Somogyi Néplap, 1960. május (17. évfolyam, 102-127. szám)
1960-05-01 / 102. szám
▼asárnap, 1960. májas 1. 9 SOMOGYI NÉPLAP Az volt a szokás, május elsején már kora hajnalban megindult az emberár a Püspökerdőbe. A gyártelepek füstös házai, a bérházak huzatos gangjai, a korhadt deszkája barakkok odúi kiöntötték magukból a keserűséget, a hiábavaló reményt, az éhséget és a szakadt göncöket, hogy mindez órákon át hömpölyögjön az utcákon, a poros országúton, míg el nem nyeli az erdő nagy öle, s beteríti serkenő zölddel és virággal. Ó, dolguktól sok ezren máskor is tehették volna ezt, hiszen a gyárak többségében éves rozsda ette a gépeket, a kihűlt kéményeken galambok tollászkodtak, a műhelyek tört üvegű ablakain verebek korzóztak, ki, be. Tehették volna. De az esztendő többi napján az összeláncolt gyárkapukat lesték; a szeméttelepeket kotorták, vájták hegyes vaspálcáikkal; az ingyen konyhákon tolongtak horpadt, zo- mánctalan bádogedényeikkel; az állomáson egymás kezéből kapkodták ki a »valamire taksált« utasok bőröndjeit; a piacokon szatyrokat cipeltek, és sokszor irigykedve, gyűlölködve nézték azokat, akik ideig- óráig filléres munkához jutottak. De ez a nap, a sok közül az egyetlenegy, a sok esett vállat, görnyedt hátat, gondhúzta fejet parádéis sorba igazította: öregeket, fiatalokat, asszonyokat, még a gyerekeket is. Akkor még csak ez az egy nap, nem tovább, mint reggel től estig. REGGEL A srácok napkelte előtt ott füttyögettek ablakunk alaitt Sietve kapkodtam fel ruhámat, közben azon keseregtem, máért is kell iskolába járnom, a mai napomat is az rontja el. Belkó Árpi inas egy lakatosnál, néki nincs ilyen gondja, hiszen mestere is kint lesz. Szalai Lajos kifutó a péknél, igaz, kap egynéhány csattanós pofont a kövér Soltésztól a csavargásért, törődik is vele. Ha kirúgják is... Mo’nár Pista könnyen van, karácsony óta »lófrál-«. Csak mi ketten Wolf Jancsival vagyunk ilyen átkozottan szerencsétlenek. Persze az igazság kedvéért azt is meg kell mondanom, ez a nagy dohogás nem egészen május elseje miatt volt, hanem Popper ‘ Miéiért, öten voltunk bele fülig szerelmesek: bolondjai, bohócai egy tizenöt éves csitri százféle szeszélyének. S Mici tegnap azt ígérte, velünk tölti az egész mai napot. Egész nap? Ebből öt órát az iskolában ülünk. — Könyveidet hoztad? — kérdezte Jancsi. — Vágd a hónod alá, az erdőből már nem jövünk haza, hanem egyenesen az iskolába megyünk. Legalább húsz percet nyerünk így. — Húsz perc a szerelem javára — nevetett kajánul Szálai. — Ne röhögj, te holdkóros! — fortyant fel Jancsi. Nézz csak bele á tükörbe. Mici az ilyen ragyásra csak köp! Szalai bizony himlőhelyes volt, s váltig abban bízott, ha majd borotválkozni fog, az apró sörte benövi. Nemigen volt tanácsos szépséghibáját emlegetni, mert hamar elfutotta a vér. Most js. Hirtelen gáncsot vetett Wolfnak, s feltaszította, hogy huppant bele. Andris, a rendőr akadályozta meg a verekedést. A kerítés fekete árnyékából lépett elő, akár egy imbolygó torony. — Mit izéitek, mi? Egyiket jobbról, másikat balról markolta, s máris úgy kapálóztak hatalmas karjaiban, mint a rongybabák. Mert Andris hatalmas, erős ember, ha akarja, két meglett embert is megráz. Már vagy öt éve strá- zsált környékünkön, s híre, neve, becsülete is volt, amit igen kevés rendőr mondhatott el magáról itt a gyárkörnyéken. Neki nem mondta itt senki, »zsaru«, »hekus«, »tahó«, egyszerűen Andris volt a neve, nem is haragudott érte, habár Szabó Ferencnek hívták. — Máriátokat, verekedjetek holnap, de máma ne. Nemsokára erősített őrjáratok nyüzsögnek itt, lovasok is, pont az köll, miattatok kezdődjön el valamilyen cirkusz. A fenve egye ki! Azt a rvros tökfödőt meg tegyétek zsebre, még a sötétben is messzire virít! Az iskolai egyensapkánk. Bolond volt az is, aki kitalálta. Nem beszélve arról, hogy léptem-nyoman úgy csúfoltak bennünket: »Hamiskártyások, pirosat tesztek a tökre?« De mindenhonnan kikiabélt bennünket ez a szín, nem egyszer volt árulója csínytevéseinknek, kacskairingós útjainknak. Le is kaptuk, nem kellett még egyszer a biztatás. — De berezeltetek! — hecce- lödött Belkó. — No, csönd legyen! Tik is kimentek? — Ki, Andris bács', de előbb bezörgünk még Popperókhoz. — Most gyüttem arra. Ég a konyhában a lámpa, úgy lát- szik, készülnek pereputtyostul. Elfelejtettem belépni a könyveimért, loholtunk mind az öten, mint akiket kergetnek. Istenem, kiérünk-e valahára? Jancsival nemsokára loholhatunk az iskolába. A csoda vigye el az öreg Poppert a vasasaival együtt, miatta van ez a nyűg a nyakunkon. Persze azért zajosak, hangosak, lármásan vidámak voltunk, kurjongatva kiabáltunk rá a mellettünk elmenőkre, átvettük az ide-oda hullámzó dalfoszlányokat. A lovas rendőrjárőrökre is ráfüttyögettünk, s csúfoltuk őket ártatlan arccal, mint a többiek: »Parasztok, gatyások!« — Megsokasodtak mára ezek is, mint a nyűvek — hallom magam mögött. — Hát aztán! — kiáltotta magafcledten egy fiata1 hang, mi ez ennyi prolinak? Egész hadsereg itt a nép. kardját, s dühösen fenyegetett felfelé, majd nagy hirtelen felénk pöndörödött, rikácsolva ordította: — Oszolj, rühes banda, mert odalövetek! Nem mondom, begyulladtak agypáran, s mentettek is irhájukat a házak felé. A többség azonban (kitartott, élvezte az ingyen cirkuszt. — Mit bámultok, barmok! bömbölt a vitéz kardcsörtető az embereire. Irány a léggömb! Tűz, az istenieket! A két géppuska égnek fordította tömpe orrát, és már ro- tyogtatta is teli szájjal az ólommagot. de úgy látszik, az ott a magasban meg sem koty- tyant, mert vígan és büsz’ én úsztak a pirós gömbök, hintázGéppuska. Igen géppuska, tisztán kivehető, hogy valamerre, a gyártelepek fete három is kelepek A tanár felkel, gyors mozdulattal becsukja az á lakot. — Miért nem dolgoznak? Talán befejezték? — Mi "ehetett, tanár úr, kérem? — bátorodik egy hang az utolsó padsorokból. Sarkadi furcsa fintorra húzza a száját. — A katona bácsik háborúsdit játszanak, fiam! — Te, ez a Homérosz tiszta hülye! — böki meg könyökömet Wolf Jancsi. — Ennek fogalma sincs ... — Mi mondán valója van Wolf? — csattan a tanár hangja. Mert ha van. én is szívesen hallanám. Na, ne tátegas son, mint egy beteg öszvér! & CSEH PÁL: Májusi emlék -------- & -------r Miciék emeletes bérháziban laktak, mégpedig fent a harmadikon. »A felhők alatt« — így szokta mondani Mici S mi a felhők alatt, a nyitott folyosón lihegve megálltunk. Belkó elővette szájharmonikáját, mi Molnár Pistával cigarettapapírt feszítettünk fésűnkre, Szalai pedig megköszörülte torkát, Wolf Jancsi brummo- gásra csucsorította száját, aztán elkezdtük: »Szeretnék május éjszakáján ellopni minden orgonát...« Mied kacagva nyitotta ki az ajtót, szökdécselve rohant hozzánk. Gyönyörű volt. A haja volt szép, az a fekete sátor, mely vállára hullt? Tűzben égő arca? Cseresznye szája, mely ha felfeslik, édes madárhangokat csorrant? Szökde'ő gida alakja? Fehér blúza, libbenő kockás szoknyácskája? Vagy mi, vagy hogyan, vagy miért? Tudtuk is mi akkor! — Cukik vagytok, igazán! — Ühüm! — dünnyögtük ostobán. Szívem hangosan dobogott, kezemben lehanyatlott a zeneszerszám, s őt néztem merengve, akár egy bolond nyúl, ha fénybe tekint. A többiek is éppen így voltak, felébe maradt, belénk fagyott a megkezdett szerenád. — Pár perc és indulunk. Fel kell még öltöztetnem Gizikét. Sajnos őt is vinnem kell. Ugye, milyen pech? Tudjátok, nagy zri volt nálunk. Fatterom már fél órája elment, azt mondta, hogy a vasasok a vásártéren gyülekeznek, és együtt, sorban menetelnek majd ki az erdőbe. Mutti dühös lett, sirt, porolt, aztán itt hagyott. »Vidd a kicsit magaddal, az erdőben majd megkereslek. Az öreg tölgyesben legyetek. Tudod, apád milyen bolond, ha a legkisebb disznóság is van, ő fülig belemászik. Két éve is emiatt csücsült ... De ma nem megyek le a nyakáról...« Hát mit tegyek? ... Énekeljetek még, rögtön jövök. > Szalai énekelt, mi pedig buzgón adtuk hozzá a zenei kíséretet Sajnos nem sok dicsőséget arattunk vele, hamarosan a fél ház a folyosókra csődült, nevettek, hahotáztak, olyanok is akadtak, akik káromkodtak, csúfoltak bennünket Bizony restelkedve lopakodtunk ki a házból. Istenem, a kamaszoknak húsba maró fájdalom a nevetségesség, s a szerelem nevetségessége a legnagyobb szenvedés. Fél óra is beletelt — keserves fél óra —, míg Mieink megjelent. Rozoga, mind a négy kerékre bicsakló, csikorgó kocsiban tolta az alig kétéves húgát — Ebben könnyen visszük, nem igaz? Na, ne sírj, kicsikém, a fiúk majd lepkét fognak neked, szitakötőt és soksok madarat. Bizony ám! Igaz-e, gyerekek? És megindultunk az erdő felé. A kocsit felváltva toltuk, igaz, nem valami nagy örömmel, de Mici kedvéért türelmes áhítattal. Mondhatom, keserves, lassú volt így az út. — De miért csak május elsején? — feleselt egy rekedt hang, ha mindig, mindenért ennyi ember tudna seregleni, miénk volna már a világ! Már hét óra felé járhatott, mire kiértünk az erdőbe. Szaladtunk, fogócskáztunk a zöld gyepen, aztán csak annyi időnk volt, hogy virágos ágakat vágjunk Micinek. — Kellemes májust! Kellemes májust! — Jó tanulást a suliban — röhögött kárörvendve Szalai, Molnár és Belkó. — Délután gyertek ám! — biztatott kedvesen Mici. Jé, nézzétek, léggömbök! Egy öreg léggömbárus sze- kerezett arra szamaras fogatán. A kocsi felett hullámzott, lengett a sok piros, könnyű gömbfelhő. Mindegyikünk kettőt vásárolt: egyiket Mici kapta, a másikat hosszú ágra kötöztük, lengettük, lobogtattuk, mint valami zászlót Bizony lógó orral siettünk a város felé. Két árva madár, másokra hagyva az édes búzaszemet. — Talán leégett az erdő? — csúfoiódtak a szembejövők. A gyártelep és a város között egy régi, elhagyott temető volt. Kapujából valaki nevünket kiáltotta: — Srácok, telepiek, gyertek ide! Hence volt, a sánta asztalos. — Adjátok nekem, fiókák, azt a két gumilabdát. Éppen ezek kellenek még. No, semmi fancsali pofa, délután visszaadom. Jó hecc lesz meglátjátok. Ácsorogjatok tíz percet a víztoronynál, nézzétek és ámuljátok, hogyan ugraszt.ja meg Hence a hadsereget. A víztorony előtt egy szakasz katona ténfergett. Fejükön sisak, hátukon az egé=z hozományuk, s előttük a földön két dög géppuska, akár a néma kutyák. Ezen még nem volt semmi különös, mert amióta tudom, ezen a szent napon mindig így volt. Már az előző este katonaság szállta meg a nagyobb gyárak kapuit, a városházát, az utcakereszteződéseket, a villanytelepet, a víztornyot — Ott ni, arra nézzenek! Az embereket megállította a kíváncsiság, ki erre, ki arra kapkodta fejét, de senki sem tudta mit nézzen, mit keressen. De aztán nicsak! Vagy harminc összekötözött léggömb emelkedett a temető felett, lassan és méltósággal. Könny! szél libben,tette, buktatta, aztán mindig feljebb szállt. S a gömbök alatt öles, papírmasé- ból készült sarló ölelkezett a kalapáccsal. Megállt a forgalom, az emberek egy ideig némán bámészkodtak, maid mint a cirkuszban egy parádés szám után, kitört a zsivaj. Mi is ri- koltoztunk, ahogy a szánkon kifért. Az ám, de a katonát’? Szegénykék tekergették fejüket fel is, le is, miközben hivatalos és előirt zord'ágsal fi- gveitek fé’énk is. Aztán egy nyalka tiszt vatemU ’tégr p cselekedett. Kirántott* fényes tatták, lengették fekete terhüket. — Vigyázzunk, emberek, lovasok! Az utcákból fél szakasz lovasrendőr vágtázott elő. A rövid szárra fogott lovak patkói úgy dobottak a szürke kövön, mint a kalapács. A lovasok kezében villog a kard, s csattogott is már a szélről állókon. Hogy ránk kerüljön a sor, már nem vártuk meg, a me'lékut- cák felé vettük .a futást, s lihegve, vihogva loholtunk az iskola irányába. — Na, ez megérte a két léggömböt — vigyorgott Jancsi. — Éppen az iskolakapuhoz értünk, amikor megszólalt a csengő. — Te, isten' — néztem hi- tét1 énül üres kezemre —. otthon maradtak a könyveim. — Mondtam pedig, te okos — korholt barátom. — Hű. ón meg elhagytam valahol a sapkámat! DÉLBEN Keservesen hosszú volt ez a délelőtt az iskolában. Nem tudtam figyelni az órákon szakadatlanul az erdőben barangoltam Micivel. Most egvedül, Gizi sem volt velünk. Egymás kezét fogva selymes füvű. virágos tisztásokon sétáltunk, fejünket összedugtuk minden madárszóra, s futottunk a pillangók után. A nyíredben mondtam neki először, hogy szeretem, jobban, sokkal jobban, mint a többiek, aztán ugyanezt vallottam a tölgyfák alatt, a fenyvesben, és va’lot- tam és szenvedtem egész nap magamban, s Mici meg? Talán nem is gondol rám. Belkó, Molnár, Szalai teszik neki a szépet, s biztosan hazudoznak neki nagyokat kora reggel óta. Végre itt az utolsó óra! Szerencse, még nagyon figyelni sem kell, magyar dolgozatunkat javítjuk. Az osztályban csend van, mindenki elmélyedve hajlik irkája fölé, teszi vagy mímeli a munkát, hogy elhúzzuk az időt. Tanárunk, Sarkadi tanár úr elgondolkozva ül a katedrán, nagy néha végigfuttatja rajtunk szúrós, fekete sze-mét, aztán a nyitott ablak felé feledkezik. Talán ő is unja, akárcsak mi — jut eszembe, de mindjárt el is hes- sentem ezt a gondolatot, mert Sarkadi Vince, a mi Homéroszunk sajnos sohasem un semmit, mindem órán úgy ül a nyakunkon, mint valami prés. Talán azon tűnődik, kit nyúz meg, ha futja az idő. Lehet. Az ablakon egy dongó tévedt be. Mindenki felkapja fejét, s nézzük ezt a kis ostobát, mint vergődik ablaktól ablakig. Nem buta? Szárnyát, aranysárga potrohát remegteti a düh, de nem talál vissza a nagy, nyitott résbe, ahonnét közibénk kukkantott. De mi ez? Új, kattogó, pattogó neszek szaladrak onnan, amelyről a bogár jött. Piitt-paatt. Szegény Janes', beszaladté1 a csőbe. Homérosz megeszi most szőröstül-bőröstül! — Tanár úr, kérem — hebeg, dadog barátom —, tanár úr, kérem, ón csak azt mondtam, hogy május elseje van, s ilyenkor a melósok miatt csinálja a katonaság a cécót. Sarkadi verte az asztalt — Fogia be a száját, fogja be a száját, maga magyarul még tisztességesen dadogni sem tud! Szegény ugor őseink annak idején fáramászós korszakukban is szebb irodalmi nyelven beszéltek, mint maga. Wolf Jancsi úgy esett vissza a padra. Az egész osztály dermedt csendben ült, dehogy is emelte volna fel fejét az irkáról. De ezt csak hittem mert a hátam mögött Pilicka cérna- vékony hangja sipított: — Tanár úr, kérem, ők is kint voltak reggel az erdőben. Én láttam őket. És akkor is láttam őket, amikor reggel a víztoronytól futottak! A piszok! A vagon gyári főportás fia, alamuszi, elkényeztetett bitang, a tanári kar fo- gadatlan spiclije. Ott nőtt fel ő is a gyárak között, mint mi, de pelenkás korától kezdve hóbortos. beteg fejű szülei úri fiúnak nevelték és ilyen gazr embernek. — Maga elmebeteg! — för- medt rá rettenetesen a tanár. — Üljön le! Kopogtak az ajtón. — Há’a a papnak — sóhajtok megkönnyebbülve. talán így meg- ússzuk. Megállj, Pilicka. ezért még kirázunk a nadrágodból. Az igazgatónk lépett be, nyomában két , ismeretfen férfi. Csak nem látogatók érkeztek, pont az utolsó órára? Kezet fognak a tanárral, majd az igazgató nagy hasát előretolatva odaáll! az első pad elé. Két kísérője egy lépéssel mögötte, éppen úgy. mint a templomban a pap meg a ministránsok. — Figyeljenek, kérem! — zeng felénk kenetteljesen az igazgatói szó. — Az urak — fejével biccentett maga mögé —, az urak igen komoly és igen szomorú ügyben jöttek hozzám. Tudomásomra hozták, hogy a gyári söpredék mai felvonulásán intézetünk növendékei közül is részt vettek egynéhányan, sőt ezen túlmenően valami léggömberesztés- ben is közreműködtek. Most azért vagyunk itt... Csak a pad tartott fent, hogy ijedtemben le ne essek. Éreztem, arcomból mint szalad ki a vér, lábam reszket, homlokomat kiüti a veríték. Istenem, mi lesz ebből? — Itt... az áruló je1 is, egy sapka. Kabátja alól Wolf Jancsi sapkáját rántotta elő. — Ez a sapka nyomra vezet. Álljon fel becsülettel az a gazember, akinek a sapkája a kezemben van! Dermedt csend A kerge darázs duruzsol ása eszeveszett lárma ezekben a pillanatokban. Meredten áll az osztály, még esy szusszanó'' sem hal- ük. Sarkadi tanár úr úgy néz felénk a katedráról, mint aki harapni akar. — Igazgató úr, kérem, áru* ón ... — Pilicka hangja. —>. Most márt be bennünket a nyomorult. — Na, Gábor fiam? — bólogat feléje jóságosán az igazgató. — Hasmenése van! Szaladjon az illemhelyre, meg sze- rencsétfen! — kiált rá Homéroszunk. Nem hal’otta mn- jen már, mert magam viszem ki! Már két órája, mindig kibe szaladgál — magyarázza az ieazgaténak. — Menjen már, vagy itt akar bérezelná? Pilicka mint az alvatá-ó botorkált az ajtó felé Stájá+ há- ’•omszor is kinyitotta, de amint Sarkadira p'üantott. ö'sze is harapta az ajkát, mint a vak- '•owató kutya. Wo’f Jancsi h'sztériá tér- esős nevetése hangzó" "el, amint becsukódott az attd És az osztály átvette ezt a hangot, színezte, formálta, Métát szorongva,, kicsit felszabadulva. — Mi van ezen nevetnivaló! — dörmörte Homérosz. — Az ’ntelli sereié hoz, a műveltséghez az is hozzátartozik, hogy szenvedő embertársainkat megértsük. És tenni k“!l értük, a baiban segítem kell rajtuk! Érthelő? — Igen, tényleg — bólintott méltósággal a dirink. Na de térjünk vissza a sapkához. Kié ez a sanka? Belénk fagyott az előbbi kedv. Hát sohasem lesz érnék vége? Ez a kövér háttömeg úgy nyomoz, mint egy szür etett koré. — Vizsgálja át őket, tanár úr! Sarkadi ctértetve, hadonászva lépett elénk. — Majd én fényt derítek, tessék csak rám bízni, a riadókból kilépni egy-kető! Kezeket magas tartásba, egy kettő! Álltunk magasba tartott kezekkel, mint a bálványok. A tanár végigment minden pádon, bekotort a fiókokba, s közbeni állandóan dünnyögött. — Itt is megvan, de micsoda szeméttelep ez? ... I+t is megvan, de a pad nem rajzlap, kérem. Micsoda idétlen irkafirkák? Minden pillanat örökkévalóság. Mikor lesz már vége? — Vége. kész! Nem h ány- zik egy sem! — kiáltj tanárunk az utolsó pádból Másutt tessék kérem nyomozni. Mázsás súly esett le vállam- ról. Félve sandítok Jancsi felé. Meredten áll, fejét a meny- nyezetre veti, s arcára ráfagyott torz, görcsös, fájda*mas grimasza. Na, most nézné meg Mici, örökre kiábrándulna belőle. Most az egyik ismeretlen férfi fordult az igazgató feléj — Hm. Ha meg tetszene engedni nekünk' is egv kis vizsgálatot? — Én ismerem a tanár urat — bólogatott a kövér ember —, én ismerem a tanár urat, s ha, ő kimondta... No, menjünk a másik osztályba, uraim! Lezökkentünk a padokra, mint a tehetetlen zsák. tbtem, ültem, s hirtelen azt sem tudtam volna megmondani, hogy az előbb mi is történt velünk; Azt sem vettem észre, amikor Pilicka visszatért. Sarkadi hangja riasztott fel. — Könnyített magán, Gábor fiaim? — Tanár úr, kérem — hallom ismét nyafogó hangját —, tanár úr, kérem, én, én igazán ... — Maga elmebeteg. Súlyos tüneteket látok, fiam. Jó lesz vigyázni. De tanulságképpen, felhívom figyelmét Ócskavra; Remélem, tudja, ki az? Aki Rákóczit elárulta. Mert disznó volt, érti, disznó kutya volt, leköpte a saját népét, a saját hazáját mert a császártól ezért ajándékot remélt. S tudja, mi lett a sorsa? A kuruc h'dna, svok hét vármegyén át üldözték, aztán szénen nyaktiló alá dugták fejét Eperjes piacán; Mit szól hozzá? ... Miért bámészkodnak? Fejezzék már be azt a javítást, mindjárt ránk csengetnek! Reszketett kezemben a toll, nem tudtam egyetlen betűt 'em ’eírni. Hű, de nagv a mi Homéroszunk, hű. de igen nagy ember. Szereke-" volna -Jarr>hnnni hoztál. é° —escsó(Folytatása a 10. oldalon)
