Somogyi Néplap, 1960. augusztus (17. évfolyam, 181-205. szám)
1960-08-07 / 186. szám
Vasárnap, 1960. augusztus 7, 5 SOMOGYI NÉPLAP cSziikséíj i zeni -e AZ „UBORKASZEZON? KÖNYVEKRŐL — RÖVIDEN Mint minden más munkánk, ami a szocializmus építését célozza, nem szünetelhet a művelődési munka sem a nyári hónapokban. Így mondjuk ezt manapság már, jóllehet nem egy helyen még úgy könyvelik el népművelési munkásaink a nyarat, mint »uborkaszezont«, amikor nem lehet összeharangozni a népművelési házakba még egy maroknyi embert sem. Akik az »uborkaszezon« képzetéhez ragaszkodnak, lassan kénytelenek lesznek elismerni, hogy egy-egy művelődési házunk életében ez az időszak csak akkor következik be, ha kényelem, a pihenés kedvéért kaput nyitunk neki, majd belenyugszunk abba, hogy ez pedig régi törvény. Pedig egyáltalán nem az. Hozzáállás, ügyszeretet dolga elsősorban, hogy hol, és milyen mértékű a már néha hagyományosnak ki- mbndött nyári pangás. Nemrég a balatonboglári Vi- kár Béla Művelődési Házba kopogtattunk be, hogy itt, a Balaton partján, ahol az emberek állítólag csak a pihenést, a könnyű szórakozást keresik s ezzel együtt a kelemes időtöltést, milyen az »uborkaszezonként« elkönyvelt időszakban a művelődési ház munkája. Ide vezérlő kíváncsiságunkat nem bántuk meg, mert ismét csak azt láttuk bizonyítani, hogy igenis van helye ’.nyáron is a művelődési mun- r kának, csak hát... kultúrmun- kása válogatja, hogy hol, mire képes jiéhány ember a többség művelődési lehetőségeinek megteremtésére. Balatonbogláron ellene mondtak a sokat hangoztatott »szabálynak«, és ha nem olyan iramban is, ha nem olyan kötött tervekkel is, mint egyéb időben, a művelődési ház éli hivatásszerű életét. Mindig adódik olyan esemény a falai között, amiért érdemesnek tartja a falu népe a megmozdulást, sőt a fürdőhely üdülői sem sajnálják a fáradságot felkeresni a művelődési házat, mert egy-egy rendezvény nélkül maradt napon is jól el lehet tölteni az időt a könyvtárban, az olvasó- és klubszobában. Nemrég például zenekari estet rendezett a művelődési ház a vasutasok zenekarának közreműködésével. Az Erkel- hangverseny kiválóan sikerült, akárcsak a korábbi nyári program egy-egy eseménye. Ezek közül csupán néhányat említünk meg, nehogy nagyotmon- dásnak hasson kardoskodásunk amellett, hogy nem kell »uborkaszezonná« válnia nyáron sem a művelődési munkának. Ezen a nyáron itt járt a KISZ Központi Művészegyüttese, a Zeneakadémia növendékhangversenyt adott, egy szovjet táncegyüttes is vendégszerepeit, itt zajlott le a járási vadásztársaság ankétja, itt adták vissza a kutasi népi együttes Csehszlovákiában tett látogatását mint vendégék a csehszlovák vendéglátók. A KISZ Kállai Éva Központi Táborának lakói rendszeres látogatói a művelődési háznak, már ők is adtak itt műsort. E felsorolás olvasása után azt vethetné szemünkre valaki: Egyszóval a művelődési ház műsorokat fogad, mást nem is csinál. Dehogynem, dehogynem! Igaz, hogy a szakköri foglalkozások nem rendszeresek, s mindössze a foto-szakkör tagjai érzik most is otthonuknak a kultúrházat, de nem elhallgatandó az, hogy az irodalmi színpad tagjai dolgoznak. A Balaton az irodalomban című műsorukkal járják az üdülőket, miután a művelődési házban már bemutatták. E hónap 20-ig bezáróan három estet rendeznek különböző üdülőkben, majd pedig új munkához látnak. A megyei pedagógus kórus vezetői azzal az ajánlattal fordultak a művelődési ház vezetőségéhez, hogy rendeznének közösen az irodalmi színpaddal egy estet. Készséggel vállalták a tagok a felkészülés munkáját, jóllehet már egy újabb önálló est műsorán dolgoznak. Kispolgárok címmel a világ- és magyar irodalom remekeiből kívánnak összeállítani egy olyan műsort, amely görbetükröt tart a kispolgári világnézetet vallók és élők elé. Ezenkívül a járási pedagógus együttes, melynek tagjai részt vettek a művelődési továbbképzésben, s így a járási művelődési ház teendőit ellátó Vikár Béla Művelődési Házhoz tartoznak, műsorral akarják ünnepélyesebbé tenni a járási tanács közeljövőben sorra kerülő jubiláns tanácsülését, mely a tanácsok megalakulásának tizedik évfordulójára emlékezik majd. Tehát mégsem törvényszerű, a nyarat »uborkaszezonként« emlegetnünk. Ahol nem veszik szívesen a nyári pangást, ott nem is kap helyet a lustább érverésű kulturális élet! És akármint forgatjuk is a dolgot, ez a helyes, ez a példaszerű ... VARKONYI NAGY BÉLA: ODYSSEUS MEGTÉRÉSE Várkonyi Nagy Béla a húszas évek elején tűnt fel a második »Nyugat-nemzedék« társaságában, de már 1923-ban az önkéntes emigráció útját választotta. Mintegy húszéves, országokat és kontinenseket átölelő bolyongás után tért vissza hazájába a második világháború idején. Negyven éves költői pályafutása során most jelenik meg első verseskötete. Ez nem tartalmazza a hatvan éves költő életművét — igényes válogatást nyújt a felszabadulás előtti alkotókorszakok terméséből, amelyhez 1957 után írt és folyóiratokban megjelentetett versei csatlakoznak. A régebbi versekben az ellenforradalmi fehérterror alatti kétségbeesése, a vándorévek honvágya, a magyarság és az emberiség sorskérdései kapnak művészi megfogalmazást. Szenvedélyes humanizmus, a teljes emberség szórója és áhítata jellemzi. Ma is magas erkölcsi kilátóból figyeli az életet, és rendületlenül hisz az ember felemelkedésében. 1957 óta írt új versei a szocialista Magyarország gondját-derújét szólaltatják meg. ABÓDY BÉLA: párbeszéd a szenttel Üj novellistát avat a kötet Abódy Béla személyében. Az írót és a többségükben rövid, csattanós írásokat szellemesség, groteszk és egyéni hang, a szatírát, iróniát kihívó jelenségek meglátása és kiemelése jellemzi. KOSSÁ ISTVÁN: A DUNÁTÓL A DONIG Szubjektív hangú napló és szigorúan tárgyilagos dokumentum ez a könyv'. A 401-es különleges büntetőszázad pokoli útját írja le Kossá István a Dunától a Donig. Különleges volt a század, különleges volt a sorsa is, hiszen a »muszos« dokumentumokból ismert szörnyűségek ebben az alakulatban szinte hétköznapi eseményszámba mentek. És mégsem a tíz hónap megpróbáltatásainak hűséges leírása teszi a könyvet igazán érdekessé, hanem kommunista-humanista szelleme, mellyel a szerző mérlegel és ítél. És még inkább néhány embernek, kommunistának és nem kommunistának jellemereje, emberi nagysága. Az események, melyekkel megismerkedünk a könyvből, csaknem két évtizede játszódtak le Gyermekeinknek (nemcsak a kisiskolásoknak, gimnazistáknak, hanem az egyetemistáknak is) mindez már történelmi múlt. Ezért van különös jelentősége annak, hogy ismét kiadásra kerül ez az érzelmektől izzó, az eseményeket érzékletesen megjelenítő írás. A könyv több mint újrakiadás. A szerző új és igen érdekes fejezetet írt hozzá »Bakonyi vihar« címmel itthoni partizánélményeiről és a második felszabadulásáról. KOVÁI LŐRINC: FÄKLYATÄNC 1948-ban, a szabadságharc második évfordulóján jelent meg először Kovái Lőrinc nagyszabású történelmi regénye, mely most harmadik kiadásban jut el az olvasóhoz. A regény nemcsak a szabadságharc eseményeit pergeti le előttünk, hanem hősei révén átéljük az európai forradalmak egész sorát, és pontosan megértjük ezek hatását Magyarországra. A magyar történelem dicső és gyászos' alakjai egyaránt szereplői ennek a regénynek, de mégsem ők a valódi hősök. A jobbágysors igáját többé húzni nem akaró parasztokról, a párizsi pinceműhelyekben szenvedő munkásokról, a szabadság eszméiért rajongó diákokról, a történelmet formáló, forradalmi tömegekről szól elsősorban a Fáklyatánc. REMÉNY IK ZSIGMOND: AFRIKAI ROMÁNC Az Apocalipsis Humana legújabb kötete Remenyik Zsig- mond új novelláiból ad ízelítőt. Az írások egy része a közelmúltban és itthon, a magyar tájakon játszódik. Más elbeszélések viszont az író fiatalkori bolyongásadnak élményeiből merítik cselekményüket. Az afrikai, dél-amerikai, európai országokban lepergő kalandok hősei közül már ismerünk jó néhányat Remény ik korábban megjelent regényeiből, kisregényeiből. Elvonulnak előttünk az ültetvényeken dolgozó, meggyötört európai kivándorlók, éhes munkanélküliek, nyomortanyáit lakói, lezüllött művészek, akik céltalanul, értelmetlenül vegetálnak. Remenyik az »alvilág peremén élő« nyomorultak sorsán keresztül mond kemény ítéletet a kapitalista társadalom embertelenségéről, bűnös értelmetlenségéről. A kötet más elbeszéléseiben pedig az élet örömeiről, szépségeiről ír megkapó lírai Sággal. TAMÁSI ÁRON: ABEL Tamási Áron legnépszerűbb müve az Ábel-trilógia: főhőse a legrokonszenvesebb regényhőseink közé tartozik. Ábel furfangos észjárású, ravasz beszédű, leleményes székely góbé, aki minden helyzetben talpra esik, mint a macska: elpusztíthatatlan kedélyében azt a nagyszerű tulajdonságot csodáljuk, amely a múltban csak a semmítleneknek, a kisemmizett milióknak volt tulajdonsága: a jövőbe vetett, a maga erejében bízó, töretlen hitet. Ábel szívderítő és elgondolkoztató kalandjai, melyeket a Hargita rengetegében, a városban és Amerikában élt át, most együtt jelennek meg. DARVAS JÓZSEF: Az első éjszaka az új szállodában* Mikor utoljára találkoztam s beszélgettem velük, még ott tanyáztak a Teleki téri bódék eresze alatt: öregek és fiatal legénykék, nagyok és kicsinyek sűrű csoportokban húzódoztak szorosan a falak tövében — akár a gombák. Az idei tél leghidegebb napjai voltak azok. A betyárbútort fejük alá téve, rongyos pokrócukat, ködmönüket állig fölhúzva feküdtek ott sorjában, összebújva, mint a fázós malacok, és várták a reggelt. — Bizony megfázik a vendég! ... — ■ mondogatták. — Különösen, míg levetkeződik. Mert nekivetkőztek az alvásnak a kubikosok a leghidegebb estéken is. Nem éppen egészségügyi meggondolásból, hanem hogy ne fázzanak még jobban, mikor kibújnak reggel a hevenyészett vacokból. Ott feküdtek sorjában, lábtól téve a zömök kubikos talicskákat, s mikor rákerült a szó, reménykedve emlegették, hogy a jövő telet már fedél alatt fogják eltölteni... Most aztán végre csakugyan megnyílt a »kubikosszálloda«. * Megjelent a író Orszaguton-vá- roson c., a közelmúltban kiadott riportkönyvében, melyben a fel- szabadulás előtt irt riportjait és cikkeit gyűjtötte össze. Gondoltam: megnézem, hogy régi ismerőseim, az új lakók, hogyan töltik el itt az első estét, az első éjszakát. Kapuzárás után érkeztem a Haller tér külső szélén levő »szállodához«, s az alacsony léckerítésbe ékelt kapun csak hosszabb zörgetés után tudtam bejutni. — Már lefeküdtek... — mondta a székesfővárosi altiszt, aki beengedett. Többet nem mondott, de a hangsúlyból, ahogy majdnem suttogva s kicsit ünnepélyesen mondta ezt a két szót, mindjárt tudtam, hogy csak az új vendégekre értheti. Még a kaput is igyekezett minél neszteleneb- bül becsukni utánam, mint mikor ritka, kedves vendégek vannak valahol, s nem akarják, hogy bármi miatt is panaszuk lehessen... Ennél több izgalmat és ünnepélyességet azután nem is találtam az egész telepen! A kubikosok éppen olyan egykedvű nyugalommal heverész- tek a »szálloda« ikerépülete mellett levő két nyitott fészer alatt, mint hosszú esztendőkön keresztül a Teleki tér bódéi tövében. Még nem aludtak, s voltak közöttük, akik le sem feküdtek, hanem apró bográcsuk mellé telepedve, hátukat talicskájuknak vetve falatoztak. Heverészök és üldögélök között tempósan járt körbe a szó. Éppen «E udvar végébe épített szabad konyha tűzhelyeiről beszélgettek. — Följebb köllene lenni a platninak — mondta egyikük. — Kicsi a láng járás ... —•• Az is segítene, ha kisebb lenne rajta a lyuk... — Az igen. Nem esne belé karimáig a bogrács ... — Beleesik a karimáig. Majd agyonnyomja a tüzet... A fészer alá, a puszta főidre leteregetett pokrócokon, rossz kabátokon alig heverész- tek itt most húszan-huszon- öten. Lenne hely elegendő, mégis összebújtak egyrakásra. A talicskák számára is van külön hely, mégis idetették mind, a lábukhoz. A leszállt estében itt-ott pipa parazsa vöröslött. Sötét volt nem láttam az arcokat, de a hangjukon éreztem, hogy mind öregek. A fiatalok hazamentek falura aratni és csépelni. Utánuk eregettek csöndes, tárgyilagos szavakat, mikor a tűzhelyek dolgát valamennyire megbeszélték: — Azóta le is arattak... — Mán igencsak indulnak kifelé a gépek... — Nálunk még nem. Mindig hátrább szoktak állni a gabonák... űj helyzetükről, új szállásukról, a tűzhelyek bírálgatá- sán kívül nem ejtettek egy szót sem, mintha nem is ez lett volna itt az első estéjük. Még mikor közéjük eregettem kérdéseimet, akkor is csak éppen, hogy megfelelgettek rá. Nem ai idegenkedés miatt, hiszen többen ismernek már közülük, hanem egyszerűen azért, mert az otthoni termés, a munka s még a tűzhelynek lángjárása is közelebb eső probléma volt számukra. — Hát hogy érzi magát az új szálláson. Jani bácsi? — kérdeztem Jánost, az öreg csanyteleki kubikost. — Hát csak olyanformán, mint a kijevi fogolytáborban ... Az is így körül volt kerítve, meg az is így az Isten háta mögött volt. Ez mintha megoldotta volna a többiek nyelvét is, lassan melléje rakosgatták a maguk mondásait: — Ide ugyan nem gyön utánunk senki. Egy vállalkozó se!... — Meg hogy húsz fillért naponta! Abból kiállítjuk egy napra a kosztolást, amikor nem dolgozunk... — Ott a Telekin mégiscsak könnyebben akadt valami. Meg ha mást nem is, a kosztra valót csomaghordással is megkerestük ... — Meg fizetni se költött!... Így nyilatkozhattak egymás után. Elismerő, dicsérő szót egyikük se mondott, de abban, hogy az így, ilyen szenvedély- telenül, ilyen csöndesen panaszkodtak, benne volt minden dicséret és elismerés, mert aki ismeri az ő nehéz életüket, az tudja, hogy az ö megelégedettségüket csak a kevesebb panasz mértékével lehet mérni... Én mégis hallani szerettem volna az ilyen negatívumokban jelentkező elismerés szavát, s a csikorgó téli éjszakára emlékeztettem őket — de csak azt tudtam eléírni, hogy rövid hallgatás után ezt mondta valamelyikük csöndesen: — Megszoktuk már ott... szokatlan itten... . Mellettük csöndbe és sötétségbe burkolózva hallgatott a »szálló« két alacsony, hosszú épülete: senki sem feküdt benn a frissen gyalult, emeletes deszkapriccseken. — Meleg van bent... Meg akkor fizetni köllene a húsz fillért is... — Itt kinn nem köll fizetni ... Ügy mondták ezt, olyan hangon, hogy biztos vagyok benne: még a téli éjszakákon is tele lesz mindig a fészerek alja lábhoz tett talicskával alvó kubikosokkal, mert húsz fillér nagy pénz, »ki lehet belőle állítani egy napra a kosztolást:«... — Szép álmokat! — így köszöntem el tőlük, ők meg azt kiabálták utánam: — Megszámoljuk a gerendákat ... — Akkor teljesedik, amit első éccaka álmodunk ... — Én majd egy nagy bogrács disznópaprikást álmodok! ... Hazafelé menet útbaejtettem a Teleki teret, hogy megnézzem, valóban a ma megnyílt »szállóban« lakik-e már minden kubikos. A kinti beszélgetés után nem is csodálkoztam, hogy ott találtam közülük hármat,-behúzódva az egyik bódé sötét árnyékába. Már aludtak, s a lábuknál hagyományos módon ott állt a talicska. Lehajoltam az egyikükhöz, és megráztam a vállát. Először nem akart fölébredni, mint a fáradtan alvók, de azután hirtelen és ijedten fölült. Idős, borostás arc bámult rám. — Bácsi! — mondtam neki. — Maguk még nem tudjákt hogy megnyílt a kubikos szálloda? Itt már nem szabad aludni... Bizonyára azt hitte, hogy valami hivatalos személy vonja most felelősségre, mert ijedt zavartsággal kezdett dadogni ... — Még nem tudtuk ... mondom, még • ... most gyüttünk munkából... mostan este végeztünk ... itten szoktuk már meg ... majd reggel... — Tudják legalább, hogy hová menjenek? — _Már kaptunk róla cédulát S h ogy észrevette, hogy ezzel elszólta magát, új mentegetőzésbe kezdett. — Aludjon csak! — mondtam neki, s egyben szót is fogadott. A másik kettő föl sem ébredt a beszélgetésre.
