Somogyi Néplap, 1960. július (17. évfolyam, 154-180. szám)
1960-07-10 / 162. szám
Vasárnap, I960, július 10. 5 SOMOGYI NÉPLAP K özönségszervezés II párt körültekintő művelődéspolitikája nyomán szinte napról napra gazdagodik kulturális életünk. A művelődési és tartalmas szórakozási lehetőségek egyre jobban kiteljesednek, mind több és több művészi élményben lehet része városunk és megyénk közönségének. ' E megállapítást nem kell különösképpen bizo- nyítanunk, elég, ha a színház, a mozi, a hangversenyek, a múzeum, az ismeretterjesztés, a kiállítások s a legkülönfélébb fővárosi és más rendezvények változatosságára, tartalmára utalunk. Mégis, mikor végignézünk az előadótermek széksorain, bekukkantunk az üresen kongó páholyok mélyére, a filmszínházak vetítővászna elé, sorozatosan megrökönyödéssel tapasztaljuk, hogy »túl sokat" nyújt megváltozott életünk, azaz, hogy mintha nem tudnánk élni a lehetőséggel, mintha nem is igényelnénk a kultúra ezernyi adományát. Ilyenkor rendszerint a közönségre apellálunk, s úgy érezzük, szégyel- nivalónk akad bőven. Mert a munkásnak azelőtt sohasem volt ilyen . lehetősége a művelődésre, s azt hisszük, amikor tehetné, fölényesen elszórja magától az adományt... S hogy ilyen ferde megállapításokkal intézzük el a dolgot, annak az a magyarázata, hogy nem kutatunk a mélyen, nem vizsgáljuk a részvétlenség okait, még kevésbé azt, hogy mit kéne tennünk ez áldatlan állapot megszüntetésére. Mert hogy nem a közönséget kell okolnunk, az ma már bizonyos. Turista utainkon vezetőt választunk, hogy kísérjen el az ismeretlen helyeken; gyermekeink mellé pedagógusokat állít az állam, ők vezetik be az ismeretek, tudományok birodalmába; s azoktól az emberektől, akiket korábban megfosztott az élet mindenfajta művészettől, most azt várjuk, hogy segítség, útmutatás nélkül kalauzolja el önmagát a művészetek kezdetben sokszor érthetetlen, felfoghatatlan és unalmas útjain ... Közönségszervezésünk hamis utakon halad. Mindeddig — a városi tanács v. b.-n kívül — nem mértük fel óriási jelentőségét, csak azért foglal- kozgattunk vele, mert szerepel az irányelvekben, mert egyszerűen hajlandók vagyunk el- . hinni, hogy a kulturális forradalom szerves alkotója, nélkülözhetetlen feltétele. A közönségszervezés tehát ma még bizony kulturális életünk legszembetűnőbb gátja. A sikertelenség a helytelen szemléletben, a munka lebecsülésében gyökerezik. Minduntalan elfelejtjük, hogy nem jegyeladásra kell »szerződtetnünk« embereket. A közönség- szervezők feladata elsősorban ismeretterjesztés, a művek, rendezvények ismertetése, propagálása, figyelemfelhívás. A jegyek eladása csak másodlagos. De hogyan tennék ezt, amikor maguk sem tudják, hogy mire szerveznek, amikor őket sem tájékoztatja senki? És miért szervezzük a közönséget? Azért, hogy megteljen a mozi, a színház? Nem! Azért, hogy az emberek közelebb jussanak a kultúrához! Márpedig ha így lenne, nem az előadás napján ráncigálnánk elő néhány közönségszervezőt, hogy »-ma estére hozhatsz harmincat«. Az emberek, mint ahogy nem szívesen mennek ingyen előadásra, nem szeretnek »vattának« szerződni sem. S ez teljesen érthető. Elvégre miért akarjuk mi meghatározni, hogy valaki szerdán vagy csütörtökön menjen színházba, amikor neki éppen szombatra van kedve? A közönségszervezőnél nem kaphat jegyet, az ő kívánságát csak a jegypénztár elégítheti ki... Azt mondják a szakszervezetnél, hatvannyolc üzemi közönségszervező van a városban. De csak papíron. Erről az évad egyetlen közös megbeszélésén is meggyőződhettünk. Akkor is jobbára színházról I esett szó, másról alig. És azóta gazdátlanok a közönségszervezők. Igaz, hogy néhányan alkalmatlanok e hivatásra, maguk sem igénylik a kultúrát. A szakszervezet nem törődik velük, a színházi jegyiroda alkalmatlan erre, annál kevésbé, mert egyéb rendezvényekkel csak annyiban törődik, amennyiben szervezőjének anyagi érdeke fűződik hozzá. Maradt tehát a szorult helyzetben »jól bevált« telefonálás, amikor éppen »vattára« volt szükség! Ígérték ugyan évek óta, hogy legalább a főpróbára vagy premierre elviszik az üzemi aktívákat, de mindez csak ígéret maradt... Csodálkozunk hát, ha néha negyed »házakat« látunk, ha a szimfonikus zenakari esteken, még világhírű művészek közreműködése esetén is háromnégyszáz ember ül a nyolcszáz- hatvam személyt befogadó színházteremben? Kitől tudják meg az emberek, hogy hangverseny van, ki hívja, tájékoztatja őket? Két függetlenített közönség- szervező van a városban, a színházé és a mozáüzemé. De itt sem megnyugtató a helyzet, ellenkezőleg. Korábban határozat született, hogy elővételi pénztárakat kell felállítani az üzemekben. A moziüzem megszervezte, de nem sok sikerrel, a színház nem is tartotta fontosnak, miként 'a város más kulturális rendezvényeit. A moziknál kialakult egy olyan káros gyakorlat, hogy csak a gyenge, rossz filmekre szerveztek. Mit mond most a-néző, ha hozzá fordulnak? Nyilvánvalóan azt, hogy nem is lehet jó az a film, amit mindenáron rám akarnak tukmálni, nem nézem meg. Így jutottunk el oda, hogy a hozzáértés hiánya miatt hátrafelé sült el a puska... De meglepődünk és csodálkozunk, hogy a Vörös Csillag helykihasználása mindössze 56,8 százalékos az első negyedév adatai alapján, a Szabad Ifjúságé 62,4 százalék. Nem akarjuk elhinni, hogy hangversenyen ötszáztíz- hél többen egyszer sem voltak, s a múzeumban, ahol a Munkásélet kiállításra is — mint évek óta mindig — teleforion próbálgatják csalogaitai az üzem Archimedes születésnapján Len Davidovics Landau akadémikus aligha gondolta volna, hogy valaha találkozik Arzhimedessel és Röntgennel. A moszkvai állami egyetem fizikus hallgatói azonban megrendezték »Archimedes születésnapját-«, s ezen az ünnepségen a professzornak mégiscsak sikerült találkoznia nagy elődeivel, akikkel együtt egy kék villamos targoncán tiszteletkört »futott« a fizikai fakultás épülete körül. öt harsona adta hírül az ünnepség kezdetét, majd. egy hatalmas díszkapu nagyságú fizikakönyv lapjai közül kilépett maga Archimedes. »Lássuk csak, mit értetek el, utódok! Feleljetek« — szólt, s egymás után előlépett Galilei, Newton, Torricelli, Lebegyev, Röntgen, Popov, Einstein, s beszámoltak eredményeikről. Ezután a »jövő emberei«, a bátor űrhajósok járultak elébe hűséges segítőtársaikkal, a robotgépekkel együtt. Archimedes elégedett mosollyal kiáltotta: »Heuréka/« — s válaszúi a diákok ezrei zúgták a kutatóknak ezt az öröm kiáltását. Így kezdődött az egyetem művelődési otthonában az »Archimedes« című vígopera bemutatója. Az operát maguk a diákok írták. Az ifjú fizikusok elhatározták, hogy »Archimedes születésnapját ezentúl minden évben megünneplik'. A z orvos' rendelőjében -‘®- volt, amikor csengettek. A rendelési idő ugyan lejárt már, mégis azt gondolta, hogy valamelyik elkésett páciense jön. Vagy talán beteghez hívják? Röviden berregett a csengő, aztán megint csend lett. Csak felesége motozását hallotta a hálószobából, amelynek ajtaja a rendelőből nyílt, aztán még egy szerény csengetést. — Magda! Nem hallod, hogy csengettek? — Jól van, megyek már, csak ne idegesíts folyton. Nincsenek szárnyaim. Különben te sem szakadnál meg, ha egyszer kilépnél ajtót nyitni. A férj nem válaszol. Minek szaporítsa a szót? Az utóbbi időben úgy is veszekednek eleget, többek között emiatt is. így aztán megtanulta, ha hallgat, legalább hamarabb elkövetkezik az általa annyira kedvelt csend. És ez is valami. Kopognak. Apja lép be, félénken, mint aki nincs hozzászokva a várakozóban látott fotelekhez, vastag szőnyeghez, szépen festett falakhoz, értékes festményekhez. Alacsony, hatvan év körüli, piros arcú parasztbácsi, orra alatt a falusi emberekre jellemző kis kocka bajusszal. Fekete ruhája ? talán huszonöt éves, de látszik rajta, hogy kímélte és csak \ évente egyszer-kétszer vette * fel, elsősorban akkor, amikor egyetlen fiát látogatta meg. Barnára sült nyakát fehér ing szorította össze. Nyakkendőt nem viselt. Kabátja kigomboldolgozóit, harmincötre csökkent a napi látogatottság a múlt évi ötvennel szemben. Az ismeretterjesztő előadásokról meg egyszerűen félő szólni, mert azokat senki sem tartja fontosnak, senki sem hívja fel rájuk a figyelmet. Persze más bajok is vannak. Egyszerűen nem értünk a propagandához, nem ismerjük a közönségszervezés jó értelemben vett fogásait. A hétfői hangversenyre invitáló nagyon szerény és szimpla plakátok rendszeresen csak két nappal előbb, szombaton jelennek meg az utcán. Az üzemek csak elvétve kapnak műsoranyagot, ismertetést, plakátot. S ezek a mi plakátjaink olyan vérszegények, olyan -gyengék, úgy beleolvadnak a többibe, hogy csak kutató ember képes tudomást szerezni a jelenlétükről. Ügy tűnik, mintha a propagandától sajnálnánk a pénzt, bezzeg hajlandók vagyunk súlyos ezreket ráfizetni az előadásra ... A közönségszervezés gond-j ja tehát nincs megoldva városunkban, s Ilyen módszerekkel i nem is lehet. Városi közönség- szervező irodát kellene felállítani, mely megfelelő, mozgékony szakemberrel az élén lebonyolíthatná a város valamennyi kulturális rendezvényének szervezését. Ez az iroda lenne hivatott összefogni az üzemi közönségszervezőket, gondoskodhatna a megfelelő, társadalmi rétegekre bontott agitációról és egyáltalán arról, hogy tudják az emberek, mit láthatnak, hallhatnak városunkban. Nem a közönséget kell okolnunk hát a részvétlenség láttán. Az évek óta jellemző tehetetlenségnek kell véget vetni végre. Anyagi vagy más objektív akadály aligha keresztezhetné útunkat. Mert azért mégsem úgy kéne elintézni a dolgot, mint a városi tanács v. b. jelentésében, hogy keressünk kisebb termet a hangversenyekhez, mert nincs közönség, hanem elveinkhez, a művelődéspolitikai irányelvekhez híven gondoskodnunk kell arról, hogy igenis legyen közönség, mert vannak és egyre többen lesznek, akiket érdekel a művészet, a magasabb- rendű kultúra... Jávori Béla va, fekete mellényén ezüst óralánc. Mikor belépett, jobb kezében tartotta fekete, széles szalagos kalapját, de ezzel kellett volna kezet fogni, ezért zavartan átvette a másikba, félszegen nyúlt a fia keze felé, bütykös ujjai tétován keresték az orvos fehérbőrű, párnás tenyerét. De a kéz nem találkozott, mert fia átkarolta vállát, magához szorította, két oldalt megcsókolta az arcát, s aztán elengedve kérdésekkel halmozta el: — Miért nem jelezte, hogy jön? Hát édesanyám? ő miért nem jött el? Csak nem beteg? \ z apa zavartan forgat- ta kezében a kalapot, elmerülten babrálgatta a szalag csokrát, s csak egy kis szünet után szólalt meg: — Nem, nem beteg, csakhogy ... tudod, fiam, a múltkor egy kicsit, emlékszel, decemberben, amikor együtt voltunk itt... hogy mondjam, megsértődött. Tudod, amikor a feleségeddel összezörrentek. — No, jó hagyjuk ezt. Fő, hogy nem beteg. Hogy állnak a tsz-szel? Nem kell egy kis segítség? Szóljanak ám, ha szükségük van valamire. — Majd a végén megmondom, fiam. Egyelőre csak megvagyunk valahogy, dolgozunk, aztán riiajd osztanak ránk valamit. Annyi bizonyos, hogy ez az egész inkább a fiatalabbaknak lesz hasznos: ők majd élvezik később. Egyébként aztán a termés szépnek ígérkezik, mert meg is van rendesen munkálva minden. BEDÉ ANNA: ESTELEDIK ♦ Esteledik. Víg villamosok hordják haza az utasokat, Hamvas utak vezérlik haza a járókelőket. Fölragyogó ablakok hívják haza az elfáradottakat. Vacsoraillat száll hűvös lépcsőházak oszlopai között. Sötétedik. Kivirít a földi fények virágoskertje. Lehull a lankadt lónyalcakról a szerszám. Fészkükre szállnak a megcsöndesült madarak. Megérkeznek a csillagok is, helyükre ülnek az égé . Anyásán tipeg tova közöttük az öreg Hold. Eljött az este. Talán már az egész világ országútjain esteledik. Mert íme, lassan hazatérnek a népek. Haza az idegen mezők vérfoltos füveiről. Haza az esztelen kalandok csapdás útjairól. S a harcosok maholnap szőlőt ültetnek, Hintát kötöznek dúdolva, párcs ablak alá. Lehet, hogy már az én szívemben is este van. Mert szeretnék hazatérni egészen. Mert szeretnék megpihenni egészen. De csak röpít a gyorsvonat, nem tudom, milyen földeken átt S fekete korom csap rám, ha kihajolok, messze figyelve• Hátha énrám is várnak egy állomás kőlépcsőinél. — Biztos, éhes édesapám. Menjünk, a Magda talán már készített valamit. — Ráérek. Hát a kisunokám, az Andrea? Az óvodában van, most már majd megjön. — Hát hallod, a nevével még most sem tudok kibékülni. Nem lehetett valami értelmesebbet, magyarosabbat választani? — Az anyja ötlete volt, én nem szóltam bele. így egyeztünk meg, még mielőtt megszületett volna. Na tessék, menjünk. A konyhában nem találnak senkit. — Anyuka! Légy szíves gyere, adj valamit enni édesapámnak. Hangjában alig észrevehető idegesség rezgeti. — Ott van a speizban a szalonna, te is tudsz vágni. Nekem most el kell raknom a ruhákat, mert itt az Andrea. Az orvos szólni akart valamit, de aztán csak legyintett és bement a szalonnáért. Evőeszközt, tányért vett elő, kenyeret pzelt. — Vöröshagymát kér hozzá, édesapám? — Ne büdösítsünk itt, a feleséged biztosan nem. szereti. — Mit szeret az? — akarta mondani, de elharapta a szót. M inek is keserítse ap- 1 ját azzal, hogy ismételten bebizonyítja; nem értik meg egymást, az öt év is kevés volt ahhoz, hogy némikép közös élet szemléletet alakítsanak ki, azonossá, vagy legalább is hasonlóvá tegyék törekvéseiket, egy nyelven beszéljenek a gyermeknevelést, lakásberendezést, életmódot, szórakozást, barátok megvá- lesztását illetően. Miért emlékeztesse erre újra az apját — aki, mint anyja elmondta, hangtalanul sírt, amikor az állandó veszekedéseiket meghallotta, és az is fülébe jutott, hogyan beszélt róluk, az egyszerű parasztokról,' a hajdani adóhivatali vezető leánya. Nem iyen életet tervezett ő a fiának, amikor fejébe vette, hogy orvost nevel belőlé. Igaz, nem is gondolt arra, hogy egy rosszul sikerült házasság is megmérgezheti az életet, mert valahogy úgy érezte, hogy a tanult emberek talán-talán nem is veszekedhetnek. így csak fia érettségije, aztán az egyetem lett minden vágya, ezért törte magát, ez töltötte be az egész valóját, és amikor fiát doktorrá avatták, úgy érezte, mindent megkapott az élettől. Hát, amikor rendelőt is nyitott az egyetlen gyerek, és ráadásul a kórházban is dolgozhatott! Igaz, a kilenc hold földből hármat eladott, de az állam is segítette, hiszen szép ösztöndíjat is kapott egyetemista korában. Nem, dehogjt is ellenezte a nősülést, örült, hogy minél előbb unokája lesz. A leendő menyét sem kritizálta. Fiát körültekintő, józan gyereknek ismerte, biztos nem hamarkodta el a döntést. Meg jó családból való volt a lány, megfelelő nevelést kapott, csinos is volt, hát mi kifogást találhatott volna ellene? Igaz, hozományt nem kapott, de azzal mentegetőztek szülei, hogy mindenük elveszett a háború alatt, egy keresetből pedig, mégpedig kisfizetésből — meri a násza most a ^statisztikai hivatalban (Folytatás a 6. oldalon,)
