Somogyi Néplap, 1959. december (16. évfolyam, 282-306. szám)

1959-12-20 / 299. szám

a Somogyi Néplap

kulturális melléklete

WA«AVe%,AVAVW.,»%WWAT.ft

László Ibolya:

Ezüstfenyő

'Y

r

j

[6 előre megírtam, hogy nem tudok hazautazni karácsonykor. Anyám kedves, válasza, a csomag a hagyományos bejglivel és egyéb finomságok között a dunsztosüvegbe zárt; töltött káposztával huszonnegyedikén délután érkezett meg jelezve, hogy nem leszek mégsem egyedül. íme, gondoltak és gondolnak rám.

Hónom alatt az ajándéknak szánt József Attila-kötettel, a hazaiból gondosan összeválogatott kis csomaggal indultam el Eszterhez. Tudtam, hogy nem fogad kitörő ujjongással ez a különös ember. Étkezésem szemmel láthatóan megdöbbentette. Szótlan tárta előttem szélesre szobája ajtaját. Kérdő tekintettel kutatta vonásaimat, miközben egy frotírtörülköző- vel babrált, mígnem turbánt ügyeskedett belőle.

— Fejet mostam — szólalt meg nagy sokára;

— Pont ma? Karácsony este?

Szája kényszerű mosolygásra

rándult, de a következő pillanatban már elkomorodott.

— Miért ne? Ez a nap is olyan, mint a többi!

— Hát, tudod ; -.; nem egészen, mert az ember.;:

Türelmetlenül vágott közbe;

— Kérlek, ma kímélj meg ki tudja hányadik hegyibeszédedtől, hogy így meg úgy, az ember közössé|i lény,"és .;. —■ fáradtan legyintett — hagyjuk ezt most.

Térdre ereszkedett a kályha előtt, s miután nagy műgonddal megrakta a tüzet, pongyoláját porolva fordult felém.

— Ugye, azt várod, hogy hálás legyek, amiért eljöttél magányomat enyhíteni? Kíváncsiságból jöttél — csattant a hangja vádlón, s bennem elnémult a kitörni készülő tiltakozás. — Igen, kíváncsiságból folytatta ingerülten. — Fúrja az oldaladat, miért maradok mindig karácsonykor egyedül. Igen. Hát nem is vagyok hálás. József Attü’át köszönöm, de hogy rám rontottál töltött káposztával és beiglivel, azt nem! Ügy ünneplem a karácsonyt, ahogy a bensőm parancsolja, az pedig . úgy parancsol, hogy emlékezzem ilyenkor!

Nem állhattam tovább. Ismertem nyers, őszinte modorát, szerettem, becsültem érte. Jónak láttam tréfára venni a dolgot, nehogy össze találjunk veszni.

— Aki már az emlékeiben él, az öregszik — vetettem oda a kötekedés kesztyűjét. Nem hajolt le érte. Feje mellére ko- nyult.

— Igen, igy mondják. De én tizenöt éves koromtól vénülök ezek szerint. Csodálkozol és botránkozol, mint valami ütő- dött polgár, aki már most azt a ruháját próbálgatja, amit nagykabét alá majd felvesz az éjféli misére; szokatlan a szemednek, hogy a szobám karácsonyi dísze mindössze egy ezüstfenyőgally? Kőszívűnek tartasz7 Fürkészel, mint a többiek, akik különcséggel vádolnak;? Utálom az embereket!

Hangja majdnem sírásba csuklóit. Tfiroészetemtől ellenkezik fortéra pianóval válaszolni, most mégis halkan szólaltam meg:

— Eszter, csak magadról ne hazudj! Ha nem szeretnéd az embereket, nem lettél volna vegyész, nem érdekelne a körülötted élők gcndja-baja, nem csempésznél időnként Kovácsáé, a takarítónőtök kosarába

pénzt, hogy pótold, amit az öt gyerektől a részeges apa eliszik. Láttam a múltkor is, hogy.::

— Hallgass, hagyd ezt most! Miért jöttél? Hogy megtömj káposztával meg beiglivel, vagy verseket akarsz olvasni, hogy elringass a karácsony szent misztériumában?

Ez több volt, mint sértés, nagyot kettlett nyelnem:

— Azt hittem, nem bántalak meg, ha feljövök ezeket megosztani. — Magamban haragudtam a pirosbarnán vigyor- gó beiglire, a töltött káposztás üveg mellett csillogó pár szem szaloncukorra, ami szintén anyám csomagjából potyogott elő. Szedelőzködni kezdtem.

— Nem bántottál meg.:. Na, ne, ne menj:;; most már! Elmondom, és megérted, miért mementó nékem minden karácsony, meg hogy miért mostam fejet. Na, ülj csak le szépen;

Szeretetne méltó erőszakossággal nyomott vissza a karos- székbe, ő maga pedig odaült a nyitott kályhaajtó elé, és az ide-oda imbolygó lángokba tévedt félig lehunyt pillákkal;

A bban az évben mintha lassabban hullottak volna a naptár lapjai, mégis eljött december huszonnegyediké, a háborús karácsonyok után az első karácsony, amire már a béke vigyázott. Emlékezhetsz 1945 decemberére magad is. Friss volt a sok seb, amit a háború ütött, az emberekben még ott lapult az életét bújva féltő állat, lassan eszmélt az ország, sok volt a seb s nemcsak a föld testén, a házak falán, bent a szívekben is, sőt itt volt a több seb. Szegények voltunk és ezerszer szegényebbek, azok, akik romokba döntött otthont, rideg gyászjelentéseket kaptak a háborútól évekre szóló ajándékként. Alig volt otthon, amelyben ne marta voJna a lelkeket gyilkos savként a vesztesek fájdalma. Ki elvesztette fiát, apját, férjét, lányát siratta, várta vissza a szerető szívek sajátos vakhitű- ségóben. Mi apánkat lestük minden hadifogoly-szállítmánnyal. A háború utolsó hónap jaiham szakították el tőlünk. Apánk késett, nógv nehéz évet késett szegény; Anyánk cigánymadcama-arca lassan szenvedőbbre vált, mint bibliai képeken az istenanya képe. öt .gyerek nevelésének, eltartásának gondja szakadt a vállára; Tizenöt évemmel, öcsém tizenhárom évével álltunk mellé, hogy legyen kenyerünk. Béla a gimnázium padjaiból, ahova olyan nehezen jutott be, fémcsiszoló segédmunkásnak szegődött. így többet hozott haza, mintha inasnak állt volna. Játszani szerettünk volna, gyermekként élni, mint olyan sokan körülöttünk, hogy elfeledhessük mi is a rémület iszonyatos éveit, öcsém, a vézna kamasz, nyakig olajos-kormos munkásember lett, félig még dédelgetésre váró kisfiú, félig már keserű felnőtt. Én pedig álmossággal küszködve ültem naponta az iskolapadban, mert délután és éjjel tízéves húgommal és anyámmal egy pékségben sodortuk a pereceket, kifliket. Sóskifli, sósperec ... gyakran eladni is segítettünk. A második, esti sütéseken már csak ketten maradtunk a k's szőke Idával, anyánkra szükség volt otthon, az ötéves Ju- lika és & néhány hónapos Petyka nem néttkülözhették. Sokszor az éjfél vetette haza fáradt lépteinket. A pék hálóingben, hálósipkában eresztett ki az üzlet ajtaján, s megnyugodva bújt vissza az ágyba, hogy milyen jó ember ő, mert lám, segít Andrásnénak. Négy évig volt családfenntartónk a forró szájú kemence, és talán megérted, évekig nem tudtam lenyelni sem a sósperecet, sein a sóskiflit.

C zóvail karácsony közeledett. A kamránk üresen állt, mert Tóth úrtól, a péktől anyánk tüzelőt kért élelmiszerek helyett a kicsik miatt. Karácsony reggelén anyánk már kiszáradt szemmel tette fel a nagy fazék babot. Könnyeit elsírta.

— Ez lesz a mi ünnepi lakománk! — mondta olyan keserű fájdalommal, hogy most is hallani vélem a hangját. Mi értettük, vigasztaltuk. De a kicsik, közöttük is Julika úgy csüngött ölén, mint valami telhetetlen kis pióca. Nyakába csimpaszkodott, hirtelen őszülő haját simogatta hízelegve:

— Mamikám, amikor piros az ég alja, igazán sütik az angyalkák a szaloncukrot?

— Béla azt mondta, hogy a németek meglőtték az angyalok szárnyát, és a Jézuskát is kilőtték az égből. Ugye, nem is igaz?

— Én igazán jó vagyok, ugye, hoz nekem is karácsonyfát az angyalka?

Tehetetlen részvéttel kerestük meg ilyenkor a mama kezét, aki a ’ menekülni vágyók hirtelenségével adta vissza a szorítást. Napokkal ezelőtt bízott még abban, hogy sikerül valahol legalább egy fenyőgallyat szerezni. De nem volt semmi cseretárgyunk már.

Délben, amikor Béla hazaugrott ebédelni, megbeszéltük, hogy este mégis elmegyünk azért a fáért ott a gimnázium kertjében. A mama tudta nélkül.

— Pont karácsonykor lopjunk? — rémüldözött tágra nyűt szemmel.

— Julika úgy várja;:: nem miattunk — mentegetőztem én, de nem mertünk egymás szemébe nézni.

Délután csoda történt. Egyetlen szekrényünket anya boldogan adta oda egy véletlen bevetődött parasztembernek • két sovány libáért.

— Zsírunk is lesz, húsunk if lesz — ujjongott, pedig tudtuk, hogy majd megszakad a szíve a szekrényért;

'p’ste, amikor hozzálátott a ^ két állat kopasztásához, lábujj hegyen osontunk ki a házból, kabátom alatt a konyhakéssel.

A gimnázium sötét épülete mögötti kertben, a betonkerítéstől másfél méterre állt a fenyő. Ezüstfenyő ... Fehéren tündökölt a szitáló hóban, és úgy tűnt, mintha élne, mintha imára zárult kéz lenne, mely a föld bűnei miatt esd bocsánatért. Idejövet kevés emberrel találkoztunk, de itt négyen is rótták a kis utcát le, fel. s nem volt nehéz kitalálni, hogy valahánysn art akarják, amiért mi is jöttünk.

— Elviszik előlünk! — esett kétségbe Béla.

— Nem engedhetjük. A mama csinált néhány szem szaloncukrot, csak el ne ossza a kicsiknek, míg hazaérünk!

Rövid tanakodás után futva kerültük meg a gimnázium mögötti sporttelepet. arra tartótunk. ahol kivénhedt drótkerítés kínált néhány alkalmi

bejáratot. Ez könnyű út volt eddig. Hátravolt még a mezítelen betonkerítés. Béla vacogva a félelemtől tartotta a markát, és amikor fent voltam a kerítés tetején, hangosan elbőgte magát:

— Meghalsz, ha leesel. Kitörik a nyakad!

— Fogd be a szád, még ész- revesznek!

Olajos zsebkendőjét a szájába gyűrve kuporodott a hóba. » Én pedig rövid csimpaszkodás

után leugrottam a túlsó oldalon.

A mi azután következett,

^ ' sohasem felejtem el, amíg csak éleik. A fenyőfa mintha megéledt volna, bírókra kellett kelnem vele, táncoltak alattam az ágak. Forró veríték csüngött a hátaimon, a fogaim mégis úgy kocogtak, mint amikor üveggyöngyöket potyogta! egy kéz valami folyosón. Áruló robajlásnak véltem hallani az ágakról pamacsokban hulló hó neszét. Hajam átnedvesedve hullott a szemembe, és amikor félórás nyiszálás után leesett az ezüstfenyő királyi dísze, kishíján én is utánazuhantam.

Sietve dobtam át a kerítésen a fát, és jód hallottam, hogy öcsi átkarolja a szúrós ágakat, és futólépésben távolodik. Nem mertem kiáltani utána. Előttem könyörtelen, számon kérő szigorral állt a havas beton- fal. Hiába rugaszkodtam, kapaszkodó kezemen berepedtek, -szakadoztak a körmök. Már a félelem készült sagélykiáltásira a számon, amikor egy kampóra akadtam. Mire kimerültén átbirkóztam magam a falon, öcsémnek nyoma sem volt.

Hazaérve a mama könnyes arccal fogadott, szótlanul ölelt magához fenyőgyantás hajamat simogatva. Öcsém pedig szemlesütve aggatta a szaloncukrot. Nem tudom elfelejteni anyám szemét sem, ahogy nézett.

— Nem a mi bűnünk, nem a mi bűnünk, fiam — hajtogatta.

— De ha megfog a pedellus ;.

— nem folytatta.

Á fácskát a bűntársak némaságával állítottuk be a szobába. Három szál vézna gyertyácska égett ágain. Béla komor ábrá- zattal kocogtatta a kezében lévő kiskanállal a poharat, s az csilingelt, mint valami igazi csengő. A pöttömnyi, bogárfekete Julika és a szöszke Ida egymást gázolva törtettek ki a sötét szobából, szemükben az az álom első szenderének ködével, majd egymást kézenfogva, átszellemült arccal gyújtottak az eddig annyiszor eldúdolt, dalra:

■»Ragyog a szép karácsonyfa,

az égből egy angyal hozta..

Mái- megbékült velünk a fenyő, ezüstje úgy csillogott, mintha csillagporral szórták volna be, s ágai úgy illatoztak, hogy egy fenyőerdő se dúsab- han!

— Látod, hogy nem lőtték le az angyal szárnyát! — pötyögte Julika tündéri boldogságában. Alig tudtuk visszatuszkolni őket az ágyba.

nem várt gazdag vacsora után janyám inas keze mosta ki hajamból a fenyő- gyantát, bár már régen magam mostam akkor mindig fejet. Sírtunk mind a ketten, tudom, hogy ő is sírt, hiába dúdol gáttá megtévesztőn maga elé az előbb még csilingelő gyermekhangon énekelt dalt: »-Ragyog a szép karácsonyfa, az égből egy angyal hozta; s angyd hozta s..«

Kunffy Lajos: Szobakonyha.

(A somogyi képzőművészek őszi tárlatának képeiből.)

GARA1 GÁBOR:

KOLUMBUSZ

Föltűnt egy barna sáv a tenger és az ég között. A kapitány töprengőn messze-nézett Mögötte intrikák, udvari cselvetések, előtte úítalan, veszélyes, vad vidék.

És tudta, odaát számtalan viadal vár népére (homloka izzadt kezébe ernyedt), majd zendülések és járványok tizedelnek, és lesz, ki csak kívül vitéz, belülről kalmár;

s tudta, míg visszajut győzelmesen hazáig, ő maga is bukik, torpan, csügged, hibázik, — de látszik már a part: egy világrész a iét; •

s mert észrevette, hogy kormányosa tűnődve s fordulni készen áll, gyanítván kételyét, — fölszegte homlokát, és jelt adott: Előre!

BŐD A ISTVÁN:

JÁTÉK KÖZBEN*

Lányommal játszottam az este s arra gondoltam lopva, hosszan, miért sántikál ez a világ szándékaival mindig rosszban.

Figyeltem felhőtlen szemében s kék sugárból rakott békét, s ahogy mutatta tágra tárva csöpp kis világa fényességét.

Jósága bársony, csupa álom . és ő még senkinek se vétett, s ha megszólal, hát harangjáték csengeti be a mindenséget.

Bűntelen s szava, mint a friss hó, csak fehére van, nincsen szennye, s ha néha sír, csöppös gyöngyharmat csillagozik a két szememre.

És kaptam volna fel magamhoz, vigyázva, ahogy az erősebb.

De akkor, jaj, szívembe sajgott valami, ami egyre rőtebb •

s biborabb, mint egy lávahullám, mozihírben, újságban láttam, s benne reszketett, ami bőn volt e bíborfényű robbanásban.

Sápadtan hajoltam le hozzá s lassan felemeltem a lányom.

S éreztem, hogy a verejtékem végigcsorog a szempillámon.

Békesség kell, morogtam egyre s azóta szivem ezt dohogja, megszállottan akár az őrült, gyors lélegzésért fulladozva.

Békesség kell és békesség kell, nemcsak nekem és nemcsak nektek, békesség kell itt mindenkinek, békesség kell az embereknek.

S ültünk csendben, lányom a padlón apró játékaival játszott.

Vigyázva őrködtem felette, s tudtam: a világra vigyázok.

* Megjelent a Tüztánc ,c. antológiában. (Magvető, 1958.)

PAKOLICZ ISTVÁN:

HŰSÉGImmár nem is lesz hiányérzetem, hisz nők, után nem futkosom loholva; ámokfutó bolorid lehettem volna, s hogy mégse lettem, az nem érdemem: ilyen vagyok. Mindig, mindent lemértem, tudx>án, hogy mindeneknek súlya van, s mert szélbe fújtam, ami súlytalan, így nem siettem el, de el se késtem; s azért őrizhetsz egyedül magadnak, mért ahogy nőnek férfi adott s adhat, úgy adtam minden kincsemet neked; s ahogy a gyökér őrzi a virágot, úgy őrződ szívemben az ifjúságot, a megújuló, örök életet.

• Megjelent a Tűztánc c. antológiában. (Magvető, 1958.)