Somogyi Néplap, 1961. február (18. évfolyam, 27-50. szám)

1961-02-12 / 37. szám

SOMOGYI NÉPLAP s SZÁZ apanak EGYETLEN LEÁNYA AZ a kislány, akiről el­mondanék valamit, azok közé a kevesek közé tartozik, akik­ben egyesült a zárkózottság a jó kedéllyel. Ilyen lány az Éva. De ó, bocsánat, hogyan is me­részelem őt ilyen közvetlenül bemutatni, amikor beszélgeté­sünknek korántsem volt olyan egyértelműen jó hatása rám, mint ahogy vártam. Tehát Varga Éva gyógyszerész állt a pultnál, amikor beléptem a siófoki gyógyszertárba, s a vé­letlen szeszélye folytán pon­tosan tőle kérdeztem meg, hogy ismeri-e a nevezett höl­gyet, és hol találhatom. Aztán kiderült, hogy nagy­jából ismeri, és ő az szemé­lyesen, de rengeteg elintézni valója van, máris indul, és kü­lönben is milyen jó lenne, ha éppen szabadságát töltené, ak­kor legalább nem találtam vol­na rá. Ilyen előzmények után nem csoda, ha az udvariasság szabályát szigorúan megtartva, de a kötelező lovagiasságból engedve kissé mégis arra kér­tem, hogy maradjon pár per­cig, s ő kényszeredetten, de maradt... Jól tudom, hogy sokszor ké­nyelmetlen lehet, ha az ember valakit a családjáról faggat, különösen ilyen kivételes eset­ben. De azért nagy-nagy bá­torsággal megkockáztattam a kérdést édesapja felől tudako­zódva. — Meghalt szegény 1955 au­gusztusában .., — Igen, hallottam róla. Es a többi? — Nem ismerem őket, csak tudom, hogy sokat tettek ér­tem. De miért érdekli ez ma­gát, nem szívesen beszélek ró­la... ■— Jó, majd én beszélek s— nyugtattam meg, s míg hófe­hér köpenyében az ablak előtt ült maga elé meredve, beszél­ni kezdtem. Csak azért én, mert talán jobban ismerem a száz apát, vagy többet közülük, mint ö... A tragédia hírét gyorsan szárnyra kapta a szél: bizony Varga Ferenc tanító két leá­nya árván maradt, s özvegyen az édesanya, aki oly sok gond­dal, szeretettel tervezgette gyermekei jövőjét. Hat éve már, de nem lehet feledni a gondokat, a gyötrődést. Gyön­gyi ugyan végzett óvónő volt, de Éva még egyetemi hallgató, másodéves. Édesapjának az volt az utolsó kívánsága: — Tanulj tovább, leányom, gyógyszerész leszel... De hogyan, miből? Szeptem­berben már menni kell Sze­gedre, s anyjára nem számít­hat, még Gyöngyire sem ... — Abbahagyni? Igen... Nem lehet másként — .morfon­dírozott Éva. Hallotta, hogy talán képesítés nélküli neve­lőként dolgozhatna valamelyik iskolában. Igen, ez ragyogó lesz... s kényszerhelyzetében tovább fűzte álmait... — Mit tehetek? Majd elvég­zem a főiskolát, és pedagógus leszek, mint apám... Ez sem rossz megoldás ... Nem sikerült. És akkor jött a »mentöan- gyál« Szőke György személyé­ben. Az utcán találkoztak, s a tanító megkérdezte: — Évike, mi lesz a tovább­tanulással? — Nem tudom, igazán nem tudom, még nem döntöttem .. . — De szeptember végzetesen közeledik ... Arra ne is gon­doljon, hogy abbahagyja ta­nulmányait ... Mi majd támo­gatjuk ... — Kö ... köszönöm szépen, de, de nem fogadhatom el... Hogyan gondolja? — S a ta­nító így válaszolt: — Nem magának szól ez, Évi, ne gondolja. Bárkivel megtörténhetne, s nekünk ugyanúgy kötelességünk lenne segíteni. Éva elment az egyetemre. — Így volt? —• kérdeztem tőle. — Igen, pontosan így. Ma sem tudom bizonyosan, hogyan csinálták. Háromszáznyolcvan forint volt az ösztöndíjam, és tőlük is kaptam minden hó­napban két-háromszáz forin­tot ... Részleteket nem tudok, ne is faggasson ... — Én is csak annyit, hogy száz apja volt, Éva, száz peda­gógus a járásban, akik nem könyöradományt szántak ma­gának, jószívvel adták, segíte­ni akartak. Kisebb összeget fi­zetett be akkoriban minden tantestület, s abból kapta há­rom éven át a támogatást. — Igen, tudom ... Most már megérti ugye, hogy miért kel­lemetlen nekem erről beszél­ni? Akkoriban is mondtam Gyurkának: »Ne folytassuk, hagyjuk abba az egészet.. Tudtam, hogy jó szívet, meg­értést takar ez az összefogás, mégis... Na, ugye, érti? És meg se köszönhettem minden­kinek. Csak amikor ötvenki­lenc februárjában államvizs­gáztam, akkor kértem Gyurkát meg Sípos Bélát, hogy közve­títse köszönelemet a pedagó­gusoknak ... Zavart volt most is ez a bar­na hajú, sovány lány, még mindig legszívesebben lenyel­te volna a kibuggyanó szava­kat, s úgy éreztem, nagyon, na­gyon neheztel rám, hogy nyil­vánosság elé tárom az ő kis történetét. Tudom, a szerény­ség késztette hallgatásra, s a találkozás — első pillantásra — ezért tűnt oly korántsem egyértelműen jó hatásúnak. Megértem őt, de mégis be­szélnem kellett róla, mert a száz apa egyetlen leánya ma kész ember, gyógyszerész — a közösség ereje, szeretete for­málta azzá... Jávori Béla m Bagó Bertalan: PIHENŐ PARASZT & Németh Ferenc i Himnusz a fényhez Kezdetben volt sötétség, nincsen benne reménység, aztán halvány csillagok, hideg tűziik fellobog, aztán üstökös suhan, az ember felnézett búsan, az értelem s a tűz rokon, kigyúlt a fény egy homlokon. Ö, fényesség, nagy a te hatalmad! A tündöklő első fénysugárt az ötágú kéz emelte ég felé. Mindegyre fényesebb lett, izzóit, szított és küzdött, s határt szabott a végtelen sötétnek. O, fényesség, szemünk világa, nagy a te hatalmad! Kigyúlsz az esti utakon, fény glóriád gömbjei ragyognak városok hosszán, s feltündökölsz a messzi falvakon. Szemeket nyitsz és vakítasz, az ember lehetőségeit te vetíted az ég sötét vásznára szét. Törékeny teste hatalmas alakban ível a láthatárokon, tapintja a mindenség határait parányi világokon, s az égre írja hitét békés boldog korokról izzó jeleiddel mindörökre. Ö, fényesség, emberi létünk világa, nagy a te hatalmad! JÚLIA, CLEOPATRA ÉS LADY MILFORD £~ivárványos ragyogasú játék, amelynek összetevőjs, ezernyi ezer apró finomság, minden életrezdü­lést felvillantó művészi varázslat, ami betölti a színpadot, játékra kelti még a festett környezetet is. így és ilyennek őrizzük emlékezetünkben Bajor Gizit, a kivételes mű­vészt. Tragikus halálának híre tíz évvel ezelőtt, 1951 február 12-én rázta meg a magyar színésztársadalmat, az egész országot. Igen, jól mondom, az egész országot, mert mindazok, akik csak egyszer is láthatták, hallhatták őt, azok egy életre szólóan a szívükbe zárták. Mondhatni úgy zárták szívükbe, ahogy a művészettudó testvért a többiek, a szürke hétköznapok emberei: bámuló büszkeséggel és tiszta lobogású rajongással, amit — szerénységét és utol­érhetetlen művészi alázatát idézve — akaratlanul vívott ki magának. A hírre hitetlenkedve néztünk össze, és segélykérőit is. — Bajor Gizi nincs többé? Lehetetlen, hiszen csak nemrég is még láttuk, amint lélekábrázoló művészetének ideges-érzékeny hangszerelésében Lady Milfordot szólal­tatta meg. Tegnap és tegnapelőtt... vagy régebben? Nemrég még megindítóan emberi játékával ragadtatott el bennünket, úgy muzsikálva az emberi szív láthatatlan húrjain, ahogy csak a tökéletes művész képes! Annyi lé- lekbemarkolóan igaz színpadi halál után a könyörtelen emberi vég érte volna utol, ráunva a csak játékra? Igen, Bajor Gizi, a Nemzeti Színház örökös tagja, a Kossuth-díjas kiváló művész eltávozott közülünk azon a tíz évvel ezelőtti februári napon. Mégis, alcik ismerhették, látták, azok számára ma is sokszor még hihetetlen a hir­telen-váratlan felvonásvég... Júlia, Puck, Cleopatra, Karenina Anna, Lady Milford alakjai már vele és általa is halhatatlanabbak. A farkasréti villa, ahol élt és elszenderedett, múzeum­ként őrzi egyéniségének, művészetének varázsát, a pálya­társak, barátok jóvoltából ugyanolyan hűséggel, mint színháztörténelműnk lapjai. Évekkel ezelőtt sokszor jár­tam itt, a megbecsülésnek és az emlékezésnek ebben a sejtelmes levegőjű templomában, ahova vidékiek és buda­pestiek hallgatagon lépnek be. Itt éltem át a döbbentő igazságot, hogy Bajor Gizi nem halt meg mégsem, mert kivételes művész volt. S az olyanok, mint ő is, élnek, él­nek tovább, számukra a halál is csak játék... A „Légy jó mindhalálig" mégis színre kerül Még az ősszel történt Kasté- lyosdombón. Komjáthy Antal KISZ-titkár az egyik KISZ- taggal elment a művelődési ott­hon igazgatójának a lakására. ►►A vén bakancsos és fia, a hu­szár-« megtanítására kérték Bagi Gábornét. Ö azonban nem vállalta el, mert egyrészt nem tetszett neki a darab, másrészt sokat helyettesített az iskolá­ban, s a tanulókkal a fenyőfa­ünnepélyre készült. Végül is a fiatalok maguk kezdtek neki a színdarab tanulásának. A mű­velődési otthon igazgatója ta­nácsülésen is szóvá tette, nem mindegy, hogy milyen színda­rabot tanulnak a fiatalok. — Januárban ráérek, meg­tanítom nekik a »Légy jó mindhalálig-« című darabot — jelentette be. A »Vén bakancsos« előadá­sából semmi sem lett. Azon­ban olyan hírek kezdtek ter­jedni, hogy ahelyett a »Piros bugyelláris«-t szeretnék a fia­talok előadni. Bagi Gábomé beszélt a KISZ-titkárral, el­mondotta a tervét. Megegyez­tek abban, hogy összehívják a fiatalokat, és megbeszélik ve­lük a »Légy jó mindhalálig« műsorra tűzését. Közeledik a körzeti bemutató időpontja is. Az egyik jelenettel bátran fel­léphetnének azon is. A Móriez-művet már a ta­valyi iskolaévben szerette vol­na Baginé előadatni, de nem talált megfelelő és kellő szá­mú szereplőt. A tanulást elha­lasztották jobb' időre. S ez most elérkezett. Baginé érezte, hogy a fiataloknak tetszeni fog a színdarab, s örömmel vállalják el a szerepeket. — Nagy lépés lesz előre, ha bemutatjuk a darabot — mond­ta a férjének. — Nézd, Móricz- egyfelvonásosokkal kezdtük, a »Debreceni lunátikus«-sal foly­tattuk ... Most nagy fába vágjuk a fejszénket, de meg­éri. Azt azonban már nem emlí­tette, hogy egy kicsit fél a kö­zönségtől. A községben eddig a szulokiak aratták a legna­gyobb sikert, mégpedig a »Csárdás<királynö«-vel. A bar­csiak a »Földindulás«-sal lá­togattak hozzájuk két éve, nem volt sikerük, sokan otthagyták az előadást. »Ki kíváncsi ilyen vénasszony-fecsegésre?« — summázta véleményét az egyik gyorsan távozó. Igaz, régen volt ez, de azért jó erre is gon­dolni, amikor az ember mun­kához kezd, mégpedig úgy gon­dolni rá, hogy »bár áttörhet­nénk ezt a szemléletet«. Azzal zárta a gondolatsort, hogy »meg kell próbálnunk«. Fogta a színdarabot, s gondolatban kiosztotta a szerepeket. Ami­kor a gyűlésen megjelent, még akkor is a szereposztás kavar­góit a fejében meg egy kis szo­rongás, vajon a »Vén bakan­csos«^ meg a »Piros bugyel- láris«-t kedvelők rászavaz- nak-e a »Légy jó mindhalálig«- ra. S még egy dolog izgatta. Hajlandók-e az úttörőkkel együtt szerepelni a kiszesek? Érezte, hogy ez nem lesz ínyé­re a »nagyoknak«. Elkezdődött a megbeszélés. A KISZ-titkár megkérte a művelődési otthon igazgatóját, ismertesse, -miről szól a »Légy jó mindhalálig«, mert sokan nem olvasták. Ba­giné beszélni kezdett, érdeke­sen mutatta be a szereplőket, a kort, a cselekményt. Amikor a tanárok kerültek szóba, fel­derült a kiszesek arca. Egyszer már játszottak tanárt Karinthy ■►Visszakérem az iskolapénzt« A SZÍNHÁZ Dl súgó? Erre is mindig más vál­A színház, amelyről egyik laptársunk nemrég azt írta, hogy »ott is megfordul, ahol a madár sem jár«, a Bükk és a Bakony erdőrengetegei után húsz vendégjátékra Somogyba érkezett. Egy éve járja az or­szágot az Erdész Színpad a kultúra szerény hirdetőjeként; ez alatt az idő alatt névre tett szert, egyszerű emberek szív­ből jövő elismerését őrzi, és nagyobb becsben tartja ezeket, mint a díszes okleveleket szo­kás. Megyénkben sem ismeret­len az Erdész Színpad társu­lata, hiszen ezúttal harmadszor járnak itt. Műsorukon két Mo- liére-darabbal, a Kénytelen házassággal és a Botcsinálta doktorral jöttek. A társulat létszáma tíz... De hol varrnak a díszletezők, a kellékesek, az öltöztetők, a sú­gó és az ügyelő, hogy mást ne is kérjek számon. Nevetve vi­lágosít fel Bende László, a tár­sulat vezetője és Molnár Edit, a színpad őstagja (megalaku­lása óta járja az országot ez a fiatal színésznő az Erdész Színpaddal), hogy mindent ma­guk csinálnak. A művészek? Azok. Miért ne? Bérezi Pál és Kostyál Gyula nemcsak a társulat erősségei, Iranern díszletezők is. Öltözte­tő? Egymást segítik! Ügyelő, lalkozik, aki éppen »raer«. Igen, kedves olvasók, a hi­vatástudatnak és -szeretetnek megvannak a színház világá­ban is a maga hétköznapi cso­dái. De ülj eZ ? Tab, ahol ma ját­szanak vendégeink, sötét. Olyan hírek keringenek, hogy hosszú lesz a délután kettőtől tartó áramszünet, lehet, hogy nem is lesz már villany. Ej­nye, valahogy szebb fogadta­tást érdemel ez a színház! Pi­rulunk. Tabon úgy látszik, már hagyomány a színházi elő­adások napján az áramszünet. Rossz hagyomány, mert ilyen­kor be kellene fűteni a szín­háztermet, mert ki sem fázítja meg magát szívesen! Sötét és hideg fogadtatás. Várnám, hogy vendégeink panaszkodjanak. Nem teszik. Országjáró útjai­kon hozzáedződtek a viszon­tagságokhoz, az inkább tövi­ses, mint rózsás: körülmények­hez. Végre, az utolsó három­negyed órában kigyúl a fény. Állítólag »valaki döglött pat­kányt dobott a vezetékre, és ez okozta az áramszünetet«. A művészek elvonulnak, hogy ne késsen sokáig a kez­dés. Nézem a közönséget. Ke­vés közöttük a helybeli. Vi­szont a szomszédos Zicsről hat­vankét tsz-asszony sürög-fo- rog az előtérben. Még délután jöttek be, és külön busszal mennek haza. Meghallgattak egy ismeretterjesztő előadást, és most azt mesélgetik nagy derültség közepette, hogy dr. Nagy István az egészségügyi előadásában még arról is be­szélt, hogy a színházi előadás szerzője, Moliére miért nem szívelte korának orvosait. Fá­bián. Károlyné tanító és Far­kas Istvánná tsz-elnök elmond­ja, hogy a nőtanács költségén jöttek be megnézni a színházi előadást, és van közöttük egy idős asszony, akinek mint né­zőnek ma lesz a premierje. Kati néni, a zicsi iskola taka­rítónője ünnepélyes feketében áll az asszonyok gyűrűjében. Ma délutáp az úttörőgyerekek takarították ki helyette az is­kolát, hogy színházba jöhessen. És most az előadásról. Mo­dem, stilizált díszletek, és a hideg ellenére is magával ra­ADALA gadóan forró játókkedv a szín­padon. Ilyennek képzeltem el ezt a maroknyi kis társulatot munka közben. Pereg a bohó­zat, taps a jutalma a játéknak. — Jól adja! — hallom a há­tam mögött ülő félhangos meg­jegyzést, amiben nevetés buj­kál, végül kitör. Adhatok-e mást, mint igazat a beszélőnek? Színigaz, hogy »jól adják«, de legjobban még­is a Kénytelen házasság Sga- nerelle-je, Szentessy Zoltán és Molnár Edit Doriméne-je sike­rült olyanra, amilyennek e két figurát Moliére borsozta-pap- rikázta féktelen szatirizáió kedvében. Miért tartózkodó mégis a taps? Nem, nem a komédia előadásának szól ez a tartóz­kodás, inkább a ma már po­rosként ható Gabányi-fordí- tásnak! Mennyivel közvetlenebb a kapcsolat színpad és nézőtér között, amikor már a Botcsi­nálta doktor jelenetei követik egymást. A címszereplő Sga- nerelle, Bérezi Pál nülyein őszinte derűt szabadít fel, míg­nem rászedi a vagyonos vőhöz ragaszkodó apát, s az végül csak beleegyezik, hogy leánya ahhoz menjen feleségül, akit szeret... A kegyetlenül csipkelődő Moliére itt, a Botcsinálta dok­tor előadásában talál leginkább megértésre. Ez az egyöntetűbb, a tolmácsolásban frissebb pro­dukció. Annyira az, hogy el­feledtük, hogy hűtőszekrény­hez hasonló a színházterem, így aztán forró vastapssal zá­rul előadás végén a függöny. Az előtér forgatagában Kati nénit keresem. Nem bánta-e meg a fáradságot, tetszett-e életének első színházi előadá­sa? Nem, dehogy bánta meg, és még most is nevet, ha arra gondol, hogy mit vitt véghez az a kópé favágó orvosként. — Máskor is eljövök, ha le­het — mondja elmenőben, mert kint már brummog az autóbusz motorja, sietnek a zi- csiek. Én pedig elismerésként ezt az ígéretet nyújtom át az Er­dész Színpad művészeinek: -►Máskor is eljövök, ha lehet!« Színház annál egyszerűbb és szebb diadalt aligha arathat, mint amikor új meg új néző­ket szerez a régi hűségesek mellé! László Ibolya című jelenetében, mégpedig nagy sikerrel. S amikor igent vagy nemet kellett mondani, a többség a darab bemutatására szavazott. Minden ment simán, csak akkor támadt felzúdulás, ami­kor Baginé bejelentette, hogy általános iskolai tanulók is szerepeinek majd a darabban. — Hát szükségünk van ne­künk gyerekekre? — kiabálták a fiúk. Baginé megmagyarázta, hogy egy mostani nyolcadikos a régi negyedikes gimnazistának fe­lel meg életkorban. Hát kinek adják a diákszerepeket, ha nem iskolásoknak? S ha nem vették is szívesen, de végül megértették: együttműködés nélkül nincs bemutató. Nyilas Misi szerepet Czippán László VII. osztályos tanulóra bízta Baginé. Szerény, jeles tanuló Laci, hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, paint Misi. Az első próbára elcsitult minden vihar, s elkezdődött a kitartó munka. A »Légy jó mindhalálig« csatát nyert. Lajos Gésa

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom