Somogyi Néplap, 1960. július (17. évfolyam, 154-180. szám)

1960-07-31 / 180. szám

SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1360, július SÍ. SZABÓ IBOLYA: VÁROSI LÁNY E.OVC1CS mama nyugtala­nul szöszmötölt a. konyhában A tűzhelyen már javában jő' a leves*, és a sütőben illatosa sercegett a két frissen vágót, csibe. A pozsonyi patkót előző nap megcsinálta, csak felvá­gásra vártak a vastag fonatok. Mégis... a nyugtalanság és a bizonytalanság mindjobban hatalmába kerítette. Gábor fiát és menyét percenként sza- lajtolta hol ide, hol oda. Hogy nézzék meg, nem hiányzik-e valami a terített asztalról, hogy nem hullott-e le valami szemét a ház előtt, s hogy iön- nek-e már a fiatalok. Pedig a férje is kint üldögélt a kis- padon, hogy ha a motor zúgá­sát meghallja, azonnal beszól­hasson a konyhába% Gábor még csak ment vala­hogy, ha küldözgették, de a 'fiatalasszonynak sehogy se tet­szett a nagy készülődés. Miért ekkora parádé? Csak azért, mert Sanyi városi menyasz- szonyt hoz a házhoz? . . . Per­sze, mikor őt annak idején Gábor feleségül vette, nem lett ekkora fölrengés belőle. Pedig módos lánynak számított, csú­nya sem. volt, • minden ujjúra akadt kérő, még a másik falu­ból is jártak utána, Kovács mama mégse sütötte ilyen szív­repesve a kendejmagosokat! De most, hogy Sanyi elvégezte az egyetemet, egyszerre ő lett a kedvenc... És hogy nősülni akar, hát persze, már rá se néz a falubeli lányokra... Pedig szegény Kovács mama nem is az örömtől volt annyira lázban, hanem inkább a féle­lemtől. Mert mégis csak furcsa, dolog ez ... Hogy az ö család­jukba bekerüljön egy igazi úri lány. Ha megváltozott is a világ, azért még sok minden nehezére esik egy ilyen kendős öregasszonynak, tiki alig jutott túl a faluja határán. Bizony még az újságokat se érti meg sokszor. ügy keil • férjét, meg Gábort megkér- magyarázzák meg ezt jy azt, de bizony ök is né- a a fejüket csóválják: Fene érti meg ezt a sok idegen szót! Hogy Sanyiból mégis városi ember lett? Az más. Annak sohasem volt nyugiága itthon. No meg az államtól is szép volt, hogy kitanittatta. Igaz, Sanyi fejében annyi ész van, hogy akár miniszter is lehetne belőle. Meg azután jóképű gye­rek, nem azért, mert az ő fia, de igazán az. És itt elöntötte a büszkeség. Hát. igen, Sanyi­tól nem is lehetne már kíván­ni, hogy parasztlányt válasz- szón. máshoz szokott. A városi fruskák inkább hozzá valók, Sanyi nem is tud már úgy be­szélni, mint ök, a kollégium­ban rászoktatták az úri evés­re is. Ha hazajön, látszik raj­ta, hogy csak vendég ... Ez, igaz, fájt egy kicsit, de azért jólesett, hogy ilyen fia is van. Nézte, nézte, azután ha el­ment, napokig emlegette a szomszédoknak, hogy Sanyi­nak milyen nyakkeAdöje volt, s milyen újmódi cipőt vásá­rolt ... No és most■ ez a lány! Állítólag nem akármilyen lány, hanem igazi jó család gyereke. Persze, ma már ilyesmit nem szabad mondani, de hát azért az ember úgy van vele, hogy titokban csak rágondol... A lány is elvégezte az egyetemet, ott ismerkedtek össze. Mikor Sanyi először pedzette a dol­got, még megkérdezte tőle, hogy hát a lány családja mit szól majd őhozzájuk. Sanyi egy kicsit furcsán nézett, az­tán valami olyasmit mondott, hogy tudják már és belenyu­godtak. Hát ez az! Hiába csi­nos és okos fiú az ő Sanyija, a menyasszony családjának mégis bele kell valamibe nyu­godnia ... Mert állítólag a lány anyja nagyon finom asz- szony, sőt gimnáziumi tanár­BEDE ANNA: SILVIO MORETTI Tépett kis senki volt Ügy lett híres ember Silvio Moretti, Amikor egy nap Az izzó acélba-zuhant és szörnyethalt. És acéllá vált, nem vitték virágos temetőbe, . Nem kísérte lódobogás, koszorú, szirom, illat: Formába öntötték, S mire kihűlt, ragyogott, mint sok sugár-pajzsos csillag. És hideg lett és kemény, gyengeség nélküli. Gyermekének puha karja nem pihen többé a vállán: Görnyedt boltozatok, Meredek tornyok, tikkadt erkélyek nyugosznak a vállán. És a tekintete éles lett és metsző, Nem mosolyog többé asszony szemébe, Suhanó repülőgépek Síkos szárnyáról villan a delejes messzeségbe. Erős, izzadt, megfáradt háta Nem hajol többé kocsmaasztal fölé. Hanem hajol Sziklafogú szakadékok, örvényes-ölü folyóvizek fölé. És rajta bizón mennek a népek a holnapi partra, Sohase zuhan le a világ a mohó-torkú mélybe, Örök szilárddá forrasztotta Silvio Moretti acéllá-váit vére. .■ BŐSZ JENŐ: VILLÁMUK Viilámlik. Hol vagy? Hullt levelek. nyögnek; hiányodat sírják a fák a rögöknek; kiáltok, hogy szóljál! Éhes viharcsorda hasítja a fákat, dög gerendák hullnak, ölik, nézd, anyámat; ordítok, hát szólj már! Mennykő vág húsomba, bogok, hánykolódva; ne taszíts el, engedj, nézd, beléd fogódzom, s üss, vagy tégy akármit, rúghatsz, szembe köphetsz; megnémultan s térden én hű karjaimat lábaidra vésem, s őrzöm mindhalálig. BERTÓK LÁSZLÓ­CSAK Csak a szemeit láttam Két szem volt az egész. A vonat ablakában néhány pár rebbenés. Egy kép jutott eszembe: ha a héja lecsap, mind szétgurul a csirke otthon a fák alatt..: Aztán rájöttem ésszel, hogy itt lopás esett, es néztem megvetéssel a nyugalmas eget. 's C-'C.'C.'a.'o.cL iw. Az apja is tanár. Viszont igaz, hogy a lány mellett még sorakozik három kisebb test­vér, azok is mind lányok, így hát bizony azt is megmondták Sanyinak, hogy nem számít­hatnak valami nagy kelengyé­re. Kapnak néhány régi bútort, néhány váltás ágyhuzalot, a többit meg majd megszerzik maguknak. — No, nem jönnek még? — szólt oda Marishoz, a menyé­hez, aki akkor jelent meg új­ra a konyhaajtóban. — Mi bújt beléd, hogy ilyen savanyú képet vágsz? — Tudhatná ... * Meghökkenve nézett rá. Hát igen, • el is feledkezett róla, persze, nem bírja szegény a zsirszagot. Az első gyerekkel sem bírta. — Menj ki a levegőre. Maris szorosabbra fogta a vállára vetett kendőt. — Fázom. — Hát akkor eredj, feküdj le egy kicsit! — Miért? El akar dugni? Szégyellt, hogy én is a menye vagyok? Szavai furcsán hangzottak. Kovács mama kezében meg­állt a zsíros forgató villa. Csak most kezdte sejteni, hogy mi bántja menyét. Hát igen, ez a szerencsétlen azt hiszi, hogy ez a sürgés-forgás az úri ro­konság ünneplésének szól... Pedig .. . pedig ez inkább va­lami kin és félelem. Hogy hát­ha igy szemtől szembe mégis megbánja majd a dolgot az az idegen leány. És ha megbánja, akkor Sanyi lenne boldogta­lan. Hát azért... Sanyi miatt kell mindennek jól sikerülni. — Buta vagy! — mondta rö­vid hallgatás után. — Nektek volt kézfogótok. Az egész falu leihatla magát! De ezeknek csak úgy, eszem-iszom nélkül került ujjúkra a gyűrű... És ha egyszer Sanyi idehozza, csak nem kínálhatom meg őket krumplilevessel! Maris vállat vont. — Jó, hát nem azért mond­tam, nem irigykedem én! — szólt élesen, és már fordult is kifelé a konyhából. Kovács mama némi szána­kozással nézett utána. Milyen szép volt ez a Maris, mikor Gábor feleségül vette. Igaz, hogy a terhességet nehezen vi­selt Az udvaron kis autóval ját­szott az unokája. Látta, hogy menye a gyerek felé tart, leha­jol hozzá, és megsimogatja a fejét. 'Nem, nem rossz ez a Maris, csak a másik menye is ilyen legyen! Meg lehet neki bocsátani, ha fél ettől a talál­kozástól. Talán amiatt emész­ti magát, hogy még egy fiatal- asszony teszi be lábát a Ko­vács-portára, és hátha az a másik, csinosabb lesz,' divato­sabb. Szegény kis Maris! Ko­vács mama ellágyulva nézte volna, ha nem ser cég megint olyan nagyot az a, kenderma­gos. De sercegtek, és ezért sietve kinyitotta a sütőt, hogy megöntözze őket. Ebben a pillanatban hallotta a kapuból Gábor kiál­tását: — Jönnek! Kovács mama csak nehezen tudta letenni a villát. Egy­szerre remegni kezdett a keze. Jönnek! És valóban hallotta már a motort, amelyen a fia máskor egyedül érkezett. Ma először jön vele valaki, akiről majd azt mondja, hogy '-anyám, itt a menyasszo­nyom!« Persze nincs ebben semmi különös, ez egyszer várható volt... És mégis ... Gyorsan az üvegajtóhoz lépett, amely mögött sötét pokróc fe- ketéllett, igy valahogy tükör­nek is beillett. Nem, mégse kócos, nem lóg ki a haja, s a kendője sem csúszott hátra. De alig állhatott oda, máris beszéd hallatszott az udvar­ról. — Anyjuk gyere már! És a férje hangja után tisz­tán hallatszott Sanyi jól is­mert nevetése. Szinte imbolyogva lépett ki az udvarra. A téglajárda is mintha megmozdult volna alatta. Nem, azért sem lesz izgatott! Nem szabad mutatni. Nehogy kinevessen, nehogy le­nézzen bennünket az a lány, hogy ni csak! És már ott is voltak vele f szemben. Sanyi is meg a lány is, egyforma kék mackóruhá­ban, mint két motorszerelő. A lány lerántotta sapkáját, és megrázta dús szőke haját. Ko­vács mama meglepetten bá­mult reá, és önkéntelenül felé nyújtotta mind a két kezét. — Hát elhoztam.... Ugye, nincs még egy ilyen csúnya menyasszony a világon? — mondta nevetve Sanyi. — Komolyodj meg már egy­szer! — kacagott vissza a vá­rosi lány, azután egy kissé za­vartan, de odalépett Kovács mama elé. Két kezét könnye­dén beletette a két kinyújtott kézbe, és poros, szép arcával odahajolt az öregedő asszony ráncos arcához. — Bocsáss meg, kedves, ép­pen főzök... szólt zavartan Kovács mama, s már el is kapta a fejét, és futott vissza a konyhába. Nem,, nem is gon­dolta, hogy mindjárt így meg­csókolják egymást... És szép ez a lány, szebb, sokkal szebb, mint Maris. Izgatottan kavar­ta meg a levest, miközben kö­ténye szélével végigtörölte ar­cát. Azután ismét kilépett az udvarra. Maris és a gyerek volt most soron az ismerkedésben. A vá­rosi lány őket is megcsókolta. — Szervusz, kisöreg — mondta tréfásan a gyereknek. — Ugye, szereted a cukrot? — és kihúzott mackóruhájának zsebéből egy duzzadó stanec- lit. — Ehetünk már? — kérdez­te ekkor Kovács papa. Cson­tos arcú, nagybajusza ember volt, olyan, amilyennek az ős­magyarokat ábrázolják a ké­peken, csak éppen őszülő haja nem verdeste a vállát. Nem szerette 'a fölösleges beszédet, már az ebédet akarta látni az asztalon. Kovács mama hang nélkül bólintott. — Mi előbb kicsit megmosa­kodunk! — mondta Sanyi, és máris húzta befelé menyasz- szonyát. — A lavórban van víz... — suttogta Kovács mania. — Azután szóljatok, ha vihetjük az ebédet. Lázas izgalommal kezd­te tálalni a levest. Meri ma nem fazékban adja be! És a patkót is kezdte beosztani. Éz a lány talán mégis illik á fiá­hoz ... Nem is olyan büszke. Vagy tévedne, és majd utólag fog csalódni benne? No, majd meglátjuk ... Csak mi lesz, ha a sült csirkére kerül a sor? ök bizony szeretik kézbe ven­ni a combját. Talán majd ő nem is eszik belőle, azt mond­ja, hogy már jóllakott a sza­gával ... Maris lépett be a konyhába. — Megmosakodtak — jelen­tette szűkszavúan. — Mit szólsz a lányhoz? — kérdezte Kovács mama. — Hát éppen jobb formájú is lehetne. Kicsit girhes. Kovács mama meglepetten hallgatott. Persze, talán túl so­vány, meg különben is Marist ma nehéz megengesztelni. Saj­nálta, hogy előbb olyan köny- nyen lebutázta. Jó lenne mon­dani neki valamit, ami meg­nyugtatja. Nem baj, ha mind­járt kicsit túloz is, de az ilyen állapotos asszonyok mindevl annyira szivükre vesznek, s nehéz őket megbékíteni. — Nem lehet mindenki olyan takaros, mint te! Maris nem szólt semmit, csak vitte a levesestálat. — Vagy talán én vigyem? Nem rossz neked? —■ Hagyja rám! — kiáltott vissza menye, és cipője már kint kopogott a téglajárdán. Majd a sültet én viszem be — gondolta. Felrakom egy tál­cára? mégse csináljon mindent a menyem. Ne úgy érezze ma­gát, hogy kihasználom. Igaz, hogy Gábor meg éppen azt szereti, ha az ő felesége szor­goskodik. Csak sikerüljön jól ez a mai ebéd. A lány szőke, de a szeme mintha nem volna kék ... Sötétebb talán, barna? ö mindig vágyott egy lánygye­rekre, akinek szőke haja van, és barna szeme, de a sors úgy hozta, hogy fiukat szüljön. Gabor ... Sándor __, a harma­d ik pedig meghalt még kisko­rában. Az is barna volt... Ma­ris is barna, csak a szeme kék... Jó, milyen jó, hogy ez a lány szőke ... Csak Maris azt mondja, hogy girhes! Nem, talán mégse girhes! Marisból csak a féltékenység beszéld Azután lassan elindult a megrakott tálcával befelé. A nagy szobában a töb­biek ■ mind az asztal körül ültek, és kanalazták a levest. Mellettük, .zsámolyon kupor­gott a kis Józsi, az első uno­ka. Tányérját egy székre tették, az szolgált neki asztalul. Ott feküdt kenyere mellett a duz­zadó stanicli. Ügy látszik, nem engedte, hogy elvegyék_ tőle. Lassan evett, közben szemével vizslán pislogott a városi ven­dégre. Nem értette, mi történt, miért nem a konyhában ebé­delnek, mint máskor. De hát mindegy, fő az, hogy cukrot is kapott. Már megnézte, selyem- cukor és sok fekete van ben­ne, s az mind csokoládé. — Ízlik? — kérdezte Kovács mama, és a lányra nézett. — Nagyon finom! Még so­hasem ettem ilyen finom le­vest! — No, ne szerénykedj, an­gyalom! — mosolygott vissza, de azért jólesett neki az elis­merés. Végre is illik, hogy a vendég így feleljen, mégis ezt nem akármilyen vendég mondta, hanem egy igazi úri lány... És még sohasem volt náluk úri vendég. Akármilyen furcsa, de hát megmaradtak maguk, között... Maris közben leszedte a le- vesestányérokat, és Gábor bort töltött. Lám, ez a Gábor is milyen jó kiállású ember, igaz, hogy sohase mondta rá senki, hogy valami kórság bántja, csak ki­csit gyűröttebben lóg rajta a ruha, mint az öccsén. Hát per­sze, egy falusi sohasem lehet olyan puccos, mint egy városi. De azért milyen jól feltalálja magát a vendég körül. Sanyi vicceket mesélt, de megkér­dezte közben a bátyját, hogy ne segítsen-e töltögetni. Gá­bor lehurrogta. — Egy újdonsült vőlegény üljön a menyasszonya szok­nyája mellett! Kovács mamának eszébe ju­tott, hogy a fiatalok mackóru­hában érkeztek, s önkéntele­nül rátévedt szeme a lány alakjára. Megnyugodva látta, hogy a mackó alatt milyen csinos kis szoknya és blúz rej­tőzött, most már csak ebben parádézott az asztalnál. így, ebben a nőies öltözékben még csinosabbnak tűnt. És nem is volt girhes, igazán nem. Leült, és míg a többieket kínálta, maga is vett a burgonyából. Közben azért zavartan kémlelt körül. Persze Sanyi és a lány kés-villával bontotta le a húst a csontról. De Gábor és Ma­ris... hát ők nem zavartatták ma­gukat. Eleinte próbálkoztak ugyan másképpen, de azután abbahagyták. Kovács papa nem is próbálkozott. — Édesanyám, megveti a csi­bét? — nézett rá Sanyi csodál­kozva. Azután hirtelen elne­vette magát. — Vagy ... vagy nem szereti késsel vágni? Csak vegye nyugodtan a kezé­be. Kovács mama körül forgott a világ. Hogy ez a gyerek mi­ket beszél! Zavartan nézett a váro­si' lányra. Abban'a pillanat­ban az is ránézett. Szemük ta­lálkozott. Barna a szeme, mi­lyen szép barna! De mintha a lány is rejtegetne valamit, mintha őt is feszélyezné vala­mi... Mintha eddigi kedves­sége csak álarc lett volna, es csak Sanyi kedvéért játszana meg ezt a komédiát. Válójá­ban viszolyogva figyeli őket, amint kezük zsíros lesz a me­leg csontoktól. Újra elfogta a félelem. Egyszer el kellett jön­nie, de többször nem fognak. Hegy elégséget tegyenek, ki­mondta,U, hogy túl kell , len­niük ezen a látogatáson. Hát most letudják erőszakkal, szín­leléssel, azután felülnek majd a motorra és elrepülnek. — Sok dolgot okoztunk a né­ninek — kezdte hirtelen a lány. — Igazán nem kelleti volna ilyen nagy ebédet készí­tenie. Reméljük, ha legköze­lebb jövünk, csak töltött ká­posztát kapunk! Kovács mama kezében reme­gett a villa. Hogyan lehet eny- nyire szinészkedni? De a lány csak mosolygott, és nekibáto­rodva folytatta: — Nagyön örülnénk, ha a jö­vő vasárnap a néniék jönné­nek be hozzánk! Anyuék sok üdvözletét küldenek, és min­denkit szívesen látnak!... Nem akartunk ünnepélyes el­jegyzést csinálni, őszintén szólva az sokba kerül, de hát nem is a külsőségek a fontosai-:. Azután meg anyu nem valami csodás háziasszony. Igaz, hogy ő különórákat is ad, alig ér rá törődni a konyhával... Ugye, Sanyi, múlt vasárnap is mi se­gítettünk? — Te tudsz főzni? — kér­dezte Kovács mama. — Hogyne! És meg akarok mindent tanulni! Már rétest is csináltam! Majd megkérde­zem a nénitől Sanyi kedvenc ételeit is... Nem, mégsem volt ebben semmi színészkedés, ez nem volt betanult Hazugság. Kovács mama nézte őkét. Milyen szép pár együtt... Mintha a saját ■fiatalságát látta volna vissza­mosolyogni. Igaz, ő néni volt ilyen bátor, és nem volt ilyen cserfes, de egyszer ő is igy sze­rette a vőlegényét, ilyen min­dent -felforgató szerelemmel. Óvatosan pillantott körül a családon. Érezte, hogy monda­ni kell még valamit, amitől fölenged az a kis maradék ide- genség is... — Hát csak gyere, lelkem. Én szívesen kioktatlak. Vagy' akár Maris is, ő is nagyon ér­ti a főzést! A menyecske az anyósára ' villant, de nem szólt semmit. Mégis úgy tűnt neki, hogy jól­esett neki a nyilvános dicséret. Talán megbékél majd ... Mikor Gábor újra töltött, az öreg Kovács felemeU te a poharát. — Eddig hagytam, hogy ti beszéljetek, de most már én teszem le a garast. Amondó vagyok, hogy nincs még egy ilyen büszke após, mint én. Mert nincs két ilyen szép me­nye senkinek! Ezen mindannyian nevettek, A városi lány hangosan, szin­te dalolva, Maris halkan, sze­rényen. De azért az ő szeme is tele volt ragyogással. Kovács mama a fejtendő je csomóját babrálta. Nem, mégse lehet, hogy ilyen napon elsírja ma­gát...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom