Somogyi Néplap, 1961. február (18. évfolyam, 27-50. szám)
1961-02-05 / 31. szám
Vasárnap, 1961. február 5. s SOMOGYI NÉPLAP Somogyi Károly: Késő őszi napsugár A lánya tegnap összeve- szett vele, amikor- bejelentette neki a nősülését, még kiabált is, pedig egyébként csendes természetű volt, ma pedig halkabbra fogva a szót, nyugalmat erőltetve próbálta lebeszélni szándékáról. — Mondja, apám, nincs meg magának mindene, amire csak egyáltalán szüksége lehet? Szép nyugdija, külön kis szobája, gondját viselem, azt hiszem, erre nem lehet panasza, sosem szólunk, mikor jön haza, azért sem, ha nem ad a nyugdíjából a háztartásra, pedig ilyen is előfordult, tudom, elkártyázta, de nem törődöm vele, azt csinál, amit akar. Nem érdeskel. A magáé. Ez csak raadás, hiszen akkor is kötelességünk lemre eltartani, ha egy fillére sem volna. Legfeljebb kártyára nem jutna annyi. De most arra is telik, jóval több, mint fiatalabb korában, amikor még csak filléres alapon játszott. Hát akkor, nrondja meg, mi a baja velünk? Miért akar megszégyeníteni bennünket azzal, hogy öregségére nősülni szándékozik? Egy idegen asszonyra bízni magát... Azt hiszi, majd ápolja, ha arra szorul? Csak a nyugdíjára fáj a foga. Kis szünetet tart, aztán el- érzékenyülve folytatja: — Ha szegény anya ezt tudná... Az apa ajka megremeg. Szólni akar, valami olyasmit, hogy hagyj uk szegény anyát, neki már mindegy, elég fájdalmat okozott a halála, úgy érezte, elviselhetetlen a csapás — de aztán csak legyintett. Leemelte a fogasról a kalapját, és szó nélkül kiment. ! ama Sándor ktsz-aszta- los három éve vonult nyugalomba. Hatvankét éves volt akkor. Bírta volna még ugyan a munkát — szálas, szilcár ember volt, egyenes tar- tású, az a fajta, amely nehezen fogadja el az öregséget —, de a gyerekei ragaszkodtak a nyugdíjazásához. Nincs rászorulva a munkára, becsületes nyugdíjat kap, megél belőle, és B£ még őket szólnák meg az emberek, miért hagyják gürcölni az öreget. Így aztán ott élt az idősebb lányával, aki könyvelő volt a szövetkezetnél, férje meg agronómus az állami gazdaságban, és azért régi műhelyében — magániparos korából maradt meg —, hátul az udvarban dolgozgatott is a szövetkezetnek. Nem annyira a pénzért, de nem tudta elviselni a tétlenséget. A házát még akkor kibővítették a gyerekek, amikor hozzájuk költöztek. Így mindkét család megfért benne. Két szoba jutott nekik is — ehhez ragaszkodott a felesége —, de amikor egyedül maradt, csak a kisebbiket tartotta meg. A másikat átadta a fiataloknak. Neki már egy is elég. A konyhát meg egyelőre lomtárnak használták, mivel ő nem vezetett külön háztartást. Így élt három év óta. Nappal dolgozgatott egy kicsit, inkább délelőtt, bevásárolt a családnak, estefelé meg általában a vendéglőben lehetett megtalálni a kártyázok között, a belső teremben. Fiatal kora óta szenvedélye volt az ulti. De csak filléres alapon játszotta, felesége mindig számon tartotta pénzkészletét asszonyt furfangjával. Ez aztán szolid játékra nevelte. Mióta azonban senki sem kéri számon, menynyit és mire költ, szokása ellenére merészebben játszik, és volt, amikor egy hónapban elvesztett hatszáz forintot. De ez csak egyszer történt meg, később megint visszafogta magát, óvatosabb lett. Előfordult, hogy nyert, de az így szerzett összeget — elve volt — azonnal elköltötte. Legtöbbször az unokájának vett valamit, a lároméves Lackónak. Képes- *könyvet, egy-egy diafilmet a vetítőjébe, utoljára meg lendkereke» autóval örvendeztette meg. Egyhangúan teltek a hónapok. Lassan hozzászokott új helyzetéhez, ahhoz, hogy nem kell alkalmazkodnia senkihez, ha egy pohárral többet iszik, nem zsörtölődnek vele, jól fűtött szoba várja, ruhája, étele biztosítva van. És mégis érezte az űrt körülötte. Pedig sokszor elképzelte, hogyan fog élni felesége halála után — tudta, érezte, hogy ő megy el előbb, hisz beteges is volt, csoda, hogy idáig is húzta, neki meg soha nem akadt komolyabb dolga orvossal — készít- gette magát a nagy csapásra. Számított a gyerekeire. Kitaníttatta mindkettőt, úgy érezte, szeretik is. öreg korára majd csali meghúzza magát valamelyiknél. Nem is csalódott. Tisztelték, rossz szó nem esett köztük. Mégis, hiányzott valami. A társ. A barát. Akinek este elmondhatja, kivel mit beszélt, 6zót válthat a napi eseményekről, dicsekedhet, mit dolgozott, elpanaszolhatja, ha fáj a dereka, megtárgyalhatja az ingvásárlást, tervezhet a pénz beosztásáról. Akivel együtt él. Csak este ne lenne, amikor le kell feküdni. Ilyenkor a Lackó alszik már, a fiatalok meg a saját dolgukkal vannak elfoglalva, az ő mozgalmas, rohanó külön világukról beszélnek. Ha arra is ráérnek, így csali ül egy darabig vacsora után a konyhában, aztán csendben a szobájába megy. Az utóbbi időben — éppen ezek miatt — egyre jobban kimaradt. Elbeszélgetett nyugdíjas társaival, türelmesen végighallgatta panaszaikat, amelyek rendszerint gyermekeikről szóltak, a mostoha bánásmódról, és ilyenkor jóleső öröm töltötte el, hogy neki van a legjobb dolga, ő nevelte leghelyesebben a gyermekeit. E* gy este azonban hazakísérte az öreg Pankász, a nyugdíjas vasutas. Tizenegy óra lehetett, langyos őszi este, semmiségekről beszélgettek meg-megállva, ráérősen ballagva. A kapuban végre kibökte az öreg. — Te, Sándor. Jó néked így élni? — S'ene tudja. Még nem gondolkoztam rajt, hogy másképp is lehetne — üti el a kérdést, JZméL A CSIKY GERGELY SZÍNHÁZ KÖZÖNSÉGÉHEZ F annak korok, amik géniuszokkal ragyogják be a művészet egét. Ilyenek minden nemzet életében akadnak. A késő nemzedék büszkén gondol vissza és féltékenyen őrzi őket, vigyáz rájuk. Ünnep számó,ra, mikor ismét találkozik velük. De ezeket a zseniket az egész művelt világ tiszteli, rajong értük, és a művészet ragyogó ékköveiként tartja számon. A régiek: a görögök, az angolok, a franciák, az oroszok, magyarok tanítómestereikként követték e nagy költőket, zeneszerzőket, festőket. Gorkij, Beethoven, Shakespeare, Petőfi, Ady világító fáklyaként mutatják az utat a haladni vá,gyó emberiségnek évszázadokon át. Ilyen farosé volt a nagy hármas: Moliére, Corneille, Racine. Tanították, nevelték, irányították hazájuk, majd a nagyvilág közönségét. Mi most Racine tanítását figyeljük, követjük, és tovább akarjuk adni. Ezeket « gyöngyszemeket, kincseket lecsiszoljuk, letöröljük, Tanulj belőle, kaposvári közönség! Alázattal, hittel, az író mondanivalóját híven követő tisztelettel idézzük Phaedra bűnét, Hyppolitos tisztaságát és Theseus fájdalmát. Meg szeretnénk, mutatni, hogy milyen mélyre taszít minket, embereket a vak szenvedély, a bűnös szerelem. Racine erkölcsösségre nevel, lerántja a leplet a bűnről, és napnál világosabban kijelöli az utat, amelyen a becsületnek járnia kell. Csak a tiszta szerelem, csak az igaz, becsületes érzés tehet bennünket boldoggá, egész emberré. Rendezőnek, színésznek, díszlet- és ruhatervezőnek kaviár egy ilyen darab. Fellelkesít, tűzbe hoz mindenkit. Racine-lázban égünk, elkeseredünk, kétségbeesünk, hogy nem tudunk felemelkedni a négy drámaköltő óriáshoz. Majd örömmámorban úszunk, ha megcsillan a remény, hogy valami sikerült, sikerült lelket lehelni a holt betűből álló könyva'.akba, és ki tudtuk hámozni az igazságot, a költő igazságát, és talán mint közvetítők tovább tudjuk adni. Szeretnénk hinni, hogy energiánk, szenvedésünk, kínlódásunk, szorgalmunk meghozza gyümölcsét. El tudjuk juttatni agyunk, szívünk, idegszálunk, hangunk, könnyünk, nevetésünk és fájdalmunk közvetítésével Racine mondanivalóját. Reméljük, viegérte- nek bennünket, és a lkaposvári közönség, amely igen jól vizsgázott színházszeretetből és színházi műveltségből, mint jó felvevőkészülék rezonál a színpadról elhangzottakra. Színpadunk egyszerű, világos, tiszta. Modern eszközökkel idézi a múltat, a régi hellén színház levegőjét. Ruháink is korhűek, de a mai szemnek is tetszetősek. W e g e- nast Róbert a díszletben, W eing rube r E v a a ruhákban igyekezett a mai ember szemével nézni és visszaidézni a legendás görög mondák mitikus világát. Es amennyire ők modernet igyekeznek adni, úgy a színészek is a mai élet, a mai kor agyával, szívével idézik a múltat. Szeretnének Racine szócsövei lenni: »Emberek, legyetek becsületesek, igazak.-» Tiszta, szent hittel készülnek! Veszeley Manyi lángoló, szerelmes asszony a bűn maga, aki elég, megsemmisül átkos szerelmében. Romba dönti a boldog családot, magával rántja Hyppolitost, a tiszta becsület megtestesítőjét, akit F ül ö p Mihály kelt életre. Nem tud boldog lenni Aridéval igaz szerelemben. Aridét, a nemes, egyszerű szerelmes leányt S zlonka Márta alakítja, The- seust, a becsapott férjet, a félisten királyt H om okay Pál, az önmagát feláldozó dajkát Szende Mária, a bölcs tanító- mestert, az igaz pedagógust, tanítványa barátját Szabó Imre. És végül mindezek mögött szerényen meghúzódik a rendező, aki nem akar más lenni, mint híd az író és az előadóművészek között. Igyekszik segíteni, biztatni, bátorítani. Hisz abban, hogy ez a dráma eljut a közönséghez, a közönség szívéhez. Szeretné, ha minél többen figyelnének a világirodalom egyik legnagyobbjának szavaira. Meghallgatnák, megértenék, és tanulnának belőle. Ha csak eg-y családban helyreáll a béke, ha csak egy lélek tisztul meg, ha csak egy megtévedt keresi az igaz utat, akkor a rendező boldog, mert sikerült valami, ami a színház nagy titka, sikerült a catharsis, a jobb emberré nevelés, ami minden időben a színház igazi hivatása. Kamarás Gyula, a Csiky Gergely Színház rendezője. Molnár József: Szentesi halásztanya m * majd tréfásan hozzáteszi: — Húsz évvel ezelőtt jobban éreztem magam, ennyit hazugság nélkül állíthatok. — Te tudod. Csak azért mondom, van nekem egy só- górnőm Madarason, már többször akartam szólni, lassan öt éve, hogy megözvegyült szegény. Nem akarom én erőltetni, nehogy engem okozz, ha valami nem egyezik majd, csak úgy megemlítem. Mindig sajnállak, hogy nincs asszony melletted. Tudom, a gyerekek... Igen, mindened megvan, jók is hozzád, szeretnek, de hát mégsem tartozol te már olyan szorosan hozzájuk. Jó, jó, nem úgy gondoltam, csak te már az ő fiatal világukban olyan fölöslegforma vagy. Aznap éjjel nehezen virradt meg. Álmatlanul forgolódott, gyötrődve töprengett sorsán, hátralevő életén. Mit szólnak a gyerekek? Befogadják-e a családba az új asszonyt? Egy hónap múlva Barna Sándor bejelentette a lányának: takarítsák ki a konyhát, nősül. A családi békességnek vége szakadt, egymást érték a perlekedések. De a lánya nem hagyta annyiban a dolgot. Hazahívta a kisebbik gyereket is, a húgát, segítsen lebeszélni az öreget, az ő szava kevésnek bizonyul. Nem elég egy öreg a háznál? Mert az asszony is rájuk marad, ha mostohájuk is. Mégiscsak az apjuk felesége lesz. Azt se tudják, miféle származék! De ketten is csak annyit értek el, hogy alaposan összeszólalkoztak, a lányok sírtak, az agronómus vő Idegesen járkált a konyhában. Az öreg végül is rájuk csapta az ajtót. Azóta csak a legszükségesebbeket beszélik, a nősülésről egyáltalán nem esik szó köztük. Az esküvő előtti napokban egyedül áll neki régi konyhájuk kirámolásának. A bútor nincs meg — eladták tavaly: id gondolta, hogy szükség lehet rá —, csak egy rozoga lábú, öregre barn ült asztal terpeszkedik a sarokban. A tek- nőt, az ócska kádat a faházba vitte, a krumplit egyelőre a kamrába rakta át, a hordó savanyú káposztát otthagyta a sarokban. De nem, így nem lesz jó, ebbe nem egyezik bele a felesége. Át kellene vinni ezt is a kamrába. Egyedül azonban nem bírja. Szinte gyerekes izgalommal rendezget,, meszet olt, fehérre festi a falakat, még: a kopott követ is felmossa. Hajnal óta talpon van, alig érez fáradtságot. Izmait jóleső bizsergés járja át, olyafs- mi. mint fiatal korában, amikor a napi munka után hideg vízzel lemosta a testét, tiszta inget húzott, és találkára indult. Másnap elutazott az új asz- szonyért. Eddig csak töprengett, a legutóbbi napokban már azt sem tette, tervezett, elhatározta, hogy többet fog dolgozni: az a legjobb gyógyszer az öregedés ellen. A vonatban azonban egyre erősödő szorongás fogta el. Mit szólnak majd az ismerősök? A barátai? A kártyapartnerek? Hogyan fogadják az új feleségét? Nem válik-e nevetségessé a szemükben? Legalább az első bemutattatásokom lenne már túl!.., lVf adarason anyakönyvez- ték elhatározásukat, s még délelőtt teherautóra rakták a legszükségesebbeket — elsősorban a konyhabútort, varrógépet, edényeket, ruhaneműt —, és a késő délutáni órákban érkeztek meg otthonukba. Az asszony megállt a "konyha közepén, körülnézett, majd a szobába ment. Férje mögötte lépkedett. Lopva nézte az enyhén ráncosodó, de finom bőrű arcot, a telt, de nem túlságosan kövér alakot, az öt- venhét év ellenére is alig őszülő hajat. Tetszett neki az új felesége. Nem, nem szerelem ez, valami más, leesillapodot- tabb érzés, a becsülés, tisztelet, féltés, az óvó szeretet ötvözete. — Ez lesz a mi kis otthonunk, Margitka. Érdekes, az első feleségét soha nem becézte, fiatal korában sem. Összekerülésük után nem sokkal már édesanyának hívta. — Elég lesz kettőnknek — fordul vissza az asszony. ■— Csak egy kicsit, átrendezzük. Jó? Fogjunk hozzá, hogy az új darabokat is mindjárt eszerint helyezzük el. Kevés nagyszerűbb érzés van, mint a fészekrakás öröme. A két idős ember is olyan fiatalos, szinte gyermeki ter- vezgetéssel rakosgatja a kopottas holmikat, rendezgeti a bútorokat, hogy szinte megfeledkeznek korukról, a férfi előtt olyart távolinak tűnik a vitatkozás a lányával, alig villan az agyába, a külvilág megszűnik körülöttük, csak ketten vannak, egyik a másikért, két idős ember, alá együtt kívánja élvezni a késő őszi napsugarakat. Uél nyolc lehetett, ami- 1 kor kopogtak áz ajtón. Az asszony a konyhában foglalatoskodott, az edényeket rakta el, férje a szobában rendezkedett. Az asszony lép az ajtóhoz. Keskeny résre nyitja, kiszól: — Ki az? — Jó barát. Barna Sándort és feleségét keressük. A kitárult ajtón négyen sorakoznak be. Az asszony Izgatott, be sem mutatkozik, férjének kiabál: — Sándor! Gyesre csak ki gyorsan! Aztán a vendegekhez fordul men tegetőzve: — Jaj, olyan felfordulásban vagyunk, még nem tudtunk elrakodni rendesen. Talán ide a konyhába tessék, itt már le lehet ülni. Az öreg asztalos megjelenik az ajtóban. — Kedves Sándor bátyánk! — kezdi az ugyancsak nyugdíjazás előtt álló ktsz-kovács öblös hangján, de aztán a többiek hahotájától kísérve röviden befejezi: — Ej, mit papoljak! Úgyis tudod, mit kell ilyenkor mondani! Két kezét nyújtja hajdani szaktársa felé. Szótlanul megölelik egymást. Sándor bácsi a többieket is megropogtatja. Vidámságot színlel, de hangja fátyolos, szeme fénylik. Sűrűket pislog. Egy szobor kerül elő valamelyik zsebből: kis kerámiafigurák, lány és pásztorfiú egy talapzaton. — Gyerekek, ezt nem gondoltam — hajtogatja a házigazda. — Csak legalább valami innivaló lenne itthon. No, mindjárt átugrom ide a szomszédba, maradjatok csak. Nem engedik, mert az utolsó — fiatal asztalos, volt tanítványa — háta mögött de- mizsont szorongat. Most előre lendíti, az asztalra állítja. Az f öreg maszek asztalos — régi cimborája, világéletében nagy huncut volt — zsebéből füze- fecskét húz elő: címlapjáról pufók kisgyerek tekint rá ártatlan szemmel, mellette felirat virít: »Legyen? Ne legyen?« Könnyezve nevetnek, vastag kacagással, gyöngyözik a piros bor, és a bütykös ujjak által átfont poharaik vidáman koccannak össze. Ténagy Sándor: délőutak, MELLÉKUTCÁK Dűlő utak, mellékutcá k , nem is gondoltam, hogy így összenőttük, hogy távolságot és különbséget legyőzve bennem összeértek; jobbra, ím, eljutok a kukoricásba, balra indulásom gyárudvarra vezet; valahol a végletek is összeérnek. A két világból egyet tervezek. Bőröndömön a mindig-kültözés nyomait hordom, már tudom, örökkön-örökké, híreket cserélek, jóreményt, közös gondokat, s a pillanatok összeállnak örömmé. Valahol a faluszéleij. mamókák búcsúztatnak egy kis kamaszt: vigyázz magadra, nagyra nőjél, osztán ne halljunk ám rád panaszt. Valahol a gyárnegyedben kormos kezek szorongatják az érkezőt: mi ®jság, vártunk - és bekapcsolják a szeretetet, az örök áramtermelőt. Hej, dülőutak, mellékutcák, egy pontból indult két irány, miattatok és értetek lettem csavargó, kóbor cigány, miattatok és értetek indulok naponta jobbra-balra, s ha kérdezik: hová megyek, hazát mondok szántásra, gyárudvarra. S egyszer majd rozsdás kabátom belsőzsebéből két szívet veszek elő, s biccentek hozzá, nesztek, emberek! Az egyik szív: kulacs, kaszások szomját békítő, őriz hűs-meleg igazságokat, szépségeket, a másik szívet szereljétek a műhelyek fölé, oda, s figyeljétek: szívem örömöt jelző gyárduda.
