Somogyi Néplap, 1960. december (17. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-04 / 286. szám
Vasárnap, 1960. december 4. 5 SOMOGYI NÉPLAP ___________Somogyi Károly: ____________ S ÁROS AZ úr Ahogy felébredt, tovább folytatta álombéli vesződését. Sáros répahalmok, amint nehezen borulnak ki az oldalára döntött szekérből, emelkedő fe- szítőrudak, süppedő, nyálkás szántás, csánkig merülő lovak, zörögve bukdácsoló vetőgépek. Hány óra lehet? Óvatosan, nehogy felébressze a családot, a villanylámpa után kotorász. Felkattintja. A sárgás fény a világtalan éjszaka után bántóan csillan vissza zsebórája számlapjáról: fél három lesz néhány perc múlva. Másik oldalára dobja magát. A vánkos sarkait idegesen gyűri a feje alá, erőlteti az alvást. Igyekszik semmire nem gondolni. Hiába. Üjra hallja a hangot, a reszelés kitörést, látja az arcot, amelyet vörösbe von és szinte félelmetessé torzít az indulat: — Mit dirigálsz? Megját- szod az ispánt? összetorlódtak a kocsik, lassan ment a lerakás, új tárolóhelyet' jelölt ki. Egészen véletlenül elsőként sógorát, Fábián Vendelt irányította oda, de az az enyhe, rövid emelkedőn nem akart felhajtani. Ezért kiabált vele. Igen, emlékszik, még káromkodott is, pedig ritkán szokott egyébként. De nagyszájú ember volt a sógora, híres veszekedőnek ismerték a faluban, gondolta, vele csak így lehet szót váltani. Igaz, most már megmondják neki a társai is a magukét. Tegnapelőtt az öreg Pandúrral az élen alaposan a szemébe vágták: A napad tartott el, sose szerettél dolgozni! Tizenegykor mentél a mezőre, mire már mi elfáradtunk egyszer, de most sem erőlteted meg magad! A közösben azonban nem fogunk ám pátyolgatni! Itt vagy dolgozol, vagy nyakadba akaszthatod a koldustarisznyát. Mire az öreg Máté bácsi, a brigád örökvidám tré- facsinálója csendesen megjegyezte: Még így híres ember is lehetne belőled, mert jelenleg talán az egész országban nincs több koldus, mint ahány miniszter. Nevettek a tréfán, Vendel megszégyenülve tette a dolgát. Kisebbik fia köhögni kezd. Vékony gyerek, hamar megfázik. Makacsul, hosszan rázza a testét, aztán megkönnyebbülten csendesedik el. Az azonban, amit tegnap vágott a fejéhez a sógora az is- pánságról, szíven ütötte. Csaknem egy éve, hogy megalakultak, és megválasztották brigádvezetőnek. Igaz, sokat hallott ez alatt az idő alatt, amiért azelőtt talán kést fogott volna. De most más szemmel nézte, mérlegelte az indulatokat. Tudja, csalódtak benne a módosabb gazdatársai, elsősorban a rokonai, akik elsőként igyekeztek szorongatni a kezét, amikor elfogadta a brigádvezetői beosztást. Azt várták tőle, hogy hallgat a szavukra, elnéző lesz irántuk. Megpróbálták irányítani — elsősorban felesége révén —, de amikor látták, hogy nem hajlik a szavukra, ellene fordultak, különböző rágalmakkal igyekeztek lehetetlenné tenni és elérni leváltását. Ez sem sikerült. És most már idáig jutottak. Amikor a kijelentés elhangzott, a jelenlevők — Vendel kocsistársai — nem szóltak semmit. Bizonyára arra gondoltak: sógorok, majd elintézik egymás között családi alapon. Csak akkor figyeltek föl, amikor őt is elfutotta a méreg. — Tessék, légy te az ispán! Itt van! — És oda vágta eléje a kék táblás füzetet a kis sárga tintaceruzával együtt. Egyszerre csend lett. Forró levegőjű, várakozástól terhes, súlyos csend. Vendel otthagyta a kocsit, közelebb lépett hozzá, és fenyegetően sziszegve, fojtottan szólt: Előttem ne csapkodj, azt mondom, mert... mert rossz vége lehet. És a répamerő villáját fenyegetően húzta maga után. Idegesen fordult a másik oldalára, az ágy neheztelve nyikkant meg alatta. Szíve szaporán, a szokottnál erősebben ver, ahogy ezekre a percekre gondol. Mit is csinált akkor? Izgatottan tekintett körül, nincs-e villa a közelben, aztán most is hihetetlennek tűnő nyugodt hangon, egyszerűen, csendben ennyit mondott: — Eredj dolgozni, mert mindjárt iánk szakad ez a lógó felhő. Maga sem tudta, honnan vette ezt a hirtelen támadt higgadtságot. Az egyik ember akkor megfogta Vendel villáját. Vagy a köréjük sereglett emberek szeméből olvasott le biztatást? A kínos hangulatot azonban végképp Máté bácsi oldta fel. Odaáll t Vendel elé, és fejével a kocsik felé intett: — Ügy látom, jó erőben vagy. No, gyere, segíts fölborítani a Jóska szekerét Néhányan összekacsintottak a sógor háta mögött. Vendel még nézte egy darabig sértett és fenyegető tekintettel, aztán elfordult, társai közé ment, és hátát dühös erővel nekifeszítette a szekér oldalának ... Csak valahogy tudna elaludni még. Erőlködve csukja össze szemhéjait, de az álom most már csaknem teljesen kiment a szeméből. Szinte fájt az álmatlanság. Mikor lesz már reggel? Ha már nem tud elaludni, legalább felkelhetne. Pedig későn feküdt le, fél tizenegy is elmúlt, hogy hazaért. A kocsisokkal érkeztek. Csak Vendel hiányzott, de nem is baj, úgyis csak kiabált volna, ahogy szokott. Tegnap kint voltak a járástól. Előbb kell befogni — mondták. Meg lehet tenni? Nem otthon vannak a lovak, a kocsisok öregek, fele hatvan éven felüli. Minek engedték el a fiatalokat? Az itthon maradottaktól nem lehet sokkal többet várni. Egyébként teszik a dolgukat, ha nem hét órakor fognak is be ezekben az esős időkben. De tegnap, legalábbis úgy látszott, megértették: szorít a munka, minden percet ki kell használni. Vajon reggel hánykor érnek oda? Talán már fel lehetne kelni. Megnézi az óráját. Alig húsz perc múlott el. Milyen lassan megy ilyenkor, éjszakai ébrenlét alatt az idő! Azt hitte, legalább fél öt felé jár. Gyerekkori szokása, ha valami nyugtalanította, és nem tudott elaludni, igyekezett a gondokat kedvezőbb, régebben romantikus tervekkel elűzni. Üjabban nagyobbik fia jövőjét színezgette ilyenkor — hetedik osztályos, kitűnő tanuló. —, benne lelte örömét, találta meg életcélját. Azt tervezte, hogy mezőgazdász lesz, nagy, fejlett, jól felszerelt gazdaságot irányít. Mindig is szeretett az állatokkal bajlódni, sokat és szívesen segít az anyjának a háztájiban, nyáron a közösben is. Mondta is a tanító, hogy a mai világban — így mondta, tréfásan — ugyancsak ritka emberfajta: mindenben jó a gyerek, de a legjobb növénytanból meg állattanból, és ő maga is azt vallja, hogy agro- nórnus szeretne lenni. Talán nem megy el más irányba... Ha csak a középiskolában nem ... Igaz, a felesége hallani sem akar róla, inkább tanárnak szánja, az_ tiszta, kényelmes és mégis tekintélyes állás. A rokonai — mármint az asszonyé — mindig azt szajkózzák a fülébe: Ügysem lesz mindig téesz, és akisor mi történik a sok agronómussal? Elmehet majd kapálni a Gáspár tanult ember létére! Amikor aztán már nem győzte hallgatni, megmondta nekik: A földeket többet nem darabolják szét. Erre Vendel felesége, Rozika azt vágta a fejéhez: Talán már a pártba is beléptél, hogy így beszélsz?! A fél négyes vonat elnyújtott füttye hallatszik, majd be- szüremlik távoli dohogása is. Néhány percre mégis elszen- deredik. Azt álmodja, hogy esik az eső, sűrűn, vigasztalanéi, ő meg kint van a szántásban, a hetedik dűlőben, és egyedül viaskodik a bennragadt traktorukkal. Sehogy sem sikerült megmozdítani sem, hiába erőlködik. Vendel meg ott áll a tábla szélén, esernyő alatt, és nevetve nézi a kínlódását. Aztán egyszer csak dohogva megrázkódik a masina, és szinte kiugrik a gödörből, amelyet saját maga ásott a laza talajban. Az utcán vontató dübörög végig — honnan jöhet ilyen korán? —, megrecegteti az ablakokat. Ennek zajára ébred fel. Nem várt tovább. Felkel, kényelmesen felöltözik, zsebébe teszi villany lám púját, és kimegy az udvarra. A csípős hajnali levegő teljesen felfrissíti. Sötét volt még, csillagok sem látszották. A lóistállóhoz indul. Villanylámpája fényénél végignézi az állatokat — villanyt nem akart még gyújtani, hátha feltűnik valakinek a korai látogató. Igen, balról a harmadik és a negyedik az övé volt. Megveregeti a farukat, aztán hirtelen gondolattól hajtva bemegy a pajtába. Szénát hoz eléjük. — Így legalább be tudnak fogni, és ezeket küldöm el takarmányért — mentegeti önmagát, bár tudja, hogy mégr~ “á NÉMETH FERENC: Az Asszony egyedül Fehér mintás fekete szoknya meglibbentett az őszi szél Derekadon halt el dalolva az utolsó nyárvégi fény. Derekadra hullt fellobogva az utolsó nyárvégi nap s most ringsz asszonyos bán mert itt a dér mert itt a fagy Hullámos hajad barna éj volt A hold ezüstöt sző bele Szemed az őszi szürke égbolt Gyümölcsérés lehelete Karod a szerelemre termett évek óta szerszám csupán mert almodban párnát ölelget ágyadon társad a magány Be kevés az, hogy kap egy versel a tiz dolgos és fürge ujj de majd a boldogságra lelnek és gyűrű ragyog rajtuk új Fehér mintás fekete szoknya meglibbentett az őszi szél Nem is tudom mi volt a m.inta Lepke, virág, már itt a tél sem így lesz, mert a lovakkal vettetni fog, ahogy az este már el is osztotta a munkát. Hirtelen elszégyellte magát, mint akit hazugságon értek, szerette volna elvenni előlük, aztán fogta a villát, és mind a nyolc elé dobott egy keveset. Talán előbb tudják így valamennyien kezdeni a munkát. ÉVFORDULÓ A CSERBEN közösség erejéből, a közösség szolgálatára felépült és megkezdte működését a cseri városrész klubkönyvtára. A munkából hazatérő vagy pihenni vágyó cseriek itt nemes szórakozás közepette, írók, költők halhatatlan alkotásai, újságok, folyóiratok társaságában újíthatják fel erőiket. Nemrég olvastam Hilmar Wulf kínai tárgyú könyvében: »Aki csak a teli rizsescsé- széért harcol, úgy harcol, mint az állat, de aki olvasni tud, az megtanulja, hogy a teli rizsescsésze a boldogság hajlékának csupán a tornáca.« Igaz. De ezt a leckét mi csak tizenhat éve kezdhettük tanulgatni. A cseriek is. Több mint három évtizede élek ebben a városban, szivemhez nőttek dombjai, kertjei, házai. Ismerem életét, múltját, jelenét és tervezett jövőjét. Talán még senki sem mondta, de sokan tanúsíthatják, hogy alig van városunknak még egy része, ahol annyi izgalmas esemény zajlott volna, mint a Cserben. Ennek forrása talán az, hogy a város egykori urai gyárnegyednek szánták. Ha már sehogy sem volt elkerülhető az iparosítás, a polgári negyedektől távol esően helyezték el az üzemeket és munkásaikat. Ne zavarják a gyárak füstölgő kéményei a polgári villák jószagú kertjeit! Ide telepítették a gyorsan csődbe jutott vasgyárat és sörgyárat, később a vajgyárat, köréjük hangos kocsmákat, lóteret és bordélyházat. Itt korán kaptak kemény leckét a becsukott gyárak munkásai a tartós kenyér- telenség nyomorúságából. Talán az sem volt véletlen, hogy ebben a városrészben bontogatta szárnyát először városunk munkásmozgalma, itt épült 'a szigorú rendőri ellenőrzés tű- zében vegetáló Munkásotthon. Évről évre szomorú szenzációja volt a városnak a Cserből indult rémkiáltás: »Víz alatt a Cser!« A máskor oly szelíd Kapos esztendőről esztendőre megvadulva, szennyes, mérges vízáradatot és sok szomorúságot zúdított a városrész lakóira. Betört a fékevesztett víz a szegényes lakásokba, otthontalanná tette a városrész amúgy is gondterhelt lakóit. Hányszor hallottuk a katasztrófák után, hogy »en-> nek nem szabad még egyszer megismétlődnie!« És utána nem történt semmi. Azaz mégis! A város behajtotta az állami árvízsegélyeket a szegény, árvízsújtotta lakosságon. És a legközelebbi felhőszakadás vagy hóolvadás után jött az új vízveszedelem. Nekünk elég volt néhány esztendő ahhoz, hogy ezt a veszedelmet egyszer s mindenkorra megszüntessük. Vasbeton-gátak óvják a várost a víztől, és a Csert már olyan büszke, tágívű híd kapcsolja a városhoz, amely fitymálva néz a Kapos minden erőlködésére. Ez a megingathatatlan hid azt a szilárd kapcsolatot jelképezi, amely a cseri városrészt összekapcsolja a város szívével. A könyvtáravatás ünnepélyes hangulatá- ban akarva-akaratlan felidéződött bennem a régi Cser egy másik kulturális szenzációja. A harmincas években, amikor a Nostra raktár alapjait ásták ki, a régi kaposvári vár maradékára bukkantak. Várfalak, fegyverek, ágyúgolyók kerültek felszínre. És az a dicső városvezetés, amely a harci kedv felszítása érdekében oly sokat szónokolt nemzeti hagyományairól, mégiscsak előbbre helyezte a részvényesek érdekeit * a nemzeti érzéseknél, és ráépíttette a raktárt a várleletre, örökre elzárva a kutatás lehetőségét. Városunk felszabadulásának 16. évfordulója alkalmából elegáns kJubkönyvtárt, modern hidat avattunk a Cserben. Bővítjük a TRANSZVILL gyártelepét a megbukott és egykor halálra ítélt vasgyár helyén. Faüze- mübk szorong a becsukott sörgyár épületében. A Munkásotthon helyett hamarosan hatalmas palota szolgálja a munkások művelődését. Négy tan teremmé 1 bővült a cseri iskola, napközi óvoda létesült, korszerű állatkórház épült. A bukott gyár, a lőtér, a zajos kocsma, a bordélyház a letűnt világ jelképe. A bővülő üzem, a védőgát, a szilárd híd, a könyvtár, az iskola a mi világunk békés alkotó szellemének kifejezője. KELLNER BÉLA Szürkévé oszlott a sötét, amikor visszaért a házához. A gyerekek aludtak még, felesége keveréket készített a hízóknak. — Tegnap volt itt a boltos — fogadja. — Mit akart? — A nagyobbik disznót nézte. — Nem eladó. Elígértem már. Az asszony csodálkozva nézett fel, egy pillanatra abbahagyta a keverést. — Kinek? — A felvásárlónak. Felesége fölegyenesedik. — Ne nézz rám így, a szenvedését! Azt hiszed, nem vesz- kődtem eleget magammal? Hogy nekem nem esett volna jól az a kis többlet? De ha már egyszer a kolompot a nyakamba akasztottam, nem lehet csak néha csöngetni, másszor meg hátul kullogni, vagy a tilosban kaptatni. Eh! Hiába próbálom magyarázni, nem érted te ezt!... — Ezt nem. Mert én egyszerű parasztasszony vagyok, aki csak azt tudja, hogy a kisebbiknek télikabátot kell venni, a nagyobbiknak még öltözét ruhát, neked meg inget. És jön a karácsony, minden kell, de te meg ejajándékozod a disznónkat! — A különbözetből úgysem tudtad volna megvenni ezeket. — Hanem a huszonnyolc forintos munkaegységből, ugye? Édes istenem, ennek az embernek teljesen elment az esze! Mondta is a Rozika, hogy nagyon a fejedbe szállt a dicsőség. Hát kellett ez neked? Szükséged van erre? Miért nem tudtál te is elmenni, mint a magadkorú társaid? Akik hozzák haza a pénzt! Te meg? Szórod ki az ablakon! Neked vezetőnek kellett lenned. Miért? Mondd meg, Gáspár, miért? Az ember nem szól. Mit is tudna mondani? Hát ő meg tudná fogalmazni olyan egyszerűen, hogy miért? Így inkább csak csendesen próbálja csitítani asszonyát: — Ne kiabálj, Mariska, meghallják az utcán is. — Nem törődöm vele, azt akarom, hallják meg! Tudja meg az egész falu, hogy én nem művelem azt, amit te! A mi családunk, a Fábiánok, nem lesz ellensége a parasztnak, mint Rádics Gáspár meg a társai, akik hajtják őket, és ha maguknak akarnak valamit csinálni, mindig a közöst nézed, nem pedig az embereket, a rokonaidat. Pedig a megválasztást is nekik köszönheted, a Fábiánoknak! Ök kiabáltak a leghangosabban! De ezt már elfelejtetted, ugye? Még a saját krumplink is ott rohad, nem tudsz adni egy fogatot, hogy hazahozhassuk. Micsoda férj meg apa vagy te? Törődsz is a családoddal, csak mindig a téesz meg a téesz. Már nem bírom sokáig, hogy mindig éjjel jársz haza, a gyerekekkel sem törődsz, én meg csak hallgatom, mit beszélnek rólad a faluban! A múltkor is, tegnapelőtt, idejött panaszkodni a Rózsi, hogy levonattál egy munkaegységet az urától, mert nem ment el répát szedni. De ha egyszer a komájához ment a házépítésnél segíteni! Nem a napot lopta! És éppen az unokatestvérem házáról van szó! Hát te nem nézel már semmit? Se rojt ont, se családot? A disznók versenyt vonítva követelik a reggelijüket. Behallatszik, amint föl-fölugrál- nak a deszkakerítésre is. — Siess az etetéssel, mert mennem kell, és reggelizni is akarok. — Jól van, na. Majd várnak egy kicsit rád. Nekem az enyém az első, ha neked nem is! — csörtet ki a vödörrel az asszony. A nagyobbik gyerek, a kis Gáspár kócosán jön ki a szobából. Ahogy meglátja az apjat, föicsiilan a szeme. — Édesapa, nem voltál itthon tegnap este, egy olyan példát kellett megcsinálnunk, hogy számítsuk ki a silógód- rötök köbtartalmát. Ki is mentünk megmérni. Kiszámítottam, nézd meg. Ennyi? Meg láttuk az istállót is! Milyen érdekes lesz ott az itatás! Édesapa! Azon vitatkoztunk, tud-e az éjjel szántani a traktor. Tudott? Milyen volt a föld? Kopognak. Az egyik kocsis lép be. — Gáspár, gyere, beteg a Sárga. Nem bír felkelni sem. A brigádvezető a sapkája után nyúl, magára teríti a vi- harkabátot. Sietve indulnak az istálló felé. Szemben velük az országúton vetőgépet húz maga után egy szekér. Nem sokkal utánuk kettő, három, mind a nyolc. — Csak álljatok neki, ahogy megbeszéltük, talán beveszi a magot. A magasabb résznél kezdjétek — kiabálta túl siet- tében a kocsik, vetőgépek döcögő, nyikorgó zörgését.
