Somogyi Néplap, 1961. április (18. évfolyam, 78-101. szám)
1961-04-02 / 79. szám
SOMOGYI NÉPLAP / 7 Vasárnap, 1961. április 2, — Hidd el, jó tanulság volt, egy egész életre való lecke, de így jó, éppen idejében volt jó, hogy ne nőjje be gyom azokat a régi utakat, sohase nőhesse be! így fejezte be Varga Antal a történetet, azután sietve kezetrázott, s leugrott a vasúti kocsiból. Az ablak üvegén, a szememben tükrözött vállas alakja, míg el nem nyelte a siófoki állomás nagy, nyárvégi kavargása. Indul a vonat, lassan, majdnem észrevétlenül hintáztat, — a könnyű szél pengeti így a tó sekélyén a csónakokat. Szememmel búcsút intett az állomásnak, túlról a móló kétszeres fényben fürdő tarkaságának. De nem is búcsúzkodás ez, az utas ember játszi kedve sem; az eleven káprázat hessentése, hogy visszalopjam magam mellé barátomat. ,.. Homlokán ráncok redőznek; szája körül fintor futkos, hogy azután groteszkül törjön meg ajka remegésén; szemében reflektorok és távoli éjszakák piros fényei kergetőznek, S míg beszél — nem száján születik a szó, belülről feslik, s felfakad —, keze fel-le jár, néha ökölbe görcsül, s ahogy maga elé sújt a semmibe, kalapács. Kipp-kopp, kopogják a kerekek, s én a hangok metronómmal mért egyhangú ütemére rakosgatom a mozaikot. Sokszáz színes kavicsból — Varga Antal hullatta elém a hosszú úton. Július volt, az érlelés és beteljesülés nagy ideje, az aratásé. Varga Antal gépkocsija a falu előtt befordult Imrepuszta széles útjára, a csapásra, melyet csordák, kandák ki tudja, hány nemzedéke szélesített, taposott, magának, s az embernek is. Az autó kerekei bodor, szürke felhőbe verték fel az út szőnyegét, hogy azután a magasból permeteződjék alá’ a bogáncsok, lapulevelek, semmi füvek mihaszna harmata, a por. Varga elfogódot- tan nézte a tájat. Jobbról a kukoricás dárdás regimentje menetelt — végtelenbe vesző hosszú sorok —, félénken reszket felette a levegő, a nap merevkékre izzóit katlanából kuhult óriás redő. Balról jó darabon tarajos tarló szegi a csapást, mely szemlátásmyira a még lábon álló búzából visel fodros gallért, s ha jól látni, esőtaposta, szél kuszálta üstökét a dombhajlásnól két piros gép cibálja. — Majdnem az uradalomé is lehetne! — nevet fel, s suttyó gyermekkora szalad versenyt a gépkocsival... Tíz éves volt, amikor mint lelencgyereket, ide adták ki Kanász Tóthékhoz, a pusztára. Három évig járta Ignác bácsival a széles csapást, három évig, mindig a fóka nyomában. — Terített asztal ez, szógám! — hallja még most is Ignác bácsi szavát. — Itt terít az isten a bárónak kalácsot, emitt meg a disznóinak kukoricát. Látod, elénk meg a disznók terítenek ganyét. Ott abbul van fölösleg, itt meg ebbül van elég. Visszájáiul is lehetne. De kegyes az isten.. Nap, mint nap elmondta ezt az öreg. Azután egyszer, éppen így aratás idején, felgyújtotta a nagy táblát. — Etesse üt is az Ür Jézus a semmibül, mint minket etet! Vihogva nyerített, a kutyákhoz vágta láncos botját, s mint ki dolgát ugyancsak bevégezte, felakasztotta magát a kút ágasára Varga Antal tekintete lányára tévedt. Ott ült elől a vezető mellett, valami dalt dudorá- szott. A régi, fanyar emlék hirtelen szertefoszlott, s a férfi a meg-megrezdülő aranyszőke hajbóbitára feledkezett. Kamaszos in- cselkedéssel belekapott a pihekönnyű fürtökbe. — Piroska! Látod, ez az imreiek nagy uro- dalma. Ez volt apád elemi iskolája. A kocsi ablakát egészen leeresztette, s a nyíláson kinyújtotta karját, mintha a lányka ölébe akarná beölelni az egész határt. — Igen? — kacagott az vissza a bakfisok utánozhatatlan csibehangján. — De igazán felhúzhatnád az ablakot, apu, megfulladok a portól. A férfi mosolygott a zsebkendőjébe temetkező, hamisakat prüsszögő lányon. Gyerekkora felkívánkozó szomorúságát egyszeriben elűzte Piroska bolondozása, örült, hogy magával hozta erre az útra, a már nagyon is távolinak tűnt múlt emlékei közé... A megye gépállomásai új kombájnokat kaptak aratásra, s a központ őt küldte ki műszaki ellenőrzésre. Reggel lármás, hangos kedvvel ébresztette lányát: — Ha van kedved, velem jöhetsz, csak magam megyek a kocsival. — Strandra készültem, apu! — húzogatta száját álmosan. — A lányokkal már tegnap megbeszéltük a programot. Különben is ilyen kánikulában nem nagy élvezet a te autós kirándulásod. Varga Antal akkor inkább tanácstalanságnak látta ezt a kötődést, s ezért hangosan replikázott. — Lári-fári, hosszú még a nyár, füröd- hetsz eleget. Tudod, merre megyünk? Imrepuszta felé, úgy ám. Te még sohasem jártál ott, megnézheted, apád hol növekedett. — Növekedett? — csodálkozott el saját szaván, mennyire nem illik mostani életébe ez a szó. Piroskával kapcsolatban még sohasem használta, ezt a gyereket féltő gonddal nevelték feleségével, s a fiúkat, lányokat mindenütt nevelik. Az útszélre sodródó kórók növekednek, s akkor a pusztán ő is növekedett, ahogy az isten engedte, hagyta, de sohasem nevelték. A cselédgyerekek csak növekedtek ... ... — Majd megmutatom neked a magtár mögött azt az öreg eperfát, melyen a világ leg- különb csemegéje terem. Mint a hüvelykem, biza! Azután Vilma szüle — ha él még sze gény — elénk tesz egy-egy csupor aludttejet. Fölséges az, remeg, rezeg a kanálon, s ízét egész életedben nem fogod feledni. Hazafelé gajdosra is benézünk, tudod, ott éltem tizenhárom éves koromtól, mígcsak katonának nem vittek. Fogadok, Karácsony Jóska bácsi búzaérő körtével vendége] meg, s Szita Fer- kó lépes mézzel kínál. Meglátod, sokáig emlegeted ezt az útat. Napégette göröngyökön bukdácsol a gépkocsi. Varga Antal lecsukott szemhéjai alatt régi és új gondolatokat kerget, a régit és az újat együtt: a mező sárguló, zöldülő végtelenje, az erdők sötétzöld áradása, a cselédházak fölfelé bukó roskadtsága, az istállók pirostéglás sora, a magtár emeletes gőgje vibrál szeme belső tükrén. De azt is látja, ahogy a két aratógép dohogva habzsolja a kalászokat, s a kátrányos oszlopsoron villanydrót könnyű szála fut a tanya felé — citerahúrok, szél birizgálja. Régen erre csak ökörnyál szálldosott. Ám, hirtelen egy fehérruhás lányka szalad át a képen, szőke haja megbomlik, s fürtjei úgy repdesik körül, mint nászra indult királynőjüket az aranyfényű méhek. Piroska! De hóruhája lassan szürkülni kezd, s egyszeriben fakult, foltozott, hitvány rongy lesz, s Piroska le-fel hajol, markot szed az aratók után, mint a sok Rozika, Juliska, Veronica, Böske, s mögöttük botosispán hehe- rész, azt mustrálja, az alig cseperedő lányokból melyik lenne kedvére való... — Piroska! Te még nem arattál. Ha... — Ugyan, apu — húzogatja mókásan vállát a lány —, olyan fura vagy. Hát persze. Hogy látná az aranyos a fejében pergő filmet? — Éppen azt gondoltam az előbb, vehetnél nekem egy új fürdőtáskát. Puskás Manci olyan cukit kapott. Nem drága, nyolcvan for- csd az egész. — Mi? — serkenti fel a csicsergés, s nem tudja miért, hogyan, úgy érzi, kegyetlenül bántják. Öt? Nem, nem, valamit, belőle, benne valamit Nem gyűrűznek még le lelke mélyébe a szavak, előbbi gondolatainak fodra sem követi még, csak könnyű idegesség csiklandozza végig, s érzi, szájában keserű, émelyítő a cigaretta füstje. Nincs idő a tűnődésre, a beszédre sem. Bent vannak a pusztán. A zümmögő motorra kutyák acsarkodnak. Varga Antal cigarettájával eldobta hirtelen jött nyugtalanságát is. Piroska vállát átkarolta, s büszkén villant tekintete a huszonnégy fehérpalás házra. — Látod? Míg keze körbe járt, lopva lányára pillantott. De a csiborszemek íriszén nem villant fény, a kalácsbarna pofi sem rezdül, s az ajkak két teli epre semmitmondóan nyílt ki: — Hát, igen ... Hirtelen eleresztette. Szeretett volna rákiáltani: nem látod, nem veszed észre, mi teremtődött itt? Igen, teremtődött az embernek készült ólak fertelme helyett, ahol tizenegyen laktunk egy szobában, de ágy csak egy volt benne a két nagyszülőnek, mi többiek, a szalmán aludtunk, a törekes, penészes szalmán, s nem a frissen, a zizegősön, mint arrébb az istállóban a gőbölyök... De már el is röstellte magát. Hogyan látna lánya az ő szemével, szívével, lobogó hevületével? Piroska a maga látóján néz, s okosan annyit tud, annyit tud... Mit tud? A saját életét tudja, s természetes számára: a világnak, az életnek olyannak kell lennie, amilyen. S elég-e ez? — kérdezett önmagára, elég-e, hogy a cselédházaktól idáig vezető út csupán történelmi lecke, melyet a tanárnak okosan fel kell mondani? Mert ha most kérdezné, felmondaná, megtanulta, ötöse volt... Mikor megszólalt, hangja nyugodt, lassú tempójú volt, s az előbbi pillanat nagy, belső kavargását így summázta: — Bizony, huszonnégy fehérpalás ház. Az akácos mögött még tizenkilenc. Ez Imrepuszta. A vén eperfát már nem tudta megmutatni, amint mondták, két éve fejszézték ki. De Vilma szüle reszkető kezekkel elibük tette a két köcsögöt, s el nem apadt könnye az ő hangos örvendezésén. — Egyetök kedvesek. Sommá dolog ez máma, az onokák sem igön fűlnek rá, inkább fagylaltért nyavalyognak. De, mondom, vágok csirkét, hisz nincs hiánya. A küsasszony- ka is jobban mögönné, mint ezt a sömmit Varga Antal kanalán hintóztatott egy kagylónyi fehér kocsonyát, s szemével lányára kacsintott, mintha mondaná: na, látod? Piroska komolykodó arccal kanalazta az aludt-tejet, míg bal kezével a köcsögöt forgatta körben, mint odahaza szokta, ha tányérjában a »nem tetszik« leves volt. Az úton elkezdődő hangulat árnyéka felhőzött át arcán, s mint akkor, úgy most sem tudta, hogy tulajdonképpen miért. Talán hangja is ezért csengett kissé élesebben: — Ne kisasszor.yozza ezt a lányt, szüle! A kanászék lelencfiáé. És éppenséggel kint a tarlón aszalódhatna, ha a határban a báró lenne a gazda. Jóízű nevetés vibrált fel a szobában. Itt ült a termelőszövetkezet elnöke, az egyik brigádvezető, meg az agronómus is. Varga Antal érkezőére verődtek össze, s most arra várnak, hogy a vendégség után együtt menjenek ki a kombájnokhoz. Ismerik szokását, ha egy évben kétszer, háromszor közibük jön, előbb mindig ki kell várni ezt a könnyes és vidám vizitációt a szülénél, csak azután jöhetnek a tennivalók. — A báró? — kacagott Bálint Lajos, az elnök — hun van az már. Évek óta eszembe sem veszem. Vilma szüle hangosan sóhajtott: — Én ráálmodok, sokszor tőszóm. A magamfajta öreget minden éjszakán mögkísórti az élete. Az örömöt keresném bennük, de legtöbbször csak borzadok, az emberektől is, méginkább a dolgoktól. Alig várom a röggelt, hogy mögvidítson. Tették, vették még egy ideig a szót, azután a férfiak elindultak a földek felé. Varga Antal a magtártól visszapillantott. A házak előtt sátorozó gesztenyésben — valamikor a »báró útja« volt, s a cselédek söpörni, levelest gyűjteni bátorkodhattak csak oda — tíz, tizenkét lányka tarka, üdítően színes ruhája libbent, s ebből a pillangókavargásból, még így a távolból is feléje tetszett Piroska fehérbe villanó figurája. Valami csendes, nagyon könnyű nyugovás szállta meg, nem is tudta volna megfogalmazni, hogy mi és miért, s váratlanul ínyén érezte Vilma szüle aludttejének feledhetetlen, régi ízét. — Jól van ez így! — nevetett hangosan, s arra gondolt, hogy ezek a mai gyerekek milyen hamar, milyen természetesen egyek: falusi, városi, pusztai; az ő lánya, az elnöké, a fogatosé, a többié között nincs és nem is lehet válaszfal, egyforma tízegynéhány éves múltjuk, s egy a jövőjük is. Ezek előtt a mai gyerekek előtt nincs különbség, ismeretlen számukra a sokfelé osztott világ, a sokfelé osztott emberek. A sokféle tűnődés, a múlt és jelen ö6szehasonlítgatása csak a mi nyavalyánk, a felnőtteké. — Min vidulsz olyan jókedvvel, Anti? — kérdezte az elnök. — Min is? — hahotázott vissza — mindenen. Tetszik az élet, na mit szólsz? Meg azután az is tetszik, hogy az új házakra is fészket raktak a régi gólyák, vagy az unokáik. De most gyerünk ám, hadd lássam, mit művel a búzában a két masina. Késő délután volt, amikor visszaérkeztek. Szeme messziről a gesztenyést kutatta, de tovatűnt onnét a tarka pillekavargás. Piroska egymaga ült az egyik fa alatt, fejét hátrabillentve, az eget figyelte. A kék kupolán köny- nyű fátyol szövődött át, s az akácás felől ormótlan, feketeüstökű felhők vágtattak elő. — A máriáját, mindjárt nyakunkban a vihar! — káromkodott kurtán Fésűs János, az agronómus. — Gyerünk gyorsan, le kell pányvázni a magtár előtt váró kocsikat, rögtön szakad az eső. Távolban fény villant, s nemsokára tompa, böfögő égzengés követte. Piroska felkapta fejét, s szeme tágra nyílt, amint apját látta pár lépéssel maga előtt. — Jó, hogy itt vagy, apu. Mikor megyünk? — Látom, unatkoztál. Magadra hagytak a többiek? — Nem, nem. Nagyon kedvesek voltak a maguk módján, igazán kedvesek voltak. Ját-. szogattam is velük, majd egyiküknek eszébe jutott, hogy megmutassák nekem a malacnevelőt, meg a borjúnevelőt, meg nem is tudom, hogy még micsodát. Tudod, milyen unalmas, órákon át merő udvariasságból mosolyogni, vidulni, ostobaságot beszélni? Megszöktem tőlük, s ide telepedtem, hogy téged várjalak. Itt is unalmas volt, de legalább csend volt körülöttem és senki sem zavart. Piros, Piros, Pirinyó — ezt nótázták szakadatlan. Így hát néztem az eget, s az járt eszemben, hogy holnap ... Kormos, tarajos felhők tornyosultak a puszta fölé, árnyékuk a földön szaladt, hirtelen jött szél követte, s hangos szószegéssel zilálta, tépte a fák bozontját. Piroska hirtelen felugrott, szoknyáját széles mozdulattal lesimítva, apjához szaladt. — Menjünk apu, olyan félelmetes. Vakító villám cakkos kígyója hasított utat felettük, fültépő csattanás követte. A lány fázósan, riadtan apjához bújt. Varga Antal önkéntelen mozdulattal kabátja szárnya alá bújtatta Piroska szöszke fejét. De nem mozdult, állt meredten, mint akit lecövekelnek, s úgy érezte, mintha elvesztett volna valamit. Talán azt sem vette észre, hogy az eső kövér cseppjei a fák levelein kopognak. Lánya rezzentette: — Esik, esik. Apu, itt bőrig ázunk! Versenyt futottak a házak felé. A villámok gyors stafétában váltották egymást, hangjuk félelmetesen egybefolyt: kegyetlen, irgalmatlan, földetrázó átkozódás. — Tűz van! — szárnyalt át egy kétségbeesett hang a végtelen csattogáson. S a kiáltást egyszeriben tíz, húsz visszhang követte, jajduló, sikoltó, pörlekedő hangok. S egyszeriben megmozdult a puszta, felnőttek, gyerekek ugrottak elő loholva a házakból, s szaladtak a magtár felé, ahonnét fekete, szélpofozta füst gomoly gott elő. Varga Antal megtorpant futásában. Rekedten kiáltott rá a lányra: — Hova szaladsz? Ott a vödör a kútnál, fogd meg! Piroska csodálkozva torpant meg apja szavára. Ám kérdezni sem volt ide .je, Varga Antal kezébe nyomta a rozsé ás vödröt, m.g maga egy heverő villát kapott fel, s lányát kézenfogva, futva vonszolta maga után. Az öreg kocsiszínbe kapott bele a -illám. A vén deszkatákolmány percek alatt cssze- roskadt, s mire Varga Antal odaérkezett a tűz mérgét már jócskán el is nyomták. Az emberek többsége nem is talált tenniv lót Alaktalan gyűrűt vontak a lohadó tűz köré, s azt vigyázták, hogy a szél ne s ít- son ki parazsat a házak és a szérű ifié. S álltak, strázsáltak emberestül, asszonyos ml, gyerekestül, fittyet se hányva a szakadó esőre. Szakadozva még a beszéd is elindu t. — Valamikor ebben a színben háli az Öreg báróné öveges hintája. — Most akkor se báró, se báróné, se hintó, de ez se. Egy asszony síró, panaszos hangja replikázott: — Csak ne heherésszetök. Nem múlt még el a veszedelem. Varga Antal elfordult a kormos romoktól. Piroskát kereste. A lány jóval odébb ácsor- gott, a kukoricagóré keskenyke eresze ; Jatt. Fehér ruhája csupa csaták, s kezében — megtört, élettelenül csüngő fiatal husáng —idétlenül lógott a rozsdatarkázta bádogvödör. Sírt. — Mi bajod? — Semmi. — Felelj arra, amit kérdeztem! A lányka hisztériásán nyüszített, s föJdre hajította a horpapdt, csorba vödröt. — Elcipeltél a híres kirándulásodra, nézd, hogy nézek ki? Aztán idekergettél ezzel a szemétre való bádogkannával, igen, kergettél, a legnagyobb viharban. Hát miinek? Mi közöm nekem ehhez, ezekhez? A férfi torkát görcs szorította, rekedten vergődött száján a sző: — Mi közöd van. ehhez, ezekhez? Azt