Somogyi Néplap, 1959. szeptember (16. évfolyam, 204-229. szám)

1959-09-13 / 215. szám

a Somogyi Néplap

KULTURÁLIS MELLÉKLETE

V'/AVWJWVWWWWAW/^JV1^

PÁLYAKEZDÉS

K<

M

egint zúgó fejjel ébredt. Szeme vörösben égett, gyomra émelygett, szája savanyúan ragadt össze, és csak tejet, kívánt inni. Hideg, friss, nyers tejet, legalább fél litert egy hajtásra, hogy az egész éjjel kínzó szomjúságát elverje. De tej nem volt. Csak víz egy kancsóbam, az is állott, langyos. Azért ivott belőtte. Néhány korty után azonban megrázkódott, undorral kilöttyin- tette a maradékot, és kedvetlenül mosakodni kezdett

— Többet nem iszom. Nem, nem és nem. Mértéket tartok — ismételgette konok meggyőződéssel sokszor egymásután, mivel maga is tudja, hogy nehéz lesz megtartani ígéretét

— Csak az igazgató ne vegyen rajtam észre semmit — gondolta félelemmel, amikor aznapi könyveit, vázlatfüzetét szedte össze. Apropos! Egy órára nincs Vázlatom — nyilallt belé, és egy pillanatra forróság öntötte el. — No, mindegy, talán ma nem jön be hozzám órára, hisz tegnapelőtt látogatott nálam — nyugtatta meg önmagát, és belevágva mindent a táskájába, elindult az iskolába.

rovács Jancsi, illetve Kovács János gyakorló' éves tanító alig három hónapja van a faluban. Csöndes, jóravaló fiú, egy állami gazdasági kocsis legidősebb gyermeke; apja 900—1000 forintos fizetéséből szorított ki annyit, amennyi a legszükségesebb ruházatra kellett, különben az állam taníttatta, az élelmezésért és a diákotthoni szállásért nem fizetett. Csak tanulnia kellett. Jó rendűén érettségizett, kis híjám jeles bizonyítvánnyal örvendeztette meg szüleit. De így is jó volt. Anyja nem is bírta sírását visszafojtani, amikor kinevezéséi forgatta a kezében, de apja sem volt képes hosszan beszélni. Mindössze ennyit mondott:

— Becsüld meg magad, fiam.

És Kovács János elindult első állomáshelyére. Két ruhája volt mindössze, egy iskolás, amelynek vásott volt a könyöke, meg a nadrág, erősen tér- des, és egy sötét ünneplő, amit három éve kapott, de már annyira kinőtte, hogy majd lepattant a gomb a kabátján, és az ujja is legalább 6—7 centivel hosszabb lehetett volna. Kopottas fehérnemű, két pár cipő meg egy pár szandál egészítette ki ruhatárát.

— Majd a fizetésiedből veszel magadnak, fiam — nyugtatta meg anyja, és szipogva nyomkodta a szemét, amíg csak a buszí látta.

*:. Jancsit szívesen fogadták a nyolc tagú tantestületben. A második osztályt kapta meg,- örült is neki, lakást az iskola egyik volt szertárhelyiségében, ebédet a napköziben biztosítottak számára.

Megkezdődött a tanítás. Az első nap furcsa volt ugyan, de a második héten már úgy ment be az osztályba, mint saját szobájába. Részletes tervezettel készült óráira; igazgatója — középkorú, határozott jellemű tanár — meg volt elégedve vele, dicsérte, buzdította élénkebb óravezetésre, kifejezései színesítésére pedig több szépirodalmi könyv olvasását ajánlotta.

János örült az új életnek, és alig várta a fizetést. Nyaranként szokott ugyan dolgozni, nőm az első keresete lesz a 15-i, de ez más, ezzel már önállóan rendelkezik. Egy szép vajszínű inget vesz, modern szabásút, meg hozzá ezüstös nyakkendőt. A többit félreteszi, és karácsonyra egy jobb minőségű öltönyt készíttet magának. Meg cipőt vásárai hozzá, feketét, duplatalpút. A fizetés napján korábban ébredt

a szokottnál. Fütyörészve készülődött, és óráit élénkebben vezette, mint máskor.

A z utolsó óra után vette ” fel fizetését. Nézegette a piros százasokat, a sima tízeseket, és végtelenül boldognak érezte magát. Saját fizetés, amit tanításért kapott, tanulása gyümölcseként, szellemi munkájáért.

A napköziben már a pörkölt fogyasztása közben arra gondolt, hogy megiszik majd rá egy nagyfröcesöt. Hideget, szénsavtól pezsgőt, csípősét. Mióta idejött, csak egyszer volt kocsmában, akkor is zsemlét vásárolt; de diákkorában barátaival be-bement egy- egy pohár sörre, fröccsre, sőt a rumot is megitta, ha megkínálták vele. Mert neki erre nem volt pénze. Módosabb diáktársai szokták fizetni a részét, bár mindig megfogadta, hogy visszautasítja, de erre vá- lahogy sose került sor.

Az italboltban nem ült vendég. Mohó étvággyal nyelte a savanykás, csaknem • vízszínű nagyfröcesöt, de amikor letette az üres poharat; nem indult azonnal.

— Megtöltsem? — emelte fel a csapos.

Jancsi tétován bólintott, és arra gondolt, hogy egy tízes biztosan rámegy a könnyel- műsködésre.

Két ember lépett be, kever- tet kértek. A magasabbik Jancsi egyik tanítványának az apja.

—■ No, tanító úr. Nem savanyú? — kérdezte, de feleletet sem várva folytatta: Sok abban a víz, ebből igyák — és a hirtelen kiürített poharat mutatta. — Csináljon még hármat — lökte oda a csapos elé. Jancsi szabadkozott, de már könnyűnek érezte magát, egyre a zsebében lapuló pénzre gondolt, első fizetésére, és valami kellemes bizsergés járta át egész testét. Felhajtotta a kevertet, de akkorra a másik vendég is rendelt, ott pirosodott előtte az újabb fél kevert, udvariasan próbálta visszautasítani, de sértődéssel fenyegették, így azt is lenyelte, és hogy ne nézzék sóhernak, ő is rendelt egy kört.

Késő délután ért haza, másnapra nem tudott készülni, szédülve, lüktető aggyal dőlt végig ágyán, és reggel égő gyomorral, undorító közérzettel ébredt.

A z első órán látogatót ka- ” pott. Az igazgatóhelyettes ment be hozzá, sok hibát talált, végül kérte a vázlatát. Persze, nem volt meg.

Szólni akart az igazgatónak, aztán mégis meggondolta, és csak megígértette vele, hogy többet nem jön készületlenül az iskolába. Két hétig nem voCt rá panasz. Igaz, a kocsmát nem tudta elkerülni, minden nap megivott egy-egy kis- fröccsöt, de ez is elég volt ahhoz, hogy a falubeliek között elterjedjen: a kis tanító kocsmáik. Egyik este egy pincéhez ment újbort kóstolni. Versenyt próbált inni’a szőlősgazdákkal, együtt ordította velük, hogy »egy ablaknál állj meg, cigány«, és éjfél után ketten támogatták haza. Másnap a felsősök a tízpercekben kuncogva tárgyalták: pinceszeren volt a kistanitó, és így vitték haza.

A z igazga 5 «'*•! lesütött ” szem net áilt az irodában. Nem szólt semmit, jogosnak tartotta a szidást, és végtelenül szegyeibe magát. Eszébe villant apja, amint csomagját segítette levinni a buszmegállóhoz, érezte anyja szorító ölelését, és alig tudta visz- szafojtani kibuggyanó köny- nyeit.

Másnap az a szomszédja hívta szüretre, akitől tejet szokott venni néha. Visszautasítani

nem lehetett, hiszen segítségről volt szó. Nem emlékezett rá, hogyan került haza.

Reggel pálinkára hivta be a szomszéd, biztatta, hogy az jót tesz ilyenkor, ebéd után pedig két nagyfröcesöt is megivott a kocsmában. így egy kicsit egész nap kótyagos volt.

A következő vasárnap bálba ment, és három deci bor után csaknem összeverekedett egy tizenhat éves lány miatt a falusi legényekkel. Tegnap este pedig névnapra volt hivatalos a szemben lakó módos szülőkhöz .; .

Kedvetlenül nyitotta be a nevelői szoba ajtaját, de már hallotta is az igazgató hangját az irodából:

— János! Hozd csak be a mai vázlataidat!

Lehajtott fejjel nyújtotta át a füzetet, szégyen marcangolta, arcát elöntötte a vér, és nem mert az igazgatóra nézni.

— A negyedik órára nincs vázlatod. Ezt magam fogom megtartani, én majd felkészülök rá. Elmehetsz.

* z igazgatóheilyettest ké- ” rette meg két másik kartársat Három tízpercen át beszélgettek;

Az utolsó óra után az igazgató azt mondta a gyakorló

évesnek:

— János, ha nincs más programod, hét óra körül várlak a lakásomon.

Jancsi pontos volt. Az igazgató két poharat tett az asztalra, új bort töltött, megmutatta neki kézikönyvtárát, s a második pohár után így szólt:

— Te, János, én nem akarom elvenni az idődet a tanulástól, de ha úgy gondolod, nem ártana, ha eljönnél velem ma este a nyilvános tanácsülésre.

Tizenegy óra felé lett vége. Az igazgató hazáig kísérte fiatal kartársát, és közben beszélgetett vele a falusi emberekről, a szülőkről, a sok helytelen szokásról, a rossz hatású gondofllkodásmódról. Aztán

elmondott egy esetet, ami húsz évvel ezelőtt történt meg egyik osztálytársával, akit első állomáshelyére kerülve pinceszerre hívták, versenyt ittak vele, aztán szinte eszméletlenül tolták haza talicskán. Csak egy évig volt a faluban maradása.

Másnap az igazgatóhelyettes szólította meg, hogy úgy hat óra körül elmehetne hozzájuk, ha kedve van, megnézhetné a galambjait. Likőrrel kínálta, aztán KISZ-gyűlésre hívta, és csak úgy mellesleg megkérdezte, készek-e a holnapi vázlatai.

A KISZ-gyűlésen a többi között népi-tánccsoport alakításáról volt szó. Jancsi szeme felcsillant, feszülten dőlt előre a padban, és szinte maga előtt látta a képző tánccsoportját a városi kuíl'túrverseny döntőjében, érezte lábában a kedvderítő ritmusokat, látta libbenni a színes szoknyákat, villanni, dobbanni a fényes csizmákat.

— Nincs szakképzett vezetőnk, aki tanítson bennünket, Ez a legnagyobb baj — keseregtek.

Már majdnem holtpontra jutott a vita, amikor a fiatal tanító felállt, és a hirtelen beállott csöndben beszélni kezdett.

— Elvtársak, én ugyan még nem vagyok tagja ennek az alapszervezetnek, de ha befogadnak, szívesen jönnék. És elvállalnám a tánccsoport vezetését is. Három évig táncoltam, értek hozzá valamit, aztán a jövő nyáron esetleg elmegyek tanfolyamra is.

Ujjongva fogadták a bejelentést, és a gyűlés után mindjárt meg is kezdték az alaplépések tanulását. A 19 éves fiú, a falu fiatal tanító jelölt je fürge, ügyes mozgással mutatta be a figurákat, és izzadtra táncolta magát az éjszakába nyúló próbán.

Másnap este népitánc-szak- könyv mellett találta otthonában az egyik kartársa, harmadnap pedig újra a csoporttal együtt táncba melegedve az igazgató.

A tapasztalatlan, fiatal ta- ” nítót azóta sem hagyták magára pályakezdésének sok buktatóval, vesztővei tarkított útján.

Somogyi Károly

BERTÓK LÁSZLÓ:

BALATON

Szeszélyes, csalfa víz vagy, Balaton:

Cselt sző a szél a hullámidon.

Hogyan teszed, hogy mind szebb itt a lány? Titkod csillog tóm, szemük mosolyán?

Kedvük is napos, kristályvízű tó, fürödni benne boldog-izgató.

Körülcsillogják a gyöngyház vizet, vén hegyek verik vissza kedvüket, belénk lopóznak, hogy meglopjanak, s örülhetünk, ha múltunk megmarad.

A Balaton is olyan, mint a lány: most engem ölel, majd téged, komám, ma nekem csillog nyugtató vize, holnap nem leszek neki senkije, fülembe súg ma, magának akar, s holnap fodrozva sátramba zavar.

Te drága gyöngyszem, somogyi csoda, fáradtságnak és bánatnak tora, hódolni késztet ez a gondtalan, napfényes élet, amely elrohan partjaid mentén, játszó vizeden, és fészket rak az emberszíveken.

Még a nyárfa is más a partodon: jókedvű, csillog, szívemmel rokon, és úgy dalol a nádon a madár, hogy azt sajnálom, ki nem hallja már.

A göndör felhők szeme rád nevet, megnézik benned múló képüket, mert köztük s köztünk te vagy csak örök, és az öröm, mely tükrödön pörög.

Csak nézek-nézek, s már azt sem tudom, hogy én nézek-e, vagy a Balaton, úgy elringat a kagylós végtelen, csak azt érzem, hogy úszik a szívem, lebeg a kéklő boldogság vizén, és integetnek a partról felém.

BENCZE JÓZSEF.:

Anyám szőlőt kötöz

Tegnap a kötcsást Vályúba áztatta. Kocsideszkát tett rá,. Vele lenyomatta.

Kötényét feltűri Benne a kötőléc, Átöleli mindig A zöldbajszú tőkét.

TÖRÖK ZSÓFI:

Elvágja a kezét, Kiserken a vére,

Ettől élek én már Épp huszonkét éve.

Barna vesszők karja, Mint anyját a gyermek, Kaccsos ágat nyújtva Derekát öleld meg.

cA JKeciek duzt

Felhőt hesseget á Mecsek:

— Eredj! Most kendőd nyűg nekem! Kapjátok ölbe, ti szelek,

Ne lengjen lustán képemen!

Tűröm, ha rejti a tavaszt:

A bimbóórés szűz-hevét!

Állom: ködujja, ha akaszt Zöld nyár-ruhámra gyász-zekét, őszkor se bánom, ha fedi Száz színnel hímzett fejdíszen*,

S alvó arcomat, ha lepi A téli kristály-éjeken.

De most suhanjon már tova,

Mert új díszt hordok csúcsomön:

A mát! — S hadd lássék e csoda:

A televízió-torony! —

♦♦

C)zönvíz után

A nagy üdülőhely igazgatói irodájában a nyitott ablakon át besóhajtott a meleg, párás nyári szellő, idáig hatolt a nagy jegenyék könnyű suhogása, elkeveredve a mólóhoz csapódó fodros hullámok csacsogásával.

A párttitkár a visszájára fordult ezüstös levelek rezgését ügyelte, és kissé szórakozottan a férfit, aki hajlongva távolodott az ajtó felé, ott még egyszer megállt, és mintha a végzetbe törődne bele, kissé szertartásosan meghajolt, ötvenen túl lehetett, nagycsonté,, de esett testéhez képest nagynak tűnt kopaszos, őszülő feje. Olcsó nyári vászonruhát viselt, a görnyedő testtartás közben a hajtókára esett nadrág éle eltűnt, és szétnyomódott kályha- csőre emlékeztette a párttitkárt, akinek erről apja jutott eszébe, olcsó zeignadrágjával, egyetlen ünneplőjével a régi időkből.

Valami együttérzésféle kapta el, és amint a kilincs kattant, odafordult az igazgatóhoz:

— Felvehetted volna, nem?

— Ezt? ... Ezt nem.

— Ismered talán?

Az igazgató tűnődve mosolyodon el. Felkelt az íróasztala mellől, az ablakhoz lépett. A nevetés mögött visszafojtott indulatot érzett a másik férfi, és elégedetten arra gondolt, jó egy ilyen intelligens emberrel együtt dolgozni.

— Tudod, mi mindent mondhatnék erről a találkozásról? Ha nem tudnám, hogy vannak társadalmi törvényszerűségek, azt hinném, hogy csak véletlen. Ha rosszindulatú lennék, és mástól hallanám e találkozó történetét, azt mondanám, ez giccs, mert annyira csinált- nak tűnik, de hát velem történt meg, és egyébként is tudom, hogy az élet a legvalószínűtlenebb helyzeteket éppúgy megteremti, mint a legvalószínűbbeket, a kivételt éppúgy, mint a szabályt.

Cigarettára gyújtott, odafordult a párttitkárhoz. A felszálló füst időnként eltakarta csillogó, fekete szemét.

— Igen, rögtön megismertem, ö persze nem, mit is törődött akkor velem, az üdülő kis számkukacával, mit is törődhetett vezető akkor az emberekkel, amikor mindenki maga is csak szám volt, kiszolgálója a rend urainak ... Sokszor úgy éreztem, özönvíznek kell jönnie, valami nagy dolognak, mindegy, milyen áron, hogy megváltozzék a légkör, minden embertelenségével eltűnjön az a könyörtelen élet, a nagy és a kisebb halak világa, az akkori idő. De hát amikor ez az eset történt, épp fiatal voltam, és épp akkor tűnt a legkilátástalanabbnak minden ... Na, de nem filozofálok többet... A háborús évek valamelyikén, azt hiszem, 1943- ban vagy 44-ben történt — Perzselő nyár volt és félelmetes. Európa nagyvárosai romokban hevertek, megfogyatkozott számban és félig rokkantán visszajöttek apáink a Don-kanyar mellől, felállították a gettókat, és füstöltek a halálgyárak kéményei. Mindebből itt alig láttunk valamit, hacsak nem hallomásból értesültünk róluk, vagy a rádió légvédelmi riasztásai borzolták idegeinket... De azért ez egy oázis volt, sziget, menedék. Különleges világ, annak persze, akinek pénze volt. Itt sok kabinosra volt szükség, mert nemcsak zárni és nyitni, őrizni kellett a drága holmikat, napozókat, tárcákat, táskákat és egyebeket, hanem hordoz- gatni ki és be, a partra és a szállóba, kis borravalóért, kö- szönömért, vagy azért se. Ez itt a fensőM ^ágcs és laereszkedő, dölyfös és atyáskodó, *

hiú és ravaszkodó, összetartó és egymást lenéző emberek világa volt... És a nőké ... Az agyonkozmetikázott, kifestett, lebarnult, élveteg, flörtölő nőké, akik az idény kezdetekor megjelentek itt, és kitartottak voltak vagy kitartók, aszerint, milyen korban jártak, mennyi vagyonnal, ranggal vagy milyen férfival rendelkeztek... Itt tartózkodott sűrűn az államtitkár úr excellenciá,ja is, munkaidőben vagy hét végén az udvarával, kíséretével együtt, mindig más, de egyszerre több növel és jachtjával, a Daruvárral, amely a móló dísze volt, és amely oly sokat tudott volna beszélni, ha nem lett volna éppen fából. Az államtitkár úr volt itt a fő szám, az attrakció, a reklám, így is bántak vele, s így bánt ő mindenkivel... így bánt el Feri bácsival is, az egyik kabinossal.

Mély lélegzetet vett, mint aki visszanyom valami indulatot. Bedobta cigarettáját a hamutartóba, aztán folytatta:

— Egyszer Pestről kérték telefonon. Az igazgató hanyatt- homlok rohant lefelé a lépcsőn, a portást zavarta el a strandhoz. Az szólt Feri bácsinak, hogy gyorsan segítsenek keresni. Rohantak, ahogy ki- tellett tőlük. Feri bácsi találta meg nagy társaság kellős közepén. Levette illendően a ka/