Somogyi Néplap, 1960. július (17. évfolyam, 154-180. szám)

1960-07-31 / 180. szám

Vasárnap. 1960. július 31. 5 SOMOGYI NÉPLAP rajéra asszony nyelve ' 1/ kora reggel óta egy percecskére sem hagyta abba a pergést. Ki -gon­dolná a gömbölyű-jámbor fe­hérnépről, hogy haragra tüze- sítve hárpiákat szégyenítő szó­viharral képes felverni a pap­iak tömjén- és levendulaillatú csendjét? Hiszen olyan szelíd, oly földön járó szentecske a lel­jem, hogy akármelyik Rafael- modorban festő képcsináló ecsetje végére vehetné! Bez­zeg, ha most kellene modellt állni! Az az alkotás aligha kerülhetne a templomnak még a legeirejtettebb szögleté­be se! Mert Vera asszony tombol, akár valami rászedett piaci kofa, s uram bocsá’, áz imént már elpottyamtott tü­zes-haragos replikájában né­hány fekete meg radai rosse- bet is, bűnéül ne vegyék! Antal bácsi, ki egyszemély- beri mindenese a háznak, sek­restyés és harangozó ember- emlékezet óta, válla közé hú­zott kobakkal kuporog a tűz­hely melletti sámlin, ősz, bo- ' zomtú szemöldöke qlól riadt pillantásokkal kísérve Vera asszony minden mozdulatát. Tulajdonképpen reggelizni jött, de a viaszosvászonnal le­nem várta be még az öreg ta­gadó fej rázását sent — Maga persze azt mondja, igaza van a plébános úrnak. Ha evés meg ivás, akkor mind egy szavazaton vannak 'a férfi­félék. Én meg törhetem ma­gam, üthetem a nyomát a ka­nálnak. Rosseb a keze szárát, aki elvitte! x a plébájjos egész (jfU napra kint felejtette volna magát a kert­ben, mit sem sejtve a békés hajlék fedele alá költözött dú- lásról, Antal bácsi tán egész nap holtra váltan hallgathatta volna a pattogó szóáraUatot. Vera asszony pedig nem kény­szerült volna szókincse bővíté­sére a szomszédba. Éppen a vi­de az ilyen mégsem idős em­berhez való tréfa. Az öreg-' véleményét nagy sürgősen osiztani igyekezett. Ve. ra asszony is, de a plébános angyali szelídséggel intette le: — Békesség, édes felebará­taim! Békesség! Majd vissza­kerül az a kanál. A Józsi majd visszaküldi, Ezzel sarkon is fordult, hogy ne háborgassák se étellel, se itallal, kint lesz a kertben, ha valami sürgős ügy adná, elő magát. '~I/ int a vadszőlővel fut- tatott filagóriában te­lepedett meg, de ke­zében csakhamar összecsukó­dott a kopott bőrkötésű breviá­rium. Dús, ősz hajából egy r LÁSZLÓ IBOLYA: &ZÜltkjCLtítál Sietve magyarázta meg, hogy ezt a szobát a házveze­tőnő lakja, és álljanak is odébb gyorsan, mert megijed a jólélek, ha belépne, és ennyi férfiembert találna itt. Megint egy üres szoba kö­vetkezett, majd az övé. Hogy meglepődtek itt a jó fiú,k, ami­kor meglátták a rossz vas­ágyat, a jól kitömött szalma­zsákot, a szalmapárnát, a pár­názatván térdeplőt! Még meg is jegyezték dorgálón, hogy öreg már a legény, nem volna szabad ilyen szerzetesi egysze­rűn, ridegen élni! A plébános feje fölött most el zúgott egy kékezüstös don­gó. Mintha ez a picinyke, ele­ven életű motorzaj ébresztette volna arra, hogy nem álmo­dozni rejtőzött a filagória hű­vösébe. Fellapozta imaköny­vét. /wf ajd két hét telt el a t nevezetes névnap óta. A plébánia élete is­mét a megszokott mederben terített konyhaasztalon kivéte­lesen nem várta odakészítve a csupor tej a mellé való ke­nyérrel. Pedig megéhezett a szent szolgálatokban, meg aztán abban a reményben igyekezett megelőzni gazdáját, a plébá­nost, hogy hátha sikerül kiud­varolnia Vera asszonytól vala­mit a tegnap esti vacsorama- radékbóL A jó előre kigondolt szépte­vést azonban ajkára fagyasz­totta a csapkodó lótás-futás, a csípőre tett kezű, kiabáló asz- szony. Most üldögélt hát né­mán, meghúzva magát a sám­lin, akár egérlyukban az egér­ke, amelyik tudja, hogy ott ül a lyuk bejáratánál ádáz üldö­zője, a macska, egy mozdulat, egy pisszenés, és jaj neked, szegény Antal! » — Megmondtam én a plébá­nos úrnak — ismétli Vera asz- szony, ki tudja már, hányad-, saorra —■, megmondtam, ne csődítse ide a régi barátait. Ha kibírta, tíz évig névnapi ün­neplés nélkül, bírhatta volna továbbra is. De nem hallgatott rám. Egyre azt hajtogatta, hogy mielőtt megüli a szent- .mihálylovát, látni akarja a ré­gi pajtásokat, vendégül akarja látni őket, mint régebben any- nyisaoar. A falu sem veheti szá­jára már, nem csinálnak ma­napság az emberek pletykát abból, ha egy esztendőben egy­szer hangosabb a plébánia, mint máskor. Most aztán itt van. Tessék... Majd hanyatt vágódtam, szűzmáriám, ami­kor ma reggel megláttam, hogy összetörtek az urak egy kristályvázát. Azt mondtam, a rosseb ott egye. De eltűnt egy ezüstkanál is a készletből, ér­ti-e, Antal? Egy ezüstkanál! Antal bácsi fojtott nyögés­sel nyújtotta ki beteg lábát. Ez a hibás láb — amivel egyre többet nyűglődik az utóbbi időkben —, ez szerződtette ide egy életre a plébániához, — Jaj! — csikordult ki szá­ján a panasz — Huú! — Mit mondott? — harsant feléje Vera asszony villám­ként csípőre rakott kézzel, de lág olyan értelmű, káderozásá­nál tartott, hogy istentelen a világ, benne elistentelenked- nek még a csecsszopók is, ami­kor a kitárult ajtó keretében megjelent a plébános csodál­kozó, kérdő arccal. — Na,... naa, Vera lelkem! Mire jó ez a nagy égzengés, mintha a pokol szabadult vol­na ide?! Tán csak nem Antalt penitenciázza ilyen harsogva? A mosolygós érdeklődésre • a házvezetőnő ijedt dermedtsége hamar feloldódott, s minél in­kább magához tért meglepeté­séből, annál sebesebben mo- tollázó nyelvvel újságolta a lé­nyét felforgató hírt: — Az mégcsak megjárja, hogy eltörött egy kristályváza, de eltűnt egy ezüstkanál. Teg­nap a plébános úr tolvajokkal koccinthatott! A vállbán meghajlott, szálfa termetű ősz ember szája szög­letében mosolyféle játszado­zott a harcias hangú jelentés alatt. Csodálatosképpen Vera asszony nem kapott nagyobb haragra ettől az ingerlő derű­től. Bezzeg, ha az a vén csont Antal kockáztatott volna meg ilyenféle nemtörődömséget! — Hagyja csak, lelkem, a haragof, ne ítéljünk, hogy ne ítéltessünk! Nem történhetett itt lopás; vagy itt van valahol a kanál, vagy ... vagy pedig — folytatta széles mosollyal — az én Jóska komám, tudja, az a nyugdíjas tanító sütött ki véle valami tréfát, aminek még csak ezután jön a csattanója. Na... — ráncolta össze hom­lokát —, tudja maga, kiről van szó, innen a negyedik fa­luban telepedett meg nyugdíj után a lányánál. Fiatalabb ko­rában nem volt nála neveze­tesebb tréfamester a fél határ­ban! tv Már engedelmet — köhin- tett egyet Antal bácsi, aki megkönnyebbülten ódalgott közelebb az ajtóhoz azzal a szándékkal, hogy mihelyt egér- utat nyer, uzsgyi! Akár reggeli nélkül is elszelel innen a konyhából. — Már engedelmet, tincset játékosan libegtetett a szél, ami besurrant időnként a levelek résén. - A hosszúkás aszkéta arcon elégedettség fénylett fel. Gondolataiban a tegnapi estét idézgette, a ré­gen látott barátokat, akik irigykedő ünnepléssel állítot­ták, hogy nem látszik ötvennél többnek. Pedig, hej, de eljárt az idő! Hangtalanul felnevetett, mert eszébe jutott az ezüstka­nál, Vera asszony elkapott szóáradata, amit a küszöbről hallgatott végig. Ejnye... ez a Józsi csak nem változott, ma is a régi nagy kujon, annak a kezéhez ragadhatott csak a kanál, ki tudja, mi szándékkal. Józsi ja­vasolta tegnap azt is, hogy jár­jak végig a parókiát, vacsora után különben is egészséges a járás már ebben a korban, meg aztán meg kell nézni, mi­féle változás van. Meggazda­godott-e a lelkek pásztorságá- ban ... — Nézzük csak, tisztelendő barátom, miben gazdagodtál? Hm ... gazdagság ... A fa­ragott bútorzatú ebédlőből nyíló szobában döbbenten állt meg a már boros különítmény. — Ezt a szobát nem lakod? Hogyan lakná! Ez vendég­szoba volna igazságosan, de hát nem telik a berendezésére. Nem úgy van ám, mint régen, akkor!... A vendégek tovább kívánkoztak, és nem a folyosó felől, hanem otthonosan az üres szobából nyíló ajtón . át. — Ez aztán igen! — Itt én is ellaknék! — Minek neked a dupla ágy? — hunyorított rá az egyik hamiskásan. folyt tovább, csak Vera asz- szony nem találta a helyét. Reggel ügy ébredt, mint a vi­rágok a kertben, derűsen, jó­kedvű bizakodással. Egész dél­előtt a postást leste, s amikor a levélhordó elhaladt a plébá­nia előtt, be sem kukkantva a gledicsiával szegett kerítésén, olyanná vált nap nap után, mint a lehangolódott hegedű. Történhetett bármi, nemcsak a beszéde, még a nevetése is csikoégott Végül a plébános megszánta derék cselédjét. Un­szolás nélkül terítette maga elé a merített levélpapírt, áb­rázatán a boesszankodás árnyé­kával kezdte rajzolni a betű­ket. »Szeretett Jóskám! Mindig tudtam rólad, hogy nagy tréfamester vagy. Névün­nepemen sem nyugodhatott benned a. móka ördöge, mert eltűnt egy ezüstkanál a kész­letből. Ügy sejtem, a te réve­den. Gondoltam, majd vissza­küldőd az idegen jószágot, nem tetted, pedig ami sok, az sok. Megváltozhattál volna már...« Egyébről is szó esett a le­vélben, mely gondosan lezára­tott és elküldetett. A válasz nem késett sokáig, jött nyílt levelezőlapon, s elébb Antal bácsi kezébe ke­rült, aki, mi tagadás, a feladó neve láttán bizony nem tudott ellentállni a kíváncsiságnak. Később furán rángó arccal ad­ta át gazdájának a lapot, majd sietve elkotródott, hogy egy mogyoróbokor mögül lesse a hatást, gondolatban együtt ol­vasva a levelet a sápadó, vö­rösödé címzettel: »Tisztelendő Barátom! Én csakugyan nem változ­tam, de úgy érzem, te sem. Tudom én jól, hogy ami sok az sok, de azt már a soknál is többnek tartom, hogy te két hete nem fekszel a saját ágyadban, amit úgy megbá­multánál öreg cimboráiddal, hogy már glóriát szavaztunk volna életedben ősz bozontos fejedre. Ha a magad szalma- párnás ágyában háltál volna, Tisztelendő Komám, akkor megtalálod azt az ezüstkana­lat a szúrós lószőrpokróc alatt. •, Tisztelő híved: Csengeri József • nyug. tanító.-" A levél miszlikbe szakitó- dott elolvasás után, á plébános úr pedig futva igyekezett be a házba. Persze, hogy ott lapult az elveszett kanál szemrehá­nyó csillogással a takaró alatt, s persze, hogy visszakerült társai közié a legnagyobb csendben! Kuisz György: FUVAROS (kréta) ntal bácsi ezt már nem nézhette végig, ezért kárpótlásul rengetegszer szóba idézte a kanál elveszé­sét, magában jót mulatva azon, aogy Vera asszony arca az ezüstkanál említésére vala- J hányszor hasonlatos lesz a pi- t pacshcz... Lóránt János: JIHÁSZ BÁCSI Könyvekről BARABÁS TIBOR: MÁGLYÁK FIRENZÉBEN A Máglyák Firenzében című regényét a harmincas évek­ben írta Barabás Tibor, de csak 1942-ben jelent meg, mert nem kapott rá kiadót. Megjelenése után hamarosan azonban egyházi átok alá ke­rült a könyv írójával együtt, a regényt pedig a pápa indexre tette. Girolamo Savonarola — a Máglyák Firenzében hőse — 1452-ben született Ferrarában. Előbb Bolognában, majd élete utolsó hét esztendejében Firen­zében működött mint hitszó- noik. Ostorozta az egyház züllöttségét, szenvedélyesen harcolt a közerkölcsök rom­lottsága ellen. Részt vett Fi­renze politikai .életében is. A Medíciek elűzése után egyre erősödött befolyása a firenzei tanácsra. Középkori aszkézist igyekezett a köztársaságra rá­kényszeríteni, üldözte a fény­űzést, a reneszánsz felszaba­dult szellemiségét. Működése nyomán kézműiparo-sok százai váltak munkanélkülivé. A tö­megek elégedetlenkedtek, majd a pápa kiközösítésére nyíltan ellene támadták. A magára maradt dominikánust mint eretneket küldték máglyára 1498-ban, és hamvait az Arno folyóba szórták. Savonarola az itáliai törté­nelem egyik legkülönösebb alakja. Bukásának, egyéni tra­gédiájának elkerülhetetlenül be kellett következnie, mert törekvése nemcsak az egyház, hanem a történelem fejlődésé­vel, a firenzei köztáx'saság és tömegei érdekével is élés el­lentétbe került. A Máglyák Firenzében ele­ven, mozgalmas képekben áb­rázolja a színes, izgalmas kor­szakot. Vérbeli regény,, de nem a történeti hűség rovására, mivel Barabás Tibor minde­nütt a tényékhez igazítja írói fantáziáját. PASSUTH LÁSZLÓ: SÄRKÄNYFÖG • Passuth László, regénye a XVI. század utolsó két évtize­dében játszódik, az európai történelem egyik legmozgal­masabb korszakában, s az egész európai politika érveré­sébe beágyazva eleveníti meg Báthory Zsigmondnak és1 Bocskai Istvánnak regényes történetét. A prágai Habsburg- udvar és a Porta közt egyen­súlyozó Erdély az európai politika kulcsproblémája ebben az időben; ezernyi szál, érdek- szövetség, összeesküvés és áru­lás teszi szinte áttekinthetet­lenné Erdély és az európai po­litika belső életét, s erre a zűrzavarra két patologikus fi­gura nyomja rá bélyegét: a Prágában uralkodó csillagné­ző, rózsakeresztes Rudolf csá­szár és a szertelen életű, tet­teiben kiszámíthatatlan, epi­lepsziás Báthory Zsigmond. S kettejük mögött magasodik föl a regényben a "nagy ár­nyék«, Bocskai István, aki fér­fiszemmel látja az t irtózatos Habsburg-szervezet belső erőt­lenségét, Zsigmond kiszámít- hatalmas pályáját mígnem az ő csilaga is felfut az égre, és a hajdúk élén kikéhyszeríti a bécsi békét 0 — röviden SZABÓ PÁL: TISZÁN INNEN, DUNÁN TÜL...' A paraszti életforma nagy átalakulásáról fest színes, mozgalmas képet Szabó Pál új regénye. Egyetlen éjszakán és napon pereg le a regény gyors ritmu­sú meséje. Egy tiszántúli falu lakossága, főként fiatalsága vendégszereplésre hívott meg egy híres fővárosi dal énekes­nőt. Az énekesnő megérkezik, s amíg az író elbeszéli rendre megérkezését, fellépését és a reggelbe nyúló táncmulatsá­got, amely az előadást követi, ezernyi apró és beszédes moz­zanatban bomlik ki előttünk az új falu változásokkal forró élete, a középpontban két szép fiatal falusi lány S2erelméúek történetével. Nagy erénye a regénynek, hogy nem csupán a felszínről beszél, hanem mélyebbre ha­tolva az erkölcs ék az ember­ség válságairól és megoldásai­ról a mai szocialista faluban; s — nem jogtalan iróniával — azt is felvillantja az író, hogy a fővárosi ember milyen keve­set tud vagy sejt egyáltalán erről a falusi nagy átalakulás­ról. TAKÁCS IMRE: A CSILLAGOK ÁRULÁSA A szerző nevét »A zsellérek unokája« és a »Kőangyal»- cí­mű verseskötetekből ismértük meg. Ezúttal prózai művel lé­pett az olvasók elé. Regényének főhőse ifjú ko­rából idéz egy nagy szerelem igézetében átélt évszakot. Az emlékanyag, mely a dunántúli falvak és uradalmak felszaba­dulás előtti életéből való, ígé­retesen sokrétű és színjátszó. Megindítóan halk lírai és hétköznapján vaskos realitás, elcsillanó öröm és szívszoron­gató fájdalom, tiszta szerelem és kacér romlottság, megalázó robot és a lélegzetvétel boldog mámora: mindez csak jelen­téktelen hányada azoknak a szabályozó ellentéteknek, me­lyek az élétanyag jellegét meghatározzék, s a regény vi­lágát életszerűvé, gazdaggá te­szik. Takács Imre a valóságot a maga bonyolultságában igyekszik látni. Túl a nyomor, a kiszolgáltatottság, a testi­lelki megtöretés. művészi ábrá­zolásán megmutatja azt is, hogy az életnek — különösen a fiatalok életének •—• a leg­nyomorúságosabb körülmények között is van szépsége, költői- sége. Az ünnepnapok szerény örömeiről, a fiatalságot fűtő izgalmakról, a szerelmesek tö­rékeny boldogságáról épp úgy ír, mint a sommások sorsá­ról, a másnak végzett munka kegyetlen iramáról, az ösztö­nökbe idegződött szolga-alá­zatról és sok egyébről, ami be­letartozik a nyomor termé­szetrajzába. A csillagok árulása elsősor­ban egy szerelem boldog kez­detének és fájdalmas elmúlá­sának története, de az olvasó megismerheti belőle a valóság teljesebb arcát.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom