Somogyi Néplap, 1961. március (18. évfolyam, 51-77. szám)
1961-03-05 / 55. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1961. március 5, Tari János: Egy mondás története É jjel egy óra volt. A kis Tisza menti faluban magukba roskadtan, sötét ablakokkal gubbasztottak a zsúp- fedeles házak a januári hózivatarban. A szél dühösen rajongott felettük, és a felhők lecsüngő kebleit fel hasítva fehér hálóköntöst szitált a megbámult háztetőkre. A templom mellett, az istállószerű, hosszú házban Csak egy ablakban pislogott némi világosság Az iskola volt ez a ház, és a világos ablak a tanító szobája. De nem tanítónak hívták még akkoriban a lakóját, hanem iskolamesternek. S a szobában nem villany égett, még csak nem is petróleumlámpa, hanem egy szál sárga templomi viaszgyertya. Mert 1840-et írtak akkor, s a módosabb faluk közit is ritkaságszámba ment, ha némelyiknek iskolája volt a templom mellett. A süppedt küszöbű, földes szobában dagadt, csíkos dunyha alatt egy csontig lesoványodott fiatalember didergett. Fakó arcára rászáradt a ráncos bőr, s járomcsontjainak kiálló bütykére két piros almát festett a láz. Ez az ember volt a fiatal iskolamester. Az asztal mellett egy vastag nyakú, borotválatlan ember ült, fején ócska báránybőr- kucsma. Időnkint felkelt, és egy nyirkos fűzhasábot vetett a búboskemencébe. ő volt az egyházközség ha- rangozója. A beteg néha kínlódva köh- hentett. Mindenki ismerte akkoriban ezt a lázas és erőlködő köhögést, különösen a javasasszonyok: a szárazbetegségé volt. Koch Róbert meg nem nevezhette el akkoriban tuberkulózisnak, mert majd csak három év múlva sír fel a bölcsőben, valahol JNemetor- szágban. Az ágy felől újabb fuldokló köhögés hallatszott. A harangozó felkelt, felhúzta a dunyhát a beteg sovány vállaira. , — Csak ez a tél múljon el, mester uram! Majd a nyár meggyógyítja. (Folytatás az 5. oldalról.) Mikor lehajoltam, éles nyilal- lást éreztem a gyomromban. Fel akartam egyenesedni, de nem bírtam, mert a fájdalom végigfutott a testemen, fel egészen az agyamig Hangokat hallottam a szomszéd kert felől. Felelni akartam, kiáltani, hogy segítsenek, de hang nem jött ki a számon. A földre akartam támaszkodni, de görcsösen összeszorult öklömet nem bírtam szétnyílni. Aztán éreztem, hogy a fejem, a nyakam, a hátam tűzbe borul, és a forróság kiégeti a szememet. Többre nem emlékeztem... A szél elállt. Mintha a természet, ez a minden földi színjáték örök főrendezője, úgy gondolta volna: egy magányos emberi sors beteljesedett, egy szeretetre szomjazó, jóságra, megértésre vágyó öregasszony- tragédiája véget ért, minek hát a kísérőzene? A szavak pedig hulltak, hulltak, nem szenvedélyesen, nem gyűlölettel, inkább csendes rezignációval. Kicsendült belőlük, hogy már régen megbocsátott, már olyan közömbös, olyan mindegy minden. Csak egy kis pihenés, egy kis szeretet, egy jó szó jelenti az életet, a boldogságot, a beteljesülést. — A kórhában téi-tem magamhoz. Az ápolónő azt kérdezte tréfásan, hogy mi újság a másvilágon. Ebből megértettem, hogy nagy beteg lehettem. Később m'egmondták, amit már úgyis tudtam, hogy megmérgeztek. A bíróságon mindent tagadtak. Én is mondtam, hogy nem r’ossz emberek ezek, biztosan véletlenül került méreg a kávéba. Hiába volt, elítélték őket. Az asszonyt hosz- szabb időre, férjét pár hónap— Sose gyógyulok én meg — mondta sóhajtva a tanító. — A tavasz elvisz engem! — Dehogyis viszi el. — Majd meglátja, Vendi bácsi — suttogta halkan a beteg. — Harminckét éves vagyok, és ... mire való volt az én életem? Húsz év múlva senki se fog rám emlékezni! — Hát a tanítványai? — Azok is elfelednek. A szobát kimeszelik utánam, jön helyettem más. Arra a mesterre fognak emlékezni. — A Kocsis Gergely is, akit kimentett a Tiszábul? — Az is. — Dejszen fog az a mester úrra mindétig emlékezni! Hallgattak. Mindketten arra a tavaszi délutánra gondoltak a Tisza partján. A z úgy történt, hogy má- jus közepén az uraság kasznárja kirendelte az iskolás gyerekeket a rétre szénát forgatni. Ez az uraság joga volt akkoriban; az iskolamesternek is velük kellett menni. A gyerekek jókedvűen incselkedtek a hideg vízzel, feltűrték gatyájuk szárát, belemártották lábukat a vízbe. Egyszercsak szívszaggató kiáltások hangzottak a partról: — Mester úr! A Kocsis Gergő beleesett a Tiszába! Már el is ragadta az örvény. A tanító a parthoz rohant. Néhány szénaforgató jobbágylány is odafutott fakó, foszlott alsószoknyában. A gyerek már nem is látszott. Egyszer még felvetette a fejét az örvény, aztán újra beleforgatta a mélybe. — Ennek már vége! — mondta az egyik lány, és ijedten keresztet vetett magára. — Aki utánaugrik, az is bent márad! A tanítót szíven ütötte ez a reménytelen hang. Hát csak ennyi az emberi élet? Ledobta dolmányát. — Ej, ha belepusztulok is! — Odaveszik, mester uram! — mondta sápadtan egy szőke fonatú lány. ra. Átkozódtak, és mindenért engem okoltak, pedig hát én... Nem fejezte be a mondatot. De nem is kellett. így is megértettem a megsebzett szív fájdalmát. — No, már itthon is vagyunk. Nem jön be? Jó, hát akkor gyorsan befejezem. Megtudtam, hogy próbaidőre, amíg az asszony megszül, hazaengedik őket. A férfinak úgyis lejárt a büntetése. Nem félek a haláltól, sem tőlük. Mégsem tudnék velük együtt élni. A ház úgyis az övék, hát legyenek boldogok benne, hogy a születendő életnek ne halál legyen az ára. Kigondoltam, hogy szeretetházba megvek. Már annyi szépet és jót hallottam az ottani életről. Tudja, ez a mi rendszerünk csodálatos dolgokat tud tenni az emberekért: Fóti gyermekváros, sze- retetházak meg egyéb intézmények. .. De miért folytassam, maguk, fiatalok ezt lobban tudják, de mi, öregek jobban értékeljük. És most sikerült. Aláírták az engedélyt. Nem leszek többé magányos, társtalan. Olyan jó ezt tudni, hogy örömömben sírni tudnék. És majd sírok is, ha maga nem látja. Köszönöm, hogy meghallgatott. Elbúcsúzott, olyan gyorsan és hirtelen, hogy szólni sem tudtam. Csak a kis kapu ’ bánására ocsúdtam fel. Akkor vettem észre, hogy lassú pely- hekben hullik a hó. Mintha érzéseinket, gondolkodásunkat, egész életünket tisztái fehérré akarná tenni, hogy alatta boldogabb, emberibb -iet sarjadjon. — Majd él helyettesi más! Azzal belevetette magát a vízbe. Mindenki némán meredt az örvényre, ahol a tanító is alámerült. Három perc múlva lihegve & iszaposán kiláboit a vízből. Magával hozta az ájult Kocsis Gergőt is. A fiú úgy csüngött a karjaiban, mint egy szá- ratört virág. És újabb tíz perc múlva a fiú nehéz sóhajjal, bágyadtan felnyitotta a szemét. A tanító aztán hazavitte az ölében a gyereket. Ö maga is ágyba bújt, három napig nyomta az ágyat. Köhögött és tüsszögött. A tüsszögés elmaradt hamarosan, de a köhögés innen kezdve sohasem hagyta el. És másfél év múltán, most itt fekszik az ágyban, és kínzó köhögése fehér párát lehel a rideg szobába. — A jó tett sohasem múlik el — mondta meggyőzően a harangozó. — Az világít az embereknek, mint az oltár előtt égő mécses! — Húsz év múlva a nevemet is elfelejtik, Vendi bácsi. A világ előre tekint. Vissza csak azok néznek, akiknek jobb dolguk volt a múltban, mint a jövőben lesz. Hej, istenem, miből is áll az ember élete! Egy bölcső, néhány elmét nyitogató esztendő, egy-két szép lány mosolygó arca, aztán robot és gond mindhalálig. És belemúlunk fiatalon a földbe, mint a felszántott barázda, ősszel már senki se tudja, hol volt a bakhát, hol a barázda mélye. Elgereblyéz bennünket az idő! — Mindenkit elgereblyéz, mester uram. De aki tett valamit! ... A beteg elhallgatott. Majd suttogva folytatta: — Szerettem volna valami nagyot tenni én is, mint... tudja, ki, az a Széchenyi? — Egy bolond geróf, aki földet akar osztani... akit a többi geróf belefojtana egy csupor vízbe, így hallottam. De a mester úr is tett már valamit! Áldják is érte a faluban a zsellérek. — Ej, egy vízbe ugrás! Ennél én többet akartam! A harangozó felkelt. — No, csak most ne gondoljon a Tiszára, mert még fázik tőle. Jó lenne, ha aludna. Én se szólok többet. Betakarta a fiatalembert a csíkos dunyhával, és elfordította a gyertyát. A nagybeteg sóhajtva elaludt. A harangozó maga is elbóbiskolt. Reggelfelé szokatlan csendességre ébredt. Az iskolamester arcáról elmúlt a láz. De a szeme nyitva volt, és a kormos mennyezetre meredt. A harangozó megállt az ágy előtt, és lassan leemelte ősz fejéről a süvegét. Aztán elindult a templom felé, és a kék hajnalban arz ébredező falunak halkan és nyugtalanul megkondult a toronyban a lélekharang. ocsis Gergely, a vízből kimentett tanítvány tovább élte a zsellérgyerekek sanyarú életét. Halottak napján minden évben egy-egy szál virágot vitt a tanítója sírjára. Amikor legénnyé bajszo- sodott, béres lett az uradalomban. Meg is nősült volna fiatalon, de nem adták hozzá, akit megszeretett. így aztán hamar elridegedett a lányoktól. És mikor Kossuth Lajos kibontotta a szabadság lobogóit, az elsők között volt, aki beállt a honvédseregbe. A tavaszi hadjárat idején századával Vác környékén rohamozta a visszavonuló osztrákokat. Egy nyírfás ligetben lapultak meg. Velük szemben a dombtetőn egy osztrák üteg állt utóvédként, s már a harmadik rohamukat lőtte széjjel. Az üteg nem tudott idejében visszavonulni, mert az ágyúvonó lovaikat kilőtték a csatában. A honvédszázad hadnagya, egy pesti jurátus a bokrok védelme mögött magyarázta a -legénységnek: — Ha oldaról megzavarnánk a németet, nem tudnának nyugodtan célozni. Akkor jöhetne az utolsó roham. Kik vállalkoznak rá? A honvédek tele voltak lelkesedéssel, de a merész vállalkozás mégis elgondolkoztatta őket. Kocsis Gergelynek hirtelen a tanítója jutott eszébe, aki kimentette a vízből. Hallotta eleget társaitól, hogy mit mondott, amikor utánaug- rott a Tiszába. — Megyek én, hadnagy uram, ha belepusztulok is! — Bátor legény vagy. Nem félsz a háláitól? — Majd él helyettem más! — felelte hetykén a legény. Azzal ’ elindult. Még nyolc társa csatlakozott hozzá. Hason csúszva oldalra lopakodtak, és hirtelen, rekedt kiáltásokkal és vad lövöldözéssel megrohamozták az üteget. A hadnagy ekkor rohamra indította a századot is. Fél óra múlva a lőporfüst lassan terjengő felhője alatt a honvédek jókedvűen levontatták a dombról a zsákmányolt ágyúkat, s maguk húzták őket az úton, mint az igáslovak. Kocsis Gergely nem veszett el a szabadságharcban, de a falujában nem volt maradása. Gyakran kellett elbújdosnia a zsandárok elől. Végre egy dunántúli faluban otthonra talált. 1860-ban megnősült, de még mindig más földjén dolgozott. Egyszer egy vándoriparostól hallotta, hogy Pesten munkásokat keresnek az új gépgyárba. A családjával együtt szekéren felköltözött Pestre. Öreg korára Csepelre került, ahol a szürke porból egymás után nőttek ki az utcák és a gyárak. Akkor már unokái is voltak, akik szinte gyerekkoruk óta a gyárban dolgoztak. IQIO őszén újra lázas napok következtek. A munkásság kivonult az utcákra tüntetni. Vörös lobogók alatt járták a poros utcákat, de egyszer csak sortűz állította meg őket. A tüntetők megtorpantak. A zászló a földre esett, mert a zászlóvivőnek a vállába fúródott egy golyó. A tömeg farkasszemet nézett az utca végén felsorakozó rendőrökkel. — Gyerünk tovább! Föl a zászlót magasra! — kiáltotta hátulról egy zsákkötényes kazánkovács. Kocsis Gergely unokája is ott volt az első sorokban. Fiatal, erőteljes legény volt. A lá— --------—1 F ekete Mihály: UDVAR NAPSÜTÉSBEN. zas pillanatban eszébe jutott a nagyapja története, amikor Vácnál vállalkozott az osztrák üteg ellen rohamra. Felkapta a zászlót. — Én viszem, ha belepusztulok is! — Lelőnek! — Majd él helyettem más! És elindult a lengő zászlóval. A munkástömeg némán és rendületlenül ment utána, mint valami eleven fal. Kocsis Gergely unokáját a tüntetésekben való részvétel miatt 1920-ban elbocsátották a gyárból. Sehol sem talált munkát. Visszatért nagyapja falujába, és beállt a grófi birtokra uradalmi cselédnek. Két gyereke született. Az egyik fiú volt, azt is Kocsis Gergelynek hívták. 104,4,-**» már 17 éves x volt a fjú. Egy őszi napon összedobálták őket, és ki akarták vinni Németországba a többi leventével együtt, de ő elrejtőzött a faluban. A következő év februárjában, amikor a német csapatok már kivonulóban voltak Magyarországról, és a faluban szétszéledve fosztogattak, a fiú a konyha ablakából, a muskátlik közül látta, hogy a szomszédban két német katona a karjánál fogva ráncigái egy leányt. A fiú kilépett a házból. Ismerte a leányt, néhányszor együtt táncolt vele a szüreti mulatságon. Esténként a kapu alatt is gyakran beszélgettek. Odakiáltott neki: — Mi baj, Rozika? — Nem engedtem nekik levágni a kisborjút. Odaálltam eléjük. — Az anyjuk istenit! — mondta káromkodva a legény, és oldalt köpött egyet. — Ne avatkozz bele, mert téged is elvisznek! — szólt közbe egy feketeréklis öregasszony. A fiú ránézett a kapu előtt némán gyülekező tömegre. Eszébe jutott az apja Csepelen, a forradalomban, amikor magasra emelte a rendőrök előtt a zászlót. — Mitől félnek? Ennyien megennénk őket! A tömeg hallgatott. — Géppisztolyuk van, lelőnek — mondta az előbbi öregasszony. A legényben feltámadt az apja virtusa. — Ej, ha belepusztulok is! Majd él helyettem más! Azzal odarohant puszta kézzel a fegyveres németekhez. A tömeg meglódult, elindult fenyegetően a katonák felé. Azok lekapták vállukról a géppisztolyt, és ijedten hadonászva- kiáltoztak: — Ruhe! Ruhe! A lány kitépte magát a karjukból és elszaladt. A tömeg már majdnem körülfogta a németeket. A katonák végül futásnak eredtek* és az utca végéről visszafelé lövöldöztek, de nem találtak el senkit. Á fiú este felkereste a leányt. Nagyokat nevettek a németek megfutamodásán. — Lelőhettek volna — {mondta elkomolyodva a leány. Kocsis Gergely megrántotta a vállát. — Hát aztán? Apám is azt szokta mondani: majd él helyettem más! És belesimította a leány fehér tenyerét a kezébe. Nem tudta, hogy több mint száz évvel ezelőtt egy Tisza- parti temetőben nyugvó iskolamester mondta először ezeket a szavakat, és onnan maradt a mondás a családra. Mert az emberek halandók ugyan, de a tettek halhatatlanok! A minap hevesen integet felém tanító barátom. Bizonyára jó történettel szolgál majd, gondolom, mivelhogy mindig arra vadászom, és ismer erről az oldalamról. — Idefigyelj, komám, olyat mesélek most, amit szeretném, ha te megmagyaráznál, mert őszintén szólva magam se értem egészen. S kezdi is már a történetet. — A napokban K. Lajosné, falumbeli idősebb néne beállít hozzám, aztán se szó, se beszéd, azt mondja: — Tanító úr, lehet-e egy szájból meleget meg hideget fújni? — Lehet — mondom, s csodálkozva .nézek rá. — S hogy hívják az ilyen embert? — Kétszínű, neuem. — No, akkor én kétszínű vagyok — mondja. — Nem értem, nőném, beszéljen világosabban! — Hát éppen az, hogy én se értem, s azért jöttem el, hogy nálam okosabb megvilágítsa az elmémet — és sebtében elmondja, hogy a napokban a lányát bevitte a kórházba, s amíg a beutalót megszerezte, öt vagy hat — Hogy vannak, nénikém, otthon? — Egyik lábunk mezítelen, a másikon semmi sincsen — vá- laszölom. — Csak nem? — Bizony, az ember még tökmagot se ehetik kényére! — Szóval nem jól megy maguknak? — Bizony rosszul állunk. Ki érti? hivatalt kellett megjárnia. Volt, ahol hamar intézték a dolgát, volt, ahol tovább tartott. Volt, ahol nem szóltak hozzá, csak várakozott, de a legtöbb helyen beszédbe ereszkedtek vele. — Nos, itt a bökkenő, látja tanító úr — folytatta az asszony. — Az egyik helyen egy idősebb forma ember megkérdezi: — Én is úgy hallom! — mondja az illető. A másik helyen is megkérdi az egyik ügyintéző: — Hogy élnek, nénikém, otthon? — Nem panaszkodhatok! — válaszolom neki. — Jobb mostanában maguknak? — Jobb bizony — mondom —, most épültünk az idén. A fiam meg egyetemen tanul. Jobb, de menynyire jobb ám! — Nos, azt tudom, hogy mér tettem különbséget köztük — folytatta az asszony a tanítónak —. hiszen jól megnéztem őket, mielőtt válaszoltam, jó emberismerő vagyok, csak azt nem értem, hogy mért mondtam egyszer így, másszor úgy. Hiszen senki sem kényszerített rá. — S mit feleltél neki? — kérdeztem hirtelen a tanítótól. — Hogy ezt én se értem! S te érted? — tekintett rám. várako- zón. Meg kell vallanom férfiasán, hogy én is azt mondtam rá, hogy én se értem, így nem marad más hátra, mint hogy tovább adom a leckét: — Maguk értik? P. B.
