Somogyi Néplap, 1960. november (17. évfolyam, 258-282. szám)

1960-11-20 / 274. szám

V SOMOGYI NÉPLAP 6 ▼as ár nap, 1960. november 2*. TÁKOL1TZ ISTVÁN: VASVÁRI ISTVÁN: Szüret Az ember felnéz’ Fuvarozó szél hajkurássza a kódorgó ködöt, küllőre tapad foszló tánca, rekedt szekér döcög. Útjába dől a gyalogbodza, ráfolyik a homok. Farkát legyezve, oldalozva iparkodik konok léptekkel két szelíd tinócska, vén gazdájuk pipál. A döccenőknél leng az ócska fatábla: Bach mihál paks Tavasz utca 23 — Az őszi táj remeg — két asszony megy a gyalogjárón, a hordóban gyerek. Az omló híg-arany verőfényt nyeli a hűs homok. A tőkék kibuggyanó tőgyén friss-habos must csorog.- Adjatok egy pohárra! nékem, amelybe nem vegyül egy csöpp bánat se! Békességben élhessek, emberül! Nincs óik szemem lesütni, süsse le, aki fél, az ember felnéz bátran, mérlegel s ítél. Beteg szívével érzi jövendő illatát, és tanul újra élni, mint fegy-vágotta fák. Hideg rágalmak vertek, befont a gyűlölet; és nevemben feleltek, bár szívem nem felelt. Hitem más emberré tett s mert szenvedést tilolt. a gondolat beérett vállalni ezt a kort. Tudom, szép lesz a nyárvég, és túlél igazam, vele terem az élet, hol nem leszek, magam. BŐSZ JENŐ: Unokaöcsémről Kutyák jajongnak falu szélén, az ól s a ház közt huzat sétál, didergő füstöt fúj a kémény, a föld s az égbolt kitáruló nagy hófehér tál! A távol erdőn farkas ordít, valahol fejsze sír, jajongva visszahull egy tönkről, de néki hajnalt könnyű csend nyit könyékig szurtos: kenyérre zsírt ken telt bödönbőn BÉRT ALÁN ISTVÁN: Óda a színekhez Ö suhogó gyászlobogó! Bűn tunya cinkosa, titkot takaró dermedés; kegyetlen fekete! S te, betegek tollas nyugalma, zsenge lehelet lelkét fagyasztó fuvallat szeretője; kényes-finom fehér! Szomorú öregek ajkára száradt mosoly, megadó lemondás, halódó vadállat szelídsége; korhadt-mogorva barna. S te, bánatot oldó zöld, ömlő, bársonyos harangszó, tavasz cicomás ruhája, füvek, levelek pirulása, reménység mohadús mezeje, melyben harmatot könnyező pirkadat, derengő sejtelem, csecsemőgügyögés, rejtett leánymeU, a merengő rózsaszín szemérme. Égf! Égj, ujjongó élet! Tobzódó szertelenség, szigorú rend, bosszú, megbocsátás, testvériség, nemes gyűlölet éke! Égj, te rémületet s diadalt gyújtó önkényt-nyomort hamvasztó, szabadságot lob bántó láng! Te jelent ostromló, jövőt rohamozó, világot formáló vér, színbe ötvözött eszme, te ezertűzű, te leggyönyörűbb, te diadalmas PIROS! VA ég egyet-kettőt hördült, kerrentett a motor, az­után a szürke Taunusz a köves­rút szélére kanyarodva meg- 'állt. Két oldalán szinte egy­ezerre nyílik ki az ajtó. Az ’utasok — alacsony, harmincöt 'év körüli férfi, csinos, de va­lamivel talán idősebb, karcsú 'nő — tanácstalanul állnak a 'motorház előtt. ' — Sose tanulsz meg kocsit (vezetni. Mondtam, hogy vi­tázz a kapcsolásnál. De bár .adtad volna át a volánt — kor­holja az asszony a férjét. .Hangjában azonban nem érző- .dik a felháborodás, csupán az ,a kellemes, kissé kárörvendő , tudat szólaltatta meg, s hogy ,nem az ő keze alatt történt a ,baj. Bár — vallja meg önma- igánaik — nálam éppen úgy elő­fordulhatott volna. De vala­hogy mindig a férje vezetése .közben romlott el a kocsi. A .múltkor sem engedte őt a kor­mányhoz, és másfél órát kel­lett várniuk, amíg valaki haj­landó volt megállni és segíté­rni rajtuk. De még így is sze­rencséjük volt, de most... — No, szedd elő a szerszá­mokat — nyitja föl a motor- ház