Somogyi Néplap, 1960. február (17. évfolyam, 27-50. szám)
1960-02-28 / 50. szám
SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, I960, február 28. A kikötő felöl egy hajó kürtjének tömör hangja hallatszott be a nyitott ablakon. Mike megvárta, míg alig érzékelhető szünet után rövid vakkan- tással, majd elhaló nyüszítéssel befejeződött a kürtölés. Ekkor abbahagyta sétáját, és a feleségére, Jane-ra nézett. — Az utóbbi években már soha nem hivtak meg — mondta elgondolkozva. — Amióta az a... nyilatkozat megjelent ... Valószínű, hogy az egész csak tévedés volt..., Jane-nak nagy, szelíd tekintetű, barna szeme volt, de most eltökéltség égett benne: — Mike, drágám, ilyesmiben nem szokás tévedni! A férfi nem válaszolt. Kis- sebbik fiúk, Jim azonban hevesen helyeselt anyjának: — Persze, hogy nem! A papa ezt csak azért "találta ki, hogy legyen valami kifogása! — Hogy beszélsz apádról, Jimmy — szólt rá az asz- szony a tizenhat , éves, keskeny vállú, korához képest alacsony kamaszra. Jim dühösen legyintett: — Elegem van ebből az egészből! Értsétek meg, elegem! Utálom már, hogy szégyenkeznem kelljen az apám miatt, amikor én lehetnék az egyik legbüszkébb fiú az Államokban. Hát hány fiú mondhatja el, hogy az apja ott lehetett? Hány! Talán egy tucat! És akkor én... akkor nekem... Hirtelen könyörgőre fogta a hangját: — Daddy, az istenért, embereid meg magad! Menj el! Mike nem reagált sem a fiú kitörésére, sem a könyörgő szavakra. Lába elé nézve ismét fel-alá járkált a szobában, csak időnként emelte fel a fejét, és pillantott révetegen az asszonyra vagy a fiúra. Azok ketten reménykedve követték tekintetükkel, amint elhaladt az asztal mellett, végig a szobán, egész az ablakig. Itt megállt, és kinézett a kertbe, melynek elhanyagolt-' ságát most jótékonyan eltakarta a nyári éjszaka. — Mike! A férfi az asszony hangjára sem fordult meg. — Mike! Hát neked ... neked élet ez? Lóversenyen ügynökölni ... BÉKÉS JÓZSEF M Mike erre sem mozdult. — Captain Merwyn, mint lóversenyügynök! Jim hangjából a gúny és keserűség mint ostorszíj, hátulról megkerülve apja arcába csapott. Mike megfordult, de a fiú ekkor már sunyin a földre nézett, és csak később pillantott apjára hideg fényű, kegyetlen kék szemével. Mike még most sem válaszolt, hanem azon tűnődött, vajon kitől örökölhette a fiú ezeket a szemeket? És egyáltalán kire ütött középtermetűnél is alacsonyabb alakjával, keskeny vállával, horpadt mellével, holott a Merwynek egytől egyig mind magasak, széles Vállúak, domború mel- lűek voltak ... Töprengését autózúgás szakította félbe. A berregés a ház előtt hirtelen abbamaradt, fiatal hangokat lehetett hallani, fiúkét, lányokét vegyesen, amint nagyokat nevetve búcsúztak egymástól. Pár pillanat múlva az autó hangja ismét felzúgott, hogy aztán gyorsan újra^, elhaljon. — Megjött Sue - szólalt meg az asszony. — Ügy hallom, vele jött Tom is — válaszolt Mike. Ekkor már közelről lehetett hallani a fiatal lány vidám nevetését, mely gyöngyözve fonta körül bátyja dörgő basszusát, amint a légújabb Tony Rhimer-dal refrénjét dúdolta: »She did’nt say: yes She did’nt say: no.,,« Énekelve, nevetve léptek be a szobába, de aztán elhallgat; tak és mindketten illedelmes arcot erőltettek magukra. Megcsókolták Jane-t és Mike-ot, becsüknek is vetettek egy kurta hellót. — Jól érezted magad, Sue? — érdeklődött Jane. — El sem tudjátok képzelni, milyen remekül — lelkendezett Sue. (Folytatás az 5. oldalról) sikkasztott pár százezrecskét, és míg nem tisztul a levegő, addig itt lesz. Egy másik az anyósa miatt menekült ide, van, aki a szerelem miatt. Én is megsúgom nekik, hogy mi miatt. Kiröhögnek, de mit lehet velük kezdeni, hiszen bolondok. Hogy én erre nem jöttem rá előbb, hiszen ez csuda jó hely! itt mindenki azt mondja, ö nem őrült, de nem hiszek nekik, akkor mégsem hozták volna ide őket, nem igaz? Én tudom, hogy ezek mind őrültek, én vagyok az egyedüli normális — ezt jó tudni. Vállon veregetem őket, és megyek az igazgatóhoz, őt is felvilágosítani, tudja meg az igazat, megkülönböztetett bánásmódot kérek. Türelmesen meghallgat, és ő meg engem vereget vállon. Ö tudja, hogy én nem vagyok őrült, de ezt ne áruljanj el senkinek. Nem is fogom, majd bolond vagyok, hogy hisztes-Tóthék utánam jöjjenek? Inkább a halál! Közben vacsorához csengetnek. A szelídebbje együtt eszik, azt mondják. Tiltakozom, de az igazgató karon, fog, mégse sérthetem meg. Ezzel jóba kell lenni, nem igaz? Es asztalhoz ülünk. És jön a leves hosszú metélttel — mert hizlaldájuk van, és ma öltek disznót — aztán a főtthúscsontoskövérre- mégőstormávalsültkarajtöltöttkáposztanyakonöntvetejfellel- rántotthúsvéresmájastüdőzsem- lehurkakolbászkáposztáshús- májpörköltrizseshúsvagdalthús töpörtyűspogácsahájastészUi- legalábbszázrétűésbor. Elönt a düh. Hát mit gondolnak ezek? Ezért őrültem meg, hogy még itt is disznótort egyek? Csak nem őrültem meg? Felugróm az asztalra, a levest tálastul az igazgató fejére borítom. A főtt húst a sikkasztó szájába tömöm, és meghintem a fejét tormával. A karajjal leverem a villanyt, a töltött káposztát a hurkákra borítom, és tapétázom körben velük a falat, jól ragad, csak egy kicsit forró. Az ápolók megragadnak, meg sem bírok moccanni, csak ordítok. Hurkával kötöznek meg, kolbásszal tekerik körül a nyakamat, mikor én töpörtyű vagyok, itt-ott kevéske bőrkével. Disznó vagyok, követelem, öldököljenek le az istenért, és szedjék ki belőlem az összes hurkát, kolbászt, reset velővel, az utolsó pájsliig. Teknőben akarok heverészni, sóban. Jön az orvos. Hahaha! Ez orvos? Hát azt hiszik, hogy én őrült vagyok? Hiszen ez Lisz- tes-Tóth, fehér köpenyben. Segítség, mégsem Lisztes-Tóth. Ez a hízójuk, orvosnak álcázva. Hrrrrrmmmrrr, elharapom a torkát, hehehe!... — Carterék aranyosak voltak, azt üzenik, szeretnének már titeket is látni, és Jack, tudod, az idősebbik Carter-fiú hozott haza, és olyan rendes volt, bepakolta az egész társaságot, nehogy azt higgyem, kettesben akar kocsikázni velem, sőt útközben még Tomot is felszedte, és ... Sue hirtelen elhallgatott. Végignézett apján, anyján, öccsén, aztán a bátyja felé tekintett: — Tom! Nem tudod, mi van velük? Tom csaknem hang nélkül fütyörészve állt az ablaknál. Húga kérdésére mindössze a fejét fordította vissza: — Biztosan, megint meghívó! — Ö — sóhajtott fel a lány. — Persze... Ne haragudjatok, egészen megfeledkeztem róla. Odament az apjához, játékosan odadörzsölte arcát annak borostás arcához: — Ne kínozd magad, Daddy! Ha úgy érzed hogy nem tudsz elmenni, akkor legokosabb egyszerűen elfelejteni az egészet. Levesszük a napirendről, jó? — Hülye liba! Jim megvető pillantást vetett nővérére. Hangjára bátyja megfordult, és az anyjára nézett: — Azt hiszem, mama, kénytelen leszek egy pofont adni Jimnek... — Erre senki nem kért fel, Tom — mondta halkan az asszony. A magas, vállas fiú — apjának szakasztott mása — sértődötten nézett anyjára. Aztán megvonta a vállát: — Ahogy gondolod __ Én k ülönben — tette hozzá felélénkülve —, ha a papának lennék, nem gondolkoznék annyit. Feldobnék egy dollárt, ha fej: megyek, ha írás: maradok. Míg beszélt, az asztalhoz lépett, kivett a zsebéből egy pénzdarabot, és feldobta a levegőbe. A pénz gyorsan pörgött, majd ezüstös csengéssel esett le az asztalra. Ugrott egyet, aztán lapos kis csúszással elfeküdt az asztal sima lapján. — Fej — mondta Tom. Hangja közömbös volt, Mike azonban megrázkódott, és gyors, ideges léptekkel az asztalhoz sietett. Egészen föléje hajolva nézte a pénzt, aztán halkan ő is megismételte: — Fej... Majd kis szünet után még egyszer kimondta: — Fej. Jane megérezte töprengését, és gyorsan, szinte hadarva beszélni kezdett: — Hidd el, darling, nem tévedésből küldték a meghívót Tudják, hogy meggyógyultál, több újság is megírta, amikor kijöttél a szanatóriumból. Sejthetik, hogy azt a nyilatkozatot rossz idegállapotban adtad. Nem róják fel. Tudják, hogy... Megállt, de aztán elszántan kimondta: — Tudják, hogy ismét számíthatnak rád! Mike megdöbbenve nézett a feleségére. Tekintetére az asz- szony még gyorsabban hadarva tette hozzá: — Nem, nem! Nem arra gondoltam, hogy ismét gépre ülj! Butaság... Ott vannak a fiatalok... Hanem, hogy olyan, igen olyan állást kapj, amilyet megérdemelsz. Ami kijár annak, aki ... akkora szolgálatot tett a hazájának. A férfi még mindig kissé csodálkozó tekintettel nézett rá. Jane csaknem sírva folytatta: — Miké! Hát nem érted! Vagy nem akarod megérteni, hogy nincs már semmink! Hát nem veszed észre, hogy már ez a ház is teljesen kiürült? Hogy a barátaid mind elmaradtak? Hogy ... Nem tudta folytatni, erőt vett rajta a sírás. Sue odament hozzá, és hevesen magához ölelte: — Ne sírj, drágám! No, csakugyan ne sírj! Daddy nem tehet róla... Ha képes lenne, egész biztosan megtenné ... Ugye, elmennél — fordult apjához —, ugye, elmennél, papa? Mike nem válaszolt, csak valami bizonytalan mozdulatot tett, ami egyformán lehetett igen is és nem is. A csendet ismét Jim törte meg. — Tévedsz, Sue. A papa nem néz minket! Két éve esz a fene egy rendes fényképezőgépért a mostani öreg vacak helyett. S ha azt mondom, hogy így sose futok be mint fotoriporter, akkor kifizet azzal: »Majd leszel más.« De hogy nekem ehhez van kedvem, az nem érdekli. Hogy én ... — Jim, fogd be a szád! — Tom!-r Bocsáss meg, mama. Ismét csend lett, s hallani lehetett Mike nehéz lélegzését. Most már senki sem szólt, mindenki tudta, és ő is érezte, neki kellene valamit mondania. Mike többször meg is állt, bizonytalan mozdulatot tett, mintha szólni akarna, de aztán vagy legyintett, vagy csak egyszerűen továbbindult, hogy folytassa sétáját az ajtótól az ablakig, az ablaktól az ajtóig, újra és újra, vég nélkül. Később azonban csak megállt: .— Hiszen ha ... De nem ... Tulajdonképpen... összefüggéstelenül motyogott maga elé, a többiek alig értették, mit mond. De aztán hirtelen feléjük fordult, a felesége, a lánya és a kisebbik fia felé: — Ti nem ismeritek még hogy zajlanak le ezek a találkozók... De majd elmondom. Várjatok csak! ~ Igen, igen, amikor már mindenkinek jócskán van a fejében a whisky gőzéből, akkor... akkor valaki mindig kiadja a jelszót: »Fűik! Felszálláshoz elkészülni!« És már rendezik is a székeket ... Ügy, ahogy a gépben voltak a helyek. O’Connor: az első pilóta helyére. Mulligan mellé ül: navigációs tisztnek. Johnny Field: a rádióhoz... És... én... én... a Isipldó- szerkezethez... Uram isten! Hogy tudja utánozni Johnny a repülőgépzúgást! Ahogy leülünk, már rá is kezdi... És mintha csakugyan a motorok zúgnának fel. Érzed a gép remegését, aztán már a levegőben vagy, siklik alattad a táj... Mulligan monoton hangon diktálja az adatokat: Hatszáz méter... kilencszáz ... ezerhét- száz... háromezerkettőszáz... Conny folyton káromkodik, szidja a látási viszonyokat. Mulligan pedig háromezerötszáz méteren felül énekelve mond be minden adatot. Operafoszlányoktól kezdve slágerekig előszed minden dallamot, ami csak eszébe jut... Minden, minden olyan, mint akkor volt... Már nem érzed, hogy egy nagy tágas szalonban ülsz... minden idegedben a repülés van ... Szemed a célt keresi... kezed a kioldó gombján ... aztán... rázta Mike félig lehunyt szemmel beszélt, egyre gyorsuló iramban, a többiek szinte megbabonázva hallgatták, s amikor hirtelen abbahagyta, ijedten ugrottak fel. — Mike! Mike, drágám — sietett hozzá a felesége. — Mike, ha nem akarod... ha irtózol tőle... Mike fáradtan nézett el a válla felett: — Nem, nem tudjátok ti ezt elképzelni... De, ha ezt... Ha tudnám, hogy ezt képes lennék végigcsinálni... — Persze, hogy képes lennél! — kiáltott fel Jim. — Én nem hiszem - meg a fejét kis szünet után Tom, aki még mindig az ablaknál állt. — Neked mi a véleményed, Sue? A lány elgondolkozva nézett anyjától örökölt szép, barna szemével Mike felé. — Ezt csak a papa tudhatja — mondta végül. — Tudod mit, Daddy? Vágj neki — szólalt meg ismét Tom. — Legfeljebb, ha látod, hogy nem megy, meglépsz... — Nem, azt nem leheí — ingatta fejét szomorúan az asz- szony. — Akkor ismét csak kompromittálja magát... Persze, ha tudnád, Mike, hogy kibírod, ha bíznál magadban... Ha arra gondolnál, hogy csak ezt, ezt az egy, egyetlenegy estét kell átvészelni, akkor más volna... Akkor... Ó, istenem, ha elképzelem, hogy egyetlen nap alatt minden megváltozhatna körülöttünk ... Hogy minden újra a régi lehetne ... Ó, Mike, erősnek kellene lenned... erősnek... nagyon erősnek! Igen... ha tudnád, hogy bízhatsz magadban... Ha bizonyosan tudnád... — Mire gondolsz, mama — nézett Sue az anyjára. Jane megrebbent, és gyorsan tiltakozott: — Semmire, drágám, igazán semmire. — Várjatok csak! Talán ... csakugyan azt kellene csinálni — nézett rájuk a férfi. — Mit, Mike? — Amire gondoltál... — Nem, Mike, hidd el, nem gondoltam semmire. Igazán, drágám, egyáltalán semmire. Mike nem válaszolt. Az asztalhoz lépett, elhúzott két széket, és egymás mellé állította. Aztán mögéjük húzott másik két széket. — Mike, én igazán nem ... — Jó, elhiszem, Jane. Nekem jutott eszembe. — Papa! Sue hangja ijedt, sírós volt. Mike ránézett. Aztán nyugodtan, biztatóan mondta: — Meg kell próbálnunk, Sue! — Papa... Mike biztatóan rámosolygott a lányra, és az nagy nehezen visszamosolygott rá. Közben pontosan elhelyezte a székeket, aztán felgyújtotta a sarokban álló olvasólámpát, és leoltotta a csillárt. A szobára félhomály ereszkedett, melyben most már valamennyien lélegzetüket visszafojtva figyelték Mike mozdulatait. A férfi pedig felsóhajtott, és Tom felé fordult: — Te leszel O’Connor! Ülj az első sorban a baloldali székre! Tom rosszkedvűen elhúzta a száját: — Mire való ez, papa? Pokolba ezzel a marhasággal! Mike seme szikrázott, és tekintete acélosan kemény volt: — Oda ülsz, ahová mondtam. És azt csinálod, amit mondok. Tom megvonta a vállát, és hosszú léptekkel a székhez ment. Leült. — Jane! Légy szíves Tom mellé. Az asszony, mint egy alvajáró lépett a székhez, és ő is leült. Mike mögötte foglalt helyet, aztán maga mellé mutat- tott az üres székre: — Sue, ülj le. A lány szó nélkül engedelmeskedett. — Jimmy! Te tudod utánoz- •ni a repülőgépzúgást. — Tudom, papa! — Kezdjed! — Várjál! Az asszony ajkát sikoltva hagyta el a szó. Megfordult és a férjére nézett: — Mike! Ne! Ne! Mégsem szabad ... A férfi megragadta a vállát, és durván előre fordította. — Kezdjed — kiáltott ismét Jimre. A fiú először halkan, aztán egyre erősödő hangon kezdte utánozni a repülőgép zúgását. Mike meglökte a mellette ülő Sue-t: — Hány méter? Mondjad! — Százötven! A lány hangja ijedt volt, de az apja ismét rákiáltott: — Mondjad állandóan! — Háromszáz! — Tovább! — Hatszáz! — Feljebb! — Ezerkétszáz! — Tovább! Tovább! Tovább! — Ezernyolcszáz! Kétezeregyszáz! Kétezemyolcszáz! — Gyerünk, Mulligan! Tovább! — Háromezerkettőszáz! — Tom! O’Connor! Conny! Hogy látsz? — Rohadtul! Átkozott rosz- szul! — Nem baj! Meglékeljük a felhőt! Mulligan! Mennyi? — Háromezerötszáz! — Ezt már énekeld! Így: Háromezeröt-száz! Há-romezeröt- száz! Há-romezer-ötszáz... hááárom-ezer-nyolc-száz... Négyezer, négyezer, négy-négy- négy-négy-négyezer... — Jó! Conny! Mj van veled? — Piszok sűrű minden! Tejfelben vagyunk, a szentségit! — Nem baj! Fel a fejjel, fiúk! Nemsokára végé'a cécó- nak, és megyünkr hasa! Csak még ettől az utolsó csomagtól megszabadulunk... Conny! Merülés! Gyerünk! Lefele! Lefele! Mennyi már, Mulligan? Még lejjebb, Conny! Mit félsz? Lejjebb! Lejjebb! Vigyázz! Ez itt lent már Okuyama! Ez Ma- guciszeki! Mindjárt jön! Mindjárt! Figyelem! Oldás után azonnal emelkedni! Mindenki kész? Rögtön oldok! Egy... Kettő... Most! Mike hangja lövésként csattant, és vele egy időben vakító fehér fény lobbant fel a szobában. Sistergés hallatszott, s a levegőben égett szag kever redett. ...Mike-ot hárman vitték fel a szobájába. Két kezét még ekkor is görcsösen a szemére szorította, és zokogva kiáltozta: — Nem akartam! Nem tudtam! Esküszöm, hogy nem tudtam! Úristen! Kétszázezer halott! Egy gombnyomás a kioldószerkezeten, és kétszázezer halott! Irgalmas isten, miért nem bénítottad meg a kezem, mielőtt hozzáérhettem volna! Jane és Sue maradtak vele a szobájában. Mint régebben, ha rohama volt, most sem tűrte egyik fiát sem maga mellett. Tom visszament a szalonba. Jim ekkor már nem volt ott, csak a fényképezőgépe feküdt az asztalon. Benne a nagyszerű riportkép: »Merwyn kapitány családja körében feleleveníti emlékeit.« Mellette a magnéziumpisztoly, melyből pár perccel előbb a vakító fehér fény kilövellt. Az asztal lábánál a földön finom papírra nyomott meghívó fehérlett. Tom felvette, és mint aki először látja, kezdte olvasni: »Hiroshima Veteránjainak Klubja szívesen látja Merwyn kapitányt f. év augusztus nyolcadikén tartandó bajtársi összejövetelén...« Tom lassú, fáradt mozdulatokkal apróra tépte a papírt. Aztán pedig, mivel nem volt még kedve lefeküdni, s föntről nagyon erősen hangzott apja kiabálása, kinyitotta a rádiót, /
