Somogyi Néplap, 1961. április (18. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-02 / 79. szám

SOMOGYI NÉPLAP

8

Tasámap, 1961. áprffl* %

A

pámat elvitték katonának. Búcsúzkodáskor anyámmal együtt mindnyájan sírvafakadtunk, mert akkor már hallottuk a hírt, hogy újabb hadosztályokat visznek ki az orosz frontra. A sírás azonban nem segített, a SAS-os behívóval nem lehetett ellenkezni. Apám július első reggelén otthagyott bennünket, s katonaládájában elvitte a jó meleg pite szagát a kaláccsal együtt, amit anyám sütött neki az útra.

Másnap Szilády igazgató úr, aki éppen akkor érkezett haza szabadságról, lejött hozzánk a hátsóudvarra — mert mi ott laktunk, hátul az altiszti lakásban — és megkérdezte anyámat:

— Na, Takácsné! Mit csináljunk a hivatallal? Jánost elhívta a haza iránti kötelesség, a bankot viszont takarítani kell.

Anyám ijedten nézett Szá- lády úr aranykeretes szemüvegébe.

— Hát igazgató úr, mit csinálnánk? A cégvezető úrnak már megmondtam. Takarítok én tovább, hiszen tetszik tudni, nagy szükség van a pénzre. Mit csinálnék anélkül a kis fix nélkül öt gyerekkel?

— Ne ijedjen meg, Takácsné, nem akarom én magukat kenyér nélkül hagyni — mosolygott kedvesen Szilády —, csak ügye, tisztázni akarom, hogy s mint leszünk ezután.

— Takarítok én az uram helyett — mondta mégegyszer anyám, aztán várta: hogyan dönt Szilády úr.

— Nézze Takácsné! A takarítással rendben ia lennénk, de mi lesz napközben? Ki megy a postára, bíróságra, ki kézbesít és ki végzi ed a nappali teendőket?

Én ott állottam anyám mellett és szorongva figyeltem, mit felel az igazgató úrnak.

— Itt van Jancsi fiam — mutatott rám anyám — már nagy gyerek, elvégzi ő, amit kell.

Anyám szorosan mellémhú- zódott, szinte hallottam a szíve verését. Vékony kis kezét fejemre tette, testem átvette ideges remegését.

— Tizenhárom éves már, tfessék nézni: majdnem olyan nagy, mint én. Tavaly nyáron is helyettesítette már az apját, tetszik tudni, amikor Jani feküdt egy hétig.

Szilády megtörölgette szemüvegét, összehúzta a szemét és azt mondta anyámnak:

— Maga tudja, Takácsné. Ha úgy gondolja, nekem nincs kifogásom ellene, csak rend legyen. Rend! Az nagyon fontos a hivatalban ... És mi lesz, ha megkezdődik az iskola? — tette hozzá rövid szünet után. — A gyereket nem vonhatja el az iskolától.

— Ö istenem! — sóhajtott anyám. — Még csak június van, szeptemberre talán Jani is hazajön. Hát tessék mondani, mit kezdenek ott egy negyvenöt éves emberrel? Nem találnak fiatalabbat, akinek nincs öt gyereke?

Az igazgató zavartan köszörülte torkát, majd csendesen így szólt:

— Ne lázadozzon a sors ellen, Takácsné! Ez ellen úgy sem tehet semmit. Háború van ... Legyen nyugodt, mi gondoskodunk magukról. A János fizetését teljes egészében megkapják, ha minden rendben lesz. Mennyi is az?

— Hetven pengő és a családi pótlék.

— Na látja, milyen szép kis summa. Maga okos asszony, biztos vagyok abban, hogy nem lesz semmi konfliktus közöttünk. Nyugodjon meg, na! Maga takarítson és hétfőn legyen bent a gyerek. Sóvágó úr majd megmutatja neki a teendőket.

Ügy is lett. Hétfőn, miután letörölgettünk mindent, megmosakodtam, kicsit idegesen és kapkodva megreggeliztem, aztán félnyolckor már ott ültem apám székén a nagyteremben.

A faragott, csikós falióra, amit reggel felhúztam, hangosan ketyegett az üres irodában. Évek óta ismertem már, sokszor letöröltem róla a port, de a hangiát még soha sem figyeltem meg. Most a csendességben, hogy kettesben voltunk, hallgattam tik-tako- zását. Tik-tak, ketyegte ütemesen, de ahogy tovább ügyelten, mintha megváltozott vodGERŐ JÁNOS:

KÉT PENGŐ

na mondókája. Itt vagy — itt vagy, ezt kiabálta a falról szüntelenül. Visszafojtott lélegzettel hallgattam, valósággal félelem vett erőt rajtam. Sosem voltam babonás, nem akartam elhinni, hogy az óra beszélhet. De mégis!... Minél jobban hegyeztem a fülem, annál jobban hallottam: itt vagy, itt vagy! Aztán kicsit változtatott, s most szinte gúnyolódott: meg vagy, meg

vagy!

Szekér zörgött kint a köves- útón, elnyomta az óra ketyegését. Ez lelket öntött belém, megembereltem magam. Megkerültem a pultot, odaálltam az órával szemközt, kihívóan.

— Na, itt vagyok!

rú cipőt. Pedig sokszor már úgy éreztem: nem bírom tovább.

Alig vártam, hogy este legyen. Takarításkor már köny- nyed öltözékben segédkeztem anyám mellett.

Így ment ez másnap is és így ment egész héten. Szaladtam a postára — igyekeztem a hűvösebb oldalra húzódni —, siettem a községházára, a járásbíróságra, Gőzön ügyvéd úrhoz, a falábúhoz, a Nagyhangyába cigarettáért, tíz deka cukorkáért Incikének, a gépírónőnek, este takarítottam anyámmal együtt, korán reggel pedig sorba simogattam a törlőronggyal a nagy márA kerékpárra felülve még eszembe jutott, hogy könnyen úgy járhatunk, mint tavasz- szál, amikor az erdőn voltunk és kipukkadt a gumi. Akkor másfél órát tartott, míg hazáig gyalogoltunk és nagyon kikaptunk a tanítótól, mert elkéstünk az iskolából. Persze a Kálló sokkal közelebb van, onnan jó negyedóra alatt gyalog is hazaérek — így számítottam, és nem gondoltam többé Szilády úrra.

Csuda jól esett a Kálló köldökig érő vízében fürödni.

A pajtások közül sokan voltak ott, csakhamar vízicsatába bonyolódtunk. Két csapatot alakítottunk és kiszorítóst játszottunk sárgombóccal. A

— Tik-tak, tik-tak — feleselt vissza, de már a megszokott hangján.

Pár perc múlva megérkeztek a tisztviselők.

Nyolc órákor bejött Sóvágó úr is, és csakugyan megmutatta, mit, hogyan kell tennem. Nem volt nehéz dolga, hiszen járatos voltam itt... Hamarosan elindultam a postára, és félóra múlva már hoztam a csekkeket, leveleket a postakönyvben a hónom alatt.

Míg a girhes, szemüveges Strausz úr, a cégvezető el nem küldött a Nagyhangyába cigarettáért, kikerestem a te- herlapokat a ládikából — ami ott állott a nagy, hosszú márványpult előtt — és odaadogattam Sóvágó úrnak, aki az adósokkal, kamatfizetőkkel tárgyalt.

Egyik-másik embert már régebbről ismertem. Ismertem Szatmári nénit is, aki már évek óta másfólha vönként

megjelenik a nyolcszáz pengős váltó kamatát fizetni. Szatmári néni majd mindig hozott nekünk valamit. Hol almát, hol krumplit, mikor mije volt, a kamat fizetését apámra bízta, ő pedig sietett visz- sza a tanyára. Mióta meghalt az ura, alig lehetett bent látni a faluban. Fonott vessző- kosárral a karján, úgy igyekezett kifelé a faluból, mintha az emberek elől menekülne. Én most is soron kívül el akartam intézni a Szatmári néni váltóját, de most nem azért kereste fel a bankot. Halasztást akart kérni a kamat fizetésére — úgy mondta — a szőlőből árul majd egy kis pénzt, mert a búzából nem lett semmi. Sajnos, én ebben nem tudtam segíteni. Pedig szerettem volna, sejtettem, hogy hiába fordul Sóvágó úrhoz, halasztást nem kap. Még beszélgetni sem tudtunk azonban, mert menni kellett a cigarettáért.

Egész nap jöttem-mentem. Szakadt rólam a veríték, hiszen nem voltam hozzászokva a cipőhöz, ruhához, ilyenkor nyáridőben egy szál rövid tornanadrágban jártam én mindig. De hát a hivatal az hivatal. A tekintély miatt tűrnöm kellett a ruhát és a magasszáE

ványpult tetejét és az íróasztalokat

gy szerdai nap kara délutánján, amikor éppen Gőzön ügyvédéktől siettem hazafelé, találkoztam Balog Péterrel, legjobb cimborámmal. Veres hajáról már messziről megismertem. Kerékpárral jött, torna- nadrágban, kis kék trikóban és így szólt:

— Nem jössz fürödni a Kálióra?

— Nem... — feleltem szomorú szívvel. — Most a bankban vagyok apám helyett, nem érek rá

Péter nem vette komolyan az én hivatásomat. Nevetett.

— Azt hittem temetésre indultál, hogy így kiöltöztél. Majd elhajtottam melletted. Gyere na, ülj fed elől, megjárjuk hamar. Én se maradok soká Károly bátyám csak egy óraütésre adta ide a gépet.

— Nem lehet — bizonygattam, de ő csak unszolt:

— Dehogy nem! Ne legyél már ilyen gyáva! Hamar meg- fürdünk, aztán hazáig viszlek, öt perc alatt kint vagyunk, csak lehűtjük magunkat és jövünk. Észre se veszik azt a pár percet.

Az ígéret után számvetést tettem magamban.

Biciklivel valóban ott vagyunk pár perc alatt. Negyedórát fürdünk, aztán ha Péter hazáig visz, három óra előtt már bent is leszek az irodában. — Mi lenne, ha Szilády úr látná hogy a Kállón fürdünk? — villant agyamba a gondolat, de mindjárt meg is nyugodtam. Hiszen ő ilyenkor kánikulában a ventillátor mellett ül, nem jön az utcára. Főleg a Kállóra nem.

— Hazáig viszel? — kérdeztem a biztonság kedvéért.

Péter, a tőle megszokott fölényességgel nyugtatott.

— Ha mondom! Egész az iskoláig elviszlek, ott leteszlek, nehogy melássanak bennünket.

Ez a megható áldozatkészség lecsillapította furdaló lelkiismeretemet.

— Nem bánom, menjünk — adtam meg magam. — Csak siessünk, mert ha rajtakapnak, nagy baj lesz.

•V«*(Raisz György rajza)

lövedék elől vízbe kellett bukni. Akit eltaláltak, az halott lett, annak ki kellett feküdni a partra. A harc addig tartott, amíg valamelyik csapat minden tagja kihullott a játékból. A győztesek ekkor elvonultak a »-hullák-« előtt, és becsmérlő szavakkal illették a gyáva ellenséget. A feltámadás csak a győzelmi szemle után következhetett. A kényszerpihenő elteltével természetesen a harc még élesebben lángolt fel. Mindenki azon igyekezett, hogy kiüsse azt, aki az előző játékban őt harcképtelenné tette.

Az idő múlását nem vettük észre. Már alaposan elintéztük egymást, amikor egyszer váratlanul belémhasított a gondolat: — Menni kell, mert baj lesz!

Odaszaladtam Péterhez s a napra mutattam:

— Nézzed, mindjárt esteledik!

Nem kellett több biztatás Péternek sem. Felkapkodtuk ruhánkat, és két perc múlva már karikáztunk hazafelé. Ügy fújtatott a fülembe az én barátom, mint valami gőzmozdony. Életében sem sietett talán úgy, mint akkor.

Mégis elmúlt hat óra, mire hazaérkeztem.

A bank rolója már le volt húzva, a tisztviselők mind hazamentek.

Megkerültem a házat, és mint a tolvaj, óvatosan besurrantam a mi kapunkon. Nem tudtak volna most nekem olyat mondani, amit meg ne tettem volna azért, hogy ne kelljen anyám szeme elé kerülni.

Bár égne a ház, vagy történne valami, ami elterelné rólam a figyelmet — sóhajtoztam magamban, pedig tudtam, hiábavaló minden képzelődésem, nem történik semmi rendkívüli.

A konyhaajtóban anyám haragosan fogadott:

— Hol csavarogtál? Az urak már három óra óta keresnek. Miért akarod magadra haragítani őket? Tudod, hogy pályáznak erre az állásra tízen is, miért nem becsülöd meg magad?

Összeszorítottam a szájam, hallgattam.

Anyámat ingerelte makacsságom. Tovább szidott:

— Merre jártál? legalább azt mondd meg! Nem elég, hogy apád miatt aggódom, most még érted is?

Nem szóltam semmit. Bementem az iroda előszobájába, levetkőztem és nekikezd- tem takarítani. Nagyon szégyelltem magam. Sajnáltam anyámat, amiért szégyenkeznie kellett miattam. Ö biztosan védett, pedig tudta, hogy csavarogtam. Nem ezt fogadtam én, amikor apám elment.

Nagyon igyekeztem, hogy egyedül végezzek el mindent. Szorgalmam szinte határtalan volt. Felényi idő alatt elkészültem, mint máskor. Anyám észre is vette a nagy buzgalmat. Amikor feljött hozzám az irodába, körülnézett és csendesen így szólt:

— Gyere kisfiam vacsorázni! A többit majd elintézzük reggel.

Másnap Szilády úr igen csúnyán nézett rám, de nem vont kérdőre. Ügy tett, mintha ott se lennék. Máskor, ha kijött a szobájából, mindig tarkón veregetett. Most pedig csak törölgette izzadt, kopasz fejét, végigsétált a nagytermen, meg sem állva az én asztalomnál. Egyedül Incike viselkedett ugyanúgy, mint máskor. Tőle aznap is kaptam két szem cukrot, amikor meghoztam neki a tíz dekát a Nagy hangyából.

Délután két óra tájban postára indultam a levelekkel. De mielőtt kiléphettem volna az ajtón, Gyárfás úr, a pénztáros utánam szólt:

— Aztán él ne csavarogjál, Jancsi fiam! Ma még a bíró- ségra is lesz kézbesítés.

A fürdés után két nappal megtörtént a baj. Szilády úr hívatta

anyámat.

— Ki takarított az én szobámban tegnap? — kérdezte szigorúan a bőrfotelből.

Anyám nem tudta mire vélni a kérdést. Kicsikét gondolkozott, aztán határozottan felelte:

— Ott? Jancsi fiam.

— Jancsi fia? — csattant fel az igazgató. — Nem elég, hogy csavarog, még lop is? Délután otthagytam a toliamat az asztalon, és most nincs. Mit gondod, hova lett?

— Szilády úr, kérem —hebegett anyám — évek óta itt vagyunk a banknál, de még soha nem veszett el semmi. Az én fiam nem vihette el.

— Akkor hova lett? Elszállt magától? Mi a véleménye, feleljen!? A féleségemtől kaptam emlékbe annakidején ... és most... Legalább kilencven pengőt ér, hiszen aranytoll... Mondja meg, mit tegyek magukkal?

Én csak bámultam Szilády úr selyemingét és hallgattam. Olyan váratlanul ért ez a töltőtoll história, hogy gondolkozni se igen tudtam.

— Te vitted el, kisfiam? — nézett rám anyám kétségbeesve.

— Csak nem bolond, hogy bevallja — nevetett fel bosz- szúsan Szilády úr, és sárga szandáljával a padlót kopogtatta.

— Kisfiam, te vetted el? — kérdezte mégegyszer anyám.

— Semmit sem vettem el — feleltem, és torkomat fojtogató sírással otthagytam őket. Kimentem apám asztalához, lerogytam a székbe és néztem magam elé mereven. Megpróbáltam felidézni a tegnap délutánt. Ki járt itt abban az időben?... Péter... de az be se jött, különben sem vitte volna el. Abban olyan biztos vagyok, mint magamban. De hát akkor ki? A tollat nem lophatta el senki! Miért vádol hát mégis az igazgató úr? Ok nélkül? Az nem lehet... Talán mégis besurrant valaki, én nem voltam figyelmes.

Az igazgatói szobából kihal- lattszott Szilády kiabálása. A nagyteremből mindenki odafigyelt. Nekem égett az arcom, szerettem volna föld alá süllyedni.

— Keríttesse elő a fiával azt a töltőtollat, megértette? Mégiscsak abszurdum, hogy a saját szobájában nincs biztonságban az ember holmija. Nekem az kedves emlék! Az a taknyos meg néhány pengőért elkótyavetyéli valahol. Vegye tudomásul, ha nem lesz meg a toll, maguk se lesznek itt. Legalábbis a fia nem. Maga itt lehet délelőtt is, de a fia be ne merje tenni ide a lábát többé. így is csak azt nézem, hogy öt gyereke van és János katona.

— Igazgató úr, drága — tördelte kezét anyám — egész nap nem hagyhatom magukra a gyerekeket. Ha nagyobbak lennének már, de kicsik. Ki főz nekik?

— Nézze, Takácsné! Ne cirkuszodon. Legyen meg a töltőtollam, maga itt lehet és slussz!

Anyám úgy ment ki, mint akit fejbevertek. Vékony kis testét összehúzta, mintha teljesen el akarna tűnni, hogy ne is lássa a sok kíváncsiskodó, pletykára éhes ember.

Utánaszaladtam, peregtek könnyeim.

— Igazán nem loptam el! Semmihez sem nyúltam, nem is láttam a tollát... Azért, mert valamelyik nap iüröd- tem, nem vagyok tolvaj!

— Elhiszem, fiam — mondta alig hallhatóan anyám, és megsimogatta a fejem.

— Hazudik Szilády úr!

Anyám megállt egy pillanatra.

— Azt nem szabad mondani, fiam. Szilády úr ném hazudhat. Ö az igazgató.

— De ha egyszer nem loptam el...

— Akkor sem szabad mondani! \

M

ásnap anyám kétség- beejtően rosszul lett ágynak dőlt. Az izgalom nagyon megviselte. Az orvos tegnap este óta kétszer is volt nálunk és semmi jót sem mondott A húgom egész éjjel rakta anyám szívére a hidegvizes ruhát Reggel mégiscsak én mentem a postára megint. Nem tehettem másként pedig rettentően féltem a Szilády úrral való találkozástól. Igyekeztem minél többet az utcán lenni, távol a veszedelemtől.

Dél felé mégis bekövetkezett az, amitől tartottam. Éppen elmenőfélben voltam, amikor kinyílt az igazgatói iroda ajtaja. Szatmári néni húzódott elsápadva kifelé. Tudtam mi a baj, nem kapott halasztást. De nem mertem vigasztalni, hiszen én is nagy bajban voltam, mert Szilády úr már ott állt a nagyterem végiben. Iszkoltam , a csapóajtó felé, úgy gondoltam, ha azon túl vagyok, nem érhet veszedelem.

Nem volt szerencsém...

Az ajtónál, velem szemközt Gőzön ügyvéd úr jött, sánta lábát oldalt kanyarítva lökte előre, mintha féllábbal minduntalan keringőzni akarna. Ki kellett nyitnom előtte az ajtót.

— Jancsi fiam! — hallottam hátulról Sóvágó úr hangját, — Hová mész? Gyere csak ide, vidd ezt át a főjegyző úrnak.

Rémülten fordultam meg. Hiába minden. Nem sikerült elkerülni a találkozást.

— Kezét csókolom! — hajbókolt az ügyvéd Incike felé. — Azonnal bemegyek hozzád, Gyulám! — integetett Szilády- nak, és közelebb keringőzött Incikéhez.

— Mégis megúsztam — sóhajtottam és igyekeztem Sóvágó úr mellett maradni, míg elvonul a vész.

Balga reménységem csakhamar szertefoszlott.

Szilády úr szikrázó szemmel nézett rám és intett, hogy menjek oda. Egyszerre olyan melegem lett, mintha üstben főztek volna.

Az igazgató behúzta mögöttünk az ajtót és rámripa- kodott:

— Mit keresel itt? Hol van anyád?

Isszonyú kínnal bírtam kipréselni néhány szót:

— Beteg. Az orvos azt mondta, nem szabad neki felkelni.

(Folytatás a 9 .oldalon}