tetejét az asszony. — Va- ’ lantit piszkálok benne. Tudod, ’az első héten is sikerült így ’megjavítani, igaz, fogalmam ’sincs róla máig sem, mi volt 'a baja. Szerencsés kézzel rá- hibáztam. ^ Belehajol a motorba. Matat ' benne valamit, keze kinyúlik La szerszámokért. Körmei lilák, fbőre fehér, ápolt. Galamb- (szürke kordbársony nadrágja ^ingerlőén feszül rajta. — Anyukám, én leállítok ;egy kocsit. így úgysem me­ggyünk semmire. Az asszony nem szól. Tovább > keresi a hibát szinte egészen 'belebújva a motorba. Autó porzik el a kopott ma- , kadámúton. Irigykedve néznek őutána. — Nem bánom, állítsd le a f legközelebbit — egyenesedik ^ki az asszony, és kezelőjével > visszatűri kendője alá az elő- [ rebukott szőke haj tincset.- De akkor úgy állj, hogy > téged is lássanak. Mert tudod, >hogy engem itt hagynának, [még röhögnének is rajtam, de .ha egy asszonyt is észrevesz- ^nek, azért feltámad némelyik­ében a lovagiasság. N.o, gyere rde, inkább te tartsd fel a ke- - zed. Vastag porfelhőt húzva ma- & után ezüstszürke Pobjeda > közeledik a nyárfasor végén. > Az asszony kilép, csaknem az rút közepére áll, és feltartja a ? kezét A kocsi fékez, és elé­gjük kanyarodva megáll. Először a sofőr száll ki. — Mi a baj, elvtársak? — Ha mi azt tudnánk, ked­ves vezér úr! — sóhajt a férfi. — Na, hadd nézzem. Motor­hiba? Belenéz a nyitott motorház­ba. Felveszi a sárhányóra ra­kott szerszámokat, belehajol. Az asszony érdeklődéssel nézi. A férfi lopva az autó utasa felé pislog. Tekintetük talál­kozik, biccentenek. — Ki lehet? — tűnődik. — Nem valami nagy fejes, mert csak Pobjedán jár. Minden bi­zonnyal Kanizsára megy. Meg is kérdezi a sofőrt: — Kanizsára? azzal a különbséggel, hogy be­csülettel megdolgozunk ázért a kis pénzért. Az orvos lopva figyeli társa arcát. De az mozdulatlan, el­gondolkodó. Sőt úgy vette ész­re, mintha fejével, szemével bizonyos bólintó, helyeslő moz­dulattal nyugtázná a hallotta­kat, olyasfélével, hogy lénye­gében egyet ért vele, legfeljebb a részleteken lehetne vitatkoz­ni. Talán szólna is, ha a sofő­ré nem volna itt. Nekibátorod­va folytatja: — Tetszik tudni, mi történt a téesz-szervezés után? No, nem azért mondom, a magam Somogyi Károly: ORSZÁGÚTI TALÁLKOZÁS De az nem hallja, beletemet­kezve keresi a hibát. A z autó utasa azonban ki­5 száll. Egyszerű, diva­tos sporting van rajt, szürke nadrág. Kezet fog, bemutatko­zik. Az orvos is elmorogja a nevét, így kölcsönösen nem ér­tik meg, és nem sokkal többet tudnak egymásról, mint, mondjuk, egy nappal ezelőtt. — Baj van az öreg masiná­val? — érdeklődik a középko­rú utas. — Hát, kérem, jól behúztak vele. Harmincötért vettem fél évvel ezelőtt, de már azó­ta is benne van négyezer forin­tomban az üzemanyagot ter­mészetesen leszámítva. Nem mai jószág, annyi bizonyos. De mit csináljak? Nem juthat mindenkinek egyszerre Moszk­vics, még ha orvos is a foglal­kozása. A mai kereseti lehető­ségek nálunk is ... No, nem panaszkodni akarok, távol áll­jon tőlem, de bosszantó, hogy sokan mennyire irigyelnek bennünket. De csak próbálná meg valaki havi kétezeregy­százból kocsit is fenntartani — mert ez kell a foglalkozá­sunkhoz —, meg rendes, dip­lomás emberhez méltó életet élni. Ebből még nyomorogni is alig lehetne. Tudom, kérem, nekünk is úgy állapították meg a fizetésünket, mint a boltosoknak: tudják, hogy nem lehet megélni ezer-ezer kétszáz forintból, de hát a többit rá­juk bízzák. Mi is így vagyunk részéről helyesnek és szüksé­gesnek tartom a nagyüzemi gazdálkodásra való áttérést, hisz a keletin kívül a nyugati példák is ennek előnyét bizo­nyítják, de amit nekünk, or­vosoknak jelentett, nem is le­het elmondani. Naponta ötven­hatvan beteg, és volt olyan rendelésem a múlt héten, hogy az ötvennégy páciensből mind­össze kettő volt fizető, és így a napi bevételem alig kilenc­ven forint volt. Tessék most ebből eltartani egy családot, még ha történetesen nincs is gyerek. /Cigarettatárcát kattint be- szélgetőtársa elé. Rá­gyújtanak. — Persze, ha az ember ösz- szegyűjt is egy kis pénzt, ak­kor sem tudja arra felhasznál­ni, amire akarja. Egy .’is vi- tyillcc kezdtem építeni Bala- tonmárián — nem lesz nagy az egész, két kis szobából, ve­randából, konyha-előszobából áll mindössze —, már állnak is a falak, de most meg nem ka­pok betongerendát, se cemen­tet, se sódert, hogy ezzel he­lyettesíthetném. Az utóbbit ép­pen ma sikerült szerezni, elég borsos áron, most meg Kani­zsára megyek, ott van egy is­merősöm, a TÜZÉP-vezető jó barátja, egy kis felárral talán erre is szert teszek. Borzasztó ez kérem. Nem tudom, tet­szik-e tudni, mit jelent manap­ság építkezni. Ezt csak az tud­(Folytatás az 5. oldalról.) gyest. Végtelenül boldog vol­tam, s boldogságom nőttön- nőtt. Nem beszéltünk semmit a szerelemről, nem kérdeztem tőle, szeret-e engem. Nekem elég volt, hogy én szerettem őt. Csak egytől féltem, hogy boldogságom meg talál szűn­ni... Reggel felé hazamentem, le­tettem köpenyemet, és gondol­kodni kezdtem az alvásról. Csakhamar rájöttem, hogy ez teljesen lehetetlen ... Én túlságosan boldog voltam ahhoz, hogy aludni tudjak. Emellett melegem is volt a jól befűtött szobában. Nem vet­kőztem hát le, csendesen ki­mentem az előszobába, felvet­tem köpenyemet, kinyitottam a külső ajtót, és kiléptem is­mét az utcára. A bálból öt órakor jöttem el, nem sokkal később haza­értem, otthon leültem, amivel elmúlt egy-két óra, úgyhogy amikor visszamentem az ut­cára, már világos volt. Igazi farsangi hajnal volt: Nagy volt a köd, vizes hó olvadt az úton, és csöpögtek az ereszek. B .. .-ék akkor a város végén laktak, a nagy mező mellett, amelynek egyik végén sétány, a másikon leányintézet volt... Ahogy kiértem a mezőre, ahol az ő házuk állt, a sétány irányában valami nagy feke­tét pillantottam meg a köd­ben, és meghallottam az ugyanazon irányból érkező flóták és dobok hangját is. Lelkemben eddig is egész idő fclatt énekelt és olykor a ma­zurka motívumait hallattam visszacsengeni. De ez valahogy más volt, kegyetlen, rossz mu­zsika. »Mi lehet ez?« — gondoltam, és a mezőn átvágva a hangok irányába indultam a csúszós úton. Körülbelül száz lépést haladhattam, amikor sok feke­te embert láttam a ködben áll­dogálni. Ügy látszik, katonák. »Természetesen gyakorlat van«, gondoltam, és a kovács­csal együtt, aki piszkos bekecs­ben és kötényben előttem ment, és vitt valamit, köze­lebb mentem. A katonák fe­kete egyenruhában, kettes so­rokban álltak, lábhoz tett fegyverrel, és nem mozdultak. Mögöttük álltak a dobosok és a flótások, akik nem szűntek ismételni ezt a kellemetlenül rikácsoló dallamot. — Mit csinálnak ezek? — kérdeztem a kovácstól, aki velem együtt megállt. — Tatárt kergetnek szöké­sért — mondta haragosan a kovács, ránézve a sor távoli végére. Én is arra néztem, és sorok között valami borzasztót lát­tam közeledni felém. Ahogy közelebb ért, láttam, hogy ez egy övig meztelenre vetfeőzte- tett ember volt, két katona puskájához kötözve, akik ez­zel vezették őt Velük egy sor­ban magas harcos jött, kö­penyben és sapkában, akinek alakja ismerősnek tetszett ne­kem. Egész testével rángatóz­va gázolta lábaival az olvadó havat A büntetett a mindkét oldalról ráhulló csapások alatt felém tartott. Mikor hát- ratántorodott az altisztek puskáikkal előre lökték, ami­kor meg előre esett, hátrahúz­ták, visszatartották a leesés­től. És nem maradva el tőle, kemény, ruganyos léptekkel ment mellette a harcos. Ez az Ö atyja volt, pirospozsgás ar­cával, fehér bajuszával és ol­dalszakállával. A büntetett minden ütésnél csodálkozva fordította szenve­déstől ráncos arcát arra az oldalra, ahonnan az ütést kap­ta, és fehér fogait vicsorgatva mindig ugyanazokat a szava­kat ismételte. Csak akkor ér­tettem meg ezeket a szavakat, amikor egészen közel ért hoz­zám. Inkább csak zokogott, mint beszélt: »Testvérek, ir- galmazzatok! Testvérek, irgal- mazzatok!« De a trat vérek nem irgalmaztak, és amikor a menet hozzám ért, láttam, hogy a velem szemben álló katona határozottan egy lé­pést előre lépett, fellendítette pálcáját, az fütyülve suhogott, és teljes erővel a tatár hátára vágta. A tatár élőre rándult, de az altisztek visszatartották, és a másik oldalról máris ugyanilyen ütést kapott, majd ismét erről, s megint arról... Az ezredes mellette ment, és egyszer a lába elé, máskor a büntetettre nézett, teleszívta magát levegővel, felfújta az arcát, és összecsücsörített aj­kai között lassan kiengedte. Amikor a menet elhaladt előttem, a sorok között futó­lag megpillantottam a tatár hátát. Olyan tarka, nedves, természetellenesen piros volt, mintha nem is emberi test lett volna. « — Ö, istenem! — mondta mellettem a kovács. A menet lassan eltávolodott. A botladozó, görcsösen ránga­tózó emberre a másik oldalon még hullottak az ütések, és még ütötték a dobokat, és fúj­ták a flótákat, még kemény léptekkel mozgott az ezredes magas, karcsú alakja a bünte­tettél egysorban. De az ezre­des egyszerre csak megállt, és gyorsan az egyik katonához lé­pett. — Majd adok én neked! — hallottam üvöltő hangját — Fogod ütni? Fogod? És láttam, hogy erős, szarvasbőrkesztyűs kezével ar­cul ütötte a megijedt, kister­metű, gyenge katonát azért, mert az nem elég erővel ütött pálcájával a tatár piros hátá­ra. — Űj pálcákat adni! kiáltott őrtjöngve, és dühösen körül­nézett És akikor ... meglátott engem. De úgy tett, mintha nem ismerne. Fenyegetően és gonoszán összeráncolta hom­lokát, és gyors léptekkel el­sietett. És én többé nem találkoz­tam Várenykával... Orosz eredetiből fordí­totta: Várkonyi Imre ja igazán, aki benne van. Ezt az anyagellátást! Meg amit az engedélyre vártam az ipari osztálytól, az már minden em­beri képzeletet felülmúl. — Jaj, csak ez a kocsi ne rohadt volna le itt, útközben. — Van remény, kérem? — fordul oda a sofőrhöz. Az azonban nem méltatja válasz­ra, belemerül a munkába az asszonnyal együtt — Ezek az utak is, kérem, megmondom, valami borzal­masak. Állítom, egy közép­európai ország sincs így elma­radva ilyen tekintetben, mint mi. Nem beszélve a nyugatiak­ról. Igaz, rengeteg az autó, és a technikai fejlődés természe­tes következményeként nagyot fejlődött az autóbuszhálózat is az egész országban. Na de­li át az utakra is kellene gon­dolni, ránk, autósokra! Személygépkocsi suhan el mellettük. Nagy port kavar. — Tetszik látni? Az ember meg is fulladhat. És még ha megmosakodhatna, ha hazaér! De mennyit könyörgök már a helyi tanácsnak ott T.-n, sőt már a megyén is jártam ebben az ügyben, hogy vezessék be a vizet a lakásomba, de csak a jövő évi költségvetésbe tervez­ték meg. Szolgálati lakás, ké­rem, én nem fektethetek sem­mit bele. Nem igaz? Különben pedig nagyszerű lenne, olyant nem tudnának biztosítani pilla­natnyilag a városban sem. Pe­dig hívnak a kaposvári kór­házba is. Egyelőre azonban még várok. A falú nem rossz — nem tudom, tetszstt-e már arra járni, ott van a megye- székhélytől h? rminc kilomé­terre. Legfeljebb az a baj, hogy nincsenek az embernek barátai, de közel van a város, néha oda szoktunk bemenni egy-egy baráti összejövetelre. Moziba sem érdemes otthon elmenni, a fővárosban fél éve bemutatott filmeket láthatunk, meg hát az a közönség is, ké­rem . . . Az éretlen suhancok ízetlenkedése... És nem tud­ják megnevelni őket! így in­kább nagy ritkán bemegyünk a színházba, de a múltkor is bosszankodtam a produkción. Jó, jó, mai dráma, mai embe­rek a színpadon, de hát saját életünk tükre nem lehet saját magunk számára érdekes. Leg­feljebb azok majd ötven év múlva, amikor érdekesnek hat az is, hogy valaki ódivatú öl­tözékben megy fel a színpadra. A könyvekkel Is így vagyok, de ha lehet, még ritkábban ju­tok hozzájuk, mint a színház­hoz. Egyszerűen nem érek rá olvasni, még a szakmai tudá­som fokozására sincs időm. Sokszor hónapokig képtelen vagyok kezembe venni vala­milyen szépirodalmi könyvet. Túlterhelés, túlterhelés, min­den vonalon ez megy, kérem. /Á vatos csattanással csu- " kódik be a motorház teteje. — Készen van? — csillan fel az orvos szeme. — Mindjárt meglátjuk, ké­rem — ül be a sofőr a volán mellé. Gázt ad, fokozódó, majd egyenletes búgás hallatszik. — Nagyszerű! Hiába, akinek szakmája a vezetés!... Mit fi­zetek, kérem? Á, hogy gondol­ja, nem kívánom én ingyen. Tessék csak elfogadni. — És egy húszforintost nyújt felé­je. — Nem pénzért tettem, ké­rem. Nekünk, autósoknak kö­telességünk íratlan törvé­nyeink szerint megsegíteni egymást. Éppen olyan, mint­ha egy sürgős balesetes, élet­veszélyes beteget visznek a doktor úrhoz. Azért sem kér semmit. — No, azért az egy kicsit más. Hogy is mondjam... szóval, én abból élek. Nem a balesetekből, általában a be­tegségekből. — Mindegy. Tulajdonképpen nem is nekem kell megkö­szönnie. — Igazán hálás vagyok, so­sem felejtem el önnek, ked­ves ... nem is tudom, hogyan szólítsam? — Ahogy gondolja, kérem. Beosztásom szerint jelenleg a megyei tanács elnöke vagyok. — Kaposvárott? — Igen. — Jaj, hát miért nem tet­szett mondani? Igazán nem vettük volna igénybe a sofőr­jét. Gondolom, mindig siet­nie kell, mennyi dolga lehet, közügyek, miegymás ... Iga­zán, ha tudtam volna ... Nem is gondoltam ... Valahogy még nem volt szerencsénk... Egy év óta vagyok T.-n, nem járok sehova, hát ugye... De azért nem tetszik haragudni, kedves elnök elvtárs, amiért megállí­tottam, meg izé... hogy bizo­nyos bírálatot gyakoroltam egynémely dologról. Na de hát egy elnöknek is használ, ha a hibákat közvetlenül a dolgo­zóktól, az egyszerű emberektől tudja meg. Egyébként biztosít­hatom, hogy rendszerünket a legteljesebb ... Teherautó zúg el mellettük. Az elnök kezet nyújt. — No, jó utat kívánok, a vi­szontlátásra. Tg s a kocsi rövid úton A-J felgyorsulva eltűnik szürke porfelhőt húzva maga után. — Hogy te nem tudsz vi­gyázni erre a tragacsra — vág­ja be az ajtót az-asszony, és ideges rántással indítja a ko­csit

Next

/
Oldalképek
Tartalom