mondtad? A lány az épület lécrácsához szorította arcát, s úgy felelt vissza bugyborékoló sírással: — Ne haragudj apu, én nem téged akarlak bántani. Én nagyon, nagyon szeretlek, tisztelem emlékeidet, de én, igen én nem ide tartozom. Varga Antal ütésre lendülő keze erőtlenül hullt le. Megfogta Piroska vállát, s maga felé fordította. — Mondd, hova tartozol te, kislányom? — Hova? Én városi vagyok. — És, és ott kikhez tartozol? A lány apja széles mellére dőlt, kapkodó keze kabátja szárnyába kapaszkodott. — Hozzád tartozom, apu, hozzátok, a lányokhoz, a sulihoz. De menjünk, menjünk már haza! Apja nagyot és mélyen sóhajtott. — Jó, menjünk kislányom. Lányát szorosan magához karolta, mintha attól félne, hogy elveszti. Merev lábakkal tiporta a latyakot, válla előre esett, ki tudja, milyen nehéz teher húzza. A csapáson lassan döcögött a kocsi, kerekei széles ívben verték fel a gödrökben, kerékvágásokban összegyűlt sáros vizet. A vihar ugyan elült, de csendesen, lankadatlan szorgalommal szaporázott az eső. A nagy határ szürke homályba bújt, s a közelgő este észrevétlen szövögette bele a szürkeségbe fekete pamutszálait. Varga Antal az esőpásztázta üvegen át kifelé ügyelt. Néha a mellette kuporgó lányka felé hajolt, megigazította rajta a pokrócokat. Piroska egyenletes, ütemes pihegése arról árulkodott: alszik. A férfi is lecsukta szemét. Száz, közömbös dolgot szeretett volna maga elé erőltetni, de minden felerőszakolt gondolatot elűzött a mai nap emléke, s a szavak, azok a szavak, melyek lánya sírásra görbülő ajkáról hulltak eléje: mi közöm ehhez, ezekhez... én nem ide tartozom.. Mihez van az ilyen cseperedő gyereknek köze, mihez és mikhez tartozik? — vitatkozott befelé. Azt mondta, a városhoz, hozzám, anyjához, pajtásaihoz, az iskolához. Hát ez elég? S ha most elégnek is látszik, később elégséges lesz-e, hogy megértse az egész életet, s köze, eleven közelsége legyen az emberekhez? Igen, az emberekhez, azokhoz az emberekhez, akik mindennek a fundamentuma: gyárban, földön, bányák gyomrában. Az országút széles, kemény hátán száguldott a gépkocsi, a reflektorok hosszú sugárkévéi vájtak alagutat a sötétben. — Nem a gyerek a hibás, az apja, az apák a hibásak, mert gyom nőtte be a régi utakat! — kiáltott fel hangosan. — Mi az, apu! — riadozott álmosan lánya. — Megérkeztünk? — Semmi, semmi. Aludj! — röstellkedett hangoskodásán. — Kérem — szólt a vezetőhöz —, a gajdosa elágazásnál álljunk meg! Hosszúnak, igen hosszúnak tűnt az út az elágazásig. Mikor autójuk hintázva megállt^ megrázta Piroska vállát. — Kiszállunk! Kérem, maga a gépkocsival menjen haza, mi maradunk — adta ki a parancsot. — De apu, hol vagyunk? Szakad az esői Miért szállunk ki? — Majd mindjárt megtudod. A gépkocsi piros jelzőlámpái lassan belevesztek a sötétbe. Varga Antal átkarolta lánya vállát. — Látod, arra van a város. Tizennégy kilométer pontosan. Amikor én akkorka ember voltam, mint te, minden nap, de minden nap, télen, nyáron, esőben, hófúvásban innét jártam be a városba, a téglagyárba dolgozni. Este vissza. Most együtt megyünk, együttj érted, hogy ne nője be gyom, gaz azokat a régi utakat, többé sohase nőhesse be. r *: a CSER PJL: BETEMETETT UTAK V ___________________J
