Somogyi Néplap, 1960. július (17. évfolyam, 154-180. szám)
1960-07-31 / 180. szám
Vasárnap. 1960. július 31. 5 SOMOGYI NÉPLAP rajéra asszony nyelve ' 1/ kora reggel óta egy percecskére sem hagyta abba a pergést. Ki -gondolná a gömbölyű-jámbor fehérnépről, hogy haragra tüze- sítve hárpiákat szégyenítő szóviharral képes felverni a papiak tömjén- és levendulaillatú csendjét? Hiszen olyan szelíd, oly földön járó szentecske a leljem, hogy akármelyik Rafael- modorban festő képcsináló ecsetje végére vehetné! Bezzeg, ha most kellene modellt állni! Az az alkotás aligha kerülhetne a templomnak még a legeirejtettebb szögletébe se! Mert Vera asszony tombol, akár valami rászedett piaci kofa, s uram bocsá’, áz imént már elpottyamtott tüzes-haragos replikájában néhány fekete meg radai rosse- bet is, bűnéül ne vegyék! Antal bácsi, ki egyszemély- beri mindenese a háznak, sekrestyés és harangozó ember- emlékezet óta, válla közé húzott kobakkal kuporog a tűzhely melletti sámlin, ősz, bo- ' zomtú szemöldöke qlól riadt pillantásokkal kísérve Vera asszony minden mozdulatát. Tulajdonképpen reggelizni jött, de a viaszosvászonnal lenem várta be még az öreg tagadó fej rázását sent — Maga persze azt mondja, igaza van a plébános úrnak. Ha evés meg ivás, akkor mind egy szavazaton vannak 'a férfifélék. Én meg törhetem magam, üthetem a nyomát a kanálnak. Rosseb a keze szárát, aki elvitte! x a plébájjos egész (jfU napra kint felejtette volna magát a kertben, mit sem sejtve a békés hajlék fedele alá költözött dú- lásról, Antal bácsi tán egész nap holtra váltan hallgathatta volna a pattogó szóáraUatot. Vera asszony pedig nem kényszerült volna szókincse bővítésére a szomszédba. Éppen a vide az ilyen mégsem idős emberhez való tréfa. Az öreg-' véleményét nagy sürgősen osiztani igyekezett. Ve. ra asszony is, de a plébános angyali szelídséggel intette le: — Békesség, édes felebarátaim! Békesség! Majd visszakerül az a kanál. A Józsi majd visszaküldi, Ezzel sarkon is fordult, hogy ne háborgassák se étellel, se itallal, kint lesz a kertben, ha valami sürgős ügy adná, elő magát. '~I/ int a vadszőlővel fut- tatott filagóriában telepedett meg, de kezében csakhamar összecsukódott a kopott bőrkötésű breviárium. Dús, ősz hajából egy r LÁSZLÓ IBOLYA: &ZÜltkjCLtítál Sietve magyarázta meg, hogy ezt a szobát a házvezetőnő lakja, és álljanak is odébb gyorsan, mert megijed a jólélek, ha belépne, és ennyi férfiembert találna itt. Megint egy üres szoba következett, majd az övé. Hogy meglepődtek itt a jó fiú,k, amikor meglátták a rossz vaságyat, a jól kitömött szalmazsákot, a szalmapárnát, a párnázatván térdeplőt! Még meg is jegyezték dorgálón, hogy öreg már a legény, nem volna szabad ilyen szerzetesi egyszerűn, ridegen élni! A plébános feje fölött most el zúgott egy kékezüstös dongó. Mintha ez a picinyke, eleven életű motorzaj ébresztette volna arra, hogy nem álmodozni rejtőzött a filagória hűvösébe. Fellapozta imakönyvét. /wf ajd két hét telt el a t nevezetes névnap óta. A plébánia élete ismét a megszokott mederben terített konyhaasztalon kivételesen nem várta odakészítve a csupor tej a mellé való kenyérrel. Pedig megéhezett a szent szolgálatokban, meg aztán abban a reményben igyekezett megelőzni gazdáját, a plébánost, hogy hátha sikerül kiudvarolnia Vera asszonytól valamit a tegnap esti vacsorama- radékbóL A jó előre kigondolt széptevést azonban ajkára fagyasztotta a csapkodó lótás-futás, a csípőre tett kezű, kiabáló asz- szony. Most üldögélt hát némán, meghúzva magát a sámlin, akár egérlyukban az egérke, amelyik tudja, hogy ott ül a lyuk bejáratánál ádáz üldözője, a macska, egy mozdulat, egy pisszenés, és jaj neked, szegény Antal! » — Megmondtam én a plébános úrnak — ismétli Vera asz- szony, ki tudja már, hányad-, saorra —■, megmondtam, ne csődítse ide a régi barátait. Ha kibírta, tíz évig névnapi ünneplés nélkül, bírhatta volna továbbra is. De nem hallgatott rám. Egyre azt hajtogatta, hogy mielőtt megüli a szent- .mihálylovát, látni akarja a régi pajtásokat, vendégül akarja látni őket, mint régebben any- nyisaoar. A falu sem veheti szájára már, nem csinálnak manapság az emberek pletykát abból, ha egy esztendőben egyszer hangosabb a plébánia, mint máskor. Most aztán itt van. Tessék... Majd hanyatt vágódtam, szűzmáriám, amikor ma reggel megláttam, hogy összetörtek az urak egy kristályvázát. Azt mondtam, a rosseb ott egye. De eltűnt egy ezüstkanál is a készletből, érti-e, Antal? Egy ezüstkanál! Antal bácsi fojtott nyögéssel nyújtotta ki beteg lábát. Ez a hibás láb — amivel egyre többet nyűglődik az utóbbi időkben —, ez szerződtette ide egy életre a plébániához, — Jaj! — csikordult ki száján a panasz — Huú! — Mit mondott? — harsant feléje Vera asszony villámként csípőre rakott kézzel, de lág olyan értelmű, káderozásánál tartott, hogy istentelen a világ, benne elistentelenked- nek még a csecsszopók is, amikor a kitárult ajtó keretében megjelent a plébános csodálkozó, kérdő arccal. — Na,... naa, Vera lelkem! Mire jó ez a nagy égzengés, mintha a pokol szabadult volna ide?! Tán csak nem Antalt penitenciázza ilyen harsogva? A mosolygós érdeklődésre • a házvezetőnő ijedt dermedtsége hamar feloldódott, s minél inkább magához tért meglepetéséből, annál sebesebben mo- tollázó nyelvvel újságolta a lényét felforgató hírt: — Az mégcsak megjárja, hogy eltörött egy kristályváza, de eltűnt egy ezüstkanál. Tegnap a plébános úr tolvajokkal koccinthatott! A vállbán meghajlott, szálfa termetű ősz ember szája szögletében mosolyféle játszadozott a harcias hangú jelentés alatt. Csodálatosképpen Vera asszony nem kapott nagyobb haragra ettől az ingerlő derűtől. Bezzeg, ha az a vén csont Antal kockáztatott volna meg ilyenféle nemtörődömséget! — Hagyja csak, lelkem, a haragof, ne ítéljünk, hogy ne ítéltessünk! Nem történhetett itt lopás; vagy itt van valahol a kanál, vagy ... vagy pedig — folytatta széles mosollyal — az én Jóska komám, tudja, az a nyugdíjas tanító sütött ki véle valami tréfát, aminek még csak ezután jön a csattanója. Na... — ráncolta össze homlokát —, tudja maga, kiről van szó, innen a negyedik faluban telepedett meg nyugdíj után a lányánál. Fiatalabb korában nem volt nála nevezetesebb tréfamester a fél határban! tv Már engedelmet — köhin- tett egyet Antal bácsi, aki megkönnyebbülten ódalgott közelebb az ajtóhoz azzal a szándékkal, hogy mihelyt egér- utat nyer, uzsgyi! Akár reggeli nélkül is elszelel innen a konyhából. — Már engedelmet, tincset játékosan libegtetett a szél, ami besurrant időnként a levelek résén. - A hosszúkás aszkéta arcon elégedettség fénylett fel. Gondolataiban a tegnapi estét idézgette, a régen látott barátokat, akik irigykedő ünnepléssel állították, hogy nem látszik ötvennél többnek. Pedig, hej, de eljárt az idő! Hangtalanul felnevetett, mert eszébe jutott az ezüstkanál, Vera asszony elkapott szóáradata, amit a küszöbről hallgatott végig. Ejnye... ez a Józsi csak nem változott, ma is a régi nagy kujon, annak a kezéhez ragadhatott csak a kanál, ki tudja, mi szándékkal. Józsi javasolta tegnap azt is, hogy járjak végig a parókiát, vacsora után különben is egészséges a járás már ebben a korban, meg aztán meg kell nézni, miféle változás van. Meggazdagodott-e a lelkek pásztorságá- ban ... — Nézzük csak, tisztelendő barátom, miben gazdagodtál? Hm ... gazdagság ... A faragott bútorzatú ebédlőből nyíló szobában döbbenten állt meg a már boros különítmény. — Ezt a szobát nem lakod? Hogyan lakná! Ez vendégszoba volna igazságosan, de hát nem telik a berendezésére. Nem úgy van ám, mint régen, akkor!... A vendégek tovább kívánkoztak, és nem a folyosó felől, hanem otthonosan az üres szobából nyíló ajtón . át. — Ez aztán igen! — Itt én is ellaknék! — Minek neked a dupla ágy? — hunyorított rá az egyik hamiskásan. folyt tovább, csak Vera asz- szony nem találta a helyét. Reggel ügy ébredt, mint a virágok a kertben, derűsen, jókedvű bizakodással. Egész délelőtt a postást leste, s amikor a levélhordó elhaladt a plébánia előtt, be sem kukkantva a gledicsiával szegett kerítésén, olyanná vált nap nap után, mint a lehangolódott hegedű. Történhetett bármi, nemcsak a beszéde, még a nevetése is csikoégott Végül a plébános megszánta derék cselédjét. Unszolás nélkül terítette maga elé a merített levélpapírt, ábrázatán a boesszankodás árnyékával kezdte rajzolni a betűket. »Szeretett Jóskám! Mindig tudtam rólad, hogy nagy tréfamester vagy. Névünnepemen sem nyugodhatott benned a. móka ördöge, mert eltűnt egy ezüstkanál a készletből. Ügy sejtem, a te réveden. Gondoltam, majd visszaküldőd az idegen jószágot, nem tetted, pedig ami sok, az sok. Megváltozhattál volna már...« Egyébről is szó esett a levélben, mely gondosan lezáratott és elküldetett. A válasz nem késett sokáig, jött nyílt levelezőlapon, s elébb Antal bácsi kezébe került, aki, mi tagadás, a feladó neve láttán bizony nem tudott ellentállni a kíváncsiságnak. Később furán rángó arccal adta át gazdájának a lapot, majd sietve elkotródott, hogy egy mogyoróbokor mögül lesse a hatást, gondolatban együtt olvasva a levelet a sápadó, vörösödé címzettel: »Tisztelendő Barátom! Én csakugyan nem változtam, de úgy érzem, te sem. Tudom én jól, hogy ami sok az sok, de azt már a soknál is többnek tartom, hogy te két hete nem fekszel a saját ágyadban, amit úgy megbámultánál öreg cimboráiddal, hogy már glóriát szavaztunk volna életedben ősz bozontos fejedre. Ha a magad szalma- párnás ágyában háltál volna, Tisztelendő Komám, akkor megtalálod azt az ezüstkanalat a szúrós lószőrpokróc alatt. •, Tisztelő híved: Csengeri József • nyug. tanító.-" A levél miszlikbe szakitó- dott elolvasás után, á plébános úr pedig futva igyekezett be a házba. Persze, hogy ott lapult az elveszett kanál szemrehányó csillogással a takaró alatt, s persze, hogy visszakerült társai közié a legnagyobb csendben! Kuisz György: FUVAROS (kréta) ntal bácsi ezt már nem nézhette végig, ezért kárpótlásul rengetegszer szóba idézte a kanál elveszését, magában jót mulatva azon, aogy Vera asszony arca az ezüstkanál említésére vala- J hányszor hasonlatos lesz a pi- t pacshcz... Lóránt János: JIHÁSZ BÁCSI Könyvekről BARABÁS TIBOR: MÁGLYÁK FIRENZÉBEN A Máglyák Firenzében című regényét a harmincas években írta Barabás Tibor, de csak 1942-ben jelent meg, mert nem kapott rá kiadót. Megjelenése után hamarosan azonban egyházi átok alá került a könyv írójával együtt, a regényt pedig a pápa indexre tette. Girolamo Savonarola — a Máglyák Firenzében hőse — 1452-ben született Ferrarában. Előbb Bolognában, majd élete utolsó hét esztendejében Firenzében működött mint hitszó- noik. Ostorozta az egyház züllöttségét, szenvedélyesen harcolt a közerkölcsök romlottsága ellen. Részt vett Firenze politikai .életében is. A Medíciek elűzése után egyre erősödött befolyása a firenzei tanácsra. Középkori aszkézist igyekezett a köztársaságra rákényszeríteni, üldözte a fényűzést, a reneszánsz felszabadult szellemiségét. Működése nyomán kézműiparo-sok százai váltak munkanélkülivé. A tömegek elégedetlenkedtek, majd a pápa kiközösítésére nyíltan ellene támadták. A magára maradt dominikánust mint eretneket küldték máglyára 1498-ban, és hamvait az Arno folyóba szórták. Savonarola az itáliai történelem egyik legkülönösebb alakja. Bukásának, egyéni tragédiájának elkerülhetetlenül be kellett következnie, mert törekvése nemcsak az egyház, hanem a történelem fejlődésével, a firenzei köztáx'saság és tömegei érdekével is élés ellentétbe került. A Máglyák Firenzében eleven, mozgalmas képekben ábrázolja a színes, izgalmas korszakot. Vérbeli regény,, de nem a történeti hűség rovására, mivel Barabás Tibor mindenütt a tényékhez igazítja írói fantáziáját. PASSUTH LÁSZLÓ: SÄRKÄNYFÖG • Passuth László, regénye a XVI. század utolsó két évtizedében játszódik, az európai történelem egyik legmozgalmasabb korszakában, s az egész európai politika érverésébe beágyazva eleveníti meg Báthory Zsigmondnak és1 Bocskai Istvánnak regényes történetét. A prágai Habsburg- udvar és a Porta közt egyensúlyozó Erdély az európai politika kulcsproblémája ebben az időben; ezernyi szál, érdek- szövetség, összeesküvés és árulás teszi szinte áttekinthetetlenné Erdély és az európai politika belső életét, s erre a zűrzavarra két patologikus figura nyomja rá bélyegét: a Prágában uralkodó csillagnéző, rózsakeresztes Rudolf császár és a szertelen életű, tetteiben kiszámíthatatlan, epilepsziás Báthory Zsigmond. S kettejük mögött magasodik föl a regényben a "nagy árnyék«, Bocskai István, aki férfiszemmel látja az t irtózatos Habsburg-szervezet belső erőtlenségét, Zsigmond kiszámít- hatalmas pályáját mígnem az ő csilaga is felfut az égre, és a hajdúk élén kikéhyszeríti a bécsi békét 0 — röviden SZABÓ PÁL: TISZÁN INNEN, DUNÁN TÜL...' A paraszti életforma nagy átalakulásáról fest színes, mozgalmas képet Szabó Pál új regénye. Egyetlen éjszakán és napon pereg le a regény gyors ritmusú meséje. Egy tiszántúli falu lakossága, főként fiatalsága vendégszereplésre hívott meg egy híres fővárosi dal énekesnőt. Az énekesnő megérkezik, s amíg az író elbeszéli rendre megérkezését, fellépését és a reggelbe nyúló táncmulatságot, amely az előadást követi, ezernyi apró és beszédes mozzanatban bomlik ki előttünk az új falu változásokkal forró élete, a középpontban két szép fiatal falusi lány S2erelméúek történetével. Nagy erénye a regénynek, hogy nem csupán a felszínről beszél, hanem mélyebbre hatolva az erkölcs ék az emberség válságairól és megoldásairól a mai szocialista faluban; s — nem jogtalan iróniával — azt is felvillantja az író, hogy a fővárosi ember milyen keveset tud vagy sejt egyáltalán erről a falusi nagy átalakulásról. TAKÁCS IMRE: A CSILLAGOK ÁRULÁSA A szerző nevét »A zsellérek unokája« és a »Kőangyal»- című verseskötetekből ismértük meg. Ezúttal prózai művel lépett az olvasók elé. Regényének főhőse ifjú korából idéz egy nagy szerelem igézetében átélt évszakot. Az emlékanyag, mely a dunántúli falvak és uradalmak felszabadulás előtti életéből való, ígéretesen sokrétű és színjátszó. Megindítóan halk lírai és hétköznapján vaskos realitás, elcsillanó öröm és szívszorongató fájdalom, tiszta szerelem és kacér romlottság, megalázó robot és a lélegzetvétel boldog mámora: mindez csak jelentéktelen hányada azoknak a szabályozó ellentéteknek, melyek az élétanyag jellegét meghatározzék, s a regény világát életszerűvé, gazdaggá teszik. Takács Imre a valóságot a maga bonyolultságában igyekszik látni. Túl a nyomor, a kiszolgáltatottság, a testilelki megtöretés. művészi ábrázolásán megmutatja azt is, hogy az életnek — különösen a fiatalok életének •—• a legnyomorúságosabb körülmények között is van szépsége, költői- sége. Az ünnepnapok szerény örömeiről, a fiatalságot fűtő izgalmakról, a szerelmesek törékeny boldogságáról épp úgy ír, mint a sommások sorsáról, a másnak végzett munka kegyetlen iramáról, az ösztönökbe idegződött szolga-alázatról és sok egyébről, ami beletartozik a nyomor természetrajzába. A csillagok árulása elsősorban egy szerelem boldog kezdetének és fájdalmas elmúlásának története, de az olvasó megismerheti belőle a valóság teljesebb arcát.