogó deszka tövébe. Berta Laci dobása hetet talált, Csurmó Lajcsié .nekiütődött az oldalfalnak. Erre az utóbbi a még hátralevő dobásra dupla tétet ajánlott, Berta azonban ezt is megnyerte.

Ördögi mázlija van — néznek rá bámulattal, amikor ismét a vidékiek kerültek ki nyertesként a partiból.

Berta Laci megint töltetett fél rumot a sörébe, és közben a dobás fortélyait magyarázza a körülötte állóknak:

— A kisujja! egy kis falsot adni bele, nem nagyot, éppen hogy, de azért legfontosabb az irányzók, na meg a lendület. Vigyázni kell a nekifutással is. A jobb lábbal lép ki az ember, de előbb jól bele helyezi a golyót a tenyerébe, hogy pontosan feküdjék, meglóbálja néhányszor, így aztán nem is meLórónt János: Szalmahordás

hét máshová, csak a közepébe.

— Hát, ha a csapat szét is oszlott, folytathatjuk ám — indítványozza Csurmó Lajcsi, Pihók Ferkó meg helyeslőén bólogat hozzá: — Ha már benne vagyunk, nem árt egy kis testmozgás.

Karacs meghúzza Berta kabátját, próbálja visszatartani, de Laci idegesen rántja ki magát és már keresi is a legnagyobb golyót. Játszadozva felfeldobja, így veti oda:

— Én ma már csak tízesért dobok.

—• Iszen mi is úgy gondoltuk — kapnak mohón az ajánlaton partnerei, aztán egyiküik már mondja is:

— Hat fára egy tizes!

— All!

Berta készülődik a dobásnak, sokáig célozgat, aztán diadalmasan néz körül: — Hét fa!

A tétet megduplázzák,

ketten ajánlanak húszhúsz forintot, Berta elfogadja, megnyeri. Már a negyedik korsó sört hozzák ki neki, minden fordulóért egy pohárral fizet a szállítójának is — ^mikor ötvenest mutatnak elé és izgalomtól fojtott hangon súgják: Ki többre. Áll?

Berta fölényesen bólint, még egy fél deci rumot hozat gyorsan tisztán, aztán ledobja az ötvenest.

Megnyeri.

Most százast ajánlanak. Né- hányan fejüket csóválják, csodálkozva néznek össze, tekintetükkel kérdezik: Mi lesz itt? Karacs közelebb lép, kax’onfog- ja Bertát, félrehúzza, magyaráz neki valamit, de az dühösen otthagyja. Négy százas hullik le a deszka tövében. Né- háhy perc múlva Laci magától értetődően szedegeti fel a piros papírpénzeket.

Űjabb korsó sör, fél deci rummal. Hátukba tűz a nap, tapad az ing rajtuk.

Ismét lehullanak a százasok.

Berta Laci alig észrevehetően meginog. Csúnyán mellédob.

— Hagyd abba, Laci — szól oda egyik társa, de az nem is néz felé.

Üjabb pénzt vesz elő, ledobja. A golyó ismét a deszkának

sodródik.

Valamelyik falusi legyint, otthagyja a játékot. Nem nézheti tovább. Ismét százak kerülnek a földre. Csurmó Lajcsi és Pihók Ferkó egyre jobban dobnak, Berta Laci előtt meg már kettéosztódva táncolnak a babák, emelkednek az oldalfalak. Golyója kiugrik a deszkán. Nevetnek rajt. Dühösen néz körül, valami olyasmit motyog, hogy majd ő megmutatja. Vele nem lehet kikezdeni. Pénztárcájából megint százast ráncigái elő remegő ujjakkal, meg is lóbálja, de hang nem jön ki a torkán, csali valami morgásféle. Kezébe veszi a golyót, tántorogva

nekilódul, egyensúlyát veszti* huppanva bukik rá a vöröses agyagú pályára, bambán néz körül ültében, fel akar tá- pészkodni, visszaesik, keze után nyúlnak, feltámogatják* valaki golyót nyom a kezébe* és hadonászva követeli tőle a százas ledobását, az erszényét is segítik előráncigálni a farzsebéből, abban már csak egy százas lapul, azt is a földre ejtik. Valaiki megszólal:

— Hagyjátok! Nem látjátok* hogy tökrészeg?

Berta a hang irányába fordul, a megjegyzés mintha egy pillanatra kijózanította volna. Nekilódul, jobb kezét ökölbe szorítja, nagy lendülettel, széles ívben akar ütni, de elkapják a kezét, újra a földre zuhan. De már senki nem segíti fel. Ott fekszik, kezével a homokot markolva, érthetetlen szavakat motyogva a porszagú földnek.

Négyen vonszolják haza a magával tehetetlen fiatalembert. Most itt fekszik a vaságyon, testét rázza a dühödt zokogás. Aztán fölugrik, nadrágját ráncigálja magára. Rekedten ordít:

— Ellopták a félhavi fizetésemet! A gazemberek! Mit viszek haza a feleségemnek? Megölöm őket! Me-gö-löm!

Társai csitítják, kezébe nyomják az ingét, sapkáját és közrefogva megindulnak vele a malomároknál dolgozó gép felé.

Pirók, a dúvad

OLVASTAM NEMRÉG egy vitáról, mely nyelvtudósok között hangzott el, s amelyben nem kisebb dolgot, mint egyes tulajdonnevek keletkezését magyarázták. A Horváth, a Szabó, a Kis és egyéb hétköznapi eseteknél nem kellett semmi ellenérvet egymás fejéhez vágni, a dolog egyszerű. De mit csináljanak az olyan nevekkel, mint Gácsér, Hajagos, Márton., vagy teszem azt Hal- bőr Fergeteg János?! Nem akarok én kútfő lenni e fontos kérdésben, csak megelőzendő néhány tudományos feltevést, de különösen az olyan laikus kérdést, melyet bárki föltehet egy szikkadt embernek, bizonyos Pirók Biczó Jánosnak: »■Hát maga meg honnan kapta ezt a szép nevet?« Mivel felelet úgysem érkezne, íme a történet.

A VESZEDELEM egyik napról a másikra szakadt a falura. Pénteken még úgy éltek az erdő széle alá szaladt házakban a népek, mintha a világon semmi sem zavarhatná meg a vasárnap eljövetelét. Hanem addig még egy szombatnak is be kellett jönni a hegyen át, ahol a nap minden reggel fölágaskodott rápillantani a falura. Meg is jött az, s vele egy sietős ember a hegyi úton. A szombat napos időt látszott hozni, a férfi pedig puskát. Es egy lapos hátizsák is tartozott hozzá. Alacsony ember volt ő, valamiféle hivatalnok a városon, s két oka lehet a megjelenésének: vagy kiszállás, vagy a hétvégi vadászat. Amazt napidíjért, ezt szórakozásból űzte. Mint hivatalnoknak és mint vadásznak egyaránt ez a falu volt a területe. Ha. kiszállt a tanácsnál, cserkészett, ha szombaton jött, túlment a szélső házon, egyenesen az erdőbe. Kísérőt sohaa sem vitt magával, vadász, fegyverhordó és hajtó volt egysze- mélyben. Valamint balszerencse bizonygató tanú is. Egyébként senki olyan szépen nem tudott beszélni puskákról, izgalmas ráduplázásokról, mint ő. Hanem zsákmányát még néni látta senki.

Megelevenedni látszott már a reggel, ahogy a házak közé ért Biczó kartárs — így hívták a vadászt —, s befele jött a falun nagy sietséggel. A téesz csordása meg kifele terelt hangos körvadászatszerű ostordur- rogtatássál. Néhány tejesasz- szony csörömpölt a csarnok

felé, valamint a kisbírólegény csámpázott a hivatalába, foglalkozni az első ügyféllel, a seprűvel. Utána nyomozott be a harcias férfiú is.

— Az elnök persze még nem jött be, ugye? — szólt a helyi közigazgatás egyetlen jelenlévő képviselőjéhez.

— Még nem.

— Nem nagyon érek rá, de most meg kell várnom — mondta elgondolkozva.

AZZAL RÁNTOTT EGYET a puskaszijon, az előrelódult, s a zöld kalapon megrezgett a közepes pemzli nagyságú szőr- csomó, mely a szalag mellett szorongott. A töltényes tarisznyáját is előre rántotta és leült.

A közhivatal meg éppen azzal foglalatoskodott, hogy zenét nyerjen a rádióból e jelentős várakozáshoz. De egy ideig csak madarak jöttek sivító füttyszóval.

Azután bekomolykodott az elnök.

— No, elnök kartárs, hát milyen gazdája maga a falunak, hadd lám?

Ugyan, ezt meg mi szél hozhatta, gondolta az elnök, mivel orvtámadásra nem számított. De különben iS a legjobb, ha kétszer is meggondolja az ember, hogy mit mond a felettesének.

— Mert én például látom, hogy az utóbbi időben igen

elszaporodtak a dúvadak, —» tette hozzá Biczó.

— Itt, vagy a városon? —* próbálta az elnök puhítani a szigort.

— Ugyan, persze hogy itt. Kérem, megfigyeltem, hogy a domb fölötti cserjés teli és teli van nyomokkal. Egy darabig ki is csapáztam, a nyom bevezet az erdőbe. Tudja, hogy a dúvadak irtása kötele- ■ ző? Na látja! En már meg is szerveztem egy vadászatot, ma meghajtom a dombot. A hivatalsegéd kartárs lesz a hajtó, gondolom ma úgyse lesz sok dolga. Mi a véleménye?

— Hát ha így van, akkor irtsuk a vadat...

A dúvadakra ezzel kimondatott az ítélet. Vadász is, hajtó is szedelőzködött és megindultak az erdő felé.

— Majd én megyek elöl, ta csak utánam gyéré — rendelkezett a fövadász.

A NAP MAR BELÁTOTT minden udvarba, de nem lehetett ott semmi érdekes, mert rejtőzni készült egy felhőles mögé. A cserjésben pedig Biczó kartárs lapult, s a csapást leste, melyen a dúvadat kellett felhajtani a kisbírónak. »Jól fog majd mutatni az előszobában, mert feltétlenül ki- tömetem« — gondolta.

(Folytatás a 6. oldalon.}