Somogyi Néplap, 1960. május (17. évfolyam, 102-127. szám)
1960-05-01 / 102. szám
JfLunkáeS'tp JYLiluihp'a. mdékezimk a Somogyi Nép, ap A magya festészet legjelentősebb forradalmi hagyó monyai a köz- tudatban is egyre inkább a hatvan esztendővel ezelőtt meghalt Munkácsy Mihály nevéhez kapcsolódnak. Működése. életműve egészben véve nemzeti kultúránk legbecsesebb értékei, emlékei közé tartozik ma már. Volt idő. amikor a nagy mester cáfolhatatlan igazmondása, az élet jelenségeinek kritikus szemmel való megfigyelése, demokratikus szellemisége ve szélyesnek minősült a polgári hatalmasságok szemében, s agy egész sor ellenintézkedést hoztak Munkácsy akkor már nemzetközi méretű népszerűsége ellen. Így a mester tiszteletteljes rehabilitációjára csak a felszabadulás után került igazán sor, szocialista képzőművészetünk erősödése közben — melyben sok segítséget jelentettek a halhatatlan elődök haladó hagyományai. Büszkén válthatjuk, hogy Munkácsy Mihályt a kulturális forradalom emelte méltó helyére, oda, ahol szék lemi életünk kimagasló tehetségei foglalnak helyet országos megbecsüléstől övezetien. Munkácsy élettörténete, pályája hűen magyarázza azokat az okokat és eredményeket, melyek tevékenységét minden idők számára emlékezetessé teszik. Hiszen Munkácsy olyan mesterünk, aki a 19. század végén kiéleződött osztály harc csalhatatlan szemű tanújaként, szenvedőiéként a haladás eszmél mellett tett hitet művészetével! Mint ismeretes, Munkácson született 1844-ben. Gyermekként élte át a szabadságharc napjait, olyan környezetben, ahol a nemzeti függetlenség, a forradalom nagyszerű eszméje tartotta lázban a sziveket. 1848—49 hatása határozta meg Munkácsy egész élet- felfogását a későbbiekben. Apját a felkelő honvédseregeknek tett szolgálatokért börtönözték be. Innen szabadulva hamarosan meghal, végez vele a fogságban szerzett betegség. A gyermek Munkácsy elárvulton kerül nagybátyjához Békéscsabára. Az árvát magához vevő rokont is üldözik forradalmi szereplése miatt. Ahol pedig üldözöttek vannak, oda hamarosan beköszönt az ínségeskedés. A kis Munkácsyt tízéves korában asztalosinasnak adják a rolconok. Nyolc keserves esztendő következik ezután hangi uram asztalosműhelyében, szörnyű megpróbáltatások, megaláztatások között ... Gondoljunk csak a korabeli Magyarországra, az osztrák ellenforradalmi terrorra a gazdasági és ipari élet elsorvadására, a felmérhetetlen országos nyomorra... Elképzelhető, hogy \ milyen volt a lelkében már művészi álmokat dédelgető Munkácsy gyermekkora szüleinek védelme nélkül teljesen kiszolgáltatva egy patriarchálisán ba- sáskodó asztalosmester kegyetlen szeszélyeinek. Elképzelhető hiszen Munkácsy el- felejthetetlen kínokra emlékezett az inaséveket idézve még a világhír érlelőjén is. rettegve attól, hogy visszajut a társadalmi elesettség ilyennemű fokára. KULTURÁLIS MELLÉKLETE MUNKÁCSY MIHÁLY: EMLÉKEIM Fiatalságának szenvedései, gondjai közepette kellett megismerkednie Munkácsynak a valóság szerteágazd összefüggéseivel, azzal a ténnyel, hogy az egész ügye nem különíthető el a közösség ügyétől. Élte, és nem ismeretlenül adta át fiatalabb pályatársainak a tanítást, miszerint -a legjobb mester maga az élet«, öntudatának fejlesztője, hivatás- tudatának kimeríthetetlen forrása a nemzeti függetlenség gondolata volt. Első próbálkozásait is a szabadság- harc ihlette, s ezekben, ezeknek megoldásában oly sokat köszönhetett Petőfinek.., A magyar festészet történetében Munkácsy fellépéséig hozzá mérhető hatással művész nem tudta megjeleníteni a valóságot. Munkácsy Mihály méltó társa a 19. század örökéletű kritikai realistáinak. Bízvást sorolható Goya, Daumier, Courbet és Meunier mellé az objektív valóság, a kapitalizmus belső ellentmondásainak kifejezőjeként. A forradalmi demokrácia eszméi talán kevésbé tudatosan keresik nála kifejezésüket, viszont a szolidaritás őszintesége, a gyermekkori élmények és emlékek hitelessége életművének jelentős részét a szabadságharcos gondolat, a népszabadság szószólójává emelte. Mázolói pályafutásom gyik legszomarúbb emléke az, amikar egy kegyetlen téli napon — nem is tudom már, hány fok hidegben — a csabai ' emplomu dvarban sírkerítést kellett festenem. Fagyott, havazott, és hideg szél fújdogált körülöttem. Egy lé'ek se mozdult ki a házból, üres és elhagyatott volt a téli táj. A nagy, fehér mezőn apró keresztek szóródtak el, jobbra és balra dőltek az egyszerű sírjelek, amelyek az elmúlást hirdették. Néhány jobban gondozott sír az emberi kegyeletre emlékeztetett, néhány kőemlék a síron túli egyenlőség ellen tiltakozott. A szamorúfűz panaszosan lehajló ága a sírok fölé borult, majdnem nyögve a súlyos hótakaró alatt, amelyből a kóbor varjak számycsattogása le-le- szórt egy keveset. A temető közepén nagy feszület állott, mintha Krisztus kiterjesztett karjai az emberiséget oltalmaznák, vagy vigasztalni akarnák a nyomorúságban — de hasztalanul!... Elszorult a szívem. Reszkettem a hidegtől és a félelemtől. Olyan elhagyottan éreztem magam, mintha én lennék az utolsó, aki életben van a kihalt világon. De a munka sürgetett, az ecset kiesett a kezemből, és a hóból kellett kikaparnom. Szomorúan bámultam a zöldre mázolt rácsos kerítést, amely itt-ott é’esen kivirított a nagy 1 fehérségből. Mindenki tudja, milyen rettenetes érzés ez a halotti csend, milyen borzasztó nyomással nehezedik az em- i bérré, s a legcsekélyebb zaj, ahelyett, hogy megnyugtatna, 1 még jobban elrémít. Féle’mem egyre nőtt, növekedett. Léptek ropogását hallottam a hóban, ijedten néztem hátra, hát a sirásó jött felém. Egy pillantást vetett a munkámra és megszólalt: — Jó nehéz munkába fogtál, öcsém. Gyere be hozzám egy kicsit melegedni... Örömmel szedtem össze festékes bögréimet, és boldogan mentem vele. Leírhatatla- nul jólesett ez a barátságos meleg, amely a nyomorúságos viskóban fogadott — Ki tudja, boldog-e ez az ember? — gondoltam magamban. Mindenesetre irigylésre méltó, hiszen kényelmes otthona van. Az arcom és az ujjam már félig megfagyott, s mintha újra éledtem volna a szegénység e barátságos otthonában. A sírásónak annyi gyereke volt, mint a rosta lika, a bölcsőben aludtak, a mestergerendán lógtak, és az asztal tetején, a pádon, a földön, mindenfelé, ahová csak néztem: gyerek, gyerek, gyerek... A boglyas kemence akkora volt, mint a szoba fele, és a padkán bun- dás kutya szunnyadt. Ásók és lapátok voltak a sarokba támasztva. Minden, minden nagyon tetszett, s nem tudtam rászánni magam, hogy elmenjek. Az asszony kérdezgetni kezdett, s nagyon meg volt lepve, mikor elmondtam neki, hogy Roekék és Steinerék rokona vagyok. — Szegény gyerek — sajnálkozott. — Mégis Langinál szolgálsz? Az asztalfiókból elővett egy nagy kést, s egy jó karaj friss kenyeret szegett le belőle, ami éppen most sült ki a kemencében. Rájöttem, hogy a kenyérsütés miatt van ilyen meleg a szobában, s megfájdult belé a fejem. Megettem a kenyeret, megköszöntem szépen, és elbúcsúztam a derék emberektől. Ahogy elmentem, sötétedni kezdett. Az ég alja sárga lett, és az egész környék abba a mélabús ködbe burkolódzott, amely a sík, csendes puszták sajátos hangulata. Valósággal borzongva vágtattam a sírok között a templomudvar kijárata felé. Nem néztem hátra, mert féltem, hogy a halottak utánam kiabálnak, s mintha a feszületen azért tárult volna szét a két kar, hogy hívjon, csalogasson: — Jöjj!... Jöjj!.. 3 Most már szaladtam. A szél fütyürészett, és a szemem tele lett könnyel. Mikor először lopva hátrapillantottam, a temető ködbe borult, s csak a Krisztus-szobor emelkedett ki hívogató két karjával a homályból. — Jöjj!... Jöjj!.;: Akkor nyugodtam meg egy kicsit, mire kiértem az országúira, s egy szénásszekérrel találkoztam, amelyet két ökör vontatott A szekér mellett parasztok lépkedtek, szájukban füstölgő pipával. Hozzájuk csatlakoztam, s mire a csabai útkereszteződéshez értünk, koromsötét lett. A műhelyben vidám munka folyt, azaz a legények vidáman fütyülgettek és dano- lásztak. Időről időre abbamaradt a tevékenykedés, beszélgettek, vitatkoztak, pipára gyújtottak vagy szitkozódtak, okkal és ok nélkül. Mihelyst beléptem, rögtön megparancsolták, hogy enyvet melegítsek. Legalább én is melegedtem. Hiszen nem is emlékszem vissza, hogy egész életemben valaha jobban fáztam volna, mint ezen az estén. Végre Ancsa is megjelent az ajtóban, ezúttal még nagyobb szeretettel fogadtam, mint máskor. Langi uram imádta a sonkát meg a kolbászt és sok disznót hizlalt, öt-hat koca röfögött állandóan az ólban, s a majsz- ter úr napról napra megelégedéssel nézte, mennyit hízlak. A magyar disznó sonkája csak akkor finom, ha nagyon jól táplálják az állatokat. A disznók meg is követelik a jó moslékot, különösen, ha olyan arisztokratikus hajlamúak, mint a Langi uraméi!... Legjobban szeretik a kukoricát. A majszter annyira a kedvükben járt, hogy megkímélte a disznókat a kukoricacsutka ropog- tatásától, s az inasokkal mor- zsoltatta a szemeket. A hizlalás ideje alatt a kemence mellett minden este szakajtószámra várt ránk a kukorica, s a morzsolás barátságossá varázsolta a téli estéket. A hosz- szú-hosszű esték kukorica morzsolással teltek el, néha éjfélig is elszórakoztunk a testet lelket üdítő munkával. De vissza akarok térni arra az estére, amikor a temetőből hazajöttem. A disznókat még nem hizlalták, még nem volt kukoricamorzsolás, s azt reméltem, hogy vacsora után az édes álom azonnal elringat lágy karjaiban. Mihelyst megvacsoráztunk, aludni tértem, a többiek pedig az izzó kálvha köré telepedtek. Már félig aludtam, amikor éreztem, hogy hálótársam végigmászik a fejemen és a mellemen, ahogy elfoglalta mellettem a helyét. Mint a heringek a sóshordóban, olyan sűrűn feküdtünk a hálókamrában. De a sors nem engedte, hogy azon az estén nyugodtan álmodjunk. Félálamban láttám, hogy az ajtó- nyílásban megjelenik Langi mester, s egy szál -gyertyával világít maga előtt. A gyertya lángja táncolva lobogott az erős huzatban. A kísérteties világításnál, kezében a magasba emelt vesszővel olyannak tűnt, mint egy éjjeli szellem. Legszívesebben elbújtam volna, de hová? A takaró alá? Már késő! Háló társam gyorsan lerúgta magáról a pokrócot, s egyúttal rólam is. A beáradó MUNKÁCSY MIHÁLY: SZTRÁJK friss levegő akaratlanul is kiverte az álmot a szememből: Majszter uram eltávozott, de én még mindig láttam a lengő nádszálat. Olyan nádszál volt, amilyent már említettem. A halott hosszát mérték meg vele. Mindnyájan felkeltünk, és nekiláttunk a munkának, hogy megcsináljuk a koporsót. Két legény és az inasak reggel három óráig dolgoztak, amíg elkészült. Nem panaszkodom, de nagyon boldogtalan voltam egész éjszaka, pedig gyalulhattam, fűrészelhettem kedvemre; Ne gondolja senki, hogy az éjszakai munkát követő reggelen egy órával is toválbb alhattunk! A rendes időben, pontban öt órakor felhangzott Ancsa ébresztése: — Chlapci horkai És az éjszakai sötétségben már megkezdődött a nappal.^ Reggeli után Langi uram megparancsolta, hogy ismét menjek a temetőbe rácsokat festem. De mekkora volt a lompos medve csodálkozása, amikor kereken megtagadtam az utasítását! Ragaszkodott a parancs teljesítéséhez, s tekintélye megóvása kedvéért elkezdett ütni, verni, persze már nem először. De a kis Miska inas ezúttal makacsul tartotta magát, s mennél inkább pá- holtájk, annál keményebben ismételte: — Nem ... Nem!... Üvöltöztem fájdalmaimban és elkeseredésemben. Sohasem felejtem el a fejét: egyre dühösebb lett, és kékes ajkát ha- rapdálta, vicsorgatta rám csúnya, sárga fogait: — Hát nem mégy? — Nem, nem, nem! Nem akarok!... Megyek a nagybácsihoz, és mindent megmondok neki! Langi uram élőiről kezdte az egészet, s most már a nadrág- szíjjal vert. A műhelyben borzadva nézték sorsomat, az inasok szűköltek, mint a kutyáik* mikor menekülni szeretnének, ha a veszélyt érzik maguk körül. A legények is odajöttek, s én csak ordítoztam: — Nem, nem, nem!..; — Majsztemé asszonyság berohant a műhelybe, nekiesett az urának, hogy visszatartsa. De az ellökte magától a feleségét, g újra ütni kezdett. A legények szerencsémre kicibáltak a karjaiból, mert már ők sem tudták nézni az esztelen dühöngést. Mikor a majszter egy kicsit megnyugodott, újra felém fordult: — Mi bajod van a temetővel? Miért nem engedeimeske- dei a parancsnak? ..: — Félek egyedül kimenni, és nagyon fázom..: És újra tiltakoztam: — Nem megyek.:: Nem és nem! ; : : Látta, hogy tehetetlen, hiába parancsolgat, mire megfenyegetett, hogy bepanaszol a bácsikámnak. De nem szólt neki, és én sem dicsekedtem el soha ezzel a keserves kalandommal. Nem is voltam benne biztos, hogy mit szól majd nagybácsim az engedetlenségemhez ... Különben sem tudtam volna a mázolást befejezni, úgy helyben hagyott Langi uram. Nyolc napig tartott, míg | meggyógyultam. A műhelyben ezalatt megvitatták az esetet, s nekem adtak igazat: — Jól tetted — mondták az inasok. — Ne használjon ki bennünket a végtelenségig; Nem muszáj ezer dolgot elvégezni !... A majsztemé is mellettem foglalt állást. Azon a napon, mikor a műhelyben az eddig példátlan eset megtörtént, behívott a konyhába, és vajas kenyeret adott. Ma sem értem, miéit volt olyan barátságos és I jóindulatú. Talán félt, hogy elárulom nagybátyámnak az ura gonoszságát. így élt akkoriban a kis asztalos inas.
