Somogyi Néplap, 1960. február (17. évfolyam, 27-50. szám)

1960-02-28 / 50. szám

a Somogyi Néplap

KULTURÁLIS MELLÉKLETE

WWVVyWWWWWWW^VVWVWWWWWWWWWWWWWWWI tfWtftfWWWHWtfWWWWWW^

Goda Gábor:

VÉQRENDELET

bban a patinás és ódon falú gimnáziumban, amelynek én is elsőosztályos tanulója voltam, csupa gazdag vagy legalábbis jómódú fiú tanult. Ápolt fiúcskák voltak, lüszternadrágban és matrózblúzban jártak az iskolába, egyeseket az apjuk szállított autón, másokat a francia vagy német nevelőnő kísért a súlyos tölgyfakapuig. Mindössze egyetlen szál gyermek képviselte az egyöntetű, elsőosztályos államban a proletariátust, egy Klikár nevű, foltos ruhájú, maszatos körmű, kócos gyermek. Valamennyi szülő élénken tiltakozott azel- len, hogy márványkádban fü- rösztött gyermekét az iskola kazánfűtőjének fia, a »lehetetlen« Klikár mellé ültessék. Én azonban elfelejtettem tiltakozni, talán bizonyos vérmérsékleti vagy éppen tudat alatti világszemléleti okoknál fogva. Klikár mögött egy Stux nevezetű, borzalmasan kocsonyás testű, hófehér bőrű, aranyórával ékesített és malacoöan rózsás arcú gömböc ült. Stux úgy karácsony táján, éppen a hit és erkölcstan óra előtt levő latin órán ágaskodva nyújtogatta két ujját a gyér hajú Groschner tanár felé:

— Mit kívánsz? — kérdezte a tanár a magas tandíjhoz arányló udvariassággal.

— Tanár úr kérem, szeretnék elülni a Klikár mellől.

A kérdés nem keltett meglepetést. Elvégre közismert tünet, hogy a világ valamennyi Stuxa boldogan ül el a világ valamennyi Klikárja mellől. Az ilyesmin nemcsak a tudósok, hanem még az elemisták sem csodálkoznak.

— Miért akarsz elülni mellőle? — kérdezte a tanár.

— Mert a Klikár büdös.

Az osztályban megvető, gúnyos röhögés harsant föl. A Klikár büdös!

me, egy tőmondatban hozta napvilágra ez a hájas Stux, amit egy tizenegy esztendeig tartó nevelési körmondat alakjában rejtett el benne az apja, nevelője és ördög tudja még micsodája. A tanár, mert módfelett gondos ember volt, tüstént azj

olyankor nem lehet mosakodni, mert nem folyik belőle.

— Mindegy — mondta a tanár azzal a sejtelmes bölcsességgel, mely általában a tanár urakat jellemzi. — Azért tisztálkodni mégis kell! És méltóságteljesen ment vissza a katedrára.

A szünetben Klikár így szólt hozzám:

— Könnyű ennek a Stuxnak, ez beleül a meleg fürdőszobában a forró vízbe, a neVélő- nő meleg vízzel pacskolja az ülepét, utána visszafekszik az ágyba, hogy ne tüsszögjön. Hátpersze, hogy tiszta! De nekem minden reggel, amikor pedig olyan hideg van, hogy a köpés is jéggé dermed, az udvarom kell mosakodnom, mert arra mifelénk csupa ilyen ház van. Meglátod, egyszer még szétverem ennek a Stuxnak a képét.

De Klikár nem verte szét a Stux képét Bárhogyan is szerette volna, mégis csendben maradt amit Stux az osztályfőnök’ liberális világszemléletének köszönhetett, aki Klikár- nak, ha teszem azt, a tolltartója dübörögve hullott a földre, ilyen apróságokat mondott:

— Te, fiam, tandíjmentességet élvezel, neked duplán csendben kell maradnod!

És Klikár, az ördög tudja miért, de csendben maradt.

ásnap Klikár, mint miniig, pontosan jött az iskolába. Leült a padba, mindenféle tekintetben piszkos könyveit a fiókba csúsztatta, és halkan nyögött.

— Miért nyögsz? — kérdeztem.

— Meghűltem! — felelte, és ugatásszerűen krákogott. Szeme a náthától egészen bedagadt az orra vörös volt, és valahányszor köhögött kidagadtak az erek a halántékán. Ha én köhögtem volna így, orvoshoz vittek volna! Ha Stux köhögött volna így, az orvos ment volna el hozzá. Klikár azonban mindössze csak köhögött egészen orvos nélkül. A reggeli Miatyánk alatt két retteneteset tüsszentett. Az osztályfőnök, amint bevégezte az imát, nem mulasztotta el megjegyezni:

— Klikár, te tandíjmentességet élvezel, neked duplán csöndben kell maradnod — és rosszallóan csóválta a fejét.

Stux is meg volt botránkoz- va, és ő is csóválta a fejét.

Másnap Klikár nem jött iskolába. Beírták hiányzónak, és Stux félhangosan, hogy a tanár fülét el ne kerülje, azt súgta szomszédjának':

— Bliccel!

Harmadnapra levelet hozott nekem a posta.

— Kedves Barátom! — állott a levélben. — Súlyos beteg vagyok, és azt mondják, hogy sokáig nem mehetek iskolába. Tüdőgyulladásom van, a mosakodásnál kaptam, mert az udvaron rettenetes hideg volt. Nagyon kérlek, mivel nekem erre most sokáig nincs alkalmam, pofozd meg helyettem Stuxot. ölel igaz barátod:

Klikár István.

Az elkövetkező napok Kli- kár-mentesen múlottak ed. Még a nevét sem emlegették, kivéve reggel az osztályfőnök, aki a hiányzók köze írta az osztálykönyvbe.

— Klikár hiányzik! — szokta Stux kiáltani megelégedett hangon.

edig őszintén szólva, Klikár senkinek sem hiányzott Klikár

ugyanis sohasem tartozott szervesen az I/A módfölött előkelő osztályba Egy napon aztán Groschner osztályfőnök a szokottnál is ünnepélyesebben nyitott az osztályba, ösz- szekulcsolta kezét, és égre merészeit szemekkel tudatta velünk a következőket:

— Fiúk — mondta —, kedves és szeretett pajtásotok, Klikár István tegnap délután tüdőgyulladás következtében elköltözött az élők sorából. A megboldogult földi maradványait csütörtökön fél kettőkor helyezzük örök nyugalomra

— Jobb szegénynek így! — súgta a fülembe Stux, ezzel a kis mozdulattal akarván kifejezni véleményét a proletariátusról, amely szerint: aki szegény, haljon meg, mert amúgy sincsen miből élnie...

—■ Mosakodás közben hűlt meg... — kiáltottam a tanár felé. A tanár rám nézett, aztán elővette zsebkendőjét, és meghatott hangon feledt:

— Ne kutassátok a halál okát Isten akarata kifürkészhetetlen.

Egy hideg januári csütörtökön volt a temetés. Az egész osztály kivonult a látványossághoz. Groschner tanár úr el- csukló hangon szónokolt:

— Bár földhözragadt szegény szülők gyerméke volt, buzgó szorgalma és kitartása méltó társatokká emelte! — mondta sírásra görbülő szájjal a tanár.

Stux ijedt szemmel nézett a gödörben eltűnő koporsó után, és két könnycsepp gurult végig az orrán. Ez a két könnycsepp nyilván előleg volt a saját temetésére, amelyen minden gazdagsága ellenére sem jelenhet meg majd egyszerű nézőként...

temetés után félrehívtam Stuxot, és úgy vágtam pofon, hogy elindult az orra vére — amint később apja panaszolta, minden különösebb ok nélkül... Ezzel tartoztam Klikár Pistának a végrendelet értelmében.

Csanádi Imre:

Megszedett fa

Meddő levél zörög a fosztott körtefán.

Szegény fa, árva most: gyümölcsfélén borong. Termett és tékazolt, buzgóbban soha. tán, pihen hát hallgatag, mint elnémult harang.

Ragyoghat rá a nyár: értelme odavan.

Megtette híven ő, amit csak. megtehet. Tépázták szüntelenül, nem bánja: boldogan méláz el, mint aki jót-rosszat összevet.

Igaz, megszenvedett. Igaz, most özveggyé lett. Megérte. Általa előbbre jut az élet.

Jó gyümölcröi hozott, övé áldás, dicséret.

Jöhet sárgái: ■ z Jsz, pereghet a levél, hóval belepi-ti tar ágait a tél: virága dúsabb lesz tavaszra és fehérebb.

Garat Gábor:

Reneszánsz madonna

Ott állt, reámért imáját darálva, és látta, hogy meghökkent, réveteg gyönyörrel nézed önnön kebledet, s már nem tudott figyelni az ynára.

S egyszerre úgy tűnt, lesütött szemedben megrebben egy sugár, és csontfehér bőröd alatt felduzzad minden ér, s emlődből a tej szinte kicseppen.

És vérbelábadt szemét rád meresztve, a nyírottfejű, riadt szerzetesike már tudta: öled megváltást terem

majd neki is — ha csípődről leoldod a feszes bársonyt meg a könnyű gyolcsot, hogy véle hálj magányos éjeken.

Berták László:

Jégvirág

Kristályos páfránylevelekké rendeződik a pára, mintha egy művész festegetné a vonat ablakára.

Összeszűkül a világ füstös fülkévé, három asszony bontogatja hanggá ezüstös csendjét, hogy meg ne, fagyjon.

Piacra megy az egyik hagymát árulni, most van ara, a másik fia lakodalmit intézni megy Atádra.

Fütyülnek ők a jégvirágra. Kedvüket tomyosítják.

Észrevétlen a te orcádra is kiperdül a vigság.

Ügy érzed, hogy nevetni kéne, hisz nem szűkül, de itt van az áttetsző világ egésze atomnyi mosolyokban.

Kifestik mind, mi érték, étet, és rácsitiog a fagyra tükrözve a való egészet egy ügyes pillanatra,

Hirdetve, hogy emberrel szép csak a tavasz, nyár, az ősz is, s a jégvirágos vonatablak világot őriz.

ügy kivizsgálásához látott. Leszállt tehát a katedráról, megszidta Stuxot, mondván neki, hogy ne alkalmazza máskor a büdös szót, hanem inkább mondja így: »Az osztályban rossz a szag«, és amennyiben állítása fedi a tényállást, ő mint tanár és az osztály erkölcsi bírája, pillanatok alatt kideríti, hogy tulajdonképpen honnan ered. A tanár úr tehát lehajolt Klikár mellé, körülszaglászta, és habár semmiféle szagot nem érzett, a Stux illatos szappanszagát sem, azt kérdezte:

— Mondd csak, 'fiam, miért nem fürdesz rendesen?

A felelet borzalmasan’ egyszerű volt:

— Nincs fürdőszobánk.

A tanár levette pápaszemét, és zavartan törülgette:

— No de víz, az csak van?

— Víz? — ismételte a fiú. —. Az van. Az udvarban.

— A lakásban nincs?

— Nincs.

— Hogyan szoktál mégis mosakodni?

— Hát kimegyek az udvarra, a csap alá dugom a fejem, de néha olyan hideg van, hogy a csap szájára fagy a víz, és

•Az író »Családi kör* c. kötetétől.

MIHÁLYI MARGIT: •

Egy őrült naplójából

»...Hogy én őrült vagyok? Á, dehogy, csak addig vagyok itt, amíg elmúlik a tél és azzal a disznóölések. Minden télre visszajövök, míg államilag be nem tiltják a disznótoros vacsorákat, mert énrajtam nem fognak ki, de nem ám! Én vagyok a bolond, akinek ennyi esze van? Hahaha!

Mert hogy kezdődött? Hát csak úgy, hogy egyszerre megkeményedett az idő. Erre várt már mindenki. És jóformán egy időben kezdtek disznót ölni mindenhol.

Égy reggel elém állt a Za- náék gyereke, és azt mondja, hogy »tiszteltet! édesapám, és gyűjjön el estére disznótorba«. Hát már hogyne mennék! Sehol sem tudnak úgy főzni, mint náluk, de enni sem. Meg aztán Zana mama toros levese hosszú metélttel, ha jaj! Mert az evés a fő ilyenkor, nem igaz?

Neki is készültem. Jött is a leves finom, hajszálvékony aranymetélttel, borsosán. Ebből kétszer is mertem, alig bírtam abbahagyni, úgy húzták el előlem a tányért, hogy már egyek másból is. Aztán a főtt hús, csontos, kövér hús, véres, májas, tüdős, zsemlés hurka. Kolbász, káposztás hús,

majpörkölt, rizses hús, vagdalt hús, töpörtyűs pogácsa, hájas tészta, legalább százrétű és bor. Felejthetetlen volt.

Éjjel egy kicsit forgolódtam, de oda se neki, jó volt.

Másnap a Sánta-Kovácsék fia állt elém, hogy »tisztelten édesapám, gyűjjön el estére disznótorba«. Gyüvök én, fiam, már hogyne gyünnék! Igaz, nem vagyok valami nagyon éhes, de nem ebédelek, estig nem eszem, aztán jöhet a sorozat megint.

Jött is. A leves is hosszú metélttel. Csak egy tányérral szándékoztam enni, de Sánta- Kovácsné rám csapott mint a héja, azt már nem, ha a Za- náék leveséből két tányérral ettem, akkor ö sem alábbvaló, és már merte is. Hát jó, megettem, de nagyon jóllaktam. Azonban jött a főtt hús, csontos, kövér, remegős, tormával, sült karaj, töltött káposzta nyakon öntve tejfellel, rántott hús, véres, májas, tüdős, zsemlés hurka, kolbász, káposztás hús,' májpörkölt, rizses hús, vagdalt hús, töpörtyűs pogácsa, hájas tészta legalább százrétű és bor. Azért végigettem. Egész éjjel az udvaron sétáltam, vizes borogatást raktam a fejemre, de tízért reggel lett.

Hát nem elém toppan a cserepes Lázár' kislánya, hogy »tiszteltetik az édes szüléim, gyűjjön el estére disznótorba!« Minden porcikám tiltakozott, de Cserepes, a tsz elnöke igen jó barátom, nem lehet megsérteni. Ezt a vacsorát még kibírom. Nem muszáj ott enni, nem az a lényeg, nem igaz? Nem azért megy az ember disznótorba, hogy teleza- bálja magát!

Cserepeséknél is meg kellett ennem a két tányér levest, mert már tudták, hogy ennyit szoktam máshol. Aztán jött a főtt hús, csontos, kövér, remegős, tormával, sült karaj, <töltött káposzta nyakon öntve tejfellel, rántott hús, véres, májas, tüdős, zsemlés hurka, kolbász, káposztás ‘ hús, májpörkölt, rizses hús, vagdalt hús, töpörtyűs pogácsa, hájas tészta legalább százrétű és bor. Alig bírtam hazavánszorogni. Kilelt a hideg, vacogott a fogam, futkároztam az udvaron reggelig, ittam keserűsót, herbateát, nyaltam citromot, és mikor reggel a kanász kihajtott, elfordultam, hogy disznót se lássak.

De meghívtak Kova Lórin- cék is. A földművesszövetkezet elnökét sem lehetett megsérteni, már csak azért sem, mert igen-igen jó barátom. Ezért jött a leves két tányérral, aztán a főtthúscsontoskö- vérmájas tüdőzsemléshurka- kolbászkáposztáshúsmájpörkölt rizseshúsvagdalthústöpörtyűs- pogácsahájastésztalegalább- százrétüésbor.

Reggelre kinyúltam. Az orvos kéthetes böjtöt írt elő, majd a talpát csókoltam meg, és a receptet a kalapomhoz tűztem, hadd lássák a disznóölök, hogy én tabu vagyok.

De meghívtak estére Tanar- ki Andrásék, hát ő a tanácselnök, annyi jót tett már velem, ha négykézláb is, de ide még elmegyek, megmutatom a receptet, és lehunyt szemmel ülök, és befogom az orrom.

De jött a leves két tányérral, fötthúscsontoskövérremegőstor- mávalsültkarajtöltöttkáposzta- nyakonöntvetejfellelrántotthús véresmájastüdőzsemléshurka- kolbászicávosztáshúsmájpör- költrizseshúsvagdalthústöpör- tyűspogácsahájastésztalegalább százrétűésbor.

Reméltem, nem élem túl, de túléltem. Mind a két orvos eljött, sárgultam, zöldültem, és ha malacvisítást hallottam, már őrjöngtem, lázam volt, nyögtem, félrebeszéltem, és nem bírtam talpraállni. De ezután meghívtak még Tóthék, majd Kisariék, a Vasutas Vendelek, Bodor Mihályék; Kova Boldizsárék után az állatorvost is elhivattam kínomban.

Eléggé mutatósán haldoklóm éppen, amikor beállít a

Lisztes-Tóth Marci fia, hogy >*tisztelten édesapám, gyűjjön el estére disznótorba!«

Erre négykézláb állok, mert másképpen úgysem tudok, és elkezdek ugatni, hogy vau-vau! Hehehe, hihihi! Elkapom a gyerek nadrágját, és szájammal megrázom, mint Krisztus a vargát, rohan is ordítva, mintha nyúznák. Nyargalok utána négykézláb és ugatva. Majd adok. én nektek! Velem nem nyeleitek többet egy falatot sem! Kétszer megkerültük a kutat, körben már tele a kerítés emberekkel, érdeklődve figyelnek, akad, aki biztat is. Lehúzom a papucsom, hogy könnyebben , futhassak. Lyukat kaparok a hóba, és belegyűröm az ingem. De nem vagyok biztos benne, hogy ez elég-e Lisztes-Tóthéknak, hát letépem magamról az alsónadrágot, és megrohamozom a gyanútlanul bámészkodó fehérnépeket. Erre ér ide a mentő. Az ápolók bekerítenek, és bedugnak az autóba. Micsoda gyönyör, már visznek is! Ma nem lesz vacsora a ponciusát neki, de nem ám! Fityisz nektek, Lisztes-Tóthék!

Röhögök a boldogságtól, és üvöltök a gyönyörűségtől. Az ápolók, a maflák zordonon figyelnek. Ezek is bedűltek nekem, a bolondok.

Megérkezünk. A folyosón egy férfi ~cipőt húz maga után madzagon. Hozzám '-«úifc, és megsúgja, ö nem C.'üH, csalt

(Folytatása a 6. oldalon)