Somogyi Néplap, 1959. november (16. évfolyam, 257-281. szám)
1959-11-01 / 257. szám
,4 Somogyi Néplap KULTURÁLIS MELLÉKLETE Még azt is, anya. ~ wwwww DÁVID JÓZSEF: Passió játék p énteki nap volt, novem- ■*• bér másodika. A falu álmosan gubbasztott a levelüket tépett, meztelen fák alatt. A parasztok a házak v körül tettek-vettek — mint rende-- sen —, de időnként odaigazították fülüket a nagy messzeségnek, aztán kimentek a ka- /puk elé, s megnézték, hogy a tanácsházán ott lobog-e még a nemzetiszínű zászló. Ott lobogott. A zászló alatt pedig a helyiségben éppen a nemzeti tanács értekezett. Répás! Lajos — egy ötven év körül)* igen bölcs, szónoki tehetséggel megáldott paraszt — elnökölt. A félig ünneplésen kiöltözött emberekre azonban néni hatottak a szavak. Izeg- tek-mozogtak a széken, s arcuk elárulta, hogy már unják hazafiúi kötelességüket. Órák óta egyébről sem esett szó ma délután, mint arról, hogy Fa- ragó Pétert, a volt tanácselnököt hogyan leckéztessék meg a falu előtt. — Az is csak ember! — fakadt ki végül Kistót Berci — a törvény dolga, hogy mi legyen vele ezután. — A nép teszi most a törvényt! — emelkedett szólásra a hosszú nyakú Siroki Dezső, aki mint katonaviselt ember most a nemzetőrség parancsnoka lett. — Lehet, hogy már nincs is a faluban — ellenkezett valaki halkan. — Itthon van! — jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a nemzetőr-parancsnok. — Csak maguk most meg akarnak alkudni. Hát nincs alku! — emelte fel a karját Siroki, mintha esküvésre készülne, aztán folytatta: — Ö sem alkudott velünk, vagy elfelejtették már, mi volt az első dolga, amikor ránk szabadították a vörösök? Áll még a feszület kint a falu szélén, amit ez az ember Uralkodása első napjaiban vitetett el a községháza elől. A lelkünket ért gyalázatot nekünk kell lemosni, most, azonnal az Isten és ember előtt. — Ügy van! — helyeselt neki tüzesed ve Répási i* s át akarta venni a szót, de a nemzetőr-parancsnok tovább folytatta: — Magyar testvéreim! Példás község igen tisztelt nemzeti tanácsa! A falu népe intésünkre vár. Most itt van a soha vissza nem térő alkalom. Ezzel a bitanggal, aki az egész keresztény világ legcsodálatosabb drámáját, a passió játékot nem engedte próbálni az isikolában;'most eljátszatjuk. Erre mozgolódni kezdtek a tanácstagok. Mindannyian jól emlékeztek arra, amikor Faragó Péter — a városból visz- szakerült, új tanácselnök — kivetette a tanácsház ablaka alól a korhadozó fakeresztet, s a falu szélére rakatta. Arra is emlékeznek, hogy az egyik húsvétra készülő passió játék próbáira nem adott engedélyt az iskolában. — Na! — biztatta a mélyen gondolkodó bizottsági tagokat Siroki. — Emlékeznek-e? Emlékeztek, és istenfélelem töltötte el valamennyiük lelkét, amikor végül is meghozták a határozatot;, legyen meg az Isten és a nép akarata, vagyis Sirold Dezső főhadnagy úr, most a nemzetőrség parancsnoka rendezze meg a passió játékpt. Ilyen még nem volt Példásfalván, s mondani sem kell, hogy sokan ujjongtak, amikor Siroki és emberei kellőképpen hírül adták az eseményt. Néhányon — különösen azok a parasztok, akiknek még nem száradt be a vakolat az új házukon — megijedtek. Egy részük trágyát kezdett rakni a ■ekérre, gyorsan befogott, s ki hajtatott a földekre. Mások hirtelen rokonlátogatásra indultak a szomszédos falvakba, de akadtak olyanok is, akik fejében igen furcsa — és a passió játékhoz sehogy sem illő — gondolatok kezdtek forogni. A játék azonban már elkezdődött. Ropogott a száraz rozsekerítés Faragó Péter háza körül, s a tömeg benyomult az udvarra, — Mit akarnak!? — lépett ki a tanácselnök. Izmos teste kissé megremegett, mintha hideg szél borzolta volna végig. — Feszítsd meg! — kiáltotta a tömeg, s Faragó Péter mintha egy szempillantás alatt megértette volna szerepét, hátralépett, karját védőn maga elé tartva, szemével az eget nézve, mint az a bizonyos Krisztus a Geccemáni kertben. A viaskodás nem tartott sokáig. Az elnök tíz perc múlva hátrakötött kezekkel lépdelt a nemzetőrség előtt, a Vijjogó tömeggel körülvéve, Példás községházához. A tanácsházán leültették, megköpdös- ték, ruháját szaggatták, majd demokratikusan sorsot húztak az elnöki asztalra. — Te vagy az elnök? — kérdezte Siroki, akinek tekintetét négy, puskával és korbáccsal ellátott nemzetőr leste. — Ennek a falunak igen — válaszolt nyugalommal Faragó, de Siroki intésére csattant a korbács, s az új Krisztus arcán széjjeltépte a mélyen ülő barázdákat. — Kommunista vagy? — hangzott az újabb kérdfcs. — Ahogy mondod — bugy- gyant ki szép, piros vérrel Faragó szájából a vallomás. Odakint a tömeg szűnni nem akaró »-feszítsd meg«-et követelt, s így Siroki megjelent az ablakban. — Magyar testvéreim! — harsogta túl a tömeg morgását — legyünk irgalmasak. Viselkedjünk keresztény, magyar emberekhez méltóan. — Faragót! Adják ki Faragót! — bömbölt a tömeg. — Az Antikrisztusnak — mondta Siroki — még előbb vissza kell hózni az igazi Krisztus keresztjét. — Ide — mutatott a kiásott gödör felé —, ahol volt, ahová apáink, az istenfélő keresztény kegyelet állította. — Ügy van! Helyes! — zúgta a tömeg. — Álljon elő az Antikrisztus, és hozza vissza a kérészét. Ekkorra megjelent Faragó iß a nemzetőrök élén. Kabátja kelméje sallangósra volt szabdalva, arcán vérerek futottak szája szögletéig, szemében azonban nem volt krisztusi alázat, sőt összekötözött karján az öklei olyan nagyra bunkósodtak, hogy akik közvetlen közelében álltak, megremegtek. lindult a menet. Egymást lökdösve. taposva, köveken bukdosva ment a tömeg. A falu szélén akkor már a földből kivéve, hasmánt feküdt a keresztre feszített régi pléhkrisztus. Mielőtt a két nemzetőr Faragó vállára rakta volna a súlyos terhet, a nép kétszer egymás után elénekelte a Himnuszt. Egyházi éneik nem jutott senkinek sem az eszébe, noha jelen volt a hitközség elnöke és Tera néni, az előénekes is. — Vissza! Fel a golgotára! — adta ki Siroki az utasítást, s a két nemzetőr noszogatására elindult Faragó a kereszttel. A gyerekek sivítottak örömükben. Egyik-másik suhanc rögökkel dobálta meg a keresztet cipelő embert. Csak Lepke Rozinak esett meg a szíve, aki odalépett Faragóhoz, s akárE1 esak az a bizonyos Veronika, megtörölte kendőjével a mester vérben verejtékező arcát. — A szégyentelenje! — morogtak az istenfélő, gyermekes anyák, de nem volt sok idejük a szitkozódásra, mert Faragó összeesett. Éppen Kas- kötő János háza előtt — akinek pogánysága köztudomású volt a faluban —* s éppen ezért most nem mert kibújni, nem volt kíváncsi a passió játékra, de ahogy meglátta Faragó nyomorult helyzetét a pa- lánkkerítés mögül leselkedve — önkéntelenül is elrikkantotta magát. — Hé! Keresztények! Mit csináltok!? Kár volt megmukkannia, mert aztán ő lett a passió játék Barabása, aki ha egy kevés időre is, átvette és cipelte Faragó keresztjét. A tömeg meg mintha elcsendesült volna, de a tanácsháza elé érve újra tombolni kezdett. Az Isten megsokallta már e borzalmas emberi gyalázatot, elsötétítette mennyei ablakát, és sűrű cseppekben hullajtani kezdte könnyeit. A tanácsház előtt nagyobb részt már csak azok maradtak, kik újra a kezükben érezték megint a kicsúszott földek nyirkos anyagát. — Fel a keresztre a bitangot! — üvöltöttek, de Siroki az úriember okosságával törölte le szívükről a vad indulatokat. — Magyar testvéreim! — állt fel a tanácsház tornácára, hogy legalább őt ne mossa az idő — Az igazi Krisztust zsidók ölték meg. Bár az igaz, hogy előttünk most az antikrisztus áll, de mi, mi magyarok vagyunk és keresztények, keresztényi felebaráti szeretettel átitatva. Ugyanakkor hős katonanép meggyötört fiai is, akik a legyőzött ellenséggel szemben keresztény katonamódon járunk el. Azt javaslom, hogy a keresztet, amely most már újra itt van, állítsuk vissza szent helyére, és ezt az antikrisztust ne feszítsük föl, hanem csak kötözzük rá magyar katonamódra, az igazi Krisztus lábai alá, jelképéül annak, hogy az Isten fia győzedelmeskedett a poklokon,, és szentséges szögektől vérző lábaival tiporja a sátánt. — Hurrá! Éljen! Ügy legyen! — üvöltött örömíttasan a megcsappant tömeg, s amikor visszaállíctták a keresztet, és magyar katonamódra rákötötték, helyesebben kikötötték Faragót, szépen megbékélve elmentek haza, hogy elfogyasszák az ünnepi vacsorát Tparagó mellett csak két fegyveres nemzetőr maradt, akik a szűnni nem akaró esőszitálás elől behúzódtak a tanácsházára, és az ablakon keresztül lesték, mikor lép le, kötelékeit szétszaggatva Faragó Péter a keresztről. Faragó Péter azonban nem volt az Isten fia, és jószerint már moccanni sem bírt szegény. Nyögni is csak halkan tudott, s időnként már az agya is felmondta a szolgálatot Koronázatlan, szép krisztusfeje mellére hullt, de egy idő múlva nyakszirtje újra megmerevedett, szemét tágra nyitotta, s kiköpte a szájában megalvadt vérdarabokat Egy-egy percre agya is fogott,' s ez elég volt arra, hogy átvillanjon lelki szemei előtt élete eddigi útja. Aztán mintha kakas kukorékolna. S valami április hajnali derengés venné körül. Csend. Azaz, hogy serceg a szuvas fakareszt, vagy az esö- szitálás hangja ez? Szemét kinyitja, de vak sötétség veszi körül. Érthetetlen ez a furcsa helyzet Iszonyatos fájdalmat érez csuklóiban. Mintha a kötél csontig vágódott volna már. — Fel a bitanggal! — Ismétlődik tudatában a sokat hallott, durva felkiáltás, s odatolakodik mellé a kérdés is. De miért? Kinek akartam én rosz- szat? Répásit sem bántottam, Sirokit még úgy sem, csak éppen nem komáztam velük, se a kebelbarátjaikkal — gondolta —, s megrázta a fejét, mert szájába folyt hajáról is az esővíz. — Teriii... bugy- gyant ki ajkáról felesége neve, aki elment tegnap, szerencsére az anyjához a három gyerekkel. Jó is, hogy nem látják a gyalázatát De a falu látja. Látja, és nem akad ember, akinek fájna ez a gyalázat. Hői van Dudás Andris, Kiss Miklós meg a többi párttag? Velük is elbántak már? A kő riHötte zajgó tömegben jósze- . rint csak a régi nagygazdákat látta. Asszonyokat, gyerekeket. Hol vannak a falu új gazdái, a volt nincstelenek? ... Csend. Az eső is elállt. Az al só sorról most vidám fütyülést hoz a szél. Talán Petró Jani, a traktoros. Ide hallani a sár cuppogását is. Itt még nincs meg a járda, de villany ég a sarki oszlopon, s a házakból rádió hangja szűrődik ki. — Nekem is el kellett volna menni tegnap — korholta önmagát. — De hová? Kihez? — feje újra lekókad. Tudatában összefolynak a képek, s mint ha ringlispilen ülne, szédülést érez,.. Halk nyöszörgés, egy- egy villanásnyi ideig megkapaszkodik értelme az elmosódó képekben, aztán egész tisztán könyvek lapjainak zizegé- sét hallja, mintha távoli erdők milliárdnyi levélsusogása venné körül. Valaki szólítja is. Tisztán hallja a nevét: Faragó Péter! Visszamész, elvtárs, a faludba, ahonnan elindultál, s magaddal hozod a népet... de mi ez? ... ne bántsatok... oda tettem a keresztet, ahová való, a falun kívülre... Jaj!... Menni kellene... — gondolja parancsolón, de a kifeszült test már meg sem remeg, talán csak a szemek fényében van valami élet, s valami mo- toszkálás emögött az agyban. Örökkévalóságnak tetsző percek telnek el így. A falu már alszik. Csend van. A Faragót vigyázó két nemzetőr is elszunyókál bent a tanácsházán. A keresztre kötözött ember még hörög, hatalmas mellkasa mint kovácsfújtató szortyog. Még egyszer kinyitja a szemét is, de hang már nem rezdül többé idegeiben. Csend. Valahol újra szól a kakas. Felőle már szólhat. Most jönnek, lopakodnak hozzá a Dudás Andrisok, Kiss Miklósok, az őröket kijátszva, de már késő. Neki már mindegy, hogy szénás- csűrbe dugdossák testét, hogy harmadnapra tetemre hívják a falut. Faragó Péternek már minden mindegy. Ö már nem hallja a tankok dübörgését sem. Nem látja a kelet felől szétterülő világosságot. tVragó Péter már nem ébred fel többé. Faragó Peter nem volt az Isten fia, így a mennyekbe sem szállt, csak egy fejfa hirdeti — mint más halandó embernél — egy dunántúli falucska temetőjében, hogy: élt 42 évet. meghalt a proletárhatalomért 1958. november másodikén. I DOOOOOOOOOOOOOOO0OOOOGOGOOOOGOOGOQOOGOOOÖ BÉKÉS SANDORNE: ? őmlékeetelSBőszen, vadul, mint dühöngő bika, Bőgött az ágyú, szakadatlanul, Es röpködött ezernyi karika Tűzcsóvát gyújtva az égen alul. Ügy remegtünk mi, apró gyermekek, Mint sárgult levél az ősz kaszáján, Pincénkbe bújták árnyak, szellemek, Vad tánept jártak képzetünk szárnyán. Sohsem láthattuk a kelő napot, A sziporkázva csillogó havat, Az idő ólomlábon ballagott, Mi penészesedtünk a nyers föld alatt. Egyszer vakítón kigyulladt a fény, Hihetetlen a feléledt csoda, ügy jött felénk, mint feltámadt remény, Egy búzaszőke szovjet katona. Mosolya édes, mint piros alma, Szava simogat, mint anyai kéz, — Elvásott talán a rémek karma? -s* Még sóhajtozunk, nevetni nehéz. Ha keletről úszik felénk a felhő Tán Iván üzen nekünk általa? S ha búzát ringat lágyan a szellő, Olyan, mint Iván aravyszín haja. Ha zeng az ének millió torokból Arról, hogy szabad már ez a haza, Ne feledkezzünk a harcosokról, Kik elhozták: mi Lenin igaza. Rudi bácsi a parkban A park fáira már sárga fátylat dobott az ősz, és a^szá- raz levelek halk zizzenéssel peregnek. Peregnek... És sajnálom, hogy nem vagyok költő, aki rímbe tudja olvasztani az ősz leheletét a sárga levelek ziz- zenésével. Igaz, hogy ezt a tényt már minden korok minden köR';e megénekelte, de azért mégis hatásos téma... És míg növekvő szívfájdalommal azon elmélkedem, hogy nem születtem poétának, és a park fái alatt nem fognak nekem szobrot emelni, mint például Arany Jánosnak a Margitszigeten, kénytelen vagyok észrevenni, hogy azért az én számomra is akad valami csemege, ami az én témakörömbe vág, amit éppen nekem ültetett oda a szerencsés véletlen... Ó, nem virágról van szó, hanem Rudi bácsiról... Rudi bácsi ott ül az őszi napsütésben egy pádon 'és ír... Néha abbahagyja, azután ú jra kezdi. Mert hát ő mindig írónak készült, csak az élet volt kegyetlen hozzá. De most már nincs' akadály, mióta nyugdíjállományba került, határozottan több ideje akad... Nem novellákat. ír, hanem regényt. Egyetlen nagy regényt igazi prousti kitartással, legalább tizenöt kötetben! Ír... Néha felnéz, elmereng, azután újra a vonalas füzeitcso- móra hajol... Nézem... Akadozva jár kezében a ceruza, szinte botladozik. Olykor meg is áll egészen, S a ráncos kéz, amely eddig vezette, szeretettel végigsimít a megírt sorokon... A kék szemek a távolba néznek, Rudi bécsi álmodozik... — Készül a regény? — kérdezem tőle. — Hogyne! — feleli komolyan, azután újra a papír fölé hajol. A park őszi fátyla ráborul az ő fejére is, és a levelek zizzeínve peregnek körülötte. öt mindez nem zavarja, 5 szereti az őszt... És boldog, hogy végre ráér. Felnőttek a gyerekei, és felnőttek az unokái... Már nem zsivajogmak köriílötte, szabadjára eresztheti képzeletét, és elmondhatja gondolatait, hogy gazdagabb legyen a világirodalom. Nézem, amint írja a ki tudja, hányadik kötetet a ki tudja, hányadik füzetbe, és borzalommal döbbenek rá, hogy ez a Rudi bácsi milyen szorgalmas! S ó, jaj. mi lesz, ha egyszer még^s befejezi a nagy regényt?... Mi lesz?... És felsajdul bennem az irigység, hogy hátha mégis ő az igazi író és nem én. És a hálás utókor egyszer majd neki állít szobrot a park fái alatt... Szabó Ibolya BENCZE JÓZSEF: # Aranyos Kocsit leső kofa anyám, piacnapkor zsong a hajnal, tehénhasznát visz eladni kosarában csopros hagymái Játszom én az utcán addig, favágítón szöszmöl apám, fejszenyelet •farag tunyán s élt ráspuz a szőlőkapán. Kapu láb fan üldögélni, mint akkor, még de jó lenne, nagykendőjét lesni forrón s görbe lábam elébe menne^ Késő nyáron hozna dinnyét, s lennék tőle csak maszataSi mászhatok már az éare is, nem jön, soha az ARANYOS,
