Somogyi Néplap, 1961. március (18. évfolyam, 51-77. szám)

1961-03-05 / 55. szám

Vasárnap, 1961, március 5. 5 SOMOGYI NÉPLAP Csiszár Elek képkiállításn Ruisz György: CSAPOLÁS (vázlat). Tanácskoztak az üzemi közönségszervezők Fiatal festő bemutatkozását tette lehetővé a Rippl-Rónai Múzeum és a Képzőművészek Somogy megyei Munkacsoport­ja. A fiatal siófoki festő ön­álló kiállításának megrende­zése igen hasznos volt. A kö­zönség egy alakulóban levő, forrongó művész rokonszenves alakját ismerheti meg. A kiál­lított majd ötven kép azt bizo­nyítja, alkotójuk jó érzékkel, pompás technikával, új látás­móddal és nagyon sok bátor­sággal rendelkezik. Csiszár Elek még pályája legelején áll, most bontakozik művészi egyénisége. Festmé­nyei egytől egyig a kísérletezés szülöttei. A fiatal festő most keresi az egyéniségének legin­kább megfelelő kifejezésmó­dot. Ez nagyon hasznos, azon­ban buktatókat is rejt magá­ban: a műveken érezhető a vázlatszerűség, elnagyoltság. A jó téma, kiváló színtecnika nem mindig párosul alapos ki­dolgozással. S ez rontja egyes műveinek értékét. Csiszár Elek egyelőre igen szűk térben mozog a kiállított művekből ítélve. Festészetének egyik fő témája a természet, a Balaton. A siófoki és más Ba- laton-parti község képét ihlet- ten veti vászonra. Kedvelt té­mája a család, az akt. Azon­ban távolabb már nem keres témát a művész. Feltétlenül szélesítenie kell tematikáját, ki kell szakadnia a »csak a közvetlen környezet festése« hangulatból. Kísérletezési ked­vét a tematikára is ki kell ter­jesztenie. Feltűnő, mennyire hiányzik például festészetéből a munka ábrázolása, a dolgozó ember megörökítése. Egy-két rajz, festmény utal arra, hogy érdekli ez a téma is (Gyü­mölcsszedők, Hólapátolók). Balatoni képei közül legéret­tebb alkotása a Reggeli han­gulat. Ennek a képnek kompo­zíciója, színei, levegője azon­nal megragadják a szemlélőt. A vízen, a hajókon, mólón vib­ráló fényt kiváló technikával adja vissza Csiszár Elek. A le­vegő és a víz színben egybeol­vad, csak egy fénycsík sejteti, hol ölelkezik a vízzel a lég. Móló csónakkal, Reggel a ki­kötőben című képein a szik­rázás, a színtobzódás, harsogás adja meg az igazi nyári bala­toni hangulatot. Szoptató anya című festménye természetessé­gével, közvetlenségével emel­kedik ki művei közül. Olyan hétköznapi egyszerűség árad a képből, hogy azonnal megra­gadja az embert. Legerőtelje­sebb műve a Lábmosó. Meg­hitten ábrázolja a munkában megfáradt, odahaza a lábát mosó nőt Portréi nem vetek­szenek egyéb műveivel, a Fia­tal lány azonban mégis kiemel­kedik. A vörös tusrajz lehelet- finoman adja vissza a fiatal lány vonásait. Csiszár Elek további művé­szi pályáját — ez a kiállítás bizonyítja — érdemes figye­lemmel kísérni. A Szakszervezetek Megyei Tanácsa megbeszélésre hívta össze csütörtök délután Kapos­vár üzemeinek, vállalatainak, intézményeinek közönségszer­vezőit. A végzett munkáról és a feladatokról volt szó. Hor­váth Béla, a Csiky Gergely Színház jegyirodájának veze­tője ismertette a március 3-tól bevezetett új szervezési rend­szert. A közönségszervezők ti­zennégy napra élőre kapják meg a jegyeket hitelben. Ez megkönnyíti munkájukat, mert azoknak is adhatnak je­gyet, akiknek a