Somogyi Néplap, 1960. április (17. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-10 / 85. szám

\

a Somogyi Néplap

KULTURÁLIS MELLÉKLETE

A jó múltkorában otthon

jártam, a Kék-Kálló menti szülőfalumban. Valami ügyesbajos dolog miatt a pártszervezet helyiségében is megfordultam. S amíg ott az elvtársakkal beszélgettem, egyszer csak egy páncélszekrényen akadt meg a szemem. Ütött-kopott volt már a sarokba állított öreg jószág, egyik helyen sebesülés látszott rajta. Alaposan szemügyre vettem, és csakhamar kiderítettem: ismerem én ezt a mackót már régen. Gyermekkorom egyik kesernyés

emléke fűződik hozzá.

* * *

Ha emlékezetem nem csal,

ezerkilencszáznegyvenegy nyarán kaptam én azt a pofont ez előtt a páncélszekrény előtt, amelynek emlékezetétől még ma is megcsendül a fülem.

Géplakatos tanuló voltam a falu leghíresebb, idős mesterénél, Fehér úrnál, akinek műhelye a piactér mellett, forgalmas helyen épült. Volt abban a műhelyben esztergapad — igaz, hogy első időben kézzel hajtottuk, s csak évek múltán szereltük át villanyerőre —, volt fúrógép, hegesztőkészülék, rengeteg reszelő, kalapácsok és a műhely közepén egy kovácsüllő. Egyszóval minden, ami egy jövedelmező falusi géplakatos-műhelyben szükséges.

Azon az emlékezetes délelőt- tön éppen valami törött darálókereket hegesztettünk nagy buzgalommal, amikor a föszol- gabíróság sötétkék ruhás hajdúja beköszönt a műhelybe. Kivárta, amíg a hegesztőpisztoly sziszegése abbamaradt, majd a beállt csendben így szólt a mesterhez:

— Fehér úr! A nagyságos képviselő úr azt üzeni, keresse fel azonnal, mert elvesztette a páncélszekrény kulcsát.

A hajlotthátú mester kicsikét hallgatott, azután, amint az gyakorlati emberhez illik, kijelentette:

— Rendben van... megyünk! Megfúrjuk a kasszát!

A hajdú ebben megnyugodva elporoszkált a szemközti kocsma irányába. Fehér úr pedig így szólt hozzám:

— Szedjed a kulcsokat, eridj! Negyedóra múlva én is ott leszek.

Mivel pedig látta, hogy egyedül nem valami szívesen vállalkozom a dologra, még egyszer megnyugtatott:

— Igyekezz, mondom, én is nemsokára indulok. Vacakolj ott 'valamit, míg megérkezem, hogy lássa, bennünk van a jóakarat.

Vitázni nem volt tanácsos, így hát elindultam a kisebb koszorúnak is beillő kulcskö- teggel a karomon a képviselő lakása felé. Fülledt meleg volt az utcán, aki tehette, hűvösre húzódott. Csendesség és por borult a falura, csupán a strand irányából hallatszott elmosódva néhány fúrdőző kacagása

Bár csaknem sétálva haladtam, tíz perc alatt ott voltam a tetthelyen.

A sudár termetű, őszülő hajú képviselő, egyekfalvi Egyek István személyesen fogadott. Ez pedig igen nagy dolognak számított, hiszen a környék parasztjai panaszaikkal, kéréseikkel csak a titkáron keresztül kerülhettek a honatya színe elé, hosszas könyörgés után. Engem viszont azonnal magához rendelt. Amint beléptem a mesés szépségű faragott bútorokkal berendezett hűvös szobába, Egyekfalvi felállt íróasztala mellől, és a következő szavak kíséretében a páncél- szekrényre mutatott:

— Ez az! Nyisd ki, fiacskám, mert a kulcsokat elhagytam!

Bizonytalanul körültapogattam a kis mackót. Vastag volt, nem sajnálták belőle az anyagot. De azért sose lehet tudni, hátha sikerülne — így petés lesz, ha gondoltam, és a kulcsok között kinyitom majd.

sohasem voltam ilyen büszke. Tíz perc alatt kinyitni egy mackót nem mindennapos dolog ám! Mint valami győztes

eget rázó igazságtalanság történt velem. Azt hiszem, abban a percben képes lettem volna meggyilkolni mesteremet.

Fehér úr azonban ezzel mit

hadvezér fel s alá járkáltam sem törődött, ötven évét mega páncélszekrény előtt. Diadalmasan néztem szét a szobában, mintha ezrek csodálták volna hőstettemet. Később, megelégelvén a dicsőséget, behajtottam a páncél ajtaját. Gondoltam, nagyszerű megle- könnyűszerrel

GERŐ JÁNOS:

EGY KASSZAFIÍRÁS TÖRTÉNETE

keresgéltem. Amíg én az előkészületeket megtettem, a képviselő úr ott topogott körülöttem, mint a gyermek szokta félrevaló dolga előtt, közben kétségbeesve ecsetelte helyzetét:

— Minden irat benne maradt, pedig nekem reggel utaz- revette, hogy egyedül élvezem nőm kell. — Fürkészve az ar- a hűs levegőt, mindjárt másMindezek után kényelmesen leültem egy karosszékbe.

Nem sokáig pihenhettem azonban, mert Fehér úr hamarosan bekopogott:

. Alázstosszol§3jä! — kö- szönt udvariasan, amint belé-» szédem bent maradt a páncél- pett a szobába, de amikor ész- '3anhazudtoló gyorsasággal a mackónál termett. Két kattanás hallatszott, és a kulcsot elnyelte feneketlen zsebe. Majd csak azután szólalt meg újra:

— Marha! öt pengőt se fizetett volna...

Nem feleltem semmit, ő pedig kiment, megkereste a képviselőt. öt perc múlva visszajött, és szép kényelmesen nekiláttunk a kasszafúrásnak. Most ő ült a székbe, és én izzadtam. Nem siettetett egyáltalán, csak ha a képviselő úr izgatottan befutott hozzánk. Ilyenkor ő is a Wertheimhez jött, nagy buzgalommal segített. Aztán, ha a vész elmúlt fejünk felől, visszaült helyére.

Egyekfalvi majd minden félórában izgatottan faggatta a mestert:

— Sikerül, Fehér?

— Tessék nyugodt lenni, még ma kinyitjuk — dörmög- te a mester.

Egyekfalvi erre úgy' jajdult fel, mintha nyúznák:

— Ne tréfáljon, kérem! Nekem a délutáni vonattal feltétlen el kell utaznom. És a becomba nézett, hogy vajon megértem-e ennek fontosságát. Aztán kihúzta magát, és így folytatta: — Holnap este a kormánydelegáció tagjaként Hitlerhez utazom, Berlinbe! ... Hát csak nyisd ki minél előbb!

Nagy részvétet aligha láthatott arcomon, ezért csakhamar otthagyott. Az ajtóból azonban még visszaszólt:

— A mester nem jön?

Némi sértést éreztem hangjából, de azért illedelmesen feleltem;

— Azonnal itt lesz Fehér úr is.

Majd amikor magamra maradtam, törökülésben a szőnyegre helyezkedtem, onnan pislogtam a vasszekrényre. Nem siettem túlságosan, élveztem a hűvös szoba frissítő levegőjét. Megtapogattam a

kép kezdte: — Hát te? A fene a kis bokádat, miért nem csinálsz valamit?

Elegáns mazdulattal emelkedtem fel a székből. A szekrényhez mentem, büszkén kinyitottam ajtaját.

A mester megdöbbenve kérdezte:

— Mi ez?

Olyan pátosszal feleltem, mint ahogy' a moziban, a nagy színészektől láttam:

— Kinyitottam!

A mester abban a pillanatban meglendítette lapátnyi kezét, és iszonyatos pofont kent le bal orcámra. Én megfordultam saját tengelyem körül, ő pedig dühösen sziszegte:

— Hol a kulcs?

Előkotortam a szekrény mellől a rozsdás kulcsot, átnyújtottam.

Vérig voltam sértve, nem értettem, mért kaptam dicséret éreztem,

közelemben lévő bútorok fara- . , ., . ,

gott lábát is, és ilyenformán helyett pofont Ugy sóhajtoztam: Ha nekem egyszer ilyen szép szobám lehetne, nem mennék én ki az utcára, hetenként legfeljebb egyszer. S csak a legszebb nőket engedném be magamhoz esténként, mint ahogy a képviselő úr is teszi. De én leginkább csak egyet hívnék be, egy szőkét.

Eltörtünk öt fúrót, teleraktuk szerszámmal meg ameriká- nerrel az egész szobát. És az esti vonat indulása előtt húsz perccel kinyitottuk a mackót. Egyekfalvi hatvan pengőt fizetett a kasszafúrásért. Már nyitogatták szemüket az ablakok esti szürkületben, amikor összepakoltunk, és végre hazafelé indultunk. Én mentem elöl, a mester utánam. De mintha nem tartoztunk volna össze, egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz. Jó- fele útján járhattunk, már a községházát is elhagytuk, amikor váratlanul mégis beszélni kezdett:

— Meg kell tanulni ezt is, fiam... a pénzkeresést... ha mester akarsz lenni. Különben soha nem viszed semmiré....

* * *

A pofont hamar kihevertem,

mint ahogy a kassza is a fúrást. És azóta mindketten jobb ügy szolgálatába szegődtünk...

Azt a darázsderekút. \A kis hegyesmellűt ...

Közben azért saját lelkiismeretem megnyugtatására leemeltem a karikáról néhány kulcsot. Megropogtattam

csontjaimat, lassan munkához láttam. Wertheim szekrény volt, érthető, hogy nem nagy reménységgel dolgoztam.

Egyik kulcs bele se ment a zárba, a másik belecsúszott ugyan, de alig bírtam vissza- ráncigálni, a harmadik úgy elveszett benne, mintha a zsebembe tettem volna bele. Ennek ellenére sem csüggedtem azonban. Kiválasztottam még néhány kulcsot, már csak azért is, ha a mester megérkezik, lássa, bennem valóban megvan a jóakarat. A többi meg már nem rajtam múlik.

Egy rozsdás, lapos, semmi jót nem ígérő kulccsal is megpróbálkoztam. Mozgattam, forgattam, és egyszerre kellemes kattanás hallatszott: elfordult a zár. Még egyet fordítottam, s már húztam is kifelé az arasznyi vastag, nehéz ajtót.

Mondhatom, egyéves géplakatos pályafutásom alatt még

TABÁK ANDRÁS:

A kontyos lány

Bordácsot szeretik a telepen. Nagydarab, jókedvű ember, mindenen tréfál, azon is, hogy már deresedik a haja. Ha deres haját mutatja, az emberek csudálkoznak: ők csak a szemére figyeltek. Mert a szeme barna gombszem, amit összenőtt, sűrű szemöldöke se tud megkomorítani. Nincs is nála hálásabb hallgató, mert mindenhez konyít valamicskét, mindenkihez van jó szava, és mindenkinek tud tanácsot adni. Csak magán nem tud segíteni. ötven éves, és valahogy nem jól alakult a sorsa. Volt asszonya, nem is éltek rosszul, amíg egy szép napon az asz- szony ott nem hagyta. Amikor az asszony összepakolt, a kíváncsiskodók odagyültek. a ház elé, de hiába füleltek, semmi se történt. Bordács feküdt az ágyon, feje alatt összefűzte a kezét, és a megromlott plafont bámulta. Az asszony köszönt neki, aztán elment. Bordács semmit se kérdezett tőle, még csak utána se nézett az ablakból.

Azóta jó néhány év elmúlt. Hegyes Feri látta egyszer az asszonyt, a Ligetben egy pádon ült, és a kisfiára ügyelt, nehogy messzire kalandozzék. Kék szemű, szöszke gyerek volt, nem hasonlított Bordács- ra. Addig noszogatták Ferit, amíg Bordácsnak is elmesélte. Bordács sokáig lötyögtette

markában a kisfröccsöt, majd lehajtotta, az asztalra koppantottá a poharat.

— örülök neki, ha jól él —

mondta, kis szünet után hozzátette — különben, nem érdekel __

E

lhitték neki, Vasárnap ünneplőbe öltözött, kalapot nyo-. mott a fejébe, és bement a városba. Egész délután a Ligetben csavargóit, késő estére vetődött haza. A kártyapartnerek szemére hányták a dolgot, mire zaxiartan elmosolyodott.

— Ki kellett szellőztetnem a fejem.

Csak Balázs Gyuri nevetett, ö valahonnan megsejtette, hogy kinek szólt az ünneplő, a kalap meg a vasárnapi séta.

Így jött el a tavasz. Ilyenkor kakukkfű-illattal telnek meg az utcácskák, a gödrökbe friss zápor gyűlik, és odaát, az út túlsó felén, magasabbra nőnek a rozsdaszínű falak. Tavasszal alaposan hozzáfognak az új házakhoz. Kék ruhás, babos- kendős lányok keverik a habarcsot, fürgén hordják fel a pallón a kőműveseknek. Amikor a gyáriak jönnek a munkából, megállnak az úton, az épülő házak mellett, és nézik a munkát. Ha jókedvük van, előveszik a kőműveseket.

— Aztán úgy csinálják, hogy akármilyenbe nem költözünk be.

— Megvan nekünk a saját

összkomfortos villánk.

Lóránt János: ANYA GYERMEKÉVEL

GYÁNÓ ÁGOTA:

Jtliiit cl víztükör

Új síneken fut, lüktet az élet. Gyalogjáró múltunk messze marad, Régi kis álmunk szűk már a mának, gép szabadítja az emberi kart.

Asszonyi voltunk nincs lenyűgözve ósdi kölöncök terheivel.

Friss erek hajtják gyenge karunkat, s nem riadunk vissza, szólni ha kell.

Megtanult figyelni ránk a világ! Mégis, ha este búcsúzik a nap, Gondját az ajtó küszöbén lerakja; az asszony az otthon lelke marad!

Csillog a napfény víg mosolyában,

Tó sima tükre, mely visszaragyog. Csendes a mélye, lágy ölelésre várnak a kristálytiszta habók.

Néha a tóra csillagok ülnek.

Máskor a hajnal új napot ígér.

Néha sötét lesz, zúg medrében s jajduló falc közt robog a szél.

De múlik az .árny, s a tó tükrében megfürdik a felhők rabja, a fény. Intenék a partról dundi kezecskék, az anyaszív mindig, újra remél.

— Hé, szakikám, a lehúzás vécét ki ne felejtsék, mert a latrinán már elzsibbadtam.

Teliharsogják a kőművesek fejét, akik mogorván pislognak odafönn, és a hátsófelüket mutogatják. Az emberek nagyokat nevetnek.

— Hé, öreg, széthasad a nadrágod!

— Ezek ám az igazi fölvá- gósak — dörmög valaki —, olyan magasra másznak, hogy onnan már csak egy ugrás a mennyország.

A kőművesek dühös képet vágnak, rakják a téglát, kenik rá a habarcsot, de nem szólnak. Csak nagy néha unja meg valamelyik a hallgatást, es rájuk röffen a magasból.

— Most már elég, mert odavágom a kanalat!

Az emberek röhögnek, aztán odébb' lódulnak, hevesen beszélgetve mennek le a telep felé. De a fiatalabbak maradnak. Őket nem a kőművesek érdeklik. A lányokat lesik. Zsebre dugott kézzel méregetik őket, hegyeseket fütyülnek feléjük, és nem fogynak ki a csipkelődésből.

— Szaporábban azt a meszel, kislány!

— Segítünk, ha nehéz.

A lányok mosolyognak, vagy a vállukat vonogatják, áe nem felelnek. A fiúknak meg épp ez tetszik igazán.

— Amiért nadrágot hordanak, azért még szólhatnának hozzánk. »

Néha Bordács is ottragad mellettük. Nevet is rajtuk, meg inti is őket'.

— Hagyjátok őket, gyerekek, szorgalmasan dolgoznak.

A kis Plavecz megtörli az or- rát, vigyorog.

— Azért biztatni sose árt őket.

Egy kis kontyos keveri a maltert. A kendő felcsúszik a fején, félig kibomlott haja a vállára terül. A kőművesek mennydörögnek az emeletről.

— Kövérebbet az istenfájátt több homokot bele!

A fiúk felzúdulnak, fütyülnek, az öklüket rázzák feléjük.

— Jöjjön le maga, hajcsár úr! Mit parancsolgat?

— Mi az, bátyám, maga a tulaj?

Valaki közberöhint.

— Ez egy kapitalista. Csak rá kell nézni a hájas képére.

De a kontyos nem szól. Több homokot borit a teknőbe, neki- gyűrkőzik, és keveri. Bordács tudja, hogy nehéz munka. Volt ö már kőművessegéd is. Ember kell oda. Nézi egy darabig a lányt, aztán Balázs Gyuri kezébe nyomja a kiska- bátját, és odamegy a teknöhöz.

— Nem jól csinálod, lányom

— mondja, és a tenyerébe köp.

— No, add csak ide.

A lány a fiúk felé pillant, kis grim-szt vág. aztán átadja a keverőt. Hátrább megy egy lépést, a haját simítja el a homlokából. Bordács ráfordít a mcszre egy taljcska homokot. és ügyesen szétteríti a tetején. Sehol se csomósodik a mész, erőlködés nélkül húzogatja benne a lapátot. A fiúk nevetnek.

— Most aztán olyan kövéret kap, hogy megnézheti — kiabálnak a kőműves felé.

Bordács nem törődik velük, visszaadja a lánynak a keverőt.

— Terítsd jó széjjel, úgy (Folytatás a 6. oldalon.)