Somogyi Néplap, 1961. április (18. évfolyam, 78-101. szám)
1961-04-09 / 83. szám
SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, IMI. áprflb & 1 Ökrös László: SZEREL I I tak. Tibor nem szólt semmit, 1. A sarokig rohantak, de aztán ahogy befordultak az Ág utcába, rögtön megálltak, egy percig lihegve pihentek; a lövöldözés már alig hallatszott. A házba Tibor ment be először, a másik kettő néhány lépéssel utána. A lépcsőkön lassan haladtak fölfelé; még bennük volt a nagy rohanás fáradtsága. Egy órája tankok jöttek rájuk és sok katona, pedig alig lőttek néhányat; amikor az első tank lőtt, mind a hárman láttáik a felvillanó torkolattüzet. olyan sápadt- vörös és olyan jelentéktelen volt, mint egy hirtelen meggyújtott gyufa lángja, de rögtön utána hatalmas dörrenés hallatszott, amelyet a házak falai sokáig visszhangoztak: mintha tíz tank lőtt volna. Valaki mellettük vérző fejjel előrebukott, ők abban a pillanatban megértették, hogy ez a lövöldözés halálosan komoly és veszedelmes dolog, megrémülve eldobták fegyvereiket, és teljes erejükből rohanni kezdtek a legcsöndesebb mellékutcákon át az Ág utca felé. Most itt álltak Tiborék lakásának ajtaja előtt, még ijedten és a rémülettől egy kicsit megdermedve, de már halványan egymásra mosolyogtak: sikerült kikerülniük a veszedelemből. — Most pedig iszunk egyet — mondta Tibor. — Erre a nagy ijedtségre. Van itthon egy kis rum. Márta majd ad valamit enni is. A három fiú, Tibor, Meszes és Rudi híres jó barát volt. Kitűnő vívók és kevésbé kitűnő tanulók a természettudományi karon. Mind a hárman vegyésznek készültek, és mindig együtt jártak, pedig szinte alig hasonlítottak egymásra. Tibor korán nősjjlt, naég első éves korában elvett egy szőke hajú színinövendéket. A papája vezérkari tiszt volt a régi hadseregben, s Tibor nagyon korán, talán még óvodás korában elkezdte a vívást; a fiúk szerint a papája valószínűleg kardot nyomott annak idején az újszülött kezébe. Az egyetemre csak azért vették fel, mert született vívó volt; vezérkari tiszt papájával a háta mögött és közepes érettségi bizonyítványával nyilván sohasem kerülhetett volna oda. Az egyetemen, meglepetésére, mindig jól szerepelt, keveset tanult ugyan, de értelmes fiú volt, a szemináriumokon ő képviselte a legbaloldalibb álláspontot, akik ismerték, jókat mulattak, hogy a tanárok Tibort állandóan »-baloldali túlzásaiért« bírálták. Nyár óta abbahagyta ezeket a túlzásokat, apja figyelmeztette, hogy ezután másképpen kell beszélni. Különben nem nagyon érdekelte az egész, számára az élet sport volt, tele asszókkal, amelyeket mind meg kellett nyerni. Meszes izomember volt, rövid nyakkai és duzzadt végtagokkal, vastag izmai szinte eltorzították testét. Senki sem értette, hogyan lehet valaki ilyen formákkal vívó, de Meszes nehézkesnek látszó teste ellenére is könnyen mozgott a versenyeken, és biztosan győzött. Az esze viszont annál nehezebben mozgott, de a tanulás nem is érdekelte. Rudi jelentéktelen fiú volt, valami kistisztviselő papával, nagyon szorgalmas, törekvő, a fiúk sokat nevettek rajta, mert négyül ölönek tartották. De ez nem volt igaz: Rudi titokban szerelmes volt Tibor feleségének szép szőke hajába. Tibor sokáig motozott az ajtónál, a futástól és az idegességtől egy kicsit reszketett még a keze; amikor végre benyitottak, gyorsan előrement Mártához. A felesége azonban nem volt sehol. — Nyilván elakadt valahol a lövöldözésben — mondta Rudi. — Mi a fenének, kell ilyenkor elmászkálni hazulról? — kérdezte ingerülten Tibor. Dühös volt. A múltkor is, amikor este tíz után érkezett haza váratlanul, itt találta Pétert, Márta dramaturg kollégáját; valami filmről vitatkozde magában dühöngött, pedig tudta, hogy ártatlan dolog az egész, nem kell féltékenynek lennie, Márta szeret Péterrel beszélgetni, mert Péter akármilyen fiú is egyébként, nagyon okos fickó, ö néha hetekre távol volt az edzőtáborban, Márta nem ülhetett mindig itthon egyedül, valakivel kellett beszélgetnie. Tudta ezt, nagyon jól tudta, igazat adott Mártának, mégis dühös volt, nem is tudta volna megmagyarázni, miért. Ráadásul most is. Miért nincs itthon? Minek mászkál? Még baja történhet. — Hoztd már azt a rumot — mondta Meszes. — Teljesen kiszáradt a torkom. Istentelenül szomjas vagyok. Tibor előhozta az üveget, nagyot ittak: Rudi kiszaladt a konyhába, és egy kis vizet ivott. — Erős — mondta aztán köhögve. — De nagyon jó — mondta Meszes. — Igyatok nyugodtan — mondta Tibor. — Van egy másik üveggel is. Meszes nem kérette magát. — A fene se gondolta volna még reggel — mondta a második pohár után —, hogy ilyen buliba jutunk. Csakugyan nem gondolták. Bár reggel, amikor felébredtek, már látták, hogy valami történt. Senki sem dolgozott a táborban, pedig nehéz versenyre készültek, mindenki a ráchó mellett ácsorgott, a híreket leste, vitatkozott. Azt mondták, Pesten forradalom van, az épületekről ledobálták a vörös csillagokat, a nép fegyverrel a kezében harcol. Az edző idegesen szaladgált a vitatkozó fiúk között, megpróbált igazságot tenni, de ő sem tudott semmit, és senki sem hallgatott rá. Délfelé Pestre telefonéit, utasításokat akart kérni, de a központ nem jelentkezett. Erre a rend teljesen felbomlott. A fiúk egy része bejelentette, hogy Pestre indul harcolni a forradalomért. Az öreg hiába marasztalta őket, hiába hivatkozott a közelgő nehéz versenyre, hiába könyörgött, aki akart, indult. Az edző belátta, hogy nem tudja együtt tartani a tábor lakóit, ezért a rendkívüli helyzetre való tekintettel, fölöttesei tudta és engedélye nélkül, a maga szakállára feloszlatta a tábort, ök hárman ezt már nem várták meg, az elsőkkel indultak Pestre, haza, harcolni a forradalomért. Az utazást vonattal kezdték, de a vonat minden állomáson sokáig állt, az utasok sztrájkról beszéltek, végül a negyedik vagy az ötödik állomáson, Pesthez egészen közel bejelentették, hogy a vonat nem megy tovább, a vasutasok az egész országban sztrájkba léptek. Az emberek káromkodva szálltak ki a vonatból; nekik hamarosan sikerült egy autóra kapaszkodniuk, s azzal egészen a főváros széléig jutottak; ott már hallatszottak a lövöldözések, és a kocsi nem ment tovább. Végül is gyalog mentek be a városba. Késő este lett, mire a Váci út első házait elérték. — Komoly lövöldözés volt — mondta Meszes. — Az a vörös hajú pasas egy pillanat alatt fölbukott mellettünk. Láttátok? — Igen — mondta Rudi. — Tiszta vér volt a feje. Tibor nem válaszolt, hirtelen felállt. — Végre itt van Márta — mondta. • . A lépcsőbázból lárma hallatszott. mintha valaki kulcscsal zörgött volna. De nem Márta volt, Tibor kiment megnézni: valami idegen társaság ment be a szomszéd lakásba. — Figyelted az ávósokat? — kérdezte Meszes. — Láttad, milyen feketék voltak? Nem tudod, mitől lehettek olyan feketék? — Nem — mondta Rudi, és a homloka verejtékezni kezdett. — Ne beszélj erről. Rudi majdnem rosszul lett, amikor a felakasztott ávósokat meglátták. A Váci út környékén egy kis térre kanyarodtak be, óvatosan, a házak falához lapulva, amikor Meszes meglátta a két ávost. Egy csupasz Rudi megszorította Márta hideg és izzadt kezét, és Tibor után indult. Benn a szobában Meszes egykedvűen cigarettázott, a dramaturg behunyt szemmel ült egy széken, fejét kicsit hátra vetette, a szája fölrepedt, csupa vér volt az arca. — Hagyjátok már — mondta Rudi. — Ne avatkozz bele — mond ta Tibor. — Itt aludni jó lett volna? Mi? — kérdezte Meszes Pétertől. — Asszony mellett? — Hallgas! — mondta Tibor, és megint töltött Péternek Péter engedelmesen hajtotta föl az italt, s Tibor is.nét töltött. git! — ordította Tibor, és kilökte Mártát az előszobába. — Eredj innen! A három űű sokáig meredten állt a szobában; Márta vinnyogó sírása behallatszctt. Tibor ivott egy pohár rumot, és újabb cigarettára . gyújtott — Emlékeztek a felakasztott ávósokra? — kérdezte. — Igen — mondta Meszes. — Feketék voltak. — Nagy fehér lap volt a mellükön. — Igen — mondta Meszes. — Az volt ráírva: -így jár minden ávós.« — Azt nem lehet csinálni! — kiáltotta ijedten Rudi. — Az szörnyűség. fa ágán lógtak mind a ketten; az esti szél enyhén ringatta a két holttestet. Fekete mellükön nagy fehér papír világított: -Így jár minden ávós.« — Nézd, milyen feketék — mondta Meszes. De Rudi nem nézett oda, nem bírt odanézni; rosszul lett, valami furcsa forróság támadt benne, izzadni kezdett, el akarta dobni a puskát, amelyet nem sokkal előbb az utcakereszteződésnél adtak neki is, de a másik kettő nem engedte. Sokat ittak már, Meszes egy kicsit be is rúgott, amikor valóban zörgött a zárban a kulcs, s Tibor kissé bizonytalanul felállt, kinyitotta a szoba ajtaját. — Végre csakugyan itt van Márta — mondta. Aztán halkan becsapódott az ajtó, az előszobában felgyulladt a villany, de nem Mártát látták meg először a fényben, hanem Péter sovány és elegáns alakját. Márta mögötte állt, az ajtót zárta be. Kunf-fy Lajos: Boglya. — Nem bizony — mondta Tibor, és teljes erejéből mellbe vágta Pétert. A sovány dramaturg megtántorodott, belekapaszkodott egy székbe, nehezen lélegzett, úgy érezte, összelapul a melle. Le alcart ülni, de Tibor megint ütött. Nyitott tenyérrel vágta arcon a fiút: Péter lerogyott a székbe. — Most kérdezd meg, Ott állt Márta a fiúk előtt, arcából lassan kiszaladt a vér, s nagyon halkan köszönt. — Szervusztok. Szervusz, Tibor. Örülök, hogy itthon vagy. — Szevasz — mondta Meiszik-e? Péter a fejét rázta. — Nem kell. Tibor ökölbe szorított kézzel a fiú arcába vágott. A dramaturg orrából azonnal kibuggyant a vér, és csörgött lefelé az arcán. EM szes. Tibor hallgatott. — Péter hazakísért mondta Márta, és ügyetlenül a sovány dramaturgra mutatott. Tibor hallgatott. — Azért jött be — mondta Márta —, hogy egy könyvet kölcsön kérjen. Tudod, a He- mingwayt... — Hallgas! — vágott közbe Tibor. — Ugyan, ne vacakolj — mondta Rudi. — Nem vacakolok. Ellenkezőleg: nagyon örülünk a dramaturg úrnak. Ugye, Meszes? — De még mennyire! — Megkérjük majd, hogy igyon velünk egy pohárka rumot — Megkérjük — mondta Meszes. — Csak egy pohárka rumot igyon velünk. — Mit akartok? — kérdezte Márta. — Menj ki! — mondta Tibor. Márta zavarodottan állt a szoba közepén. — Nem érted? — mondta Tibor. — Menj ki innen! Márta nem mozdult — Menj ki! — Mit akartok? — Menj már ki! Tibor ordított, s Márta nem szólt többet, lehajtott fejjel kiment a szobából. Közben Meszes töltött Péternek. — Nem kérek — mondta Péter. — Nem kell neki — mondta Meszes. — Hallod, Tibor? Nem kell neki. — Pedig megígérte — mondta Tibor. — Megígérte, hogy iszik velünk. — Nem ígértem semmit — mondta Péter. — Mit akartok? — Igyál velünk egy pohár rumot. — Csak ezt akarjuk — mondta Meszes. Péter kezébe vette a poharat, megitta a rumot, rögtön utána Meszes i^mét töltött. — Ezt is idd meg — mondta. — Ahogy megígérted. — Nem kell. Most már nem iszom többet. — Meszes, mit szólsz ehhez? — kérdezte Tibor. — Nem akar inni. Pedig megígérte. — Nem ígértem semmit. Nem iszom többet. — Hallod, Meszes? Letagadja, hogy megígérte. — Pedig megígérte — mondta Meszes. — Hallottam. — Azonnal idd meg ezt a rumot! — ordította Tibor. — Idd meg, mert összetörlek! Péter a pohárért nyúlt, a szájához emelte, a vér belefolyt a rumba: undorodva itta meg. — Hagyjatok — mondta fáradtan. — Hallod, Meszes? Azt mondta, hagyjuk. — Hát akkor hagyjuk. Jó fiú ez. — Ahogy akarod — mondta Tibor, és ismét belevágott Péter arcába. — Ne — mondta Péter, és védekezve az arca elé emelte kezét. Rudi sokat ivott. Nem figyelt a verekedőkre, háttal ült nekik, az ablakra bámult, s folyton Mártára gondolt. Látta, ahogy Márta ott áll az ajtóban szőkén és ragyogóan. Szegény, rossz lehet most neki. Rumot töltött egy pohárba, felállt, kiment Mártához; a többiek észre se vették. Márta a falnak dőlve állt az előszobában, reszketett, sápadt volt, amikor Rudi közelebb ért hozzá, látta, hogy lila a szája széle. — Tessék — mondta, és átnyújtotta a poharat. Márta gyorsan fölhajtotta. — Mit csinálnak? — kérdezte. — Ne törődj vele — mondta Rudi. — Ne gondolj rá. — Agyonverik — mondta Márta. — Te nem ismered Tibort. En tudom, hogy agyonverik. — Ugyan. Kap valamit, de azt könnyen kiheveri. Hozok még rumot. — Nem, ne menj — mondta Márta. — Inkább eredj, szólj valakinek itt a házban, jöjjenek ide, akadályozzák meg ezt a szörnyűséget. Tudom, hogy agyonverik. — Nem kell szólni senkinek. Nyugodj meg. Csak nem képzeled, hogy agyonverik? — De. Menj, Rudikám, légy szíves, menj. Nem hagyom, hogy megöljék. — Hát jó — mondta Rudi. — Megyek. De semmi értelme. Hidd el. — Eredj csak. Légy szives, azonnal menj. — Megyek — mondta Rudi, és indulni akart. — Igyál — mondta. — Nem kell — mondta Péter. — Nem bírom már. — De itt aludni jó lett volna? — szólt közbe Meszes, és arcon vágta a fiút. Erre Péter hirtelen fölugrott, és ökölbe szorított kézzel ütni kezdte Meszest — Neked mi közöd hozzá? — ordította. f Meszes a gyors és váratlan támadástól annyira meglepődött, hogy elfelejtett védekezni. De nem is volt rá szükség: Tibor azonnal közelépett. Fél- retólta Meszest, és teljes erejéből ütötte Pétert. A dramaturg ijedten és meglapulva hátrált, sohasem képzelte, hogy valaki ilyen erős lehet, aztán megbotlott valamiben és hátravágódott. A feje a kályhának esett, mintha reccsenés hallatszott volna, s Péter lassan lecsúszott a padlóra. — Na, ezt elintézted — mondta Meszes. — Elájult. Tibor gyorsan felhajtott egy pohár rumot. — Más ennek a baja — mondta. — Meghalt. Nem hallattad a reccsenést? Rudi hirtelen felállt, nagy csönd támadt. Tibor odalépett Péterhez, léptei halkan kop- pantak a padlón, lehajolt, fylét a fiú mellére szorította, aztán felállt, és lassan rágyújtott egy cigarettára. — Igen — mondta. — Meghalt. — Most mi lesz? — kérdezte volna Meszes, de a nagy csöndre Márta bejött az előszobából. Azonnal meglátta a halottat, nézte egy ideig, dider- gett, mintha fázott volna, aztán Tiborhoz fordult. — Gyilkosok! — mondta nagyon halkan. — Megöltétek! Hát tudjátok meg, hogy a szeretőm volt. Igen, a szeretőm. Szeretett engem, és én is szerettem őt. Q volt a férfi, akire egész életemben vártam. Tudod, mi vagy te? Vadállat. Gyűlöllek! Most meg tudnálak ölni! De ő férfi volt. Igazi férfi. — Na, elég ebből a ripacs- kodásból — vágott közbe idegesen Tibor. — Ne komédiázz itt, mint egy rossz színész! Mi— Mért nem lehet? — kér- | dezte Tibor. Másoknak lehet? Csomagolópapírt húzott elő valahonnan a szekrény aljából, a gyűrött papírt az asztalon végigsimította, s ceruzát keresett, Márta táskájában is turkált, de ott se volt. Végül a rúzst vette elő a táskából. — Ezt úgyis ő nyalta volna le Márta szájáról — mondta s aztán a rúzst vastagon a pa* pírra kente. »Így jár minden ávós- — irta nagy, nyomtatóit betűkkel. Később a halottat levitték az utcára. A negyedik házig cipelték, ott az úttest közepére tették. Rudi akkor már elmaradt tőlük, a gyalogjárda szélén egy fának támaszkodva görnyedte» hányt — Most mi lesz? — kérdezte aztán Meszes. — Mi lenne? — mondta Tibor. — Folytatjuk azt, amit tegnap abbahagytunk Harcolni fogunk tovább. Amikor már virradt, de még mindenütt szürke volt az ég, két fegyveres jött az utóéba, meglátták a holttestet és feléje kanyarodtak. — Nézd — mondta az egyik — civil holttest. A forradalom névtelen mártírja: Az ávósok golyója ölte meg. Odamentek a halotthoz. — Nem civil ez — mondta a másik. — Ávós. Mind a ketten elolvasták a halottra terített papirt. — Nem golyóval ölték meg. A forradalom haragja végzett vele — mondta az a fegyveres, aki meglátta a halottat A másik közben körülnézett — Nézd, hányt — mondta. — Ijedtében hányt. Nagyon meg lehetett ijedve. Közeleu^ lépett a fához, kicsit lehajolt — Részeg volt. — mondta. — Rumot ivott Aztán a két fegyeveres elment, s a holttest még fokáig ott feküdt az utcán. TÉNAGY SÁNDOR: ELMONDANÁM • Elmondanám., ha hallanád: hozzád •hajlok én, mint a nád. Elmondanám, de nem merem, inkább magamba vermelem. — Nem ígértem. Nem iszom. — Hallod, Meszes? Mit szólsz, hogy felesel? — Felesel? Pedig azt nem szabad. Akkor jött ki Tibor a szobából, az ajtóhoz ment, kivette a zárból a kulcsot, és a zsebébe tette. — Gyere be — mondta Rudinak. re való ez? Eredj ki innen! Márta hisztériásán zokogni kezdett. — Meg tudnálak ölni! — már, a szentséElmondanám, de nem vagy ifi, s kitépted versem szárnyait. Meg kéne egyszer v-ttani. Azt mondanád: Te kis csacsi.
