Somogyi Néplap, 1960. április (17. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-10 / 85. szám

SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1960. április M) KÖNYVEKRŐL Lev Tolsztoj: KARENINA ANNA Az Olcsó Könyvtárnak indulása óta fő célja az olvasók minél szélesebb köréhez el­juttatod a világirodalom legjava alkotásait. Már megszokottá, természetessé vált, hogy a legnagyobbak: Gorkij és Csehov, Balzac és Stendhal, Dickens és Thackeray, Móricz, Mikszáth és Jókai művei sorra-rendre megje­lenjenek a sorozatban. Végre sikerült telje­síteni az olvasók régi kívánságát: megjele­nik Lev Tolsztoj regénye, a XIX. századi nagy realizmusnak ez a csodálatos alkotása, a Karenina Anna négy kötetben, teljes szö­veggel — összesen körülbelül két mozijegy áráért. Széchenyi Zsigmond: NAHAR Nahar: á tigrisnek, az ázsiai dzsungel legfélelmetesebb vadjának neve a messzi In­diákon. Ezért választotta indiai vadásznap- lója címéül Széchenyi Zsigmond a Nahar ne­vel — a könyvben indiai vadászatairól, fő­ként tigrisvadászaitofcról mesél az olvasónak. S mint minden ‘könyvében, itt sem csak a vadászikalandok izgalmát, feszültségét közve­títi az olvasóhoz: végigvezeti az olvasót Bom­bay és Calcutta szűk, csatornázatlan utcáin, bélpoklosok, fakírok, indiai kulik, utcán la­kó szegények és szent tehenek között, s ma­gával viszi a bhopali, jaipuri, bikaniri maha­radzsák fényűző, pazarló palotáiba, ünnepsé­geire, vadászataira s főként legtöbbször a czsungelbe, ahol elefánton vagy magas lesen várja a vadász, hogy előbukkanjon a renge­tegből Nahar gyönyörű, csíkos teste. Az izgalmas naplót két kötetben jelen­teti meg az Olcsó Könyvtár. BERTALAN ISTVÁN KÉT VERSE 'Ja na szelő Reggel még hógyapjasak a felhők, összebújnak, mint fázó állatok, de a fényes juhász parancsára déltájban szétszaladnak legelészni az égi mezőn. A huncut szél, a fürge puli csaholva lohol utánuk, s még napszállta előtt egybetereli a szétfutott nyáját; (J-iataL atilla Egy éve szégyellte volna még egy férfi szemétől is mellét e kicsi nő, ki ringatja szép, tejszagú, pityergő kisdedét, • s a vonatfülkében nyitja szét csipkézett, hófehér réklijét, s állja mindenki tekintetét, merít csöppnyi gyermeke enni kért. (Folytatás az 5. oldalról.) könnyebb — mondja, aztán megkérdezi: — Te még újonc vagy, igaz-e? A lány elpirul, megint elsi­mítja a homloka fölött a ha­ját, bólint. Már nem néz se Bordácsra, se a fiúkra, csak a mésszel törődik. Balázs Gyuri Bordács vállára teríti a kabá­tot, egymás mellett baktatnak a telep felé. — Csuda kis nő — nevetgél Gyuri — színtiszta ártatlan ki­nézésű. — Az is — biccent Bordács komolyan. — Ártatlan. A fiú rásandít, aztán nem mond semmit. Kigombolja az inget a mellén, a szélnek domborítja mellkasát. — Tudja, volt nekem egy ilyen kis nőm. Szakasztott ilyen kinézésű volt. Csak aztán bement a városba, és többet felém se bagózott. Pedig de szerettem, a fene egye meg! Nagyokat szív a levegőből, majd sisteregve kiengedi. Bor­dács oldalt néz rá, megmoso­lyogja. — Te se tudsz mihez kezde­ni az erőddel, csak legény- kedsz. A fiú sértődötten beszopja az ajkát, begombolja az inget. — Tehetek én arról' hogy a Városban pénzes-janija akadt? Bordács legyint. — Meg is kell tudni tartani a nőt, fiam, ahhoz kell csak az igazi virtus. A fiúnak gúnyosan csillan a szeme, mondana valamit, de le­nyeli. Többet nem is szólnak egymáshoz, köszönés nélkül válnak el, mennek haza. A kontyos lányt Magdinak hívják. A munkavezetőtől tud­ta meg Bordács. Aztán más­nap, harmadnap is odaáll a ló.ny mellé. Negyednap meg már a lány kérdezi tőle: — Holnap is eljön? Bordács mosolyog, a lány ug­ráló mellecskéjét nézi, és ki tudja, mit gondol magában. Int neki, hogy igen. Gyuri hátrább ül, a tótágast állított talicskán, ő is a lányt nézi. Ö is negyed­napja nézi, de a lány ritkán fordul feléje. Akkor elpirul, félretolja a homlokából a ha­ját. — Le kéne vágni azt a für­töt — mondja csendesen a fiú. A lány hajoltában ránéz, megrázza a fejét. — Azt nem lehet. A fiú felmarkol egy követ, áthajítja vele az utat. — Mást se lehet? — Mit mást? — kérdezi a lány a keverőre támaszkodva. — Hát, eljöhetne velem ma este sétálni vagy moziba. El­mennék magáért a szállásra. A lány nem szól. Éppen hoz­zák az üres ládát, megtölti ha­barccsal. Amikor elviszik, megfordul. — Azt lehet — mondja — moziba. De csak akkor, ha ma­ga is jön. — Ezt Bordácsnak mondja. Bordács görnyedten áll, le nem veszi a szemét a lányról. Aztán a földet bámul­ja, úgy bólint. —»Jó. Bordács hosszú léptekkel siet haza. Jobbról is, balról is ráköszönnek, de ő éppen csak visszabicceni. Aztán már nem is biccent, csak rohan. Otthon végigdől az ágyon, tarkója alatt összekulcsolja a kezét. Akkor is igy feküdt, amikor el­ment az asszony. Megcsúfolta őt az asszony, fiatalabb ember kellett neki, szilajabb, szere- tőbb ember. Pedig sose bántot­ta. Azon a napon, amikor el­ment, meg akarta verni, de ak­kor se vitte rá a lelke. Bor­dács behunyja a szemét, fá­radtságot érez. Szép ez a lány. Csillag forma az arca, és züm- mögően nevet. Naptól melegí­tett szemében csúfondáros mo­soly bújik, az is csillagforma... Feláll, kinéz az ablakon. Kinn világítanak a lámpák és csillognak a tetők. A hold olyan, akár egy csúfolkodó lányszem. Felhők úsznak el előtte. Kopognak az ajtón. Bordács nem fordul meg, tudja, hogy a Balázs Gyuri. A fiú leereszke­dik a székre, ő is kibámul az ablakon. — Esni fog — mondja. Bordács bólint. — Esni fog. Hallgatnak. A fiú az asztalra teríti a kezét, lomhán szétter­peszti az ujjait. Bordács meg­fordul, vállával eltakarja a kicsi ablakot. — Nagyon hasonlít ez a lány ... arra a másikra? — kérdezi. A fiú nem néz rá. Begörbíti az ujjait, az asztallapját kapir- gálja. Int a fejével. Bordács elköhhenti magát, aztán egyszerre nevetni kezd. Sokáig nevet. — Hát te meg mit gondol­tál? — és fanyarul legyint. — öreg hr/szár vagyok én már. A fiú zavarba jön, megva­karja a füle tövét. Nem tudja, mit mondjon. Egy kicsit szé­gyellt is magát. — Maga tetszik neki — nyö­gi ki. =- Én? = Bordács felkapja SOMOGYI KAROLY: (Benuitatd elő tt A kis Virág Kati anyja megszólítja a boltban lánya egyik barátnőjét: — Bözsi, téged nem hívott a tanító bácsi? — Hova? — Ma estére a kultúrházba. Valami színdarabot akarnak tanulni, arra osztják ki a sze­repeket. — Hívott bizony, de én meg­mondtam, hogy téeszcsés da­rabban nem játszom. Hogyne, még csak az kéne! Anyám is azt mondta, inkább levágja a fejemet a nagyfejszével, apám meg vasvillát ígért, ha olyan szerepet elvállalok. Tavaly szí­vesen játszottam a Sári bíró­ban, de ebben nem, és min­denki szégyellje magát, aki még a színpadon is a téesz mellé áll. A Mari ángyom is ezt mondta. — A fene a jó dolgotokat, hiszen ti is beírtatok a szövet­kezetbe, nemcsak mi. Ma reg­gel is láttam apádat, ment a többivel dolgozni. Ganyét vitt. — Az más. Dolgozni, azt muszáj. De színdarabot játsza­ni senki sem kötelezhet. — De nagy szád lett egyszer­re! Talán nem neked akarják adni a főszerepet, azért affek- tálsz. — Nem is kellene! Csak játssza el a Kati, ha olyan na­gyon pártolják a szövetkezetét. »Na, isten velük! Csörrenve tette be maga mögött a boltajtót, és fejét felvágva elkopogott a nemrég épült betonjárdán. Bent egy pillanatra csend lett, aztán a boltosnak kezdett magyarázni Kati anyja, de az nem nagyon figyelt rá, így ab­bahagyta. Gyorsan belerakta a vásárolt holmit a hálójába és elköszönt. Otthon első dolga volt, hogy átkiabálja a lányát a szom­szédból. — Miféle színdarabot akar­tok ti játszani? — Nem tudom, édesanyám, ma mondják meg. Azért kell menni — süti le szemét a lány. — Ne hazudj a, szemembe! Tudod te nagyon jól, miről szól. A téeszcséről. Igaz? Hát este szépen itthon maradsz, nem mész sehova. Ha a Hu­szár Bözsi nem játszik, neked sem muszáj mutogatni magad a színpadon, és ráadásul ilyen darabban. Megértetted? Aztán a fejét, szemtől néz a fiúra. — Aztán miért is ne tetszenék neki? Nem vagyok én hitvány ember. Sose voltam. Halkabbra veszi a hangját, hüvelykujjával a háta mögé bök. — Kérdezd csak meg apád­tól. A fiúban benneszorul egy lélegzet. Előrehajol, a férfi ar­cába bámul. — Apámtól? — kérdezi, és már mindent ért, majdnem hogy ujjong. — Hát ő talán tudja? Bordács meghajtja a fejét. — Tudja. Sokat jártunk lá­nyok után, amiatt vágtam egy­szer a földhöz. Ilyen legény voltam én. Pedig ő sem volt gyenge fajta. Gyuri feláll, remeg a keze, a homlokát törli vele. Meleg van. Befülledt a levegő a falak közé. Bordácson is fénylik a verejték. Súlyos cseppekben gyűlik a haja tövén. — Menj csak el — mondja a fiúnak —, lányt nem illik megvárakoztatni. Grimaszt vág, a derekát ro­pogtatja. Már nem is törődik a fiúval. De az még mindig této­vázik, az ajtó felé lép, majd meggondolja magát, kezet akar nyújtani. Bordács ellenségesen rákiált. — Eredj már! Amikor a fiú kimegy, Bor­dács kigombolja az ingét. Tele­szívja a tüdejét levegővel, az­tán egy puffanással kilöki, ma­gából. Közben a mellkasát ta­pogatja. Később visszadől az ágyra, tarkója alatt összefűzi a kezét. ne bőgj ám nekem, mert mind­járt nyakon váglak, még ha elmúltál tizenhat éves, akkor is. Gyere, inkább segíts diót törni a holnapi kalácshoz. A nemrég épült, még va­** kolatlan művelődési otthon ablakai sárga fénnyel világítanak. A kisteremben, ahol a könyvtárszekrény is áll, hárman vannak, amikor a tanító belép. Sakkoznak. A harmadik nézi őket. — Na, csak ennyien? Hol a többi nyolc? Mintha nem hallanák a kér­dést, belemerülnek a játékba. Végre megszólal az egyik: — Tanító bácsi, én is csak azért jöttem, hogy bejelent­sem: nem vállalok szerepet a színdarabban. — Nem? Éppen te? És miért? — Hát... sokat kell dolgoz­ni az erdőn, messze is van, az­tán az ember elfárad, míg ha­zaér, késő van, inkább lefek­szik. Meg nem is nekem való már. Csinálják a fiatalok. — Igen. Csinálják a fiatalok. És ha szabad kérdeznem, te hány éves vagy? Ha jól emlék­szem, tizenkilenc. Igaz? — Húsz leszek a tavasszal. — Nézd, Laci, ne kerteljünk. Nem erre tanítottalak én an­nak idején, de azóta sem, itt a kultúrházban. Mondd még egyenesen, miért nem akarsz játszani. A csinos, fekete hajú fiú, aki már két színdarabban játszott főszerepet, kis ideig ki bámul a sötétbe, aztán hajdani taní­tójára rá sem nézve elkezdi: — Tudja, tanító bácsi, nem is olyan egyszerű erről beszél­ni. Nem könnyű, higgye el. A! faluban azt beszélik — hiszen talán hallotta is —, hogy el sem jönnek megnézni egy ilyen darabot. Meg lányszerep­lőt sem kapunk rá. Anélkül meg mit kezdhetünk? Nem le­het, nyugodjunk ebbe bele, és játsszuk el a Bástyasétányt! Az Is mai darab, igaz, de leg­alább nincs benne téeszcsé. — Te Laci. Olvastad ezt a darabot? Vagy legalábbis tu­dod, miről szól? — Nem olvastam, de azt mondják, a szövetkezetét di­cséri. — Na és? — Hát ez meg nem tetszik a falusiaknak. — És neked? — Nekem is kevesebb gon­dom volna, ha egyéni mara­dok. — De nem maradtál az. Sőt még a felügyelő bizottságba is beválasztottak, mint komoly, értelmes fiatalembert, a KISZ titkárát. Tudod mit? A továb­bi vita helyett inkább olvasd el holnap estig ezt a szöveg4 könyvet. Jó? Aztán majd meg­beszéljük. — Rendben van. — Mai megbeszélésünk azonban, úgy látom, elmarad. Holnap újra találkozunk hét­kor, remélem, nem ennyien. No, csak szórakozzatok tovább. Jó éjszakát! A tanító elgondolkozva in- dúlt haza. Hát tényleg kudarcot vall ezzel a darab­bal? Igaza lesz a feleségének, aki mindenáron le akarta be­szélni e vállalkozásról? Igen, tavaly a Sári bíró sikert ara­tott, két éve is jó bevételük volt a Cigányból.., De ott nem lehet megállni, maga is belátja már, bár még két év­vel ezelőtt hevesen vitatkozott a népművelési felügyelővel, aki mai darabok bemutatásá­ra biztatta. Akkor még védte a népszínműveket, amelyek ér­zelgősségükkel mindig megrí- katták a falusi mamákat. De különösen mióta bejár a járási székhelyre a színház tájelc- adásaira, csodálkozva gondol vissza előbbi önmagára: ho­gyan tudott olyan darabokat betanítani, azok sikerének örülni, mint például a Vén ba­kancsos? Igaz, az 'céllett a kö­zönségnek. És »--:ri is ez volt az érve az idei őszig, amikor az egyik színházi előadás után elhatározta, hoev ezt ó is be- tarnte T-T£t jtt van Tanítaná. nincs kinek. Keserű gondolatok forognak az agyában, üldözik, kergetik egymást, de csak körbe-korbe: sikerül-e vagy megbukik-e a kísérlete? — No, hányán voltak a pró­bán? — fogadja a felesége. — Hárman. — Mit mondtam? — csattan fel diadalmasan az asszony. — Ismerem én ezt a falut. itt születtem, tudom, hogy nem kell ezeknek más, mint a nép­színmű meg az operett Hogy felejtsék a hétköznapok gond­jait. Az ember nem szól. Sokszor vitatkoztak ezen az utóbbi he­tekben, de nem tudtak közös nevezőre jutni. Most már nem is vonultatja fel szokott ér­veit. Hagyja beszélni a felesé­gét, de gondolatai már túl jár­nak a szűk konyhán. Reggel fáradtan ébredt. Az iskolában szórakozott volt, a felelőnek, aki mindent össze­hadart, ötöst adott, az osztály erre enyhén felmoraj lőtt, a hátsó padokban kuncogtak. Alig várta az egy órát. Akkor sietve megebédelt, aztán elkö­szönt hazulról. Először a tanácselnökhöz ment. Onnan együtt felkeres­ték a párttitkárt meg a tsz-el- nököt, majd az előző kettővel elkezdték a házalást. Minden szereplőt meglátogattak, be­széltek a szüleikkel s megígér- tették velük, hogy este hét órára megjelennek a művelő­dési otthonban. Csak két he­lyen nem kaptak ígéretet. Kurtán, azzal bocsátották el őket, hogy nem érnek rá, de a gyerekeket sem engedik eL Nem kell azoknak bohóckodni mindenféle vacak színdarab­ban — mondták az egyik ház­nál. — Ezek helyett még az­nap délután újabb szereplőket kerestek. 'p' él nyolcra huszonötén •••■*■ gyűltek össze a könyv­tárteremben. A tizenkét sze­replő, kilenc szülő meg a falu négy vezetője. Ott volt a KISZ-titkár is. A kellemesen fűtött helyiségben letették nagykabátjukat, kényelmesen elhelyezkedtek, és a művelő­dési otthon igazgatója meg­kezdte a Kapun belül című dráma felolvasását, ahogy azt már délután megbeszélték. Fél óra múlva, az I. felvonás végén bejelentette, hogy öt perc szünetet tart, mivel elfá­radt a felolvasásban. A hallgatók megmoccantak. Az egyik asszony, aki fejét ol­dalra billentve mindvégig nagy figyelemmel hallgatta a színművet, odasúgta a szóm- szédjának: — Igaza van ám az öreg egyéninek! — Miért? — figyelt oda a párttitkár. — Mert nem becsülték meg a tudását, azért. Hosszú ta­pasztalata volt annak a do­hánytermelésben, mért nem is­merte el az elnök. Akkor biz­tosan be is lépett volna. — Mert nyakas ember volt — veti közbe a másik. — Még az agronómusnak sem hitt, annyira nagy volt az önfejűsége — toldja hozzá va­laki. — Igaz, az öreg is makacs volt, nemcsak az elnök. Rá­adásul még maradi is. Nem ki­tagadta még a fiát is? — Aztán kibékülnek-e, taní­tó bácsi? Mármint az elnök rr/:g az öreg dohányos — kér­dik többen. — Mi lesz a lány­nyal? Meg a másik pár sorsa hogy alakul? összekerülnek-e? Tessék már tovább olvasni. Tizenegy óra körül járt már az idő, amikor csoportokra szakadozva, még mindig élén­ken vitatkozva hazafelé indul­tak. l\,/f ásnap megkezdődtek a próbák, öt hét múlva pedig zsúfolt nézőtér izgult az öreg dohányos meg a tsz-elnök szellemi párbaján, a négy fia­tal szerelmi bonyodalmán, és őszintén csattant a taps ami­kor a harmadik felvonás vé­gén baráti kezet nyújtott egymásnak a tsz-íagság feje és a »-megrögzött-« egyén: gazda, valamint hogy az új élet kere­tében boldogan talált egymás­ra a két fiatal pár.

Next

/
Oldalképek
Tartalom