Somogyi Néplap, 1960. január (17. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-10 / 8. szám

r a Somogyi Néplap KULTURÁLIS MELLÉKLETE VWVWWWJW!AWWWVÍ^^BVWWWiWWWWVVWtfWWWWW^VWW tf’^VWWWWWWtfW'JWWWWW HERNÁDI GYULA: A GYILKOS" A tábor köré fekete, vastag félköröket húz a tenger. A szögesdrót szálai kihúzódnak a szikláig, és az akasztott kon­zervdobozok: egész éjjel éne­kelnek. A szanitéc hallgatja az éne­ket Kis könyv van a kezében, barna bőrkötésben vékony Biblia Minden éjjel végigjár­ja az oldalakat, de nem érti, amit olvas. Pál apostol leve­leinek örül legjobban, mert azokban legalább a megszólí­tásig eljut, és erről mindig anyja jut eszébe. Odakint nyújtott hangon ki­áltanak egymásnak az őrök, és a hideg szél behúzódik a. szét­tört épület repedéseibe. Fehé­ren, szárnyasán fekszik. A terem hosszú és keskeny. Vörös téglákkal kivert út vág­ja ketté. Az út két oldalán fe­kete, poros szalmán fekszenek a betegek. Középre fehér, vastag kály­hát raktak. Még van benne pa­rázs. A szanitéc a kályhának támaszkodik. Kis deszkaszéké­nek- nincs támlája. Szemben a falon görbe mé­cses ég. Zöld pohárban van a viasz, és a viaszból fekete spárga lóg a pohár oldalára. Becsukja a Bibliát. Félig nyitott szeme elé hosszú asz- szonyarcok esnek. Nem emlék­szik pontosan a film címére: »Szerelmes asszonyok«. Vagy talán csak egyszerűen: »Asszo­nyok« Nem emlékszik ponto­san. A fal mellett keskeny vaságy áll. Nézi. Janek alszik Rajta a sápadt, lengyel fiú, az első szanitéc. Vastag, húsos comb­ja van és fehér, szőrtelen, lá­nyos teste A fürdőben sok­szor fürödtek egymás mellett. Gyerekesen, játékosan ölelget­ték egymást, kergetőztek. Nem érzett semmit. Egyik éjjel ál- . mában megcsókolta Janek szá­ját. Azóta nem mert ránézni, és nem szól hozzá, csak ha na­gyon kell, egy-két szótagot. Lehűlt a levegő. A kályha már nem melegít, elaludt a tűz. Mozdulatlanul alszanak a betegek. Hatvanhárman van­nak Reggelig. Reggel ki visznek közülük tízet, tizenötöt. Az­tán délelőtt újakat. Vérhas. Nem fáj. Csak halálosan vé­konyra zsugorodik tőle az em­ber. Valami mozog a fal mellett. Hosszú, görbe árnyék. A hosz- szú arcú olasz. Minden éjjel feltérdel, és odébb húzza ma­gát. Elhúzódik három, négy métert, aztán visszamegy. A szanitéc nem szól neki, moso­lyog. Maga elé tartja kezeit. Nézi őket. Pámásodnak. Az ujjak vastag sínjein előre, hát­ra fut a mécs világossága. Hu­szonegy éves. Mikor egy éve a kórházba került, ő is így fe­küdt a szalmán, mint ezek. A lábát egyenesen előrenyújtotta a szalma melletti vasig, és a szakadt, fényes pokrócot az arcára húzta. Nem tudott enni, csak a vi­zet itta volna mindig. Vékony, csontos fejű szanitéc járkált a teremben, annak könyörgött vízért. Nem hozott Öt napig feküdt így. Az ötö­dik éjjelen, nem tudja miért, felkönyökölt, és élni akart. A csontos fejű szanitéc elaludt, és ő sorban odacsúszott a hal­doklók mellé, és elvette ke­nyerüket. Ha valamelyik feléb­redt, lefejtette kezéről a vé­kony ujjak fogását. Ö volt az erősebb. Egész éjjel evett. Es másnap is. Sokszor. Később már menni is tudott. Szétfeszült a bőre, és már az ágytálat is megemelte. A cson­tos fejű szanitéc meghalt. Nem mondták meg, mi volt a baja. Talán tífusz. Janek lett az első és ő a második szanitéc. Lop­ják a sovány ételt Élni akar­nak. Mosolyogva nézi az olasz ár­nyékát. Most ér a fehér szemű öreg a franciához. Az öreg nem alszik, csak fekszik moz­dulatlanul. Az olasz fiatalabb, erősebb, elveszi a kenyerét. Az öreg csapkod, aztán mind lassabban mozdulnak az u.ijai. Csend van újra. Csak az olasz nyála és csipkés fogai verik a kenyeret. Félig ülve eszik. Hallani, amint gyomrába, a száraz üregbe csúszik lefelé a vastag, nehéz nyelés. A szanitéc mosolyog. Csak egyen, erősödjön! Majd segít! Viszi a nehéz ágytálakat, meg­forgatja a pokrócokat, kihord­ja a rothadt szalmát. És ké­sőbb, majd ha ő hazamegy, szanitéc lesz belőle. Mert ö megy. Nemsokára. Fehér va­gonban megy, Ids kályha is lesz a vagonban, és a tűzben vékony kék kígyók ugrálnak. Nemsokára megy. Mindenki szereti, ö a fogolykórház leg­jobb szanitéce. Az őrök is mindig nevetik, ha reggelen­ként felmegy hozzájuk, és el­mondja nekik a létszámot. Ci­garettát adnak neki, és kiált­va nevetnek, mikor elfolyiK a nyála a büdös, erős füsttől. Szeretik. Mindig pontos a szám, amit jelent. Mosolyog. Duzzadt, leveses ajkai lefelé húzódnak, elalszik. Négy órakor ébred. Négy óra­kor négyszer kiáltanak egy­másnak az őrök a magas fa­tornyokban, és négyszer ver­nek végig kis kolompjukon. Fázik. Felveszi rongyos szür­ke köpenyét, és elindul a tég- laúton. Megáll minden oeteg előtt. Nézi az összehúzódott, formátlan, pdcrocba csavaro­dott testeket Megfogja mind­egyiket Erőtlen hangon vála­szolnak, aztán alszanak to­vább. A halottat könnyű megis­merni. Nem mozdul, és hideg nagyon a lába, feje. Hiába rázza a pokrócot fölötte. Nem mozdul. A hallottat könnyű megismerni. Járja a termet Számolja a halottakat. Nyugodtan, fárad­tan. Egy-kettő, három, négy., tizenkettő. Visszaér a kályhá­hoz. Számol. Este hatvanhár­man voltak, tizenkettőn haltak meg az éjjel. ötvenegy élő, tizenkét ha­lott. Gondolat nélkül ül. Száraz a szája. Álmos. A konyha is csak most kezd vizet melegíteni. Hét órakor adnak reggelit. Fél öt van, merni kell már. Kilép a fekete deszkaajtón, megcsapja a kevert, erős szél. Hidegek errefelé a hajnalok. A tenger belefulladt az égbe, és már csak egészein sápadt, tenyérnyi hold az egyetlen élő állat benne. A domb tetején van az őrök háza. Fehér köböl épült, és erős, mint a géppisztoly. Mindegyik barakk felől jön egy szanitéc. Fehérek, mint a kőház. Megmondják a létszá­mot a hosszú, szőke őröknek, aztán mennek vissza. Nem tud­ja, miért kell az őröknek ez az előzetes létszámjelentés. Talán így kényelmesebb nekik. Nem tudja. Elindul kifelé. összehúzódik arcán a bőr. Sós nagyon a szél, a hajnál. A csillagok behúzódtak a tenger mögötti zöldbe, és piros hínár- csikók kúsznak elő a napból, hajnali felhők. A konzervdobozok nevetnek. Siet vissza. Leül a kályha elé és vár. Az őr körülbelül tíz perc múlva jön. Ellenőrzi a bemondott szá­mot, aztán elmegy. Utána majd ő is lefekszik még egy kicsit Majd felébreszti Jane- ket — Addig is emlékezni kéne — gondolja magában. Emlékszik. Kis vasúti kocsik között lépked, és nem tudja összeilleszteni a fényes, vé­kony alumínium síneket Hiá­ba sír, hiába hívja sápadt arcú anyját, apját Nem tudják ösz- szekötni a síneket A kocsik mindig kisiklanak, apró feke­te arcokká törnek szét Hirte­len felkapja fejét. A mécses alól hangok húzódnak feléje. Elvágott sima hangok. Figyel. Figyeli a hangok útját, aztán meredten beszélni kezd magá­ban. Mozdulatlan a szája: — A szerb! Az előbb még mozdulatlan volt, halottnak számoltam! A kályha felől az utolsó, a tizenkettedik. Hang­ja van! Feltámadt! Úristen, hangja van! Nem is volt ha­lott, élt! Tévedtem! Tévedtem! Mit csináljak? Mit mondjak az őrnek? Nem mondhatom, hogy tizenegy halott Van, nem mondhatom, hogy rosszul írta fel a számot. Mit lehet, hova... miért? ... Megrugdos, felírja a nevemet, és nem mehetek haza! Itt kell maradnom, meg kell döglenem, én is megdög- löm, mint ezek!... Úristen, vidd el ezt az em­bert tőlünk! Vedd magadhoz, kérlek! Látod úgyis, milyen sovány, már alig van lába, már csak csont van benne, és a csontja is lágy már, nagyon puha! Vedd magadhoz, és se­gítsél rajtam, segítsél meg en­gem! Nekem anyám is van, meg apám is van, és érmek senkije sincs ... csak felesége van meg gyermeke... de ne­kem anyám is van, meg apám is van! Vedd magadhoz, vedd! Most haljon meg, míg az őr ide ér, haljon meg, hogy ne le­gyen bajom belőle. Haljon meg, és akkor én nagyon sokat imádkozom hozzád! Látod, a Bibliát is elolvasom, minden­nap kétszer is. Szent Pál leve­leit is. János könyvét is, a fe­hér lóról meg az asszonyról... Vedd-magadhoz ezt a szegényt! Vedd magadhoz, vágyik már utánad, hallgasd meg, milyen sírós, vékony a hangja! Vedd magadhoz, leérlek!... Gyorsan beszél, izzad. Fé­nyes az arca. Aztán már nem beszél, csak nézi az embert száraz, égő szemmel. Az ember, mintha fel akarna ülni, meghúzza kö­nyökét, maga alá nyomja a szalmaszálakat, aztán vissza­ejti fejét, fekszik vízszintesen. Fekete az arca. A szanitéc tovább imádko­zik. Hangtalanul imádkozik, mozog a szája. Az ember nem mozdul. Na­gyon néma, kemény. A ‘ szanitéc abbahagyja a beszédet Figyel. Lassan feláll, odamegy a szalmához, megfog­ja a sovány lábat. Megrázza. Megfogja az arcát. Rázza. Gyengéden, szépen pofozgatja. A vállát is felemeli. Hirtelen nézi. Kis zsebtükröt vesz elő; megtörli, és az ember szája elé tartja. Elveszi, nézzi: tiszta, fé­nyes a tükör. Feláll, kiegyene­sedik. Az ember arcára hajtja a pokrócot Az ajtó felé hall­gat, aztán leül újra a kályha elé. Megtörli arcát. Mosolyog boldogan. Beszélni kezd han­gosan: — Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved! •Hernádi Gyula Deszkakolostor *^2!u elbeszélés kötetéből. Nevetnek rajta. Tálán haját nevetik, hogy a közepén fehér csík van, mint a hókás lovak homlokán. Cigarettát adnak neki, és ő köpi a nyálát. Ne­vetnek. Menne már vissza. Ujjal mu­tatja a létszámot, és közben rekedten morogja az idegen szavakat: — Volt hatvanhárom élő... van... ötvenegy... élő... ti­zenkettő halott... Köszönöm a cigarettát... Viszontlátás­ra... A füttyszó 0' reg-Varga Abrisné hol félrehúzta, hol meg visszatette a fazekakat a tűz­hely pirosán izzó lapjára, és közben ki-kitekintgetett a ka­pu felé. Az embere — hajlott­hátú, elhasznált kis öreg — ott támaszkodott a kapudesz­kán, és mozdulatlanul nézett a messzeségbe, ahonnan az or­szágút úgy kúszott elő, mint egyenes, hosszú pántlika. Valahányszor motor zúgott fel, az öreg még jobban me­resztette szemét, az asszony pedig megint visszahúzta a tűzre a fazekat, kezét izgatot­tan töriilgette, és szaladt az ajtajukra. Ez így ment már alkonyat óta, most meg már szikracsil­lagokat szórva az esteli vonat is elszalad, s a hold a látha­tár széléről felkúszott a leg­magasabb tetejére a tornyosu­ló jellegeknek, és onnan bá­mul öreg Vargáék udvarába. Az asszony könnyű hárász- kendővel siet át az udvaron, és kanyarintja örege nyakába: — Apjuk, tegye magára ezt a kendőt, mert még megfázik. Az öreg köhint egyet-kettőt, és nem szól semmit. Egyik se merné kimondani, csak az ud­varra nagy sebbel-lobbal belé­pő fiatal lány kérdezi: — Hát nem jön? Bizony nem jött, pedig hogy megígérte. — Biztosan dolga van az én drága fiamnak — mondja öreg Abrisné, és mindhárman beko­cognak a konyhába, ahol le­helne újból melegíteni a tűz­ről már harmadszor félrehú­zott ételt. — Töltött káposzta, azt sze­reti a drágám — mondja az öregasszony, de csak egy, a lány melléből feltörő sóhaj a felelet. Abrisné ajka már re­meg, az öreg a szobába hú­zódik, mert ennek úgyis siras lesz a vége. A nagy csendességben hirtelen motorfék csi- kordul, s a házbeliek hanyatt- homlok szaladnak ki az ud­varra. A rájuk irányzott ref­lektor vakítja őket, s még nem látják, hogy a kapuban álldogáló motoros nem a várt vendég, hanem a sárfúpusztai agronómus, és mindhárman csalódottan suttogják: — Jó estét —, amikor a látogató fe­léjük köszön: — Bort, búzát, békességet! aztán kúráló hangon hadarja: — Tetszik tudni, Abris nem jöhetett, kérem, nem. Sietett vissza Budapestre. Sürgős dol­ga van, halaszthatatlan, igen kérem, halaszthatatlan. — Az­tán meg se bú, még bá se, fel­kap a motorjára, és elviharzik, csak a lány szólal meg: — Itt járt, tőlünk tíz kilo­méternyire a járási székhe­lyen, és még csak nem is sze­mélyesen mondja meg, hogy sok a dolga, hanem üzen, csak. üzen... pukkadj meg Varga Ábns! — ez utóbbit már úgy mondja, hogy talán csak a ku­KON YVESPOLC Zádor István: EGY FÉLÉVSZÁZAD RAJZOKBAN Zádor István művészetének jellemző vonása, hogy a ripor­ter éles szemével veszi észre, s biztos kézzel örökíti meg az élet jelenségeit. Ez az al­bum mintegy összefoglalása azoknak a rajzainak, amelye­ket 1906 és 1956 között készí­tett az elmúlt évtizedek ese­ményeiről. E rajzok a fiatal művész párizsi tanulmányai­val kezdődnek. Realisztikus háborús képekkel folytatód­nak, majd az őszirózsás forra­dalom és a Tanácsköztársaság harcai elevenednek meg. Az ellenforradalom ábrázolása után a fasiszta rombolást mu­tatja be Budapest ostrom utá­ni képével. Külön fejezetben szerepelnek azok a rajzok, amelyek az újjáépülő ország és egyre magasabbra lépő nép eredményes munkáját ábrá­zolják. Pásztor Béla: VÁLOGATOTT VERSEK 1907-ben született és 1945 januárjában a fasizmus haj­szolta korai kegyetlen halálba. Életében egyetlen kis kötete jelent meg (Méregkóstolók), halála óta ugyancsak egy ha­sonló (Bábuk és halottak). A mostani, viszonylag terjedel­mes összeállítás hiven tükrö­zi a költő egész életművét. Simon István: februári szivárvány Simon István a fiatalabb költőnemzedék egyik legje­lentősebb egyénisége. Verseit a bensőségesen emberi szemlé­let, a gondolatok finom villa­nása, a tiszta színek enyhén szomorkás derűje, az intim mozzanatokban való gazdag­ság és a stílus könnyedsége, elegánciája teszi jelenkori köl­tészetünk időtálló értékeivé. A Februári szivárványban Si­mon István ezt a meghitt kői­9 tői világot építi tovább. Dickens: SZÉP REMÉNYEK Falusi kovácsműhelyből in­dul útjára a kis Pip, hogy meg­hódítsa a világot, ölébe hull a szerencse, a váratlan vagyon minden kaput megnyit előtte. Szép reményei azonban hamar elhervadnak, és nagy bajában nem marad mellette más, csak Joe, egyetlen őszinte, igaz barátja. Shaw írja a Szép reményekről: »Ez a regény Dickens legtökéletesebb alko­tása. Ezt a legszebb regényt akkor írja, amikor elveszíti hitét a polgári társadalomban* és világa a megcsalatott szép remények világává lesz.« tya hallja, mert megugatja, amikor köszönés után a kiska­pun kiviharzik. A vacsora lassan kihűlt, de a két öreg lelkében vagy a szí­vében is nagy hidegség és üresség támadt. Az ember csendesen az istállóba indult, a tehenei közé, mint mindig, ha valami nagyon bántja, az asszony pedig hangtalanul, rázkódva sírni kezdett. Soha olyan jó dolga favágó cigánynak még nem volt, mint a következő reggelen, amikor Zsiga beállított Vargáékhoz. A két öreg sem előző este, sem utána reggel egyetlen falatot sem evett, a rengeteg töltött káposztát fazekastul adták oda Zsigának, s úgy távozott, hogy a nadrágszíját három lyukkal is kijjebb engedte. A »beszélgethetnék« még so­káig nem tért vissza a Varga- családba, mindkét öreg szótla­nul tett-vett. Kedvükből, ere­jükből legfeljebb halk igenre és nemre telt, pedig nem egy­másra haragudtak. 'T'álán már egy hónap is — eltelt, amikor Öreg- Varga így szólt egyik reggelen a feleségéhez: — Ágnis, én kimegyek a hegyre — és a tarisznyáját vállára kanyarítván elindult ki a szőlőbe. Bent a faluban is, kint a mezőn is, a szőlők kö­zött még inkább szapora »Jó napot«-ok hangzottak fe­léje. Mire a présházhoz ért, a feje egészen kiszellőzködött, és nem érezte azt sem, hogy öreg szívének súlya van. Először a présházba ment. Lepakolódott, majd kisétált a venyigesorok közé; mire séti- fikáját befejezte, egészen neki- vidámodott, még ahhoz is ked­ve támadt, hogy a szomszéd­jukba — Bek Vendelékhez be­térjen egy pohár borra. Ké­sőbb Vendel bácsi jött át, és erősen alkonyodott már, ami­kor hangos búcsúzkodások közt elindultak volna — ki er­re, ki arra. Varga bácsi már u tarisznya körül matatott, amikor kívülről hangok hallat­szottak, tálán az eloltani akart gyertya fénye csalt ide láto­gatókat? Az ajtón kopogtattak. Suba Márton járási agronómus — ifjabb Varga Abris osztály­társa volt valamikor — érke­zett. — Szerencsés jó estét, Ven­del bátyám, Abris bátyám! — köszönt rájuk az agronómus. fi­kát öreg vissza. A vendég odatelepedett az asztalhoz, már nem ittak, csak kóstolgatták a bort. Akkor valami eszébe ju­tott Abris bácsinak, egy-két percre eltűnt, majd visszatér­ve egy kis hordót tett az asz­talra: — Ezt kóstoljuk meg! — A vendégek eleinte hárítkoztak, aztán halkan hvmmögtek, majd repetát kértek. — A kirelejszumát, ez aztán ital — tolta hátra kalapját az agronómus. Fél óra múlva —- Abris bácsi kivételével — még dalolgattak is. Egy óra múlva ölelkeztek, és kis idő múltán Abris bácsi hangosan zokogni kezdett. Azt mondja erre as agronómus: — Drága Arbis, Ábis,' (Folyt, a 6-ik oldalon,)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom