Somogyi Néplap, 1960. január (17. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-10 / 8. szám
SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1960. január 10. SZABÓ MAGDA KÉT VERSE* Nem vár angyalokat Alább magamba, egyre lejjebb! Csak húzz le, ismeret! Ha szétfejtesz — békát a bonckés már fel se szisszennek. Amit belőlem megmutatsz, mi végre megmarad, elvállalom testem helyett szellős csontvázamat. Csontvázamat, mely szertehull, s nem vár angyalokat, kik összerakják ízeit, ha eljön ama nap, a haragé; s új életért bókolva nem kiált, megadja savát és meszét a talajnak, mi jár. Te, ki sejtjeim szövetét szőtted, és szárnyakat sarjasztasz gépek oldalán, és lúgokat párolsz ásványok tőgyein, ki oldasz s kötözöl, te, kinek ferdén meredő nyársán forog a föld: sosem rettegtem tőled én, most sem félek, Anyag. Csak nézz rám, én elviselem változó arcodat. Ne vigasztalj! Majd elleszek földként a földben lenn, igazad tömör oszlopán gerincem megvetem. Gerincemet, mely szertehull, ha eljön ama nap, a haragé, és rád köszön, és nem búsul, Anyag, vállalja benned önmagát, s azt is, mivé rohad, de akkor sem kezeskedik, > s nem vár angyalokat. Január A tó beállt, a tó türelmes, bólint, ha a tél saól neki, ám a patak nem engedelmes, az fut, ha a fagy kergeti, s mikor fehér inát harapják a jég fogai, felkiált; visszarengik ringó haragját az aranyszemü vadlibák. A hegy alját levágta a köd fodros szélű kése: csak a csúcs beszédes vonala, a vár falai látszanak, a pára tartja tenyerén, a semmin ül a csúcs, a rom, egy felleg kusza szövetén, laza pára-boltozaton. Minden fehér, csakhogy törékeny, kemény fehér ez, nem puha. Karját lóbálja a fényárén egy állig üveg körtefa. A fia is, egy csepp bokor, színjátszó, szűk üvegzekében, ott cseng, nevetgél, ott guggol, és térdét öleli a szélben. ♦Szabó Magda a modem magyar líra egyik legérdekesebb egyénisége. Fenti két versét a Neszek címmel megjelent kötetéből vettük át. Az volt az érzésem, hogy a mozdonyvezető nem találja a féket, vagy nem is nagyon akarja a hóba süppedt táj egy szem ékességét, a kis n...-i megállóhelyet észrevenni. A szerelvény aztán mégiscsak megtorpan, sietve igyekeztem lelépni a pár percet veszteglő vonatról. A hajnal még aludt valahol a téli éjszaka hópaplanába bújva, nagy sietségemben beleütköztem a méltóságteljesen feszítő bakterba. A bundássapka alól morgásféle hallatszott: — Nem tud vigyázni? S Sűrűn kavargó hóesésben t lódult tovább a mozdony és S utána a szerelvény. Óriási í szikrabokréta lebbent a mali gasba, a kerekek mintha bársonyon gördültek volna. No, most aztán merre? A vak ember sem lehet tájékozatlanabb mint most én. Éppen visszafordulóban voltam az én barátságtalan bakterom- hoz, amikor egy kéz neheze- _ dett a vállamra. 5 — Nem arra te, erre gyere! Hát ide találtál? Gyere, te tuskó — karolt belém Laci barátom, és már vonszolt is megmelegedni a szolgálati helyiségbe. Váróterem nincs. A táblát, mely szerint »Idegeneknek tilos a bemenet« így senki se veszi nagyon komolyan. A »főnök« sem dobja ki a vendéget, inkább örül, mert legalább van kivel kicserélje a gondolatait. — Feri bátyám, a barátom! Röpke kézfogás és a »főnök« — al^t az imént kishíján fellöktem — máris jegyzeteibe hajol. Rögzíteni kell, hogy a Í 4010-es mikor érkezett és indult tovább. Laci barátom egy lapos üveggel babrált, amit belső zsebéből húzott elő. Igazi parancsnoki üveg a derék két- decis, amilyent katonakorunkban igen sokat láttunk. — Húzzon egyet! — felszólítással nyújtotta az öregnek. Majd rám került a sor. Közben kinyílt az ajtó, egy fiatal asszony cipekedett befelé, kezében a postazsákkal, apró csomagokkal. Sietve csapta be maga után az ajtót. Éles, könyörgő kiáltás szállt utána. — Tériké, Tériké, bontsa ki a zsákot! Tudom, hogy irt a fiam, ne is tagadja! A szakadék szélén állók kiáltanak így. — Eressze be szegényt — '! szólt lágyan a bakter. — Utol- j só reménye az a levél! Töpörödött nénike lépett be most az ajtón, fejkendője, mint egy sapkasilt, beárnyékolta fonnyadt arcát, kopott berlinerkendőjén vastagon ült a hó, kékre fagyott, eres keze a pos- tásasszony után kapkodott. ('H&zi — Oldja ki, na, oldja ki a csomagot. Tudom,t írt az én kisfiam, hazajön. Éz áll a levelében. A bakter mélyen hajolt hivatalos könyvébe. Én tanácstalanul, a tehetetlenségnek lé- lekroppantó szomorúságával léptem az ablakhoz. Laci a szemével Intett, hogy megyünk. — Jól van, no, nem szabad azért sírni, Rozi néni. Ha jött levél, majd odaadom ám — sóhajtotta a menyecske engesztelőén. Csöndesen köszöntünk el. A vágány melletti lábnyomokat már belepte a hó, csupán a telefonpóznák jelezték, hogy valahol középütt, a vattás puhaság alatt acélsínek nyújtóznak a messzeség felé. — Az ott már a falu. Gyere, no, húzzuk meg a lépést, mert vár bennünket a Hugi. A szó talált. Az ám! Hiszen éppen a Hugi hívó szava volt, ami ide szólított ebbe az isten- hátamögötti kis faluba. Laci összeverte a tenyerét. — Micsoda három napunk lesz, pajtás! Hugi mosolygó képe elé azonban az előbbi öregasszony barázdált arca szökött. »Bontsa ki a zsákot, bontsa ki!« A haing jött utánam, mint valami hűséges eb a gazda után. Rám nehezült ennek az idős asz- szonyembemek fájdalmas kiáltozása. Laci megállt előttem, és mélyen a szemembe nézett. — Tudom, mi foglalkoztat. Aki Rozi nénivel először találkozik, arra rászakad a szomorúság. Elmondom a történetét, de azért csak lépegessünk ám, mert virrad, és még sehol sem vagyunk! Sajnálja ezt a szerencsétlen asszonyt az egész falu. De nehogy azt hidd, hogy Tériké, a postás kibontja a zsákot. Minden nap így kezdődik nálunk. A hajnali vonathoz megy a postás, nyomában Rozi nénivel. Ki az állomásra, aztán vissza a hivatalba. Ott aztán szertefoszlik az éjszaka melengette remény, Rozi néni sír, és estére kelve újra vár, alig íeküszik, máris kel, hogy elébe menjen a fia levelének. — Az meg nem ír? — Nem írhat. — Nem? — Nem... Hallgasd csak végig, ha elkezdetted velem. Rozi néni ura ott veszett az első világháborúban. Két fiú árvá(Folyt. az 5-ik oldalról.) mindegy, bátyám, csak nem fakad ríva, mint egy fejérnép? — S mire szedelőzködtek, indultak, már ki-ki mondta legbensőbb gondolatait. Az agro- nómus — fiatalember — a szerelmével hozakodott elő, Varga Ábrís bácsi pedig elpanaszolta, hogy hogyan is lakott jól legvégül Zsiga cigány. — Hm, hm — hümmögött a két barát —, nehéz, nehéz az öregeknek egyedül. És ilyen előzmények után köszönt be egy reggelen Öreg-Varga Áb- ris a falubeli termelőszövetkezet irodájába. Eleinte csodálkozva nézték, hiszen eddig a legmakacsabb ellenző volt az öreg, és most mégis ... T\J indegy, mit szaporítsam a szót, a két hold szőlő és Ábris bácsi bevonult a Búzakalászba. Minden este volt nagy beszámoló, Varga néni nem győzte hallgatni élete párját, és egy-egy tréfásabb történetnél mintha mosolyogtak volna. Ezenközben ifjabb Abris egy-egy nyúlfarknyi levéllel, azzal is csak ritkán jelentkezett. valami mentegetődzésfé- lét írt egyszer, de azt sohasem írta volna, hogy ekkor vagy akkor érkezem, még a disznótorra sem jött haza, pedig a kislány ezen a napon csodálatosan szép volt, úgy várta öreg Vargáékkal ifjabb Ábrist. A disznótor így is elmúlt, és jött a zárszámadás. Búzakalászéknál nagy volt az izgalom, ez volt az első el- tzámolás, amióta 1956 óta újra megalakult a termelőszövetkezet. Szép rendben mént volna minden, csak akkor támadt döbbent csend, amikor valaki felszólalt: »Nagyon sok köztünk az öreg!« Először csak Ábris bácsi mozdult meg, aztán Bek Vendel is fészkelödni kezdett, végül az egész gyűlés olyan lett, mint egy megbolydult méhkas, most már összevissza kiabáltak volna, ha Ábris bácsi fel nem áll. Sápadt volt nagyon, szeme alákarikásodott, ajka körül a ráncok még jobban elmélyültek, és halk, rekedt hang bukott elő a szájából, mintha a hang függetlenné vált volna, és nem is egy, hanem a falu, a szövetkezet ösz- szes öregemberének hangja lett volna: — Aki felett az idő eljárt, az már nemcsak a saját gyerekének, hpnem az embertársainak se kell — mondta, és két kövér könnycsepp gurult végig a képén, a mellére, onnan a csizmája orrára, hogy a padló pora nyelje el. — Ábriskám, nem sírni — súgta oda neki Vendel bácsi, és Ábris bácsi remegő, de ösz- szeharapott szájjal hallgatott. — Még hogy nem költenek az öregek? Ki mer ilyet mondani, tenni? — hangzott innen is, onnan is, és amire a zár- számadási vacsorához ültek, olyan tűzbe jött mindenki, hogy még a menyecskék is öregemberek mellé telepedtek volna. Az öregek körül azért volt valami kis bibi, mert egy-egy »adja ide, bátyám« elhangzott azért a fiatalok szájáról, ha a vénebb egy kicsit lassabban mozdult, de aztán a légkör egyszerre megenyhült, megváltozott. Az öregeket persze most sem ültették traktorokra, de valakinek például eszébe jutott a csuhéfonás, és Bek Vendel bácsi lett a szatyor, a tutyi, és lábtörlőfonók tanítója, felügyelője, a kosarasokat is egy öregember vezette, és Ábris bácsi is megtalálta a helyét. Hajdan — igaz nagyon régen — pásztor féle volt, hát most saját kívánságára a fejőstehenek mellé osztották be. Eleinte csodálkozott, nem értette a sokféle újmódit: az önitató vályút, inkább jászlat, nem, azt sem, hogy a tehenek tőgyét nemcsak megtörlik, hanem valósággal megmossák, és azt sem értette, hogy a borjakat kis ketrecekben nevelik, azt azonban hamar megszokta, hogy goromba állat talán nincs is, tehén, üsző, borjú mind mint a kezes bárány. bris bácsi egyre• jobban érezte magát, akkor is, amikor beköszöntött a zimankó, mert a jó meleg istállóban gyorsan peregtek a napok, este meg nem kellett a tyúkokkal aludni térni, volt mozi, televízió, és ami ennél is több — emberek, beszélgető társak, mindig az éjszaka vetette haza. Varga néni váltig böllenkedett egy kicsit tréfásan, kicsit éllel. — Csak nem bolondult meg vénségére? Varga bácsi nem tudta, mitől bolondult volna meg. Agya tiszta, szíve erős, a rábízott jószágot szereti, embertársai megbecsülik, és nem kell órák hosszat kibámulni az ablakon, emészteni magát: — mi lesz vele, hiszen maholnap hetven lesz már? Sokszor jutott eszébe régen halott édesapja, aki kegyelemkenyérre szorulva ebben a korban arról ábrándozott és azért imádkozott, hogy jó volna már meghalni. Varga Ábris is gondolt a halálra, öregember már, és örökké sohasem élhet, de ezért ő nem kívánt még meghalni. Ízületével lám két hétig Hévízen volt, most pedig azon kapja magát, hogy néha- néha már fütyörész, és egyre többen hallgatják nótáit. Régen elfelejtett dallamok félték életre. Valaha Ábris bácsi me- gyeszerte híres vőfélyeskedő legény volt, hát megtanult annyi nótát is, hogy tíz embernek egész életre elég lett volna., A fiatalok közt — az if- jú tanító — akadt, aki Ábris bácsi nótáit le is kottázta, és egyszer csak arra virradtak, hogy a nótáit mindenki fütyöli — egyedül, kettesben, kórusban —, valaki el is nevezte a termelőszövetkezet új épületcsoportját »Rigótanyának«. — Az, a rigók tanyája ez, még az öreg madarak is fütyö- résznek a fészekben — mondta elégedetten Ábris bácsi, s ha valaki nem látta fedetlen fővel, hófehér hajjal, ’ még azt hitte volna, hogy ifjabb Varga Áfcris megyen ott, pedig ő messze Pesten él. Ez a rigótanyai füttyszó története. Borsi Darázs József tthd ja maradt. Hét vagy nyolc évre a férj halála után Ismét férjhez ment egy beleges emberhez. Ebből a házasság hói született a Géza, aki után any- nyira sír. A gyerekek kereső emberekké növekedtek, amikor elvesztette második férjét is. Újabb csapásként a kövér postazsákból SAS-behívókat kézbesített a postás, amikor a második világháború kitört. Rozi néni fiait a Don-kanyar- nak adta. Azóta nem látták nevetni. — És a harmadik, a legkisebb fiú ho? van? — 1956-ban halálra kínozták az ellenforradalmárok Budapesten. Valaki tudni vélte, hogy Géza disszidált. Majd ír. Az igazság azonban az, hogy senki sem merte Rozi néninek megmondani a fiú halálát. Később pedig, amikor mégis megmondták neki, hogy életének egyetlen megmaradt értelme, öröme miféle véget ért a pesti utcán, már nem volt képes felfogni a veszteségét. Elméje elborult a fia-várásában. Állandóan takarít, süt-főz, várja a fiát. Alig mozdul a házból. Legfeljebb az állomásra megy vagy a boltba. Cigarettáért, Tervért, mert azt szereti a fia, ki tán otthon is lesz, mire megfordul a boltból — így mondja. Mindenki szereti, de látod, a mindenki szeretete nem tudja pótolni egy fiú sze- v-letét. Az erdész, ha Rozi nénivel trVlkczik, kabátja alá rejti n?:y i'ggyel-bajjal a puskáját. Tefogy Eer.i néni fél a puskától. Egyszer rátámadott a rendőrre: — Dobia el. azonnal dobja el! — mutogatott sírva a fegyverre. — IV■' öltik meg az én szerelmetes fiamat. — Az asszonyok alig bírták lecsillapítani. Beértünk az ébredező faluba. — Nézd, abban a kis házban lakik, ott, ahol az a négy fenyő áll. A két nagyobb fenyőt Rozi néni első férje ültette, a harmadikat, negyediket Rozi néni. Hugi már várt ránk. — Az első szoba a, magáé meg a Lacié, itt lehet lepako- lódni — terelt be bennünket a barátságosra fűtött szobába nagvlánycs serénységgel. — Készítek egy kis harapnivalót — csicseregte, és kilibbent a konyhába. Alig lépett ki a szobából, az ablak latt felsírt a hang: — Terka, Terka, bontsd ki a zsákot, add ide a fiam levelét! Gőbölös Sándor r ; a LÁSZLÓ IBOLYA: BUCHENWALD Az erdő hallgat cinkos-hallgatással, lapul az erdő áruló-lap ulássál, az erdő hallgat, nem beszél, pedig itt minden csupa vér: vérzik a fű, az út is vérzik, a fák levele az is vérzik, öklend a föld, a torkig jóllakott, a tátongó tér, ahol fabarakok poklából a halál megváltóként vitte magával, nem egyesével, százasával az első holtakat, kiket elvadult rabtartók elöl se az emberiség, se a föld, se ég, jaj, még az erdő sem takart! Vértől habos itt a déli verőfény, a reggelek és alkonyok, szédül a szél az iszonyattól, fák ágain a vád csikorog. Kezem a kerítésen ... tüskéin rozsda virágzik. Míg benne halál futkosott, hány szabadulnivágyó állt itt, s az őrtoronyból villámnál sebesebben ömlött az ólom, kelepeit a fegyver, hogy a meggyötört arcra bukva, utolsót rángva megtanulja, mire képes állattá aljasulva az embervérre megszomjazoti; ember. Bükkerdő, rémes szégyenedre s benned az ember szégyenére, nem dobhat fátylat ezer év sem! Az égett hús és csont szaga tépett rongyként lebeg a légben, hiába, hogy most füstje nincs, a krematórium kiáltoz:- itt álltam, s állok, emberi mű az ember ellen, figyelmeztetni a világot, gyújthatnak tűz-it bennem! Életre kel a tátongó tér egy ékessége ösztövéren, ide kötötték a meg nerc törőt a bízót még az emberségben. És benn, a gyászos gyűjteményben, a múzeumban nagy kazalnyi haj, emitt meg spárgázott cipők, lenyúzott bőrből készült díszek, vadak barlangját díszítők. Az iszonyatnak birodalma vagy ^ ó, erdő, megbámult tanú, szádon kialudt életnek pecsétje, szólalj meg végre, iszonyú! Benned nem lakhat a madárda!, fészekmeleg sem hívogathat, jajokat csorrant sötét száján sok mementózó cellaablak, s mementó ott az a taliga, mit ha megraktak roppanásig kővel, elébe fogva ember volt a ló, ember, akinek énekelni kellett, hogy viduljon a sok kopó! Kezem a kerítésen ... állok az alkonyat-vérző ég alatt. Te néma táj, hajolj meg • kiket öled porrá ringatni eltakart, akik holtukban sem békíilnek, mert nem ismernek alku-szót!- az Élők komor küldetése, hogy elpusztuljon itt e drót, és ne lehessen sehol erdő az ezrivel-halál tanyája, kezet ne emelhessen senki már az emberséggel, újulással, a békességgel elj-ígyzett világra! V __________________J
