Somogyi Néplap, 1961. június (18. évfolyam, 127-152. szám)
1961-06-25 / 148. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1961. júnhis Ä NÉMETH FERENC: JELENÉSEK i. Pusztulás íénye felloboghat városok fölött kékesfehér nyelvét az alkonyégre öltve. E hasadt-tudatú földön járkál az őrület szürke ruhába rejtve cézári mániáját s jogart képzel fezébe, míg leng lezser kabátja királyi palástként a hanyatlás felé. De ő fejében hordja veszendő álmait még s bolyong, korlátlan álláttermő szép mezőkön kezében tört husánggal, emberformájú lény, keresni tűnt hatalmát tűzben, árny mögött a tágas külvilágban s a magába záró testben kutatni lankadatlan a rémes rőt erőt, mely vére áramában árad és leng a lángban s az élő anyagra sújt és kilobban majd a lét. II. S a fordított homunkulusz kinyitja fényszemét. A lombik ép marad. A végtelen erőt markában érzi már: élet s halál hatalmát s egy gombnyomásra majd széthasadhat a föld: a szántóföldek fölött messzi azúr mezőben felvillan gomba-testén a sárkány hét feje. A földműves megáll és értetlen nézi lángját. Kezében még a szerszám utolsó mozdulattal kiművelt vasfogát a termőföldbe vágja. S .füstfelhő száll belőle, vagy épp egy villanás csak. És úgy marad szoborként példázva tűnt faját az emberutáni néma kérlelhetetlen csendben. és minden mintha Ifenne de előtte semmi tátog a csecsemő mintha enne szája a mellre tátott a láb is mintha lépne megmerevedve vágtat a világ mintha élne játszik a végső látszat És aztán magába roskad, kietlen és kopár lesz csillagok némasága, holt bolygó ez a föld, míg tán a tengerekből egy vándor sejt kiválik, új szervezetbe énül s az embernél jobb és bölessbh lény lép az elsimult és gyógyuló talajra... — Az őrült agyát a lázas félelem gyötörve képzelt jogarával a pusztulásba int, míg palástja alatt táncol lázadó világa s talpa alatt egy korszak hanyatlásba ring. III. De Iám az én korom kitörve roppant boltozattal befödött börtönéből, robusztus vállain két földrészt emel lassan s növekvő lendülettel a napra tartja őket és fényben fürdeti. Egyik kezében eszköz, másik kezében jóság: az eszme és a szerszám tör így utat neki. Előtte jajgatás és riadt rágalmak szítják vérszomjas vad hírét, de ő csak neveti, mert ő jön nyugodtan, mindegyre közelebb jön, idők válaszfala omlik előtte szét, szélesmosolyú száját nyugtató szóra nyitja kitárva két súlyos rendezkedő kezét. IV. És semmi nem pusztul el, csak a korhadt fa kidől. Megmaradnak a madarak. Üj fészket raknak élő lombok alatt friss, új fák ágai közt. Maradnak a városok és az utak, maradnak városok, házak, utak, kikötők, marad az ember és arcát vízbe meríti; a víz elveszi szennyét, odaadja tisztaságát, tüzet rak és annál kimosott ingét szárogatja s rongyát a tűzre vetvén ünnepi ruhát ölt. S új ruhába öltöznek a házak és minden: új és változatlan, örök és soha-nem-volt, mert nem pusztul semmi el, minden megújul akkor, midőn emberarcú óriás korom kilép győzelmes lábbal mind az öt kontinensre. Fehér hajója ring majd s teste körül a tajték, s kisimul majd a hullám gond-ráncolt nagy víz-arca és majd megőril mindent s mindent megújít akkor öröm-sugárzó-zengő jóságos szemeienye. íFolytatás az 5. oldalról.) Csörtetés rezzentette fel, de a háta mögül hallatszott. A kisbíró jött és beadta a helyzetjelentést. — Fene van itt, nem vad. — Eh, mert nem is arra jártál, amerről jönni kellene neki. Ülj le mögém, és most már várjunk. Erre kell jönnie, mert itt a nyoma. Olvastam könyvekben, hogy a vízre mindig egy csapáson járnak a vadak. És elöl megy a hím. Most majd te is megláthatod. Kis idővel később ágrecsegés hallatszott. A vadászok összenéztek. Azután közeledett a csörtetés. Almikor elhalkult, akkor furcsa hersegtetést sejtetlek. — Hallod, legelnek! — súgta a puska mellől Biczó. Kiviccsant a nap. A bokrosból pedig valami szürkésbama folt. — No — súgta a kisbíró. — Várj', majd a fejét! Istenem, de szép példány ... — Az — mondta a hajtó, s hozzátette később: bika. — Ünö — válaszolt félszájjal az okosabb. — Hű... — mondta erre a legény, s azt gondolta, hogy micsoda ritka példó.ny lehet ez. Megint csörgött a bozót, de C2 ünö nem közeledett. Csak fél farát mutatta, de azt is néha. — Eresszen oda egyet! — Indítványozta a falu dobjának kezelője. Amaz talán nem is hallotta a megjegyzést, csak figyelt az álla alá szorított puska mögül. »Csak jönne közelebb, hogy biztosra menjek« — morfondírozott magában. Milyen szokatlanul nyugodt állat, fejlett példány. Igaz, hogy csak a fara látszik, de a színe, mint az őszi erdő. Az agancsa is pompás lesz, biztos. Füttyszó hallatszott lentről. Erősen cifrázta valaki, ráérősen. A VADÁSZ MEGRETTENT. »Ha megijed a vad?!« Azután kutyaugatás rebben- tette meg. Felemelte puskáját és lőtt. Kétszer egymásután tüzelt a szürkésbama foltra, ami csodák csodájára nem hallatott vérbefúló üvöltést, hanem vad csörtetéssel eltűnt a bokrok között. — No Józsi, utána, — lelkesedett Biczó. Azzal megindultak a letördelt bokrok nyomán. Semmit nem szóltak, mit lehet ilyenkor beszélni? Csak a kisbíró mondta egyszer: ‘— Sohasem hittem volna, hogy a menekülő vad kifelé szalad az erdőből. — Meg van ám az ilyenkor KOMJÁTHY ISTVÁN: Bánk Bán válaszol A grédai tisztáson szokott megpihenni. De nemcsak a pihenés kedvéért állt meg. Fájdította a derekát. Aztán itt várja meg Rebeka Rozit, aki a másik irányból jön, mert neki is van saját rő- zsegyűjtő területe. Tréska tavaly óta ráadta a fejét, sok unszolásra, az elnök is elment hozzá és beállt a salátásokhoz. — Könnyű munka az! — mondta az elnök — meg az+m macának. Tréska, meg"’' nyolc hónap múlva megk : az öregségit, s él, mint Maru Hevesen! Nem gondolkozott egy pillanatig se. Másnap már a salá- tások közt volt, a konyhakertészetben, s duggatta a palántákat, ahogy a többitől látta. Világ életében mindig dolgozott, ezt is hamar megszokta. Most is az elnök szava járt az eszében. Igazat mondott-e? Valóban megkapja-e időben? Annyit csalódott ő már, hogy nem hisz senkinek. Talán, ha az anyja hirtelen elébe toppanna, annak se hinné el. Eszébe jutott nagy kálváriája, a tizenhárom gonosz emberrel, akik kitúrták őt egyetlen testvére vagyonából, a tizennégy holdból! Sok minden elprédá- lódott ott, s neki ipég csak egy kis tollpámát se juttattak a gazok! Most, hogy a bátyja halála eszébe jutott, megint felkavarodott a lelke, és belenyi- lalt az oldalába. Nem volt ideié azonban a fájda’ommal bíbelődni, mert a keskeny hegyi ösvényen feltűnt a hatalmas rőzsehalom. Rebeka Rozi leereszkedett egy farönkre, melyre évek óla szokott lehúzódni. Aztán szólt. .— No, möggyüttem! Tréska gyorsan megkérdezte: — Te, Rozi, néköd is mondta az elnök, hogy mögkapod? — Mondta ám! — felelte fürgén a kis öreg, aki ugyanannyi esztendős volt, mint Tréska, egyszerre is álltak munkába, s mindketten a salátásoknál dolgoztak. — Hiszen Szidi néném is mögkapta, -edig csak fél évig vót benne. — Igaz, igaz — mondta Tréska. — Ez a mai dög nehéz! — bökött a rozsére Rebeka Rozi. A másik azonban nem figyelt rá. — Tudod, nem lönne itt sömmi baj, ha eccör az igaza- n«at kivívhatnám! ... Tudod, a bátyám, a Gyuri, aki bolhásli- ki városi kénviselő vót, aztán... Bár Rebeka Rozi már nem egyszer hallotta a történetet, újra elmondta. Hogy mint kupor- gatta össze Gyuri a tizennégy hold árát, hogyan szerezte a házat, aztán halála után a hamis ügwéd, aki a tizenhárom gazfickóval összejátszott, milyen csalafintasággal forgatta ki őt az örökségből. Végülis így fejezte be: — Tudod, Rozi, ez a protekzavarodva — okosította fel a vadász. Majd ritkult a cserjés, először a falu látszott, utána a domboldali rét. A réten a marhacsorda — és az erdőből kibukkantak a vadászok. — Hű, megsrétezte a Piró- kot — szólalt meg először a kisbíró. — Biczó kartárs, mit szól most a téesz'elnök?! Amaz semmit sem felelt, csak a legelésző teheneket nézte, meg azt a barna svájci tehenet, amelyik most már kényelmesen beügetett a többi állat közé. Azután a csordást vette észre, aki már jött is felfelé, rázta a furkósbotot és úgy káromkodott, mintha ezért külön munkaegységet kapna. Nézte, csak nézte egy kicsiny ideig Biczó, majd megfordult és elindult visszafelé a letaposott nyomon. Azóta se látta senki a faluban, pedig készültek a fogadására, s mivel nem jött, a kisbíró lett az áldozat. Egy hétig csak hajnalban és este merészkedett az utcára, de még akkor is utánakiabáltak: búúú ,.. A VÁROSI HIVATALBAN pedig egy reggel valaki felírta minden ajtóra nagy, nyomtatott betűkkel ezt a nevet: Pirók. Király Ernő ció adja el ezt a kicsi Mafvar- országot! — a sok perlekedés. Ügyvéddel való beszéd közben ugyanis megszokta a fellengzős kifejezéseket, s bele-belekever- te magyarázataiba. — Pedig én igön szíves dolgozóia vó- tam ennek a vén világnak! Mikor még nem vót vonat, vittem a szilvát, körtét a fejemen Mezőárokba. Vót úgy, egy nyáron huszonegyszer is mögfor- dultam. Gondoltam, ebből most fáradozásom díját mögkapom... ■’"ndod, mikor az uram mög- magam kaszáltam, zsá- .ai, "-"keret raktam, mindönt mögtöttem. Aztán, mikor az ügyvéd, akit lefizettek azok a gonoszok, fölállt a tárgyaláson, mondtam neki: »Harangozzon be nekik Kófman űr, ha már ekezdtük!« Visszaintett, s mondta: »Hallgasson, kend, Tréska, minden fegyvernek megvan a maga fogása!« Aztán, amikor elvesztettük, azt mondta: »Van fölértése magának?« — mindön hétet- havat összehordott! T* ebeka Rozi nagy fi- gyelemmel hallgatta, mert igen ízesen tudta Tréska elmesélni a történetet. Aztán kibökte: — Nem köllene annyiba hagvni! — írtam én már mindönkinek, de hiába! — legyintett Trés ka. — Mindönkinek? — Még a minisztömek is. Válaszolt is szépen. Négy hét múlva jött mög a válasz. ígérte, hogy utána néz, de látja, annak is mögvan jó esztendeje. Hallgattak darabig. Rebeka Rozinak hirtelen felderült az ábrázata. — Valakinek még nem írtál, Tréska! — Kinek? — pillantott rá kíváncsian. Rebeka Rozi várakozott, aztán kivágta. — A Bánk Bánnak! Apám mondta eccör, hogy annak bele vagyunk kötve a gondjába! — Bánk Bánnak? — mélázott el Tréska, mint aki kutat, keres arcok, ismerősök, nevek nagy vásári forgatagában. — Látod, annak még nem írtam! Tj’ eltápászkodtak, hátuk- ra billentették a rő- zsekötegeket, s a két öreg im- bolyogva elindult a hegyi ösvényen a falu irányába. Tréska egyik este otthon a sublótfiókot kihúzta, amiben tartotta a sok periratot, s eszébe jutott Rozi mondása. Mi lenne, ha írna Bánk Bánna!:? Hátha igaza van Rozi apjának? De hol van az illető? Ki írja meg neki a levelet? Válaszol-e egyáltalában? Nem sokkal ezután egy reggel elballagott a postára. Három tojást tett egy keszkenődbe, azt vitte magával. Volt ugyanis egy szem tyúkja, a Tina, az mindennap megörvendeztette egy tojással. A postán Matyusz Janka már hozzászokott, hogy a régi módi nénikék nem pénzt, hanem tojást hoznak bélyegért, borítékért. Gyorsan kiszámolta a tojás árát, s mivel Tréska bélyeget meg szép »kópertát« kért, adott neki. Az Öreg a becses holmit keszkenőébe kötötte, s meg se állt az iskoláig. Rigó Károlyhoz úgy' jártak az emberek, mintha hazamentek volna. Mindenkihez volt jó szava, és soha nem fogadott el tanácsért egy fillért se. Azt szokta mondani: — Fizet engem a gazdám! Különben sincs kiakasztva ...! — aztán nevetve még hozzátette — a koldustarisznya az ajtófélfára! A tanító először nem ér- te^te, amit neki Tréska összehabart. Aztán világosság gyűlt a fejében. Halványan már emlékezett. Évekig foglalkoztatta a híres per az embereket. Talán Tréska mesélt éppen róla. Már emlékezett! Sokat nevetett a félkegyelmű gyerek gyámjának furfangján. Történt ugyanis, hogy miután Tréska testvére, Gyuri meghalt, a vagyont gyengeelméjű fia örökölte. Igen ám, csakhogy a gyerek is hamar ágynak esett. A gyám a halálos beteg előtt felolvasott egy suttyomban szerkesztett végrendeletet, melyben a tizenhárom örökös meg volt nevezve, s minden, minden, amit a beteg rájuk hagy. Mivel a gyerek olyan gyenge volt, hogy a fejét se bírta megmozdítani, a ravasz gyám, azzal az ürüggyel, hogy a fejpámáját igazítja, a kezét a párna alá csúsztatta, aztán megbiccentette a gyerek fejét. Ez volt a döntő érv, hogy a gyerek igent mondott. A jelenlevő tanúk megesküdtek erre, s miután alá is volt írva a végrendelet, az illetékesek elfogadták hitelesnek. A tanító hallgatta Tréskát, bólongatott, egyszerre azonban megállította. Valami olyant mondott az öreg, amit első hallásra nem értett. Meg is kérdezte: — Bánk bánnak írjak levelet? Azt akarja, Tréska? — Annak, annak! — bólintott az öreg teljes bizalommal. — Hiszön Rebeka Rozi apja mondta: Annak bele vagyunk kötve a gondjába! Rigó Károly már nyitotta a száját, hogy megmagyarázza, mikor élt Bánk bán, igaz ugyan, hogy törődött a magyar emberek dolgával, de mikor volt az? Aztán mégis meggondolta. Tréska arca fehér volt, mint a fal, mint aki már holnap elreoül a sír szájára. S oly bizakodón, reménykedve tekintett rá, hogy elharapta a szót. Annyit mondott csak: — Jól van, Tréska, hagyja itt a kópertát, majd mögírom, s elküldöm. Az öreg azonban csak állt tovább a katedra előtt, mert az iskolába éppen tízperc volt, akkor állított be a tanítóhoz. Aztán megkérdezte: — Mikor jöhetek a válaszért, tanító úr? Rigó Károly nézte a reménykedő tekintetet, a várakozó arcot, s kivágta: — Két hét múlva jöjjön, Tréska, talán akkorra itt lesz. T réska két hét múlva bekopogtatott a tanítólakásba. Szerencséje volt. Éppen disznót öltek, s ott segédkezett a tanító. Ahogy meglátta a vendéget, elf elhozott az arca. Eszébe jutott minapi könnyelmű ígérete. Nem is tudta, mit mondjon ' hirtelen. Aztán feltalálta magát. Ott volt az előszobái kisszekré- nyen aznapi postája, még hozzá se nyúlt, úgy állt ott minden felbontatlan. Megtörölte a kezét, s maga után húzta az öreget. — Jókor jött, Tréska! — mondta aztán csendesen. — Talán már válaszolt is? — Éppen a mai postával. Még föl se bontottam, csak a címzést láttam. Az asszony arcát pirosság öntötte el. A tanító felvette a legfelül lévő levelet, letörte, kivette az iratot. Valami tanügyi utasítás volt. Hangosain kezdte olvasni : — Nyugodjon meg, Tréska néne! Én megértettem a maga panaszát! Amint érkezésöm lösz, elintézem. Addig is várjon, ha eddig várt, ezt a keveset már kivárhatja! Jó egészségöt kíván Bánk Bán. Az asszony lelkendezve szaladt Rebeka Roziékig. Repde- sett a szíve a boldogságtól. Otthon találta. Rozi éppen az unokáját abriktolta, mert a kis imposztor felmászott a kornás- ládára, s beleesett. Olyan volt korpásán, porosán, mint a fészkéből kipottyant kis tokosveréb. Tréska nem is köszönt, csak rákezd te: — Igazad vót, Rozi! — Micsoda? — pillantott fel a másik. — Bánk Bán válaszolt! Azzal szaladt tovább. Mégis van igazság! — hajtogatta egész úton magában. Otthon az öreg pajtást, Tina tyúkot az ölébe vette: — Idehallgas, könyeres pajtás! — és tövéről hegyére elmondta neki is a történetet. A levelet. A választ. Mindent, így fejezte be: — Látod, mégis igaz: mindön fegyvernek mögvan a maga fogása! Nem hal mög Magyarország, a protekció a sírját mög nem ássa! XJ armadnap Tréskát halva találták a kis vackon a lakásban. Mivel valami bűntényre gyanakodtak, elvitték a közeli kisváros klinikájára. A boncolás után a főorvos így szólt az orvosjelöltekhez, akik az esetnél asszisztáltak: — Szinte hihetetlen. Nézzék, a rák a bal májat teljesen szétroncsolta. Ennek az asszonynak hónapokkal ezelőtt meg kellett volna halnia. — Várt, aztán még hozzátette. — Nem értem, mi tarthatta életben? "Tanulják meg! Sokszor az orvos is tanácstalanul áll bizonyos titkok előtt! S a főorvos, mintha a furcsa, érthetetlen élet előtt tisztelegne, mely csodádat tud művelni, s melynek olykor nehéz megfeiteni titokzatos ákombá- komát, levette fehér sapkáját, s úgy állt ott, fejét meghajtva, hajadonfőit. BENCZE JÓZSEF: KÁNIKULA... Aszalódik a táj a forró napfényben, elfonnyad a virág a szomjas cserépben. Repedezik a föld, akác tikkad, rnegful, mintha csak ősz jönne, a zöld lomb úgy lehull. Megpörken a fűszál, nem legel a jószág, mélyre száll a vödör, de kövek közt kószál. Pecsenye pirosra szavad itt a nyakam, s a rekkenő tarlón alig piheg ajkam. Barna színű testem, akár a drága mag, fáradságom élnyű, és izmom lagymatag. Korsó még a vigasz a kepe árnyékban, de öblös torka is korrog elalélva. Kék ég Te hatalmas tűz-hullámoh árja, ne tajtékozz, csitulj, esőt önts a tájra!