jegyváltáskor nincs pénzük. Havonta egy­szer vagy kétszer számolnak el a közönségszervezők a je­gyek árával. A jövő színházi évadban a jelenlegi ezer bérletet meg sze­retné kétszex-ezni a jegyiroda. A rendes bérleteken kívül if­júságit is bocsát ki a színház. Ezeket a bérleteket az általá­nos és középiskolákban áru­sítják majd. A közönségszer­vezők örömmel, üdvözölték az új rendszert. Jezeri Zoltán, az SZMT munkatársa a közönségszerve­zők versenyét értékelte. Jelen­leg az Állatforgalmi Vállalat áll az első helyen, utána az AKÖV, a Cukorgyár, a városi tanács és a TRANSZVILL kö­vetkezik. L. G. Krémes és kenyér... Nemrég kezembe került egy dokumentációkat tartalmazó kiadvány, mely Parasztsors— paraszlgond (1919—1944) cím­mel jelent meg. Mondhatom, hogy azóta sokszor vettem új­ra meg újra kezembe ezt a vaskos könyvet. Nem tudok szabadulni tőle. Még akkor sem, ha nincs a közelemben. Látok valamit, és emlékeze­tembe villan egy-egy ebben ol­vasott levél, kérvény vagy fo­lyamodvány. Most is eszembe jár vala­hány elolvasott és az elolvasás révén újraéledt kérvény. Mikor is?... Igen, 1930-ban kelteződött az a rimánkodás, amit a földművelésügyi mi­niszter úr Öméltóságának cím­zett egy napszámos ember: »... eresszenek valahová más országba..., ne kelljen éhen pusztulni a munkára kész embereknek.« Alig idézem egyiket, már jön kéretlenül a másik: mind a Horthy-Magyar- országra kiált keserű-sötét vá­dat. »Már két hónapja kenye­rünk sincs, gyermekeink éh­betegek.« Vagy mi ez, ha nem kiáltó vád? »... már a koldu­lásból sem tudok semmit ha­zahozni éhező családom részé­re, mert senkinek nincs már adnivalója.-x Ezerágra süt a nap, tavaszt ravaszkodik körénk. Itt, a járá­si'székhely ízlésesen berende­zett cukrászdájában a busz in- •dulására várnak néhányan. Ebben a derűs környezetben telepedett rám a bibliaként forgatott könyv olvasásának nyomasztó élménye. Az jár a fejemben, hogy a múlt ilyen­kor vajon hány embernek jut eszébe... vagy hányán legyin­tenek csak a fent idézettekre is. Pedig minden levél, kér­vény, folyamodvány eredetije megtalálható az Országos Le­véltárban. Egy sokszoknyás parasztné- nike jött be az imént. Két sze­let tortát rendel, krémest és feketekávét. Ez utóbbit azzal magyarázza, hogy a doktor úr — akitől most jött — javasolta. Hát jó legyen ám a kávé! Is­merősként nyugtatják: — Jó lesz. Rozi néni, olyan, mint szokott lenni! A néni helyet foglal a maga kiszolgálta tortaszeletekkel, és hozzálát elfogyasztásukhoz. Krémes és kenyér... fekete­kávé és koldulás ... Jelen és múlt. jelen és múlt. Minden életrezdülésünket e kettős szál szövi át meg át. Mégis a jelen élvezőiként sokszor nem látjuk már a múltat Az én öreg­apámnak még az volt minden álma, hogy jusson elég ke­nyér, tisztesség meg jó ruha. Édesszüleim is végigélték az úgynevezett békebeli időket. Nekem csak a történelem által átszűrt tanulság maradt meg az emlékezés. Azt vallom, hogy akinek nincs érzéke, ke­vesebbet érő ember. Nagyon tudom ajánlani ezt a Parasztsors, pai'asztgond cí­mű könyvet mindazoknak, akik a régi »jó világot« emlegetik. Csak Somogyból húsz kérvényt tartalmaz a gyűjtemény. Hej, de cudarul festett itt, szőkébb hazánkban is az a »jó világ«! A nénike már a kávét ka- vargatja. Nagyon szeretnék sok barázdával szántott homlo­ka mögé lesni, a szívét vallat­ni meg, milyen volt számára a múlt világ. Vagy kitörölte vég­leg a szívéből a sötét emléke­ket, és csak azt őrzi, amin még a fiatalság napfénye süt át, a fiatalság éveinek emlékeit? Mikor felcihelődik, és fizetés Után elsiet az autóbuszmegál­lóhoz, akkor mondják el róla, hogy szorgalmas vendég itt. Minden héten megjön, piacra érkezik vagy vásárolni. Alig egy hónapja három éves gye­reknek való biciklivel győz­ködve tért be a cukrászdába. Az unokájának vette. Jól tette! Ha valaki húsz év múlva összegyűjti a statisztikai és le­véltári adatok alapján a mai paraszt sorsáról és gondjairól szóló kiadvány anyagát, az már más lesz. Nem komorul el an­nak a kedve, aki belelapoz eb­be a könyvbe... László Ibolya NÉMETH FEBENC: DCőrmt ktini Kora hajnalon felébredni. Kinézni nyitott ablakon, Mellre szívni az életet. Tiszta és tágas ébredés. Milyen napot is rejtegetsz? Csobogó vízben mosakodni. Felöltözni pihent ruhába. Kilépni, ki az ég alá az utak serkenő zajába, munkába indulók közé a csillámlő nagy vizek partján s kezdeni vaskos terveim. Kezdeni mindig jó korán kell, előttem hosszú nap és élet. Kezdeni jókor hajnalon és időm mindenre elég lesz. Kezdeni, s élni, élni, élni, hogy ne jöjjön elém a halál, ne kelljen félnem a haláltól, ne érjen félúton elém, de én menjek majd derűs estén munkáim végén s életemnek befejezett és teljes útján megnyugodt arccal immár bátran s készen az emberi vég elé. Balogh Gyula: Magányosan Kovács nénivel a kerü­leti orvosi rendelőben ismer­kedtem meg. Ügy történt, hogy sorrendben utolsóként vára­koztam a betegek között az orvos hívására, és türelmesem tanulmányoztam a bemenők és kijövök arcát. Érdekes volt megfigyeli, hogy a bemenők szemében szorongás, félelem tükröződik, és ugyanez a szempár kijövet derűs mosoly­gással, nyugalommal csillog. Azt latolgattam magamban, hogy az orvos, ha hivatásának magaslatán áll, nem pszicholó­gus-e elsősorban. Ott kinn fagyos téli szél zi- zegtette a villanyvezetékeket, és időnként halk szinkópákkal zörgette a várószoba udvariba néző ablakát. Ezek az apró ne­szek és a szoba langyos leve­gője elbágyasztottak. Kelletle­nül álltam fel, mert rövidesen rám került a sor. Ekkor lépett be az ajtón egy idős, nagyon kedves arcú asszony. Zihálva lélegzett, és látszott, hogy ki­fárasztotta a lépcsőjárás. Fe­jén kendőt, viselt, alóla kilát­szott fehér haja. Amint köze­lebb jött, láttam, hogy arca az öregség könyörtelen ráncai mögött is észrevehetően meg­viselt. Szemének meleg, barna fényében szomorúság csillo­gott. Az egész vékony kis öregasszony pillanatok alatt szívembe lopta magát: talán szelíd szomorúsága, talán ré­gen meghalt anyámhoz való hasonlatossága miatt. — Ha meg tetszene engedni, hogy előbb én menjek be — mondta kérőén, és reményked­ve nézett rám. — Még másho­va is el kell mennem, és olyan nehéz a menés. Egy perc az egész. Csak egy aláírásra len­ne szükségem — tette hozzá magyarázkodva. Kérését szívesen teljesítet­tem. Valóban, csak egy percig volt odabenn. Kifelé jövet az orvos az ajtóban búcsúzott tő­le, és Kovács néninek szólítot­ta. Ekkor tudtam meg a ne­vét. Később, hogy ügyes-bajos dolgaimat elintéztem a város­ban, a rendelőintézetbe is be kellett mennem egy igazolá­sért. Mikor lefelé jöttem a lépcsőn, Kovács néni előttem lépegetett a karfát fogva. Kö­szöntöttem, és tréfásan mond­tam: — Mi már csak az orvosi rendelőkben találkozunk egy­mással? — Elég baj ez — mondta Kovács néni. Majd hozzátette: — De most már elintéződött a dolog. Megkérdeztem, hogy milyen ügyben járt itt az intézetben. — Végre aláírták felvétele­met a szeretetházba — vála­szolta, és hangjában mintha öröm csengett volna. Meglepődtem. Nem látszött rajt a magányos, elhagyott öre­gek kopottsága, önkéntelenül szaladt ki számon a kérdés: — Szeretetházba? De hát miért? Rám nézett anyámra emlé­keztető szomorú nézésével, majd karomra támaszkodva lassan megindult a lépcsőn. Én pedig mentem mellette le a lépcsőn, és hallgattam a lassan folydogáló, néha meg-megaka- dó szavakat. És lépegettünk egymás mellett kint az utcán apró, csendes léptekkel, nem törődve a hideg széllel, az em­berekkel és a forgataggal. Mintha régi-régi ismerősök volnánk. ♦ * * — Mikor a férjem meg­halt, a világ is meghalt kö­rülöttem. Áldott, drága jó em­ber volt. Majdnem ötven évig éltünk együtt, de annak egy rossz szava nem volt hozzám. Azt hittem, elvesztését nem élem túl. De az élet néha erő­sebb á halálnál, és lassan meg­nyugodtam. Gyerekünk nem volt, mert ha lett volna, most másként alakult volna az ele­iem. Tanítónő voltam, és min-, dig a szépre, jóra, emberies­ségre tanítottam a gyerekeket. Sokat nélkülöztünk és takaré­koskodtunk, amíg egy kis csa­ládi házat tudtunk építeni ma­gunknak. Mikor a férjem meg­halt, ottmaradtam egyedül ro­kon és hozzátartozó nélkül. Csak az tudja, mi a magány, aki sohasem volt életében sze­retet nélkül, egyedül, és egy­szerre, egyik napról a másikra azt veszi észre, hogy nincs senkije a földön. Ügy éreztem, hogy nem bírom így elviselni az életet, ezért elhatároztam, hogy magamhoz fogadok egy BŐSZ JENŐ: KÉT MÁRCIUSI VERS Ütődül a (hup... Zudul a fény a tetőkre, arcom az égre kitárom! Olvad a tél, — bondul a hó a csatorna-gitáron. Olvadok én is, — megkötözött a halál, de ma újra elenged, — Anni, Anni, szeretlek! (JíiLÜtak cl Lcuty,ö-k,... Futnak a réten a lányok, rózsafa himbál: leng a ruhájuk! Rét szíve retten, látod —, táncol a domb a melegben? Futnak a réten a lányok, juj, hova néz; ’' n, kandi virág lesi lábuk! Tavasz tüze leimen érzed —, táncol a tűz ereidben? Futnak a lányok, a szöcske leányok, — égbe röpül, nézd, könnyű bokájuk! Amulom őket, s hopp, futok én is, illanok én is a szélben utánuk! BEDÉ ANNA: £L keli kiáltani A tovamenekült csillagok alatt, tiltakozó tornyok keresztje alatt, félig kimondott szavak suta vádjai alatt, egymással vívó világok villogó kései alatt, bikává örült emberek lihegő csordájában, burjámzóhúsúak lefagyott mosolyában, a vá!asztalán kérdések alatt, a hasztalan halál árnyéka alatt, amikor a színfalak megsápadnak és megtántorodnak körös-körül; föl kell öltözni, hogy a szél át ne fújjon, szét kell nézni, hogy valamibe meg ne botoljunk, mert bizonyára lesz még holnap, s a tavaszra nyár, meg kell fésülni a gyerekek haját, mosolyogni, ha kisüt a nap, és meg kell mondani, ha nem is kérdezik, akkor is el kell Kiáltani, hogy mi az életet akarjuk, mint a madár, mely iájó szárnnyal is tovább repül, vagy mint kivágott halszív • a tál hideg virágain.,. V _________________J f iatal párt, rájuk hagyom a há­zat, és ezért szeretettel gon­doskodnak rólam hátralevő időmben. Így is tettem. Egy percre elhallgatott, mert utcakereszteződésen mentünk át. A szél nekünk szaladt, majd feldöntött bennünket. Nem szóltam, de ő ezt nem is várta, mert amint újra a há­zak közé értünk, kérés nélkül folytatta. Látszott, jólesik ne­ki, hogy valakinek elmondnat- ja bánatát, kiőntheti a szívét. — A fiatalasszony szép volt és kedves. Fekete szeme úgy csillogott, mint a gyémánt, és úgy tudott htzelegni, kedves­kedni, hogy nem tudtam ellen­állni neki. A férje csendes, jó­sán embernek látszott, nekik adtam a házat, ök csináltattak egy adás-vételi szerződést, én meg aláírtam, mintha meg­vették volna tőlem. Olyan, de olyan boldog voltam. Mintha saját gyermekeim lettek volna. Egy ideig minden rendben ment, ők az egyik, én a másik szobában laktam. Közösen főz­tünk, és nagyon jól bántak ve­lem. Igaz, hogy én is megosz­tottam velük mindenemet, még a kevéske kis nyugdíjamat is. Megállt, és karomra tette a kezét, mintha hangsúlyozni akarná azt, amit most mondani fog. — Egyszer aztán megtudtam, hogy a fiatalasszony gyerme­ket vár. Nem mondták nekem, de én sok apró jelből észrevet­tem. Alig tudtam magamba fojtani boldogságomat. Szinte rózsaszín ködben éltem, és eleinte észre sem vettem, hogy megváltozott köztünk a vi­szony. Mind barátságtalanab­bak lettek hozzám, már alig- alig váltottunk szót, és gyak­ran ellenségesen méregettek. Egyszer aztán meghallottam, amikor a férfi így szólt az as Vi­szonyhoz: »Ez az öregasszony eltakarodhatna már az útból.« Az asszony meg igy válaszolt: -Hagyjad csak, majd kitalá­lunk valamit." Először nem is akartam elhinni, hogy rólam van szó, és amikor rádöbben­tem a szavak értelmére, azt hittem, megőrülök. Egyre azt kérdeztem magamtól: miért,- miért? Magamban kerestem a hibát, és igyekeztem minél ke­vesebben az útjukban lenni. Az­tán egy napon... Elhallgatott. Az emlékezés hatására görcsösen szorította a karomat. Majd felsóhajtott, keze elernyedt, és lassan újra megindult. Léptei aprókat kop- pantak a fagyos aszfalton. A S7.él is csillapodott, és csendes lebbenéssel telepedett fölénk, hogy jobban hallja a történet folytatását. — A fiatalok nem voltak otthon. Fánkot sütöttem. Ügy gondoltam, megörvendeztetem vele őket, ha hazajönnek. Majd kávét készítettem ma­gamnak, mert nagyon szere­tem a kávét. Amikor a tejhez hozzáönt'öttem a feketét, lát­tam, hogy a tetején kis fehér foltok úszkálnak, de nem tö­rődtem vele, hiszen máskor is előfordult már, hogy a feke­tekávé teteje megfehéredett. Fánkot ettem, és kortyolgat­tam hozzá a kávét, de egyre valami keserű mellékízt érez­tem. Azt hittem, hogy a fánk­tól van, hát hirtelen felhajtot­tam az egész pohárral. Aztán kimentem a kertbe, hogy zöldséget szedjek, mert a fia­talasszony mindig velem ho­zatta be a zöldséget. Azt mond­ta, nem szeret a földben nyúl- kálni. Titokban azt reméltem, hogy megdicsérnek érte, ha hazaérnek. Akkor történt... (Folytatás a 6. oldalon.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom