Somogyi Néplap, 1960. január (17. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-17 / 14. szám
r a Somogyi Néplap KULTURÁLIS MELLÉKLETE r.v.vvA-.wwAw.v^ RÓNAY GYÖRGY: LAJOS * Lajost éjszaka vitték be a mentők* A százhuszonnégyes- ben helyezték el. Az osztályon nem volt üres hely; a két éjszakás nővér gyorsan behozta az alacsony pótágyat. A lármára mind a hat beteg fölébredt. Gyanakodva, bosszúsan szemlélték, mi történik. A nővérek levetkőztették Lajost, csak az ingét hagyták rajta, és nagy nehezen lefektették. Nem volt magánál. Rázkódott, mint a vitustáncosok, s közben furcsa bugybcréko- lás tört elő a torkából, félig- meddig hörgés, de ahhoz a hanghoz is hasonlított, amit olyankor ad az ember, ha hirtelen nagyon hideg víz éri, vagy ha megundorodik valamitől. Ilyesféleképpen hangzott, hogy: brrr... — csakhogy hosszan, állandóan, végtelenül. — No, jól nézünk ki, ha ez reggelig így berreg! — mondta a hosszú Gráber. — Fuccs az alvásnak. Nyugtalanul forgolódtak, haragudtak erre az új betegre, aki megzavarta pihenésüket. Különben is összeszoktak már így hatan, minek raknak közéjük egy hetediket. Miért nem valamelyik másik szobába vitték? Például a huszonhármas- ba? Vagy a hus?onötösbe? — Minden részeg disznót a mi nyakunkra hoznak! — dohogta Táncos, a hatalmas ra- kodómunkás, akinek valami betonoszlop nyomta meg a gerincét, azért feküdt bent. —■ Mindenkit, aki leszopja magát... Mert ez már a második eset volt. A múlt héten is hoztak valakit, ideg rohammal, de másnapra kiderült, hogy csak alaposan bepálinkázott, s kitették a szűrét. Lajos azonban nem volt italos. Gráber kimászott az ágyából, föléje hajolt, megszagolta. — Ez nem ivott — mondta. <— Ez más. A végén epilepsziás ■— tette hozzá szakszerűen, mert 6 volt itt a legrégibb beteg, és szívesen mutatta, hogy már vannak némi ismeretei. Csakhamar újra benézett a nővér, és mert Lajos változatlanul tovább hörgőit és reszketett, s mert valóban nem lehetett aludni tőle, elment az ügyeletesért. A doktornő valamilyen injekciót adott neki; ettől végre elcsendesedett. De akkor már hajnalra járt az idő. Lajos másnap késő délutánig egyfolytában aludt. Reggel jöttek, hogy megvizsgálják, de nem lehetett lelket verni belé. — Hagyják — mondta a főorvos. — Legalább megnyugszik. . Éppen ebédeltek, amikor Lajos keményen horkolni kezdett. — Hát már délután sem lehetünk békén tőle? — for- tyant fel Táncos, és alaposan megrázta a potágyat. Lajos tovább horkolt, de talán egy fokkal kevésbé harsányan. Hogy fölvegyék az adatait, délelőtt a nővér előkereste kabátja zsebéből az iratait; onnét tudták, hogy Lajos a neve. Csúnya, torzonborz kis ember volt. Arcát kiverte a sörte. Nyomott, alacsony homlokába mélyen benőtt a haja. Kefemódra nyírták, s látszott, hogy zegzugosan vastag heg húzódik végig a koponyáján. Alkonyaikor egyszerre fölült s körülnézett. Nem szólt egy árva szót sem, csak kilépett az alacsony ágyból, s elindult az egy szál ingében kifelé. — Hé, Lajos! Hová mégy? s— kiáltott rá Tóka, a marós. — Haza — mondta Lajos a * Megjelent az író Az ember boldogsága c. elbeszélés kötetében. világ legtermészetesebb hangján, és kinyitotta az ajtót. De akkor már ott íróit mellette Gráber is, Táncos is; tuszkolták visszafelé. Lajos egy kicsit tusakodott, aztán engedett Táncos vasmarkának. Bánó, a bérelszámoló, komoly fekvőbeteg, hevesen nyomkodta a csengőt az éjjeliszekrényen. Mire a nővér bejött, Lajos már a helyén feküdt. A nővér összeszidta, betakarta, hőmérőt dugott a hóna alá. Nem volt láza, s hiába szóltak hozzá, nem felelt. Vacsorát sem evett. Vacsora után megint felkelt. A többiek hatan már kíváncsian lesték, mi lesz. Táncos ugrásra készen felkönyökölt. S Gráber odaszólt neki. — No, koma? Lajos az ablakhoz ment, mint az alvajáró; nyúlt a kilincshez, hogy kinyissa, — Hé' — kiáltott Tóka. — Mit akarsz ott? — Hazamegyek — mondta Lajos. —■ Az ablakon át? — Kiugrók és hazamegyek. — Vgorsz a nyavalyát! — mordult föl Táncos; mellette termett, megfogta a vállánál, s egyetlen mozdulattal visszapenderítette a helyére. — Ha még egyszer murizol, kiváglak innét, mint a rongyot! Mit gondolsz, mi er? Cirkusz? Komolyan dühös volt. Bánó megint csöngetett. Valósággal nekitámadtak a nővérnek. — Lehetetlen! Egy percnyi nyugta nincs az embernek! Ki akar ugrani az ablakon! így gyógyuljon meg az ember. Bolondokat őrizzen? Kétoldalt fölszerelték a pótágyra a deszkákat, hogy ne tudjon kilépni. Lajos csak nézte, ijedten feküdt a deszkafalak közt, s valamit motyogott, A nővér föléje hajolt, mert nem értette. — Mi az, Lajos? Suttogva megismételte; — Haza akarok menni... — Dehogy mégy haza — mondta a nővér, s ö is tegezte, akár a többiek, mint egy gyereket. — Itt maradsz szépen. Majd ha meggyógyultál, hazamehetsz. De amíg beteg vagy, addig neked itt van otthon. Érted, Lajos? — Nem igaz — rázta konokul Lajos a fejét. — Ha otthon volna, Féterke is itt volna. A nővér nem értette a dolgot. — Ne beszélj butákat, Lajos. Csukd be szépen a szemedet és aludj! A többiek hatan, a bennszülöttek, birtokon belül, még beszélgettek egy ideig egymás közt, mintha Lajos ott sem volna. — Mondom maguknak, hogy nem ide való ez — bölcselke- dett Gráber. — Valami hibba- nása van, zárt osztályra kéne tenni, nem épeszű emberek közé! Hallották, mit mondott? — Tán feketepéterezni szokott otthon — kockáztatta meg Herepy bácsi, a művezető, aki keveset beszélt, de ha megszólalt, szeretett valami tréfásat mondani. Nevettek. — Az igaz! — mondta Gráber. S mintha csak most eszmélne rá a kijelentés bölcsességére: — Lám, a Herepy bácsi hogy eltalálja! Nézzék meg, hát nem blyan, mintha korommal bajuszt rajzoltak volna neki, mint a feketepélerben szokták? Válóban, Lajos ajka fölött a borotválatlan fekete sörte olyan volt, mintha korommal rajzolták volna oda. Még élcelődtek egy ideig, aztán elaludtak, s az éjszaka eltelt békességgel, s el a másnap délelőtt is. Aki fönt járt, rendezkedett, tisztálkodott: látogatónap volt. Lajost délelőtt ide-oda cipelték a nővérek belgyógyászatra, röntgenre, ékágéra; el is felejtkeztek róla a szobában. Ebédnél odaült ő is a közös asztalhoz, de nem álltak vele szóba, mert csúnyán, habzsolva evett, s mert ha kérdezték is, nemigen felelt, legföljebb csak vigyorgott. Ebéd . után azért Herepy bácsi megszánta. — No, Lajos, vársz-e látogatót? Lajos vidáman bólogatni kezdett, s azt mondta: — A feleségemet! — Van is neked feleséged! — legyintett Táncos, és végigdőlt az ágyán. Keltő és négy közt kötelező délutáni pihenés. De mielőtt elaludt, még dör- mögve megjegyezte: — No szakik, máma figyelem! Szemre vesszük ám a Lajos feleségét! S jót nevettek. Háromnegyed ötkor már mind a bejárat felé figyeltek. Pontban ötkor kinyílt az ajtó, s bejött valaki, akit még sosem láttak. Szép, paraszt-madonna arcú kis asszony, fekete szemű, piros arcú, kövér kisgyerekkel a karján. Illedelmesen, kicsit ijedten állt a küszöbön, s hallom rebegte; — Jó napot kívánok. Körülnézett a szobában, mintha keresne valakit. Utolsónak látta meg az alacsony, deszkafalas pótágyat középütt. Elmosolyodott, csendes, kicsit szomorkás madonna-mosollyal, s azt mondta: — Lajos! És feléje nyújtotta két kézzel a kisgyereket. Lajos már ült az ágyán. Karját a kisgyerek felé tárta, az meg repesett feléje az anyja kezében. A többiek nézték, szótlanul. Lajos mellére ölelte a kicsit, aztán fölmutatta, az'egész szobának: — Péterbe! Egy percig csend volt, aztán Táncos, az óriási rakodómunkás fölkelt, lomhán odacammogott Lajoshoz, s medvemancsával megveregette a vállát. — Jól van, Lajos, derék ember vagy... De mondd csak, mi ez a sebhely itt a• fejeden? Az asszonyka felelt helyette, szinte szégyellősen. — Robbanás érte még a háborúban ... Azóta van így, hogy néha... Hogy így rájön a betegség... Pedig azelőtt olyan egészséges volt... Lehajtotta fejét. Táncos nézte, hogyan gördül le két könnycsepp az arcán. — No — dünnyögte —, no csak... — s nagyot nyelt hozzá, lenyelte azt a kaparó nedvességet, ami torkában támadt. — No csak... — Nagy kezével az asszonykát is vállonveregette. — No, -no... — Kikapta Lajos kezéből a gyereket, fölemelte a lámpa felé, szinte a mennyezetig. — Hát Lajos! — kiáltotta — hogy neked milyen gyönyörű kisfiad van! S elkezdett teli torokból ha- hotázni. BALOGH GYULA: A formabontó Az új varázsa vércseként csapott rám, A formabontást ízlelgettem én, Hogy rím és ritmus rabláncát lerázzam, Mikor kislányom így szólt könnyedén: »Tán rólam. írsz most messzezengö verset? Vagy ihletőd már nem leszek soha?« S hogy nem feleltem, szólt még: »Ö, bocsánat.- És szoknyája már libbent is tova. Mit írjak róla? — tűnődtem magamban, Hisz élte kristályvízű, friss patak. Korlátját döntő, áradó szavakkal Dalolni rózsaszínről, hogy szabad? Tanul, mint más, majd önfeledten játszik, Sötét sarokban már nem térdepel, Szakkörre jár, sportol és zongorázik, S az énekkarban szopránt énekel. Mit írjak hát? Hogy másként volt ez régen? Hideg konyhában, ócska asztalon Tanulhattam csak, munka után, este. A fáradtságtól bénán és vakon. Szép játékokat álmomban ha láttam, Piros labdám volt rongycsomó helyett, S ha szívcsordultán dalba kezdtem néha, Hangom fakó volt, színtelen, rekedt. Az új varázsa vércseként csapott rám, A formabontást ízlelgettem én, Hogy rim és ritmus rabláncát lerázzam, Mikor kislányom így szólt könnyedén: »Tán rólam írsz most messzezengö verset?.,,« Ekkor belül felengedett a fagy, És meleg szívvel így szóltam utána: A formabontó, kislányom, te vagy! GARAI ISTVÁN: EUGEN JEBELEANU: Egy új cementgyár falára Volt úgy: kötőanyagul vérét századok során e nép adta. Velő s verejték lett a műben, amíg a tőkés felavatta. Verejték hull majd itt is bőven, de vér helyett kötő a cement lesz, Vigyétek innen e nemes port újabb családi tűzhelyekhez! Zúgva ziháló, forradalmas években, rakva az alap már. Ünnepeljen a magyar végre új, erős, békés házfalaknál: A HAMU ÉNEKE A »Hirosima mosolya-« című versciklusból Porommá lett mind; nem sejtem, kibőt lettem. S nem tudván kilétem, csak élek. Könnyű vagyok, s mint átoksúly nehéz, csak kő vagyok, s telj«*sületlen élet. Hát ne játsszatok vélem, gyilkosok, marón ujjatok közé lopakodtam; öntsetek bár a tengerbe —• mit ér? Hisz lúgként ülepszem .poharatokban. Fussatok: Porként behatolok az ajtók alatt, mint a síkos árnyak, s rátok fújhatom hamucsókomat, s pernyém álomként arcotokra szállhat. Tóth István fordítása * Családi hör P iroska Lajos harminc- T négy éves takarékpénztári hivatalsegéd délután fél háromkor érkezett haza Kőris utcai lakására. A hivatalos idő csak egy óráig tartott volna, de az igazgató elvtárs ma sörpartit rendezett születésnapja alkalmából, amelyre hivatalosak voltak az intézet dolgozói, köztük Piroska is, pincéri minőségben. Miközben a rengő habú korsókat hordta, undorral gondolt ezekre a hivatalos szolgálatból folyó privát kötelességekre, annál is inkább, mert emlékezete szerint az igazgató elvtárs a mai nappal együtt már harmadszor születik meg ebben az esztendőben. Ugyanakkor mély nosztalgiával gondolt a tűzhely szélére húzott ebédjére és békés családi fészkére, amely egy alázatos, barna asszonyból és egy t.ízhóna- pos, Lajoska nevezetű gyermekből állott. Piroska kartárs nem volt rossz ember, de olyan rendet és fegyelmet követelt meg családi alattvalóitól, mintha szürke hivatali uniformisán nem is arany betűkből, hanem valóságos katonai csillagokból volna a sarzsija. Az volt az elve, hogy miközben ő a hivatali robot nehéz taposómalmában koptatja a? idegeit, az asszony se maradion mögötte a családi terhek viselésében. Nézete szerint az asszonyok úgyis kevesebbet dolgoznak, mint a férfiak. Ha pedig azt a körülményt is figyelembe vesszük, hogy a családi munkaterületen dolgozó nők sokkal kevésbé jutnak érintkezésbe az élet bürokratikus, tehát ridegebb formáival, akkor láthatjuk, hogy ők az életnek nem a száraz, hanem az ízletesebb oldalán élnek, mint valami óriási vajas kenyéren. Éppen ezért, mikor a hivatalból hazajön, hajlandó még. rendbehozni a kertet, felvágni a másnapi tűzifát, megszögezni a baromfiólat, de azt már megköveteli, hogy fennmaradó idejét ne rabolják el holmi apró-cseprő konyhai ügyekkel! rj élután ötkor levetette hivatali ruháját, és egy viseltes, sötétkék kimenőruhát vett ki szekrényéből. Ilyenkor el szokott menni az egyik kollégájához, aki a városi adóhivatal altisztje volt. Ezek az összejövetelek igen hasznosak, bár sajnos, csak elméleti jelentőségűek voltak, amennyiben bor mellett megreformálták a világot, benne az altiszti kar szolgálatát, rendbehozták az esetleges sérelmeit, felemelték fizetését, nyugdiját és táppénzét, egyszóval komoly, szociális reformmunkát végeztek, amelyet szerintük a pénzügyminiszternek már régen el kellett volna végeznie, ha nem akarja, hogy egy későbbi kor a vétkes mulasztás vádjával illesse. Piroskának, miközben az ingét gombolta, eszébe jutott valami. Kiszólt a feleségéhez a konyhába: — Hazahoztad a mosodából az ingeimet? — Még nem értem rá, -Lajos — mondta az asszony, aki éppen paradicsombefőzéshez készülődött, és vizesen gyöngyöző, hosszú nyakú palackokéinak előtte az asztalon. Piroskát egyszerre elfutotta az indulat, mint a káplárt, hu jelentik, hogy az őrség otthagyta a szolgálatot. — Hányszor mondtam már, hogy nem mehetek ki piszkos ingben az utcára! Az ember, ha a takarék altisztje, nem járhat úgy, mint a cigány, lomposan! — Hát menj el a hivatali ruhádban, Lajos! Piroska haragosan rázta az öklét, amely felett elegánsan feszült a mandzsetta. — Nem megyek! örülök, hogy levethetem magamról Az ember délután fél háromig robotol, bélyegeket nyálaz, stempliz, lót-fut ide-oda, és akkor még az ingeit sem hozzák haza a mosodából! . — Nem tehetek róla, nagyon sok dolgom volt ma. Aztán a gyereket sem hagyhatom egyedül — mentegette magát szelíden az asszony, nehogy újabb tüskét szúrjon Lajos rosszkedvébe. De hiába volt minden elővigyázatosság. Piroska, mintha csak est várta volna, az ő kedvenc témáját, gőgösen ki- düllesztette a mellét, amely szőrösen omlott elő a begom- bolatlan ingből. Rögtönzött párhuzamot vont a házi és hivatali munka között, mondatai könnyedén siklottak tova a jól kicsiszolt vágányokon, és végül a már ismert konklúzió-' ban végződtek. Miután igv*levezette haragjának felgyülemlett energiáját, a vesszőkosárban ülő gyermek- le nézett, aki feléje lebegtette karjait, mintha helyeselne neki. A kis porgnty tízhónapos emberi lényhez illően még csak mászni tudott, és néhány ismeretlen jelentésű hangon kívül értelmes emberi szó nem hagyta el a száját. — Aztán nézd csak — folytatta Piroska a feleségéhez fordulva, a gyermeket ne említsd. Megvan ez szegény egymagában, elüldögél, eljátszik az ujjaival. — Megyek már, ne lamentálj annyit — mondta az asz- szony, s közben meglörölte nedves kezét a konyharuhában. — De előbb átfutok ide Návicsékhoz a paradicsomért, mert hátha eladják. Tfz perc múlva itt leszek, annyit csak várhatsz! A kis sovány, migréntől kín- //■ír hciá.ntékú asszony alázatos c<'olé',*'ez hasonlított ebben a pillar"íban. De nem panaszkodott. * '»gszokta már, hogy uralkodóit felette Lajos, akit sreeénvt úev látszik, megint ^ hivatalban. rsek az féit neki. hogv Lajos c°rn (Sr+nkelj az ő munkáját. Nem lá+m be. boay egv ilyen kis e-iom fenntartásának (Folyt, a 6-ük oldalon.)
