Somogyi Néplap, 1960. május (17. évfolyam, 102-127. szám)
1960-05-01 / 102. szám
SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1960. májns % Somogyi Károly H ■■ A CSALAD! ASZTAL KORUL A férj az előszobái szék- már többször is, figyelmeztet- -t*- rény alsó nagy fiókjá- telek. Á múltkor a kislány ban matat, ahol kalapácsot, előtt is eljárt a szád. Nem fogót, drótokat, apróbb szer- elég, hogy templomba nem számokat, szegeket, limlomot jársz, még a káromkodásra szokott tartani. is rászoksz? Mi lesz belőled? — Nem láttátok a pumpá- szó1 a falu> a™-ely .„ • -tí „ ilyennek ismer csaknem húsz mat? - kiált be ingerülten a J óta? Igaz, úgyis eiég van konyhába. már a rovásodon, hiszen min— Ott lesz valahol, csak lenben benne vagy, amilyen nézd meg jobban — szól ki megm0zdulás vagy szervezet türelmetlenül a felesége. létezik. Nem gondolsz a csa— De az istenit neki, úgy Adódra, csak beleártod ma- elteszitek, mintha a föld nyel- gad mindenbe. te volna el! — jó, kérlek, majd ezután Az asszony csettentve csap- vigyázok a kifejezéseimre. De ja rá a födőt a sistergő húsra, most pumpa kéne, mert nem és kilép az előszobába. Döb- £rek 0da a gyerek elé. Tíz benve néz az urára: perc múlva itt a vonat. — Te, Miklós, megint már _ Majd kérek mindjárt a hogyan beszélsz? Nem félsz az szomszédban, addig nézz oda istentől? a húsra — hagyja abba a — Ej, hagyj már azzal az zgörtölődést. Hiszen a fiáról örökös prédikációddal! Az em- yan szó Istvánkáról aki négy bemek kiszalad néha a száján, , ne csodálkozz, ennyi gond hónap óta most jón haza elo- mellett! szőr szabadságra a kollégium— De nem az első eset, ból. \ GYŐRÉ IMRE: ? r Emlékezés \ 1945 május 1-re ,4 házfalakon még izzik a nyom, sok ezernyi golyó-vert sebhely, s mára virágzó, tűzszínű zászlók lobogásától fényes a reggel. Mást megelőzve az égi mezőkre birkáit a nap kiterelle. Nines, ki a bút meg a nedves odút őrizne ma szerteheveme. Nézik a bokrok: a bástyafal omlott s egyre növő hasadékán jő be a nép, szegény, nyomorék, mert várja a hercegi sétány. Fortyog a katlan, s néma csapatban ponty fiokéndoz a lében, hogy kinek éhe örök ezer éve, jóllakjon idejében. Várja kalács még, drága ajándék, mind, kit a jó jókedv fölvet, elneheziiUen a földre terülnek megpuffadt hasú kölykek. S bár gyenge a nap tüze, rongyaikat eleresztik a májusi szélnek, éheztek eleget, adj hát kenyeret nekik, eddig mostoha élet. ' BERTÓK LÁSZLÓ: Futtató Bárányfelhős tavasz futtatja szívemet, fürödni a zöldben tornyosulni veled, mezőt bolyhosító szelekbe fogózmi, békadalt lüktető estén csókolózni, elhinni a májust, ha csodákkal békít, kotjós reggeleknek bolyhos kiscsibéit, mégis okosodni suttyomban egy évet, fogyva-gyarapödva élve az egészet, napra kifeszített sugarakra verni, ha cimbalmos kedvem akar kerekedni, terelni a tájat kövéroapú nyárba, virág illatából tenni a kalászra, úgy uralni mindent, mintha enyém volna, berakva vigyázva világnagy kosárba,. kosarat ölelni, vinni fütyörészve, s lényegnek megtenni téged az egészre. i BEDE ANNA: Felfelé Hej, fűzfa! Volnék egynéhány Evvel fiatalabb, Nem üldögélnék jámboran Dús koronád alatt, Merészen kúsznék törzseden Mind följebb, mind tovább, Míg csak van derekad felett Mely elbír: Izmos ág. Csak felfelé! Ag, ág felett Biztat, segít, emel, Hogy lépjek, kússzak, míg lehet. Míg bírok, egyre fel! Ö felfelé: varázsigénk! Még járni sem tudunk, Már ágyra fel, már ölbe fel Mászunk, kapaszkodunk, Később fák csúcsa, kerítés, Ruha reped, szakad... Aztán a messzekék begyek Csúcsai vonzanak! Nem elég! Feljebb, repülőn! S egy merész holnapon Majd űrhajón, majd emberész Álmodta holdakon! Az ember száll! Van égi tér, Mely még nem az övé7 Röpítsd, acélkék képzelet, A csillagok közé! WA\V.VAVAWAVWZAV! , A lig fél óra múlva kamasz fia nyitja az ajtót Szamosi tanítónak, ő kerékpárt tol, csomagtartóján tömött bőrönd. Felesége — meghallva az ajtónyikorgást — kezét törölve szalad eléje, utána az ötéves kis Klárika fut. Boldog kiáltással öleli fiát, erősen megszorítja, csókolgatja, aztán egy kicsit eltolja magától, nézi: — Jaj, hogy megnőttél! Hiszen apádat is elkerülted, akkora vagy! Átölelve kíséri be, férje a csomagot cipeli utánuk. — Mindjárt terítek — emelgeti a födőket. — Addig mesélj valamit. Hogy vagy? Milyen a kosztotok? Megkaptad azt a kis kóstolót, amit a só- gorodék küldtek? A szennyest hazahoztad? Az ing jó lett-e, amit vettem? — Hagyd, anya, jusson legalább egy kis lélegzethez. Ráérsz az ilyesmikkel, hiszen nem szalad mindjárt. Vetkőzz neki, fiam. Csörrenve rakja a kanalakat, villákat az anya, a kislány nagy igyekezettel cipel az asztalhoz egy széket: — Tessék, bátya — teszi le Istvánka mellé. Az fölemeli a kis fekete szemű csöppséget, meglóbálja a levegőben, gü- györészve csókolgatja: — Köszönöm, te kis mókuska! — Mókuska! Anyuka, azt mondta Istvánka, hogy mókuska! — ismétli gyöngyöző nevetéssel Klárika. — Leülhettek — teszi oda a levest az asztalra Szamosiné, és merít is a tányérakba. Kezet mosnak, csendben az asztal köré telepednek. A házirend szerint ilyenkor már nem szokás beszélni. Az apa apró mozdulattal, szinte csak ujjal jelzésével keresztet vet, összekulcsolja, a kezét, a kislány hangosan hadarni kezdi az asztali áldást. A fiú — magas, barna . gyerek,; feketén serkenő bajusszal — lesütött szemmel nézi a sárgán gyöngyöző, párolgó húslevest. Aránytalanul hosszú kezével — amellyel leüléskor ösztönösen a kanál után nyúl — most zavartan fogja át a térdét. Vár. Apja lopva figyeli. Amikor újra elvégezte a berögződött, megszokott mozdulatokat, rászól: — Na, fiam, elfelejtetted az ima szövegét? — Hangja nem volt durva, gúnyos sem, inkább csodálkozó, és a szemrehányás mögött alig észrevehető megértés, a változhatat- lanba való belenyugvás rezgeti. Felesége felfigyel a kályha mellől. Az urára néz, szeme rándításával kérdőn int a gyerek felé. Leteszi a kést, amivel a töltött tyúkot szeletelte, és közelebb lép a fiához: — Na, Istvánba, édesapád kérdezett, felelj! A gyerek szeme'alig észrevehetően felrebben, minha vá- la is rándulna. Mit mondjon? Az igazat? Kikap érte. Anyja jajveszékelni fog, apja talán ki is tagadja. — Megkukultál? — emeli fel hangját fenyegetően az anya. Istvánka úgy érezte magát, mint kisgyerek korában, amikor este anyja odaállt elé, és az ütések bevezetéseképpen az idegességtől pirosán megkérdezte tőle: Hol voltál ennyi ideig? — Igen, elfelejtettem. Vagy inkább leszoktam róla — válaszol halkan, az izgalomtól rekedten. Szemét még mindig nem emeli fel a levesről, amelynek libegve-kavarogva száll fel a gőze. — És még ezt meg is mered mondani? Ezért neveltelek a krisztusi hitre tizennégy éven át? Úgy látszik, hiába imádkoztam érted, hogy le ne térj az igaz útról. Talán még templomba sem jársz rendesen? — fogja meg fia vállát. — Voltam még szeptemberben, de aztán valahogy elmaradt. — Elmaradt? A templom? — csap át sikoltásba az anya hangja, ami aztán rángó szi- pogásba ereszkedik. — Tudtam, hogy idejutok ezzel is! Édes jó istenem, mit vétettem? — temeti zsebkendőjébe arcát, aztán bebotorkál a szobába. — Anyuka! — ugrik le a székről Klárika, és kétségbeesve szalad utána. A z apa is fellál. Az ajtó- hoz lép, ott megáll, és keze lassan lecsúszik a kilincsről. Pedig ilyenkor vigasztalni szokta, babusgatni, bocsánatot kérni még akkor is, ha az asszony volt a hibás. Nem szerette a veszekedést, inkább megalkudott sorsával. Régen leszokott arról, hogy hiúságból, valamiféle becsvágyból hangosan kardoskodjék vagy dacoljon igazáért. Ezt csak az első években tette: Később igyekezett elejét venni mindenféle perpatvarnak, és ha mégis összekoccantak, mindent elkövetett, hogy újra csendes békességben folytassák boldognak érzett életüket. És most mégsem ment utána. Az ajtóhoz dőlt, es a feszültté vált csendben halk korholással a fiához fordult: — Látod, megbántottad szegény anyádat, pedig menynyit gürcöl érted. Menj, kérj bocsánatot tőle. — Igen... de miért? — Hát... hogy... hogy... Szóval, ígérd meg neki, hogy ezután istenfélő életet élsz. — De apuka! Tudod, hogy hogy ennek az ideje lejárt. Hiszen te is pedagógus vagy, és ugyanúgy tanítsz, mint ahogy engem nevelnek a kollégiumban meg a gimnáziumban. Téged jó tanítónak, tartanak, azért kaptál már többször is jutalmat meg valamilyen kitüntetést is. Tanácstag vagy meg mindenféle szervezetben vezetőségi tag. Akkor miért akarod, hogy én meg templomba járjak, meg imádkozzam, amikor én nem is értem az egészet. Meg aztán te sem jársz rendszeresen templomba már több mint egy éve. — Az más. Nekem így thu- száj viselkednem — ül le újra az apa. — Muszáj? — Ügy van. Különben sem érted ezt, fiam. Engem apám, anyám meg az iskola, később az élet, a foglalkozásom vallásos szellemben névéit harminc éven át. De benned csak tizennégy évig ápolgattuk az istenfélő hitet, és akkor is csak a családban. Az iskolában már másképp tanítottak. — Te is — veti közben Istvánka. Az apa felkapja a fejét, egy pillanatra rácsodálkozik a fiára, mondani akar valamit, de elharapja. Elgondolkodva lassan lefelé fordítja tekintetét. A nylon terítő fehérvirágos mintáját nézi, és középső uj- jával olyanféle mozdulatukat tesz, mintha morzsákat akarna lesöpörni az asztalról. Aztán felkel, zsebre tett kézzel néhányszor végigméfi a tágas konyhát, majd megáll a fia előtt: — Akkor voltam utoljára templomban, amikor utánad mentem, októberben. Ennek már csaknem három hónapja. Azelőtt ugyancsak nem látogattam az isten házát, csak valamikor júliusban néztem be pár percre Keszthelyen. De ez az utolsó már egészen más volt. Féltem bemenni. Nem azért, hogy meglát valaki, ettől a városban nemigen kell tartani. De valahogy már nem volt kedvem. Gondolkodtam, hogy bemenjek-e, de nem éreztem szükségességét. Mégis beléptem. Nem, inkább úgy lopakodtam, surrantam, magam elől is szerettem volna elbújni a szégyentől. Velem még ilyen nem fordult elő... És amikor ott álltam a hűvös félhomályban, a súlyos oszlopok árnyékában, nem fogott meg ugyanaz az érzés, mint azelőtt. Még imádságba sem tudtam kezdeni. Csak álltam, néztem a sokat látott íves ablakokat, amelyeknek színes üvegei csaknem teljesen elzárták a bezúdulni akaró napfény útját, a merev, festett szobrokat, a pirosán pislákoló örökmécsest, a hidegen ragyogó oltárt, és ebben a gondolat nélküli szemlélődésben még azt sem tudtam kimondani, hogy: istenem. Olyan üresnek, értelmetlennek és céltalannak láttam a díszes, művészi épületet, a sok cifraságot, színt, hogy szinte meggömyedve a szégyentől, attól, hogy még a templomban is kételkedni mertem a hitben, támolyogtam ki az utcára. Kint sütött NÉMETH FERENC: Mezítláb Aratásidőben, műkor az ég is kifákult a forró napon, s a vajúdó táj fölött a lég is remegett, mint a fájdalom, elindultunk a kertek alján, paták mentén, akácoson, míg szülénk nem neszeit; homárján hazulról mindőnk elosont mezítláb, klottgatyában, ingben, •kövesúton, tarlókon át s szőlőkön, hol a királydinnye útunkra vérző jelet ád. Így jutottunk a zöld mezőre, ahol a Sárvíz folydogáU, s a.fahídnál, hol deleidre az uraság gulyája várt, bevetettük magunk a hűsbe. Az volt a víz, az volt az ár! Ha elénk tenger is terülne, úgy az se borzongatna már. A világ vége volt nekünk az, a messzeség, a nagyszerű, feledtető játékos vigasz, amiért az élet keserű. S ím, hogy elszállt mind-mind a játék, a szolgaság, az uraság, s elénk mint vásáros ajándék terült a valódi világ, tűnt Sárvízpartról tündököl felénk a gyermekkorunk álma. Mezítláb onnan indultunk föl kis suttyók, mink a nagyvilágba. a nap, emberek jöttek-mentek, rá sem néztek a templomra, és csak egy öregasszonyt láttam keresztet vetni. E1 Ihallgatott. Végigsétált néhányszor az ajtó és a szekrény között, aztán — csaknem megfeledkezve arról, hogy éppen csak serdülő fia előtt tárulkozik ki — az ablakhoz állva folytatta: — Amikor hazajöttem, mind ezt elmondtam anyádnak. Sírni kezdett, mint most, azt hajtogatta, tudta, ez lesz a vége, hogy a kommunisták között forgolódom állandóan. Kért, könyörgőtt, hogy legalább a kislányt neveljük még így, és én ebben mutassak példát. Esténként sokat imádkozott értem meg mindnyájunkért, s ha ideje engedte, még hétköznap is elfutott a templomba. De én nem mentem. És valahogy le is szoktam róla, nemcsak fizikailag, mint egy éve, hanem lelkileg is. Az imáról azonban nem lehetett. Ezt nem engedte meg a feleségem. Példát kellett mutatni a kislánynak. Aztán különben is úgy hozzátartozott az ebédhez, mint a cigaretta, meg hagytam is anyád akaratát. Legyen. Emiatt már nem veszekszem. De tanítás közben egyre jobban elgondolkodtam azon, amit eddig csak gépiesen, a kívánt szellemben magyaráztam, és állítólag egészen jól. Kezembe került egy könyv a kereszténység eredetéről, belelapoztam, aztán anyád elől dugva elolvastam. Érdekes volt. Aztán az ideológiát is úgy kezdtem tanulni, gondolkodva. Hátha nem az a valóság, amit apám tanított, és amelyben éltem negyvenöt évig? Anyádnak nem mertem megmondani, mert akkor csak ideges lett volna. Úgyis elég baja van szegénynek a stru- májával. így egyedül marcangoltam magam, gondolkodva, kétkedve, belegabalyodva, újra kezdve létem értelmének magyarázatát, és közben vetettem a kereszteket étkezős előtt és étkezés után. A z apa egy darabig hall- gatva mered ki a ritkuló, lassan felszálló túli ködbe, aztán megfordult. Fia értelmes, csillogó tekintetével találja szembe magát. Kicsit megdöbben, hogy a köböknek tartott fiú előtt így felnyitotta bensőjét, mit sem törődve az apai tekintéllyel. Mégis, mintha könnyebb lett volna most. — Szólj anyádnak, hogy jöjjönek már ki, mert megfáznak ottbent. Aztán leül, és elgondolkodva kezdi kanalazni a kihűié levest.
