Somogyi Néplap, 1960. július (17. évfolyam, 154-180. szám)
1960-07-10 / 162. szám
a SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1960. július 1#. BÁNKI GYULA: ARATÁS v Az ablak tárva, kint az utca morajlik és keskeny sáv a háztetők felett. Kék. »Az ég.« És a kék égen át hirtelen előttem terem rőt lobbanásként a sárguló búzamező. Paraszti ősök ébrednek bennem S míg könyvem előtt ülök, régi éles kaszavágás lendülete remegteti meg minden izmom és szemembe villan az éle és sorra dőlnek zizzenŐ rendek és nincs könny, nincs város; most aratok. És hallom a mai aratás zaját. Kombájn dübörög és hullik a búza acélos magva acél .lapokra és száll a nóta és szól a dal. Szemek ragyognak: születik az új kenyér! Éljenek az aratók! Éljen az aratás! BŐSZ JENŐ: TÓPARTON Valamit, érzem, írnom kéne rólad. Az ügynök — este oly rossz képet árul! Hiába, mind csak fonnyadó hasonlat. A tóra nézek, s a tó visszabámul. Borzolja tollát pár felhő az égen, sétál a hold, lent tükröt tart a mély: békák szuszognak, és a tó vízében csobogva mossa hűs ingét a szél. Hűvös van. Fázol? Nézd, a néma szolga, a csend ma újra társukul szegődött, s nem rólad írtam. Gőg ez? Bármi volna, bocsásd meg ezt a kényszer-férfigőgöt. Berták László: FESZES MELEGBEN Dülőutakon ülő porban kis nyári szellő botolog. Rezegtetik az ég kék dobját sietős hangú motorok. Kigombolta zöld pongyoláját a búzatábla egy hete, s megszületett millió, szőke bölcsőben ringó gyereke. Emberek jöttek megcsodáini a sokmagzatú szép anyát, s gépeket tereltek legelni, ieenni a nyár aranyát. Itt kotomoz most körbe-körbe düióhosszában két nyúlánk, pergetős gép, pörög belőle a jövőévi gabonánk. És én ott járok gondolatban gyerekkorom kis mezején, kötelet terítek anyámnak, és nem hiszem el, mit szegény mesél közben, mert hihetetlen, hogy húsz évvel ezelőtt ő nagyapám után, tizenkét éves fejjel, ő volt marokszedő. Soká jöttem rá, hogy szívébe mért bújt olyan korán a kin, tűnődöm most feszes melegben anyám süldőlány-álmain, Dési Huber István: SZOPTATÓ PARASZTASSZONY Jelen és EGY ÚRAJA TART MAR ez az egyformán zsongító ringatózás. Indulás előtt idegenül méregettük egymást, de azóta a kilométerekkely együtt mögöttünk maradt az idegenség, tartózkodás. Alig hallani a vonatkerekek álmosító muzsikáját a beszélgetés meghitt zajától. Már túl vagyunk az ismerkedésen, tudjuk, ki honnan jön és hová tart, a közlékenyebbek itt-ott személyes ízeket is kevernek a szóba. Nézem az útitársakat. Van időm tűnődni mi az, ami utazás alkalmából szóra bírja a zárkózottakat, mosolygásra a komor arcúnkat, érdeklődésre a közönyöseket, beszélgetésre a kevés szavúakat. Tény és való, hogy utaztunkban szíves-örömest megfeledkezünk láthatatlan kis cscrmagocs- kainkról! a búról, a gondról és egyebekről. Utaztában azt gondolja az ember, hogy semmihez sincs olyan közeli joga, mint a gondatlansághoz, örömhöz. Ott például a szemben lévő pádon az imént még foncsoro- zott napszemüveg mögé rejtette könnyeid szemét az érettségizett diáklány, aki arról kesergett, hogy nem várt közepes osztályzatot fizikából. Most meg, feledve a bút, a fiatalok elnéző derűjével figyel ide az én szomszédomra, aki szóval tartja a környéken ülőket. Az idős paraszt ember, az egyszerű és nagyon tiszta szívű emberek nyíltságával meséli Hajdúszoboszlói élményeit, onnan tart hazafelé. A kellemes emlékek inspirációjára, vagy a haza felé vivő út örömére ihatott a bácsi néhány fröccsöt, ami szintén megtette a magáét, a bácsika nem tud kifogyni a szóból: — Én mondom, a királynak sem lehetett jobb módja, amikor még király volt. Valósággal megfiatalítottak. — kz sem lehetetlen, hogy elzavarom az asszonyt és újra nősülök! BESZÉL, BESZÉL, tékozlóan osztogatva örömét, elégedettségét az ismeretlenek között, akik szólnak is, nem is, hagyják, hogy mondja a bácsi, ami kikívánkozik belőle. — Maga se láthatta volna meg Hajdúszoboszlót bácsi- kám, ha nem ilyen lenne a világ’ — veti oda kötözködve egy vasutas, akinek a szája folytatás az 5. oldalról.) beosztottként dolgozik — nem staférozhatják ki a lányt. Fur- csállották egy kicsit, de aztán eladott még másfél hold földet — igaz, nem nagyon fizették meg — és a fiataloknak adta az árát. A fia is jól keresett, úgy, hogy rövid idő alatt egész szép lakást tudtak berendezni maguknak. A z asszony jött be. Csi- -‘™- nos termet, feszes mellek, érdekesen szépvonalú arc, gondosan ápolt vöröses- barna haj. A körmei élénkvörösre lakkozottak. Különlegesen modern szabású pongyola volt rajta, Pesten készíttette, előkelő szalonban. — Na, látom megtaláltad a szalonnát. — Most legalább lépj át egy kis sörért — szólt rá az ura. — Akkor át kell öltöznöm, meg nem is biztos, hogy van. Na, mindegy, mindjárt megyek. Alig, hogy betette az ajtót, a kislány jött meg. A kis nylon táskáját a kezében lóbálta, blúza végig kigombolva. Látszott, hogy sokat futkozott megint. — Csókolom — szalad az apjához. — Nézd, ki van itt, Andrea! A nagypapa. Adjál puszit gyorsan. A barna, nagyszemű kislány egy pillanatig duzzogva áll, aztán apja szigorú intésére odamegy a nagyapjához. Az ölbeveszi, megcsókolja a homlokát, a kislány az arcát cup- pantja meg, de már készülődik is le, megy be a szobájába. A nagypapa mosolyogva néz .utána: — Az anyjára hasonlít. •» De inkább csak külsőleg. Egyébként igen aranyos, ha nem szeretném annyira, hát... A felesége jött vissza. Csak üveges sört kapott, megbontották, ittak. Az asszony magának is hozott egy poharat, együtt ivott a férfiakkal, bele is melegedett a beszélgetésbe. Kedvesen, tréfálkozva fordult az apósához: — Papa, igazán megmondhatná a fiának, hogy hagyjon fel ezzel a képgyűjtési szenvedélyével. Egyszer úgyis elégetem valamennyit. Az orvos kezében megáll a sörösüveg, ránéz feleségére, de aztán szó nélkül tölt tovább. Csak miután lekoppantotta az üveget, szólal meg: — Már megint kezded. Szóval azt akarod, hogy adjam el az értékes festményeket, amelyekért egyetemista koromban még koplalni is hajlandó voltam, de ne is vegyek soha, hanem akasszak húsz forintos giccseket a falra, meg a te fényképeidet. — De, Béla! — Várj, most én beszélek. Értsd meg, nekem a festészet gyönyörűséget jelent. Én, ha elfáradok a munkámban, egy kép elé állok, a színekbe és formákba szinte beleélem magam és valósággal újjászüle- tek. — Azt nem tudom, mit lehet egy képen annyit nézni. Egyszer megtekintem és kész. — Én minden alkalommal felfedezek valami úját a festményekben. Hol a szerkesztésében, hol a színárnyalataiban, hol az egyik figura arckifejezésében, vagy az egész mű hangulatában. — Igen, és emiatt nem tudunk kimozdulni a házból. — Hogy érted ezt? Tavaly két hétig voltunk üdülni, a télen pedig három napig Pesten szórakoztunk. — Igen, de vonattal zötyög- tünk, amikor minden valamirevaló orvosnak autója van,, amivel oda megy, ahova akar, és akkor, amikor neki tetszik. Nézd meg, a Dombai doktornak már a felesége is vezet kocsit, még a piacra is ezzel jár bevásárolni. A Mándokiék is felpakolják az egész családot, aztán hol Füreden, hol Földváron, vagy Tihanyban kötnek ki, ott töltik a hét végét. Persze, ők nem maguknak élnek, hanem a családjuknak. Meg belátták, hogy egy orvos manapság nem is élhet máskép, ez hozzártatozik a rangjához. Csak Békési Béla bel- szakorvos nem hajlandó lépést tartani a fejlődéssel. Mert nincsenek igényéi. De hol is tanulta volna meg? Varjastón? Abban a kis faluban? Ahol libákat meg disznókat őriztél? H angja egyre emelke- dik, már-már sikoltásba csap át. Arcvonásai eltorzulnak, szeme dühtől csillog, formás mellei gyorsan emelkednek. Az orvos felugrik. — Te! — hangja durván reccsen, kezével az asztal szélébe kapaszkodik, hogy némiképp uralkodjék indulatain. — Talán még meg is ütnél, mi? Hiába, meglátszik, hogy nem volt gyerekszobád! Ezzel felvágja a fejét, sar- konfordul és rájuk csapja az ajtót. Férje utána lép, de az apja rászól: — Hadd el fiam, a szesz beszél belőle. — Nem az, édesapám — zöttyent vissza a székre az orvos. Más. Egészen más. A volt adóhivatali vezető apja, meg az a nagyravágyó jegyző lány anyja. Nem is bírom ám sokáig ezt a légkört Azelőtt csak a ruháért volt oda, de mióta ilyen kocsiláz van a városban, nem tesz mást, mint Moszkvicsért veszekszik. Egyszer már elvesztve türelmemet, ki is néztem egy használt kiskocsit, de neki csak Moszkvics kell. Mert a többieknek is olyan van. De édesapám, nekem erre nincs pénzem, és egyhamar nem is lesz. Csak azt a kislányt sajnálom. Az ne született volna! —* Ne káromold az istent, fiam. Türtőztesd magad. — De meddig? Áz apja nem szól. Egy darabig maga elé néz elgondolkodva, aztán kihúzza, öreg zsebóráját. — Na, megyek fiam, negyedóra múlva indul a busz. Rakd ki a bőröndből azt a kis gyümölcsöt, mindent, amit édesanyád küldött. A kislánynak meg mondd meg, hogy a varjastói nagymamája küldte. Fogyasszátok jó egészséggel. A z orvos nem tartóztat- ™ ta, pedig tudta, hogy csak másnap akart hazamenni. Hiszen olyan ritkán jött az utóbbi időben, utoljára decemberben volt itt, amikor a disznóvágás után kóstolót hozott. Csendben kirakta a hazait, kitöltötte a maradék sört, aztán a megállóig kísérte az apját — Csókolom édesanyámat, jó egészséget kívánok neki is — búcsúzott —, aztán hazafelé indult. De meggondolta magát és a kórház felé irányította lépteit. Somogyi Károly máris mosolygásra húzódik, mert sejti, hogy nem marad adós az öreg. — Tudom én azt, fiam. Tudom én jól, mert azt mondta az én apám — nyugodjék szegény —, hogy szegény embernek ingyen medicinája a temető földje. Na de — hunyorog az öreg ravaszkásan — nem vagyok én szegény! Két és félezer holdam van az án- tiját a szövetkezetben! Hát ehhez mit szól? Kibuggyanó nevetés nyugtázza, hogy elértették a hallgatók a tréfába öltöztetett leckét. Míg az öreg arról beszél, hogy ide, mármint Hajdúszoboszlóra el kell mennie majd ősszel az asszonynak is, nézem az arcát. Nézem ezt a »földesúrii« arcot, ami szakasztotton olyan, mint a szüretre váró aszúszőlö'szem. Baj, meg gond nélküli élet nem vés ilyen mély rovásokat az emberi iáb- rázatra, mondom magamnak. De az is igaz ám, hogy az elégedettség belülről sugárzó derűje sem tud így ragyogni egy tükörsima arcon, mint ezén az öreg parasztén, aki sehogyan sem tud napirendre térni afeletti boldogságán, hogy jobb dolga volt Hajdúszoboszlón, mint egy királynak! Hirtelen-hamar Róza ángyom képét rajzolja elém a képzelet. Semmi kétség, neki volt ilyen összeaszalódott parányi arca, pedig nem volt még negyven sem, amikor kiállították számára az utolsó pecsétes„ papírt, halála okát vérmérgezésbe állapítva meg. AZON A NYÁRON, amikor ez történt, szüleim nagybátyá- mékhoz küldtek, hogy szedjek városon sápadt arcomra egy kis pirosságot. Cserében a vendéglátó szívességért, — mondták — nyugodtan bízzák rám az aprójószág pásztorsá- gát, hiszen tizennégy esztendős leszek az őszön, aztán meg a szegény ember gyereke nem kezdhet el elég korán ismerkedni a munkával. Jóska bátyám ugyanolyan parasztember volt, mint a többi. Három hold futóhomokkal birkózott az Alföldnek abban a sarkában, ahol az a hit járta, hogy egy nagyobb haragú szél még tán a tanyák alól is el tudná hordani a homokot, ha a tanyagazda nem olyan helyre ültetné a házát, ahol jóféle föld a takarója a nyugtalan homoknak. Pirosodni küldtek ide, pirosodtam is rendre. Segített igyekezetemben a vidéket szabadon járó szél, meg napsütés, az esti és reggeli fejéskor számomra ellopott bögrényi tej, a szőkére sült rozskenyér. Korán feküdtem, korán keltem, amikor még tán mosakodni is lehetett volna a harmatban. Egyszóval úgy éltem, mint valami kunyhóba varázsolt hercegkisasz- szony, ángyomnak nem volt leánygyermeke, örült hát, hogy megtaníthat mindarra, amit leányának szánt asszonyi tudományokban, apró ügyességekben —, ha nem három fiút pottyant a tanyába a gólya! Dolgom mellett is édes gondtalanság volt az életem egészen addig, mígnem egy váratlan esemény rádöbbentett az emberi élet értékének semmisségére. Valamelyik fiú elvesztette a sarlót. Sokáig kerestük haszom talonul, de mintha a föld nyelte volna el. Felfüstettük a ház környékét, az árokparti pavsajtost, de az ádáz szerszám nem került elő. Téptük hát kézzel a nyulaknak a füvet, aztán napirendre tértünk a felett, hogy volt sarló, nincs sarló. Bár úgy maradt volna, bár nyelte volna el valóban a föld! De nem. A sarló megkerült a ház mögötti sűrűségben, méghozzá olyan szerencsétlenül bukkantunk rá, hogy ángyom belelépett. Az esetből senki sem csinált csodát, elkötöttük a kútvizes mosogatás után is bőven vérző sebet, ami volt vagy két hü- velyknyi. Megkockáztattam a tanácsot, hogy orvoshoz kéne menni, cipőt kéne húzni. Leintettek, hogy a tanyán az ilyesmi nem megy olyan köny- nyen, mert se pénz, se idő. Unokabátyáim még csúfoltak is, hogy beijedős városi fruska vagyok; mit orvos, mit cipő! Cipő különben sincs, Csizma van, de az kell ángyomnak télire. Könnyen hittem én ezt, de láttam, hogy ángyom napról-napra több szisszenéssel, jajjal megy a dolga után. Eljött aztán az az idő is,»hogy hiába rakosgattuk az ecetes-vizes ruhát a tűzben égő lábra, ami csúfosan elszí- neződött, megdagadt. Róza né- ném többet volt magán kívül, mint észnél. De orvosról hallani sem akart. Jóska bátyám napestig cifrázta a káromkodásokat, hogy csak hozzá kell nyúlni az adóra félretett pénzhez! Ángyom tiltakozott. Egy reggel aztán csak meg kellett ágyazni a kocsiderékba szórt szalmára... A keservesen összerakosgatott pénzből elvett vám mégsem orvosra, orvosságra ment el, hanem temetésre. Ügy mondták a végtisztességre összejött atyafiak, hogy ángyom halála nem más, mint a haragos isten verése, mert, hogy olyan csúnyán káromkodik a bátyám. Ennek hamarosan fülébe jutott, hogy ki miben tartja vétkesnek az istenverésben. Kegyetlen haraggal bőrként fel még ott a temető kapujában: A fene aki mög- öszi ezt a cudar keserű világot! MONDOTT EGYEBET is, amit csak később értettem meg, s most értek csak igazán tizenöt évvel ángyom halála után, amikor jártomban-kel- temben keresve sem találom keserűnek a világot. Igaz ugyan, hogy a nyomorgató keserűséget nem a fene ette meg, mint azt nehéz férfikönnyekre fakadó Jóska bátyám kívánta, egy a fontos: elpusztult, hogy helyet adjon egy emberibb arcú világnak, amely olyan szenzációkkal kínálja meg az embert nap-nap után, mint az én paraszt bá- csikám boldogsága, ami végső soron közös boldogság! László Ibolya
