Somogyi Néplap, 1961. április (18. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-09 / 83. szám

Vasárnap, 1961. április 9. SOMOGYI NÉPLAP Somogyi Károly: VASÁRNAP DÉLELŐTT CZIRA-KOVÁCS SÁN- DÓR lehajtott fejjel ment a rendőrök között. A föl­det nézte maga elé meredve, a gödrös, kopott, tisztára sepert járdát, fényesre vásott bakan­csa orrát, amint ütemesen, gé­piesen lendült előre, apró por­pamacsokat verve, de mintha valami idegen erő mozdítaná. Agya kábult, gondolatai rend­szertelenül villantak fel, zu­hantak a semmibe, helyükbe újak tolakodtak. Homloka lük­tetett. Izzadt. Vállán tapadni érezte az inget, gerincén las­san gördült le egy izzadtság- csepp. Vasárnap volt, csendes, ve­rőfényes kora délelőtt. Asszo­nyok jöttek, sötét rakottszok­nyáik ott libbentek el előtte, majd leány-csoport közeledett kacarászva, de egyszerre elhalt az üde csengés, és a testszínű harisnyák sietve surrantak el mellette. Érezte a némaságból, hogyan fordulnak utána cso- clál kozó-megveto tekintettel. Mint nyári égbolton a fosz­ladozó, majd újra összeálló, dagadó, rohanó felhőcskék, kergették egymást agyában a képtöredékek, az utolsó fél óra eseményei. A majornál meg­jelenő két rendőr — éppen a kerítést javítgatta, nehogy a lucernásba menjenek a disz­nók —, a sivalkodó malacok, aztán veje, a tanító lép elé, aki előtt nem bírná elviselni a szégyent, felesége — talán még meg sem tudta a hírt —, unokái, jaj, csak éppen erre ne vetődjenek, megint a mala­cok, ki fogja megetetni őket, az­tán rég meghalt apja szemre­hányó tekintete, anyja fakó köténybe temetett arca, sírás­tól rázkódó sovány vállai — és a rendőrök, akiknek még az arcát sem nézte meg, csak old- ta maga elől a rossz zsákból szerkesztett kötényt, leporolta a kukoricadarától a nadrágját, és megindult a rendőrök előtt... Lopás ... a közösség megkárosítása ... Valami ilyes­mit mondtak, meg azt, hogy mozogjon, tata, ne piszmogjon. De hozzá mintha messziről, ir­datlan távolságról érkeztek volna a szavak, alig hallotta, de bódultán engedelmeskedett. Egy férfi jött velük szembe. Csak a csizmáját látta, de meg­ismerte menéséről, lábállásáról hajdani cselédtársát, Szöttyen- tő Gábort, a tsz egyik vezető­ségi tagját. Egy pillanatra fel­ötlött benne, hogy szólnia kel­lene neki, de amikor az alig köszönt valami jónapot-félével — azt is alighanem inkább csak a rendőröknek szánta —, meggondolta. Majd kiderül az igazság — biztatta magát. A következő pillanatban újra vad félelem fogta el: talán meg is verik! Mint egyszer Kurkó Jóskát a csendőrök, kint a ta­nyán, egy bálban. < Megreme­gett. Utálta a verekedést, ir­tózva félt tőle, ha valahol ösz- szeakaszkodott embereket lá­tott, messze elkerülte még a helyet is. Kocsmába nem járt, és még onnan is elment, ahol verekedésről beszéltek. — Nem, nem lehet, hogy bántsák, az agronómus is megdicsérte munkájáért, nyolcvan malacot adott át terven felül tavaly. Biztosan eljönnek, megvédik majd. Meg a tanácselnök. Az is tudja, hogy sohasem volt baja a törvénnyel, se most, se azelőtt, ha nem soknak hívták is. Együtt gyerekeskedtek. A tanácsházhoz értek. A hi- vatalsegdé volt csak ott, de elküldték, hogy majd délfelé nézzen vissza. * * * TV O, MAR BESZÉLGET- NEK a hajdani sze­retőddel — állított be hangos­kodva Hatos-Nagy József ál­lattenyésztési brigádvezető a feleségéhez. Az asszony nem szólt. Csör- renve csapkodta a fedőket, rá­molta le az asztalt. — Mi az? Talán sajnálod? — Nézett rá vizsgálódva az wa. Felesége erre sem válaszolt. — Ügy látszik, .tizenkét év után sem tudom elfelejtem. Az asszony felcsattant: — Nem arról van szó! — Ne beszélj, látom rajtad! Fölbukkannak a szép emlékek? — Idefigyelj, Hatos-Nagy József! Te nem loptál az ura­ságtól? Ki szokta odahozni' hozzám minden héten a\kisma- lacot, hogy készítsem meg? Hi­szen a lopásod által ismerked­tem meg veled! Ezt elfelejtet­ted? — Az más volt! Egyénié! Földbirtokosé! Attól dicsőség volt lopni, volt neki elég! — Igen?! és a kukorica-ügy, amelyikből alig tudtál kimász­ni? Az is dicsőségedre szol­gált? Szerencséd volt, a Sarju Pista tartotta a száját, mert tudta, hogy kimentik az össze­köttetései, fejes barátai révén! — Nekem azt ne hánytor- gasd föl! Csak egy zsák volt, és kénytelen voltam belemen­ni a többiek miatt. De nézd meg, micsoda disznóállománya van a Szira-Kovácsnak! Én azt nem tűrhetem már mint bri­gádvezető sem!' Mert mit gon­dolsz, miből? — Mit törődsz vele? Nem herdálja el a pénzt, az biztos! Azt alig .láttad a kocsmában meg dohányért a boltban! A családjának él, nem úgy, mint te, akit fölszedtelek a nyomo­rúságból, a nincsből, aztán be­leültettelek a nagy vagyonba! — Meg is eheted a vagyono- dat! Sokra mész vele! — Igen? Hát mit gondolsz, hogyan lettél brigád vezető? Talán a fene n^gy tudásod miatt választottak meg? Még utóbb is bebeszéled magad­nak ... Legfeljebb kanász le­hettél volna, ha nem hangos­kodnak melletted a Makkosok, Zseráfok, Rinkók, Jesmókok! És most te ugrálsz? Hagytad volna funi a szerencsétlent, nem mindjárt az elnökhöz sza­ladni jelentgetni! Ahhoz van eszed! És ha mégsem ő volt? Honnan tudod olyan biztosan, hiszen nem tudtad megfogni? — A Kis utca felé szaladt, a malomárki dűlőn keresztül, szinte neki a kertük aljának. Más nem lehetett. Különben is megismertem az alakjáról. Nem akarta mondani a fele­ségének — még valakinek el­kotyogta volna, amilyen szó­szátyár, ha nem most, később —, hogy amikor kissé oldalról látta, mintha fiatalosabb lett volna, mint a Szira-Kovács, meg talán valamivel magasabb is. Arról is hallgatott, hogy a sógorával, Makkos Gáspárral — alaposan felöntöttek a garatra ‘ — a Kopár hegyen, nem is tudott __ u tánaszaladni, csak kiabált ne­ki, amikor látta, hogy úgysem éri el, de az annál fürgébben — futott. Kora reggel, amikor el- — indult jelenteni az esetet, egy __ p illanatra meg is állt: Szira- . Kovács a maga tempós járá­sával, ötven évével nem tud­hatott annyira szaladni hátán a fél zsák darával. .. Mindegy. Nem árt neki, hadd üljön most néhány hónapot! Elég borsot tört az orra alá... Már a ma­lacok mellé sem őt akarta, de az agronómus annyira erőskö- dött, hogy ilyen becsületes, olyan jól érti a szakmáját, sze­reti az állatokat meg mifene, kénytelen volt engedni. Most legalább az is meglátja, kit dédelgetett! Meg itthon a fe­leségétől egyebet sem hallott, mint a Szira-Kovács dicsére­tét. Hogy annak milyen jól megy, szépen gyarapodik, ta­valy bővítette a házát, rende­sen járatja a feleségét, neki meg semmi, de semmi, alig van egy rossz szoknyája meg réklije ... Pedig gyerekeik sin­csenek. A Sziréné meg, amióta beköltöztek a tanyáról a falu­ba, szinte városiasán jár. Mint az iparosasszonyok. Örök zsör- tölődés, elégedetlenkedés az asszony, de volna csak leg­alább tíz évvel fiatalabb! Hiá­ba, a hatvankét esztendő már nagy idő egy negyvennyolc éves asszony mellé! Szira-Ko­vács meg alig két évvel idő­sebb csak Julinál. Ügy látszik, mégsem tetszett neki. De miért? Az asszony össze-vissza beszélt, ha szóba került, sosem tudott kiigazodni rajt. No, ezt most megkérdi: — Igaz is: ha olyan jó volt a Szira-Kovács mellett, miért kergetted el? Az asszony nem szólt mind­járt. Hosszúmetéltet eresztett a fortyogó lévesbe, elkeverte benn, majd a tányérokat kezd­te előszedni a szekrényből. Csendesen, szokatlanul higgadt hangon válaszolt: — A lánya miatt. Nem fér­tünk össze vele. De jódolgos volt, a munkáját sajnálom. — Meg a lehetősségét, mi? — dobja oda alig leplezett dühvei az ember. — Tizenkét évvel fiatalabb volt nálad — jegyezte meg csendesen az asszony. Makkos Juli bővérű, szemre- való fiatalasszony volt. Har­minc hold földet örökölt az apjától, de az a hír járta róla, hogy ezt nem kívánja gyara­pítani úgynevezett jó házas­sággal. Legalábbis mindig azt mondogatta, sosem megy férj­hez. Sokáig így is tett. Sajátos szempont szerint válogatta ki cselédeit, erős, egészséges fia­talembereket alkalmazott, együtt is élt velük. Kettőt ker­getett el kilenc év alatt. Negy­venhatban aztán az egy évvel azelőtt megözvegyült Szira- Kovácsot szemelte ki, de véle sem esküdött meg, bár jobban kedvelte, mint az előbbieket. Cselédként tartotta ugyan őt is, de talán együtt is maradtak volna, a Ián'"1 miatt azonban összevesztek, és három év múltán szétváltak. Az ember úgy ment el, ahogy jött: 'nincstelenül. Hívta volna vissza az asszony, de Szira-Kovács már talált egy rendes asszonyt, özvegyet, fe­leségnek valót, s csakhamar meg is esküdött vele. Makkos Juli sem maradt sokáig egye­dül — már a föld miatt sem. Magához csalta ezt a nagy da­rab, iszákos, nyers embert, a Tibola uraság hajdani ellető kanászát, s fél év múlva hiva­talosan is házasságra léptek. Amint mondta, nem akart több embert váltani. Szira-Kovácsot azonban sokszor emlegette, ve­szekedtek is miatta eleget, ha nem éppen ő szolgáltatta is a közvetlen okot a pörre. Kopogtak. Makkos Gáspár lépett be, az asszony bátyja. Kíváncsian néztek rá, Hatos- Nagy fel is ugrott, eléje ment. No? Kihallgattak? — Ki. — No és? — Semmi. — Hogyhogy? — Hát elmondtam. — Aztán? — Azt mondták, valahogy nem stimmel a dolog. — Iszen azt állítottad hajnal­ban, hogy te is láttál egy ala­kot a kertek alatt, miután el­váltunk! — Láttam, láttam ... Tudod, hogy együtt ittunk, a fene tud­ja, mit láttam én. Meg az idő­pont sem egyezett. Nem is em­lékszem rá, mikor jöttünk ha­za. — Az istenit a mafla for­mádnak! Hát nem a szádba rágtam, mit kell mondanod? Még arra sem vagy képes, hogy ezt a keveset megjegyezzed? Persze, mert meglátsz egy egyenruhát, máris berezelsz. Az asszony felé fordulva: — Ilyenek a te rokonaid, akikkel olyan nagyra vagy! — Te. Jóska — szól rá vé- szes-nyugodtan a sógora. — OCeptk a JHafd a papa elaadámk&L Teljes az ostromállapot, pedig Eva, a feleség még nem is tud­ja, hogy férje, aki üzleti útra készül, Gabikát, a csinos gyors- és gépíró kisasszonyt viszi ma­gával Bécsbe. Ahol a gyanak­vás fészket rakott, ott nagyon nehéz rendet teremteni néhány szép szóval, bókkal. Itt már csak a mindenhez értő papa tud segíteni... (Kalmár Zsóka és Gálfy László.) íme a rendcsinálás második állomása. A pa­pa az igazgató vö távollétében foglalta el portási tisztségét, enhek előtte Gabikát a Ke­leti pályaudvarra »gardírozta« el, ahonnan nem indul Becs felé vonat. Sándor, Gabika nélkül ment Bécsbe. De sok a tennivaló itt a vállalatnál is, az igazgató elszakadt az em­berektől, nem pártolta az új tehetségeket. A papa hű fegyvertársával, Borival éppen egy új merénylet lebonyolításán töri a fejét. (Homokny Pál és Farkas Anny.) — Tessék mosolyogni! — mond­ja Pócsai. — Az udvarias mosoly megkönnyíti az üzletet, ha kül földi üzletféllel tárgyal az em­ber. Sándornak azonban nem sok kedve van a nevetéshez. A papa tökéletesen a feje tetejére állí­tott mindent. Predo eddig soha­sem látott modelleket vásárolt meg, s láthatóan nemcsak a ru- hakölteményektöl van elragad­tatva, hanem Évától Is. (Somogyi G., Gálfy L., Makkay S., Kalmár Zs., és Homokay Pál.) visszamegyek , a tanácsházra, aztán még azt a kukorica-ügyet is megkeverem. — Neked is bajod lesz belő­le. — De téged lecsukhatnak, vagy legalábbis leváltanak. — Akkor meg tartsd a szád! Gyere, igyál egy korty pálin­kát! Vagy inkább bort? Ku­tyamarást szőrével... * • * IV EM VALL, elnök elv- társ. Konokul tagad. Azt mondja, nyolc óra óta otthon volt, nem is ment ki a házból. Persze igazolni nem tudja. — Akkor talán mégsem ő volt — De másnak nincs arrafelé keresnivalója éjjel tizenegykor. A zárak épek, semmiféle erő­szaknyom nem látszik rajtuk. Csakis úgy lehetett, hogy nap­pal kihordta valahova a darát, esténként meg hazavitte. És ki tudja, mennyit? Mióta űzi ezt? — Van valami nyom erről? — Még nincs. — Darahiány? — Nem mutatható ki. A ma­lacokon spórolhatta meg. Per­sze, ehhez szakember kellene. Mérlegelés, számítgatás... — Hogyan viselkedik? — Sír. Csönd. A mezőgazdász lé­pett be. — Jó napot. Miért e nagy riadalom? — Nem hallotta útközben? — De. Csak nem hiszem el. Döbbenten néztek rá. A rendőr: — Ez nem hit dolga, Galam­bos elvtárs. — De. Az is. A rendőr alig észrevehetően legyintett, mint aki laikussal nem kíván vitatkozni, és elgon­dolkodva nézett ki az ablakom. — Tavaly, amikor beállítot­tam az állattenyésztőket, négyszemközt nekem személy szerint esküt tettek: kezükhöz nem tapad semmi. Volt, aki megsértődött, hogy minek né­zem, de aztán mindenki meg­értette: saját érdekében szük­ségük van erre. Azt mondtam bízom magukban, és bármi tör­ténjék, kiállók értük. Nem is tapasztaltam soha a legkisebb rendellenességet sem. Kis hallgatás után: — Tehát nem hiszem el, hogy Szira-Kovács lopott vol­na. Induljanak el talán más nyomon. — Galambos elvtárs túlságo­san jóhiszemű. Ennyire nem lehet bízni az emberekben. — önnek hivatalból nem is szabad. De nekem igen. Köte­lességem is. A rendőr és a tanácselnök kérdőn néztek egymásra. Kopognak. Kurta Ferkó lé­pett be, a falu Komlón dolgo­zó, hétvégekre szorgalmasan hazatérő agglegénye. — Mit akar? — kérdezte tü­relmetlenül a tanácselnök. — Beszélni szeretnék az el­nök elvtárssal. Négyszemközt. — Pont most? Vasárnap dél­előtt? Holnapig nem ér rá? — Nem. Most kell. Az elnök csodálkozva húzta fel a vállát. Kimentek az elő­szobába. — Szenvedélyem a halászat, jól tudja, elnök elvtárs. Úgy vagyok vele, mint az alkoho­lista a szeszes itallal: tudom, hogy magam ellen cselekszem, és semmi értelme sincs, mégis képtelen vagyok leszokni róla. Talán azért is nem nősültem meg. Néhányszor elcsíptek, büntettek is érte — erről is tud az elnök elvtárs —, leg­többször azonban túl jártam az eszükön. Most is megúsztam volna. Legalább a tárgyalásig hallgatni szándékoztam, mert biztos voltam benne, hogy fel­mentik, nem ítélik el ártatla­nul. Gondoltam, ha nem, ak­kor is ráérek közbelépni. Az­tán amikor a Szira-Kovácsék háza elé értem — a kocsmába indultam egy kicsit beszélget­ni, rexezni —, unokái éppen akkor mentek be hozzá, szé­pen, ünneplősen, még valami virágfélét is szorongatta!?:, alig­hanem barkát — nem bírtam tovább. Eljöttem. Engem ker­getett az éjjel Hatos-Nagy a malomárki dűlőben, hátamon a halászhálóval. Megkönnyebbülten sóhajtott; cigarettát kotort elő, és még hozzátette: — Egyedül álló ember va­gyok, nekem mindegy. És talán nem is kapok olyan nagy bün­tetést azért a malomárki ha- lászgatásért. Tegnap este pél­dául semmit sem fogtam. Az elnök szerette volna meg­ölelni ezt a csontos, inas em­bert. de aztán csak nagy ko­molyan csóválta a fejét: — Feri, Feri ... Hogy maga sose javul meg. No, jöjjön, bent is mondja el az esetét Hatos-Naggyal... Ne szidd a Makkosokat, mert nekik: ezek után pedig én meg­SZIRMAY ENDRE: SZABADSÁG Termő földek áradó bősége büszke biztatás, Zúgó vizek lüktető sodra hömpölygő öröm, Szökellö szelek nyugtalan lába borzas sürgetés, Lobogó napfény parázsló tüze tisztító szándék, Zengő vasból pattanó szikira hűség-harang, Munkás kezjek alkotó ereje testvériség, Tekintetekből sugárzó bátorság hívó erő, Göndolat hídján előre futó jövendő vágyak, Tömegek szívén felnyíló tiszta öntudat, Sorsát soroló előre tekintő emberiség, Mindenek éltető kenyere: kincses Szabadság!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom