Somogyi Néplap, 1960. december (17. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-04 / 286. szám

SOMOGYI NfiPLAP 6 Vasárnap, 1960. december 4% ÖKRÖS LÁSZLÖ: c/t míménznaa kiflii A művésznő egy szendvicset rágcsált, és szórakozottan hal- gatta a felszólalásokat, ame­lyeket mintha egy kaptafára húztak volna: mindenki az üzem és a színház kapcsolatá­nak fontosságáról beszélt. A művésznőt ez nem érdekelte. Szóltak neki, hogy jöjjön ki a brigáddal, hát kijött, ne mond­ják, hogy semmiben sem akar részt venni. Pedig fáradt volt, egész nap rohant. Délelőtt pró­ba, utána fodrász, kozmetika, most meg ez a látogatás a gyárban, értekezlet vagy mi­csoda. Mindenki csak beszélt. A művésznő nem tudta, hogyan lesznek ebből jobb kapcsola­tok. Amikor behozták a szend­vicseket, hirtelen rájött, hogy nemcsak fáradt, éhes is. Enni kezdett, de csak óvatosan, ne­hogy azt higgyék, jóllakni jött a gyárba. Aztán felpillantott, és észre­vette, hogy valaki figyeli. Az egyik oszlopnál egy húsz év körüli fiú állt. Sovány volt, magas, jó alakú. Keresztcsikos nyakkendőt hordott, mint mindenki. Nem tolakodva né­zett: egy kicsit meghatódva, de határozott konoksággal. A mű­vésznőnek tetszett a fiú, és ma­gában dühöngött, hogy az is­ten verje meg, nem nézheti meg magának alaposan, pedig szeretné, de hát valaki még észreveszi, és fene tudja, mit gondol. Elfordította a fejét, rágcsálta a szendvicset kicsi és szabályos fogaival, s újra a felszólalásokra figyelt, ame­lyek még mindig tartottak, és úgy látszott, soha nem is fog­nak véget érni. De azért egy kicsit elmosolyodott, hítdd lás­sa a fiú, hogy észrevette. Amíg éppolyan szórakozot­tan, mint eddig, tovább fi­gyelte a beszédeket, eszébe jutott, hogy ez az elegáns üze­mi fiú fogadta őket a villa­mosmegállónál. Azt mondta, ő a kultúrfelelős vagy micsoda. Valami ilyesmit mondott. Jó régen történt, amit most elmondok, amikor még félezer csikó volt János bátya ostorán! Hogy kicsoda János bátya? Hát Csikós Poikróc János, akivel a vizes rét kellős közepén talál­koztam, s aminek igencsak ki­telt a ménes mellett az ideje! Ősi sor ez: a csikósamber maga s a jószág dolgán kívül egy gazszálat se vet keresztbe a pusztában. Mindaddig, amíg el nem érkezik a re-nyheféle álla­pot: az öregség. Ekkor a csikós szegre akasztja a karikást, oda­hagyja élete jobbik felét, a mé­nest, s kaszát fog. A kaszával a diós réteket keresi fel, ahol is sarjút vág, rendet forgat, szé­nát gyűjt, petrencét rak, kaszát bátya. Nos, hogy szavam ne felejt­sem, Gál Lajos öreg bojtárral e rétben térítgették a szilaj jó­szágot a Juhosháti erdőnek. Ha nekieredt a szilaj csikó, csak utánuk kurjantott az öreg Gál: — A tokaji hegynél majd megálltok! Virultak szép csendesként te­llát. Ha nem is laktak éppen nyusztházban, mint a török császár, de azért soha nem lát­tak szükséget. E gyöngyélet pedig tartott álló öt esztendeig meg két napig. Pontosan addig, amíg Dávid Jenő nem lett az ispán a szomszédos Daraskán. A sem- sei birtokban. A dolog kezdődött azzal, hogy a csikók ezt az elvet val­lották: A tilos gyümölcs éde­sebb! Így aztán a határcsóvát nem nézték, s át-átruccantak a tilalomba tett legelőrészbé, a semsei birtokra. Ebből még nem is lett volna baj, ha az új ispánt nem a kapzsi ösztön vezeti s nem ezt az elvet vall­ja: Mindennap szerezve növe­kedik a jószág! Ezért aztán a tilosban talált csikókat nagy buzgón befogta, s ki nem en­gedte mindaddig, míg a bojtá­rok a »bánatpénzt« meg nem fizették. Csikónként egy fö­lült és Ötven krajcárt! Ahogy erre most utólag visz- szaemlékezett, neki már akkor rokonszenvesnek tűnt. A mű­vésznő máskor is volt már üzemben. A legtöbb helyen a kultúrfelelősök elviselhetetlen harsánysággai intézkedtek, kia­báltak, hangoskodva igazgatták a művészeket. Ellenszenvesek voltak. Ez a fiú azonban csen­des volt, szerény, amellett ha­tározott. A művésznőnek tet­szett. Miután mindezt végiggon­dolta, ismét felpillantott. A fiú még ott állt az oszlopnál, és változatlanul öt nézte. A művésznő örült ennek. — A sza­már — gondolta. — Még va­laki észreveszi. De azért föl­emelte a fejét és rámosoly- gott. A felszólalások nemsokára befejeződtek. A művésznő a gondolataival volt most elfog­lalva: csak a tapsokra figyelt fel. Aztán Gurigás jött oda hozzá, a szervező. — Katám, kérlek, a gyáriak azt akarják, hogy egy kis mű­sort adjunk. Ragaszkodnak hozzá, hogy te is énekelj va­lamit. — Szélhámos ez a Gurigás — gondolta a művésznő. — Délelőtt még azt mondta, nem lesz semmi, nem kell készülni, nem szerepelnek, pedig ő már nyilván akkor is tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy sze­replés nélkül nem ússzék meg ezt a látogatást. A művésznő rögtön kibúvót keresett. — Drágám — mondta —, na­gyon szívesen. De ebben az ócska kosztümben nem állha­tok a közönség elé. Gurigás ismerte a művész­nőt: nem vitatkozott. Pedig azt is tudta, hogy a kosztüm tel­jesen új. Két hete készült, és a művésznő most viselte har­madszor. Elment. Két perc múlva azonban már vissza is jött. — A gyár kocsiján hazavisz­nek átöltözni. Kezdésre vissza­érhetsz. A művésznő sóhajtott. — Nagy piszok vagy. Gurigás cinikusan mosoly­gott. — Művésznő, szervezni tud­ni kell! Gurigás háta mögül hirtelen előbukkant az elegáns üzemi fiú. — Én logom hazavinni — mondta, és egy kicsit moso­lyogva meghajolt. Lenn a gyár udvarán a kocsi előtt — kopot­tas zöld Moszkvics volt — megálltak egy pillanatra. — Hova üljek? — A sofőr mellé, művésznő, természetesen — mondta a fiú könnyedén, és kinyitotta a ko­csi ajtaját. A művésznő nevet­ve ült be az első ülésre. — Maga sofőr? — Nem, dehogy. Mérnök va­gyok. Csak rábeszéltem a so­főrt, hogy erre az útra kölcsö­nözze nekem a kocsit. Szabály­talan, de hát reméljük, nem lesz semmi baj. — Á — a művésznő hosszan elnyújtotta ezt a csodálkozó á hangot. Nem tudta, mit feleljen. — Parancsoljon. A fiú cigarettával kínálta, rágyújtottak. Aztán a kocsi elindult. A fiú gyorsan és biz­tosan vezetett, de még alig mentek, amikor gyorsan lefé­kezve a Moszkvics hirtelen megállt. — Valami baj van? — Nem, dehogy. Meghívha­tom, művésznő, egy hubertus- ra? A művésznő körülnézett: egy presszó előtt álltak. — Sietnünk kell — mondta. — És maga most nem is ihat. A fiú türelmetlenül legyin­tett. — Jöjjön. Tíz éve várok er­re. Tíz éve szerelmes va­gyok magába. — Éppen azért nem lehet — mondta a művésznő, és alig tu­dott felállni, amikor ki akart lépni a kocsiból. "“’■**''**1 III i Szikra János: N AGY B ERÉNY I TÁJ £ Nem szokott inni: a féldeci majdnem megártott neki. Az egész testét átjárta és elgyön­gítette, ott bizsergett a végtag­jaiban, a combjaiban és a kar­jaiban. De nem lett tőle jó­kedvű. Mintha valami ránehe­zedett volna. A fiú is szótlanul, komoran vezetett tovább. — Kisfiú — mondta a mű­vésznő —, ne legyen ilyen rosszkedvű. — Nem vagyok. Örülök en­nek az útnak. — Nem látszik. A fiú elmosolyodott. — De csak azért, mert na­gyon szerelmes vagyok. Néhány perc múlva nagyot döccenve megálltak a ház előtt. — Köszönöm, kisfiú, hogy el­hozott — mondta a művésznő. — Én is felmegyek — vála­szolt a fiú. — Segítek átöltöz­ni. Ha megengedi. A művésznő megint nagyon gyengének érezte magát Moz­dulni sem tudott. Soha életé­ben nem volt dolga húsz év körüli fiúkkal. Amikor ő még húszéves volt, negyvenéves férfiak lebzseltek körülötte. Később már nem törődött a férfiakkal, nem érdekelték Egy nap is a vihar förgetege a fele ménest Dávid ispán úr kezére játszotta. Csikós Pokróc Jánosnak egy esztendei bére forgott kockán, azaz hogy az eladó lányának ígért egy fias tehén a borjával, mert annyit ért abban az időben az a te­temes pénzösszeg. A bojtár nem hagyta szó nélkül: volt. Hallgatott a csend, mint a nyelvetörött kolomp. A sok csikó ott játszadozott a me­zőben, a virgoncabbra elszé- ledt, a lustábbak egykedvűen füvelgettek. Miért, miért se, János bátya e szép estben a papégyházi erdőnek verte a lo­vakat. A semsei birtok tőszóm szádjába. A csikók mintha tudták vol­KOMJÁTHY ISTVÁN: Csikósrégula — Van lelke, kelmédnek, is- pány uram? — No, még neked áll fel­jebb? — Hogy álljak a lányom elé? — Hát, meztéláb! — neveti el magát az ispán. — Ahogy elém ideálltál! Az öreg bojtárnak szikra viliódzik a szemében, de csak annyit mond: — Tréfás ember kelméd, is­pán uram, látom, jó kedve van, — Csak, ha veled van dol­gom, János, akkor van nevet­hetnékem. — No, csak a szaván ne fog­jam. — Ezt meg hogy értsem? — Ismeri ispány uram a csi- kósrégulát? — Még nem hallottam. — No, annyit mondok csak, hamar megismeri. Azzal rácsapta az ajtót, s felkapott a szürkére. Elvágta­tott a papegyházi erdőnek. Hetekig semmi nem történt, csupán annyi, hogy töprengett, spekulálgatott. Mit tegyen, mit is csináljon hát? Hogy fi­zessen meg? Majd elérkezett Péter-Pál napja, annak is az estéje. Szép holdvilágos éjszaka na, mi a dolguk, nem ellenkez­tek, hanem bebújtak egykettő a tilos legelőrészbe. Szép csendben lépegettek, mint aki tudja: rosszban jár. Nem sok ideig álltak ott, a virágokat ép­pen csak megszagolhatták, amikor nagy dérrel-durral az ispán ott termett. Talán várt rájuk, vagy a véletlen játszott közre a dologban? Annyi bi­zonyos, hogy a derék atyafi nagy igyekezettel fogott hoz­zá, s megkezdte a karám ma­gé hajtani a csikókat. Még ne­vetett is a bajsza alatt, hiszen e percben legalább kétszáz szi­laj csikót érzett az ostorán. Éppen fordította be őket a nagykapun, amikor hirtelen lódobogást hallott az erdő irá­nyából. Megfordult, hogy szem­ügyre vegye, szólni is akart valamit, de a szó torkán akadt ezúttal. Ugyanis ekkor már ott állt előtte a csikós, aki fer­geteges vágtában rohant elő a papegyházi erdőből, félelme­tes harag villáma cikázott a szemében, s ahogy megsuhog­tatta az ostorát, legalább egy szekérderék menykö suhogott a karikásában! Lökték, taszították egymást darabig. Ágaskodtak, nyihog- tak a paripák, csattogtak, püf- fentek a karikások. Hogy med­dig viaskodtak, meddig se, azt meg nem mondom, annyi bi­zonyos csak, hogy végtére a közeli Francia kúthoz hátrál­tak. Ott is csak annyi ideig állottak meg, míg a csikós a nyeregből Dávid Jenőt leránt­va a pányvakötélen le nem eresztette a félelmetes csorda- kútba. — Tudja-e már, ispány uram, hogy mi a csikósrégula? — kiáltott a fejjel lefelé csün­gő ember után. Alig hallhatóan érkezett a válasz. — Tudom, édes fiam, hogy­ne tudnám! — Halljam, akkor micsoda? — Húzzál fel elébb a kútból, s megmondom. — Előbb hadd halljam! Az ispán nyöszörögve vála­szolta. — Hát először is: A fösvény magának se jó, hogy volna jó másnak? — Látom, ezt tudja. És az­tán? — Akár lopja az ember, akár a zsákot tartsa, egy a tol­va jság! — Ezt is eltalálta. Tovább akkor! — Ami neked nincs, mástól se irigyeld! Azért azt a százöt­ven forintot, amit tőled igaz- talanul elvettem, visszaszol­gálom. — Mikor lészen az, ispány uram? — Ott a pénz az erszényben, < a nyeregkápában. A csikós nem firtatta tovább I a csikósregulát! A nyeregká-* pából előkerült az erszény, s I miután onnan előbújt a száz-1 ötven forint, az ispán is meg- 1 szabadult. Ütravalóul any- * nyit mondott neki a csikós: — Ha ezt elfelejtené, más- ] kor is szolgálattyára leszek! Csak keresse Jánost Papegy-! házán, Daraska meg Nagy-, kecskés határbarázdájában. Hogy kereste-é, nem-é, ar- j ról az írás nem szól, annyi ( azonban igaz, hogy a csikósré­gula közszájon forog arrafelé < a vizes rétben, a valahai sem- ( sei birtok tőszomszédjában! ( igazán, még a férje sem. túl­ságosan komolyan vette a mesterségét, minden idejét és erejét elvette tőle a színpad, s ő önként és szívesen adta magát, a testét, a lelkét, na­gyon is szívesen, sohasem gon­dolt rá, hogy ellenkezhetne és tiltakozhatna is. Hiába: min­dig volt benne egy nagy adag naivitás. Aztán elszálltak az évek, s most itt van, két évti­zeddel később, negyvenévesen, anélkül, hogy igazán szerelmes lett volna, olyan odaadással és szenvedéllyel, úgy elfeledkezve a világról, az emberekről, a mesterségéről, ahogyan csak egy asszony tud szerelmes len­ni. Ránézett a fiúra, és eszébe jutott Maugham egyik regé­nye, amelyben egy hozzá ha­sonló korú színésznő hirtelen és váratlanul odaadja magát egy húsz év körüli fiatal fiú­nak. Vele sohasem történt ilyesmi. Erre gondolt, és azt mondta: — Jöjjön. Szótlanul mentek föl a ia­kasba. Odabenn a művésznő azonnal a szekrényhez lépett. — Forduljon el. A fiú engedelmesen fordí­tott hátat. A művésznő kinyi­totta a szekrény ajtaját, s an­nak védelmében vetkőzött, mintha egy spanyolfal mögött lett volna; ruhadarabjait a szek­rény ajtajára dobálta. A fiú (►közben folyton beszélt A mű­vésznő meghatódva hallgatta. — Először a hajába szeret­tem bele. A világon senkinek sincs ilyen szép, hosszú, szó­iké haja. A művésznő elmosolyodott. Lám, igaza lett. Tudta ő min­dig, hogy a férfiak a hosszú ^hajat szeretik, örült, hogy nem vágatta le a haját. Pedig ezek a modem sapka-frizurák őt is számtalanszor megkísér­tették. A fiú tovább beszélt. Egy színdarabban látta először, tíz éve, egy diákelőadáson, azon­nal halálosan beleszeretett, Jazóta minden darabban látta, ^minden filmjét megnézte, több- Jször is, a fényképeiből egész (•gyűjteménye van, róla álmo- *dott és álmodik. Most, hogy a művésznővel együtt lehet, a igyönyörűségtől szinte nem is (lél. A művésznő közben levet­kőzött. Teljesen meztelenül (•állt a szekrényajtó mögött tű- (Isarkú cipőiben, s néhány pilla­natig mozdulatlanul várt. De (la fiú csak beszélt; szép szava­kat mondott, túlságosan is (•szép, hódító szavakat. A mű- (•vésznő sóhajtott, csakugyan (•kisfiú ez még, gondolta, és ki­ll akasztotta a szekrényből a leg- fszebb estélyi ruháját. — Jöjjön segíteni — mond­ta, amikor belebújt. — Húzza fel a zippzárat. A fiú ott állt a háta mögött, egészen szorosan mellette. A művésznő azt hitte, rögtön a karjaiba zuhan. Várta, hogy a fiú megcsókolja a nyakát, és erős, hosszú ujjaival beletúr­jon a hajába. — Katalin, drágám, szerel­mem — ezt szerette volna hal­lani. A fiú azonban ezt mondta: — Szívesebben segítettem volna a vetkőzésnél. Ahhoz jobban értek. Mintha jeges vizet öntöttek volna a művésznőre. A mon­datot ismerte. Nemrég hallot­ta egy rossz filmben. A fiú is nyilván onnan vette. Beta­nult szöveget mondott tehát. Aztán rögtön felismerte a töb­bi mondatot is: kotyvalék volt, rossz filmekből, rossz darabok­ból és még rosszabb könyvek­ből szedte össze a fiú. Nem volt bennük egy őszinte szó sem. A művésznő hátrafordult* és hangosan nevetett. — Mondja, miért hazudik nekem? A fiú elvörösödött — Azt hitte, olyan ostoba vagyok, hogy nem fogom ész­revenni a maga szánalmas ha- zudozásait? A művésznő igazán művész volt: a nevetése, a hangja dia­dalmasan csengett. Még azt a reszkető és remegő vágyako­zást sem lehetett észrevenni benne, ami abban a pillanat­ban egész belsejét eltöltötte: hátha tévedett, az előre beta­nult és máshonnan vett szö­veg ellenére az érzés még le­het valódi és őszinte. Várta, hogy a fiú tagadjon, és a lá­bai elé ömöljék. Az azonban idétlenül dado­gott. — Kérem ... művésznő ... — Beszéljen értelmesen! Mit képzel? Mit akart? A fiú kétségbeesetten szét­tárta a karját — Hát ha úgyis észrevette... A művésznő egy pillanatra megkapaszkodott a szekrényaj­tóban. — Mit akart? Mondja! — Hogy majd egyszer... A mai napot bevezetőnek szán­tam ... A művésznő nevetett — Bevezetőnek? Undorító! — A művésznő egész idő alatt játszott velem — mondta később a fiú. Már lenn ültek a kocsiban. — Mondja, nagy marha vol­tam? — Igen — nevetett megint a művésznő, és gyorsan kinézett az ablakon. Két könnycsepp buggyant ki a szeméből, azokat akarta észrevétlenül letörölni. BENCZE JÓZSEF: Messzire sodródtam Messzire sodródtam. Régen csak a dombra, most havasokra estem s hazamennék felhők illatos szénáján heverni, szilvafaágon az őszt puhogatni. Édes tejjel itat kútkáván a ‘favödör, cincog öregapám citerája, mint az esti tücsök, a gát aranyló porában fürdik a lábam. Nyelvem hegyén hordom a forró krumplileves izét, köröttem éggel ponyvázott szekerek, kerekük dajkaéneke ringat aludni. Most egy asszony szedi örök kosarába az éjjel lehullott csillagokat, s míg soványan hajlong, apám horkan: szigorú vádbeszédet mond a csöndből, követel vissza a nagy forgószéltől.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom