Somogyi Néplap, 1959. december (16. évfolyam, 282-306. szám)

1959-12-20 / 299. szám

SOMOGYI NÉPLAP 3 Vasárnap, 1959. december 28, — Ezt hogy hívják? — Cereus giganteus. — Ezt hogy? — Grandiflorus ... — És ezt? — Echinocereus cinnabari- nus. — És ezt? — Melocactus communis ... A kis pesti asszony úgy rep­lies az egzotikus növények kö­zött, mint egy igazi egzotikus pillangó. Virágos mintás könnyű nyá­ri ruha van rajta: nagy zöld levelek és piros meg sárga meg fehér és mindenféle szí­nű virágok. De a legtöbb cinó- berpiros, mint a kaktuszvirág. Eddig sohasem látott virágot a kaktuszon, azt hitte, nincs is neki. Meg nem is gondolt rá, hogy lehet. Juj, az a kak­tusz! Az szúrós, az tüskés, nagy petyhüdt zöld gumók és kész. összenőve, gubancolód- va, ligó-lógó ágakkal, szárak­kal. Ez a kaktusz. De hogy még virágzik is? S hogy ilyen gyönyörű piros virágot? — Gazdika! Adja nekem azt a virágot! — Melyiket? — Azt, amelyik végig virág! — Ezt gondolja? — Ezt, ezt! — Flagelliformis ... Csak­ugyan végigvirág — és moso­lyog magában, hogy ez a kis puha pesti asszony hogy elta­lálja a lényeget. Mintha a hosz- szú virágkocsányon lefelé mind csészelevelek volnának elfogy- hatatlanul, és mind olyan pi­ros, olyan selymes, mint a ki­nyílott sziromlevelek. De még évődik egy kicsit: — Ezt nem szabad tőle el­venni. , — Nem-e? — rebben meg az asszonyka, s áll apró remegé­sekkel, mint a virág ott előt­te. — Két virág — gondolja a fiú, s szeretné megállítani a pillanatot —» vajon melyik győz? De tudja, már eleve tudta, hogy melyik győz. — Nem szoktuk levenni a kaktusz virágját. Évente egy­szer virágzik, s meghagyjuk neki végig... — De hát elhervad ... — S ha leszakítjuk? — Akkor nen*. Akkor szép. — Ezt a kisebbiket lehet... S óvatos ujjakkal leszakítja az egyik virágot. Mindketten látják, tudják, hogy nem ki­sebb ez, és szebb, mint a má­sik. Épp az, amelyik az asz- szonynak kellett. —, Ide a hajamba.... Ahogy beszúrja a fekete haj­tincsek közé a piros virágot, keze hozzáér az asszony kezé­hez. Vibráló, remegő áramlö­kés szalad át rajtuk. Az asz- szony felnéz rá lapos kis pil­lantással, s bágyadtan köszöni: — Sose fogom elfelejteni... — Ezt Pesten így mondják? — De nem mindenkinek! Abbahagyják, mielőtt a pár­harc kiteljesedne. A fiú, mint­ha elrestellné magát, hogy ő itt évődik az idegen asszonnyal, az unokatestvére feleségével, ami mégis csak illetlen. Az asszony meg meglát valamit, és hirtelen nevelni kezd, s úgy bugyog jelő a nagy nevetés az ajkán, mintha le akarná eresz­teni vele a felesleges feszült­séget. — Ez az ősz hajó. Ez a vén- ség... — mutat egy kaktusz­ra, amelyiknek a tüskéi, mint a fésült fehér bozót —, az van odaírva, hogy >>szenilis«. Ö, a szegény ...! Gazdika csak áll, és szörnyű zavarban motyogja: — Igen, igen, Cephalocereus senilis ... cephalocereus ... ez az egyik legérdekesebb ... igen, legérdekesebb fajta... — Gazdika, én le akarom őket fényképezni... Ugye, le­het? — Lehet. Miért ne lehetne? Áz asszony szalad kifelé a r' Csontos Gábor: GAZDIKA • • • virágházból. Gazdika látja az üvegen keresztül, hogy elébb csak bekiált az ablakon, hogy adják ki a gépet, de végül mé­gis előre kerül és bemegy ... — Gazdika, a gazdi néni kér egy kis petrezselyemzöldjét! Meghallja, mert néhány te- töüveg szellőztetésre nyitva áll, s különben is nyár van, finom meleg sugarak simogatják a déli növényeket. Felszalad hát ő is a házba, és viszi a petre­zselyemzöldjét. A pesti asszony néhány pil­lanatra a fenti társaságot bű­völi el. A gazdi néni — ez is afféle pesties becézés a gazda néni helyett — Antonkával szaporítja a szót. Antonka a férje testvére, és míg a férfiak valahol Brassó felé járnak a rozoga, régi Mercin, ők itt ma­radtak inkább Árnál nénjénél — ahogy Antonka szokta mon­dani — s Franci bácsinál, aki messze földön hires kertész. — Jaj, te aranyom — kapja el Árnál néni az asszonykát —, hadd el már, ne szaladj! Olyan vagy, mint egy ördögöcske ... Inlcább mesélj valamit arról a rossz férjedről... —- Rossz is — morcog az asszonyka —, mert itt hagyott. A barátai, meg amiatt a vén kávédaráló miatt. Legalább vitt volna el engem is. _ S ha belemennek valami s zakadékba? Mi? A múltkor is, mondja a Mózsi, hat falut lefelé gurultak fék nélkül. — Akkor meg ők is minek mentek? — Hadd el! Férfi emberbe nem üt a mennykó. Csak hadd kalandozzanak. Ejsze megládd, valami medvével térnek visz- sza. — Térjenek is! Megmond­tam nekik, hogy medve nél- kül_ látni sem akarom őket. — Vagy úgy! — s nevelnek rajta Antonkával, hogy milyen harcias, milyen aranyos. Csak úgy viharzik, s ez a nagy ka­masz Károly meg csak som po­tyog utána, hogy álló nap ma­gyarázzon neki. Két éve, hogy elvégezte a kertészeti főiskolát, de azóta együttesen nem be­szélt annyit a virágokról, mint ez alatt a két nap alatt a pes­ti asszonynak. Az asszony kint az üvegház­ban azt akarja, hogy a leg­szebb kaktuszokat valami áll­ványra tegyék, a napra, s ő úgy fényképezheise le őket. — Gazdika, találjon ki vala­mit! — könyörög. S Gazdika már hoz is egy asztalkát, s úgy állítja be, hogy még a háttér is csodálatos le­gyen, csupa folyondár és krisz­tusvirág. — Nagyszerű! Ojjé! így még filmet is lehetne csinálni! Igaz, hogy ez a saját gépe, ezzel csak ö szokott fényképez­ni, most mégis Gazdikát szó­lítja, hogy állítsa be a gépet. Őneki nincs most türelme szá­molgatni. Hogy ennyi fény mellett hányas blende és mi­— Hát igen. Hű. még mek­kora tüskéi vannak! — s oda­nyomja az öklét a fiú képéhez. Az meg csak áll szélütötten, és bámul, fogja a tenyerével a képét, mintha megégette vol­na valami. Közben az asszony­ka már hátra is ugrott, és el is kattintottá a gépet. — Ügy fogja azt a szőrös ké­pit, mint egy igazi kaktuszt. Meg Van örökítve! — s nevet, nevet, mint a gyerek, aki a má­sikat agyon akarja bosszanta­ni. Gazdika egy kicsit elszégyel- li magát, s hogy zavarát lep­lezze, sorra mindegyik kak­tuszról előadást tart. Ez Afri­kából való, ez Mexikóból, ez agavéfajta, ebből bóditő italt készítenek. Mindről tud vala­mit mondani, mindnek van va­lami érdekessége. Az asszonyka fényképez, és nagyokat hallgat. Gépiesen igenei, és hosszan matat a gép­pel, úgy néz bele, mintha mé­terszámra fogyna a film, s nemcsak egy-egy pici kockát exponálna. A gép nézökéjén még in­kább olyan az egész, mint egy ■mesevilág. Ha az üvegház abla­kai mögött sötétlő vén gyergyói hegyeket nézi, amint párát lib- bentenek a kék égre, s itt a kertészetben hosszan elnyúló dáliatáblák, olyan velószínűtle- nül szépnek hat a látvány, ami csak mesében lehetséges. A he­gyek komolyak és haragos zöl­dek, oldalukon fenyvesek ma­síroznak. (Amikor reggel még ködfoszlányok libegnek a feny­vesek felett, várja az ember, hogy mindjárt leérnek a fenyők ide, a völgybe.) A világosabb zöld legelőkön napjában több­ször áthúz a nyáj, néha ide- hallik a csobánc furulyája. Es ez a virágház! Ebben a hűvös­kés hegyi kékségben az üve­gek szélvédő háta mögött egy valóságos trópusi tenyészet tar­káink. Csoda ez, igazi csoda! Mint India megbűvöli kígyói: úgy csüngeti karjait egy szép virágú növény. Amott egy há­romágú ezüst kandeláber: Mexikó honosa. S mindennek tetejébe a bódító illatú üveg­házban itt van ez a mesebeli juhászlegény is, ez a Gazdika. O meg mint egy elvarázsolt király kisasszony! Egy pillanatra elpilled, és le­ül a cserepek közé az egyik alacsony polcra. A gondolatok színe pillangói úgy körülzsong­ják, hogy semmi mást nem akar, csak ezt a varázslatot még sokáig, még hosszan. Gazdika az egyik cserepet leteszi a kezéből, halkan, mint mikor elalszik a baba. Áll szo­rongva, lelkében rémes nagy fájdalommal, mint aki bizonyos benne, hogy valamit el fog veszteni, de örökre és jóváte­hetetlenül. A pesti asszony, aki szereti Pestet, szereti a férjét, aki úgy jött Erdélybe, hogy majd nagy hegyeket lát, és sok jó levegőt szív, most visszalibben álmai gyermekbirodalmába, abba a sosemlesz mesevilágba, amely gyermekkorában csak fantázia volt, s most íme mégis való­ság. — Gazdika, ugye nagyon buta vagyok? — leheli, mint a szellő. — Igen... nem — dadog a fiú összevissza. — Hát nem butaság ez. hogy ... hogy elhiszem, amit itt körültem látok? — és szét­tekint, széttárja a kezét, majd leejti, mint törött szárnyát a pillangó. Gazdika egy kaktusz tüskéit igyekszik a tenyerébe nyomni. Ügy simogatja az erős tüské­ket, mintha az asszony sötét barna haja csigázna az ujjai alatt. — A tüske módosult levél — motyogja, és nagyon boldog, hogy fáj a tenyere, hogy éget a sok kis seb, és érzi, miként serked ki a vére. Odaszegezte magát, s nem esett le az asz- szony előtt, nem történt sem­mi, de semmi.... — Gazdika, maga olyan de­rék fiú... Olyan jól megma­gyarázta ezeket a kaktuszo­kat ... igazán köszönöm ... Feláll, a ruháját igazítja. Nem mer a másikra nézni, s kicsit imbolygó a járása, mint­ha részeg volna. — Most már nem fényképe zünk többet... Jó? 1— Remélem, ezek sikerültek — talál ismét magára Gazdi­ka, és kimért udvariassággal lép az asszony után, hogy ki­kísérje a virágházból. — Feltalál egyedül? Mert nekem még ezt meg kell... — Persze, persze, Gazdika, köszönöm. Igazán aranyos. Gazdika még sokáig bámulja a kaktuszokat, és mind egészen másmilyennek látja őket, mint eddig. * * * Ahogy mennek a buszon, másnap a város felé, mindegy­re a fényképezőgépet forgatja a kezében. Antonka fecseg: — Azóta otthon vannak ezek. Ejsze, csak nem romlott el az az ócska masina? Te nem izgulsz értük? — De, de — hagyja rá min­den meggyőződés nélkül. Az­tán hirtelen mozdulattal meg­nyomja a kis gombot a gépen, mire felpattaii a hátulja. A film sisteregve kucorodik ösz- sze a nagy fényességen, sikolt fájdalmában a fény éles kései alatt. — Jaj, te, hát ennek vége! kapkod Antonka. ö hagyja, s halvány mosoly játszik a szája szögletén. Antonka csavargat­ja a filmet, szeretné megmen teni, beszél egyre. S közben nem is sejti... jaj, nem tud­ja, hogy ő most kitépett egy lapot a mesekönyvből, mint kicsi lány korában, amin olyan csodaszépek voltak, hogy azt senki másnak nem volt szabad látnia soha de soha... Mi akadályozza Somogyvdvarhelyen a népművelési munkát? Az egyik nyári cikkünkben annak okait fejtegettük, hogy miért nem folyik kulturális te­vékenység Somogyudvarhelyen. Általában az ifjúság passzivi­tását bíráltuk akkor. Most is­mételten ellátogattunk a köz­ségbe, vajon mennyit változott azóta a helyzet? Télikabátban az előadáson Nagyszámú közönség gyüle­kezik az előadásra. A berzen- cei kultúrcsoport vendégjáté­kára kíváncsiak. Kint úgy esik az eső, mintha dézsából öntöz­nék. Az előadás kezdetére mindenki elfoglalja a helyét. Belépve a terembe csodálkoz­va látom, hogy az emberek té­likabátban ülnek helyükön. Arra gondoltam, nincs fogas (ez még sok művelődési házból hiányzik), vagy kályha hiány­zik, esetleg a fa nedves. Ilyen­kor az ember sok mindenre gondol. Amint a terem köze­pére érkezem, az egyik oldal­ról huzatot érzek. De inkább orkán ez, mint szél vagy huzat. Honnan jöhet? — kérdem ma­gamtól. Körülnézve nem kis meglepetésre látom, hogy egy ablakon nincs üveg. Az üvege­ket keménypapír helyettesíti, s a nyílásokon hatol be a nem hívott vendég. Az ajtóról nem is beszélve. Az ajtószárfa egy kis lökésre ki- vagy bedőlhet­ne. Már megértettem, hogy az emberek miért télikabátban ülnek az előadáson ... Esernyővel a Veremben Egész délután és este zuho­gott az eső. De nemcsak kint, hanem a teremben is. Ez aztán mindennek a teteje. Tekinte­temet lassan a magasba eme­lem, s most már nem is cso­dálkozom annyira. Látom, hogy a mennyezetről hull a természet áldása, az eső. Any- nyira tisztelik az udvarhelyiek az esőt — szerény véleményem szerint —, hogy nem mernek alá állni, azt a helyet üresen hagyják, ahova hull. Hogyisnel Hiszen száraz a padlózat tala­ja, s feltétlenül kell egy kis nedvesség a keletkezett por megszüntetésére. Számolásba kezdek. Egy-kettő-három ... hét! Igen, hét! Szóval hét he­lyen ázik be a somogyudvar- helyi művelődési (vajon az?) ház. Nem is beszélve arról, hogy a rossz tetőszerkezet miatt hármas kár származik. A gerenda, a mennyezet és a padló rongálása. A padló — ahova az eső hull — teljesen elrohadt. Az előadás alatt több esernyő emelkedik a magasba. Mindenki úgy védekezik, ahogy tud. Szállás a művelődési házban Községeinkben az őszi és a téli időszak az, amikor lüktető népművelési munka folyik. Nem így az udvarhelyi .műve­lődési házban. Arról már hal­lottam, hogy a művelődési házban nyáron gabonát tárol­nak, kiállításokat rendeznek stb. De arról nem, hogy a munkásszállás is ott van. Saj­nos, erre ugyancsak Udvarhe­lyen találunk példát. A műve­lődési otthon igazgatójának megkérdezése nélkül a tanács a gépállomás dolgozóit szállá­solta be az öltözőbe! Két vélemény A müve'ödési otthon igazgat tója: — Sajnos, az előbb fel­sorolt okok miatt nem folyik — nem is folyhat — megfelelő népművelési munka. Mit tu- 1 dók én egyedül tenni? Egy év óta ígéri a tanács az ablakok, az ajtók és a tetőszerkezet megjavítását. Ezt 5000 forint­ból meg lehetne csináltatni. Több mint egy év óta áll az a két ajtószárfa — mutatja ott a sarokban. — Nem lehetne betetetni? Az ígéret mindig , csak ígéret marad. De kérdem, j lehet-e ilyen felelőtlenül ígér- I getni, különösen, mikor egy | nagy község művelődéséről j van szó. Hogyan tudom meg- , védeni a társadalmi tulajdont, amikor nem is gondoskodik a tanács megfelelő ajtókról, ab­lakokról! Amikor mindezt szó­vá tettem, ezt válaszolták: »Ne hőbörögj!« A KISZ-titkár: — Nincs he­lyisége a KISZ-nek. Mi, kisze- sek a művelődési otthon nél­kül nem tudunk semmit sem csinálni. Ilyen hidegben ki vállalkoznék bármilyen mun­kára is? Ügy érezzük, hogy akiknek segíteni kellene ben­nünket, éppen azok gátolják munkánkat ilyen vagy olyan anyagi nehézségekre és egye­bekre hivatkozva. Mi, udvar­helyi fiatalok talán olyan rosz- szak vagyunk, hogy nem ér­demiünk meg nagyobb segítsé­get? Minden faluban így van? Nem, nincs így minden falu­ban. Még szerencse! Minthogy Somogyudvarhely termelőszö­vetkezeti község lett, még na­gyobb gondot kell fordítani a népművelésre, a falu művelő­désére. Elsősorban a községi tanács — más szervek is — hassanak oda, hogy ez az ál­datlan állapot egyszer s min­denkorra megszűnjék. Csak egy kis akarat szükséges, és azokat az akadályokat, ame­lyek gátolják a népművelési munkát, meg lehet szüntetni. Ezt kívánja egész művelődés- ügyünk és a község érdeke! Taranyi Tibor Pályázati felhívás A Somogy megyei Tanács Mű­velődésügyi Osztálya hazánk fel- szabadulása 15. évfordulójának méltó megünneplése céljából iro­dalmi pályázatot hirdet az alábbi feltételekkel: 1. A pályázat jeligés. (A pályá­zók jeligés zárt borítékban mellé­keljék nevüket és pontos címüket.) 2. A pályaművek beküldésének határideje: 1960. március 1. Ered­ményhirdetés: 1360. április 4-én. 3. A pályaműveket a Somogy megyei Tanács Művelődésügyi Osztályának címére kell bekülde­ni, kívül a borítékon -Felszaba­dulási pályázat- felírással. 4. Az egyes ágazatokban a fel­tételek az alábbiak: IRODALOM: A pályamű helyesen világítsa meg, mutassa be a felszabadulás tényét, ennek nagy horderejű tör­ténelmi jelentőségét, ezenkívül az elmúlt 15 év alatt végbement dön­tő változásokat. A műraj lehet kis­regény, elbeszélés, irodalmi sö­pört, vers, elbeszélő költemény, egyfelvonásos szinmű vagy jele­net. lyen expozíció. Gazdika mosolyog és beállít­ja. Még a távolságot is. Sze­rencse, hogy ö is szokott fény­képezni, és ért hozzá. — Ez melyik? — Longihamatus. Egy igen közönséges fajta. Talán válasz- szunk valami jellegzeteseb­bet ... — Jó. Akkor azt a kis kövé­ret. Amelyiknek annyi virágja van. — Parancsoljon! — Hopp! Maradjon ott! — En, minek? — Gazdika, de csakugyan! Maga is legyen rajta az egyi­ken! — Nem vagyok én kaktusz! | Szikra János: Badacsonyi tái A somogyi kép- zőművészek őszi tárlatának képei­ből. Kiosztásra kerülő pályadíjak: 1 db I. díj: 2000 forint. 2 űb II. díj: 1500-1500 forint. 3 db III. díj: 1000-1000 forint. POLITIKA-, GAZDASÁG-, TÁRSADALOM-, ÜZEM- ES MŰVELŐDÉS TÖRTÉNET A tanulmányok foglalkozhatnak fel- j szabadulásunk után létesült üze­mek történetével, mezőgazda há­gunk szocialista átszervezés ének i társadalmi és gazdasági ert&mé- 1 nyelvel, egy-egy állami gazdaság, illetve termelőszövetkezet történe­tével, a szocialista iskolaügy fonto­sabb eredményeivel, iskoláink ál­lamosításával, tanácsi és társadal­mi szerveink, tudományos intéze­teink a népművelés szolgálatában végzett munkájával. (Színház, film, művelődési otthonok, könyvtárak, egyesületek stb.) Pálvadí jak: I. díj: 3&00 forint. II. díi: 2000 forint, in. díj: 1000 forint A díjnyertes és közlésre alkal- oályaművék a Fel«r'*,'«diilás| , nOékkönyvben, illetve a -Som®» igyi írás- ban jelennek meg.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom