Somogyi Néplap, 1959. szeptember (16. évfolyam, 204-229. szám)

1959-09-13 / 215. szám

SOMOGYI NÉPLAP 1 Vasárnap, 1959. saeptembe. Megérdemlik vagy nem ANYAGI ERŐNK NEM MINDENRE FUTJA — köztu­domású. Az igények manapság jóval előbbre járnak, mint le­hetőségeink. Azt szoktuk mon­dani: fellegvárat épít, aki töb­bet akar, mint amire pénztár­cájából futja. Mégis jó az, ha előre tervezünk, s adott körül­mények között kutatjuk az anyagi forrást, mely a közös­ségé, s a közösség épülésére, művelődésére juttathatja kin­csét. Országunkban ezer és tíz­ezer példáját találjuk a társa­dalmi segítésnek. S ezt hiába forgatják ki ellenségeink, hiá­ba próbálják közmunkának, robotnak nevezni a társadalmi munkát, koldulásnak a gyűj­tést, mely a város, a falu nö- \ ekvő igényei kielégítésére szolgál. Csupán rosszindulatból teszik, még nem látták, vagy nem akarták látni Szőlőskislak kultúrházat építő népét, má­sutt az utca vasárnapi járda­építésre kivonuló apraját, nagyját, nem figyelték az ar­gókat, melyeken a sajátját építő ember mosolya, öröme, büszkesége árad. De nem kell ilyen nagy dolgokra gondolni: elég, ha bepillantunk a bala- tonszabadiak két televíziójá­hoz, vagy megnézzük a klubo­kat, klubtermeket, mozikat, melyeken látszik a falusi em­ber munkáskezének nyoma, s a falakon át dobbanni halljuk szívét. AZÉRT JUTOTTAK MOST ESZEMBE ezek a gondolatok, mert hallottam a csurgóiak igyékvéséről, kudarcáról. És nem tartom igaznak a kifogást, mely lebilincseli a jó szándé­kú emberek kezét. Nem tudom, honmét eredt a javaslat, bár igen valószínű­nek látszik, hogy egyszerűen az igényes, szórakozni vágyó emberek tömegétől. S a kíván­ság — járási székhelyről van szó — nem is olyan óriási. Mindössze egy televíziós ké­szülék vásárlásáról van szó, amit a járási kultúrházban he­lyeznének el. Nem ez lenne az első a megyében, kisebb fal­vak lakói is gyakorta tolonga­nak már a bejarat előtt egy- egy jó adás estjén. A javaslat v. b. elé került, s a tanács azon nyomban felajánlott 500 forintot a gyűjtés megindításá­hoz. Persze nem olyanfajta gyűjtésről van szó, hogy az is­kolások, óvodások vigyenek magukkal» egy-két forintot szü­leiktől. Nem! Ezt magam is elítélném. De jó néhány szerv, •üzem és vállalat van Csurgón, s ugyan mi baj származhatna abból, a kulturális alap egy részecskéjét valóban haszno­san fordítanák a koz javára. ÁM MEGSZÓLALT a mű­velődési felügyelő: majd ha jól dolgozik a kultúrház, akkór igen. Addig nem érdemlik meg... • Leszavazták a javaslatot. Először azon döbbentem meg, hogy éppen a művelődésügy járási vezetője állt elő ilyen ferde érveléssel. Aztán rájöt­tem, hogy más. is akad, akit hasonló elképzelések vezetnek. Rosszul dolgozik a kultúr­ház? Kifogások merülhetnek fel vezetője ellen? Igaz. Nem vitatom, hisz öt év óta még egyszer sem tudtam beszámol­ni arról, hogy a járási műve­lődési ház betölti hivatását. De ugyan miért büntetnénk ezért Csurgó lakóit, ifjúságát? És miért büntetné az, akinek — úgy érzem — van köze a kultúrházhoz, s talán valami része is abban, hogy nem kifo­gástalan, vonzó és tartalmas ott az élet. Igen, valóban jobb érzés ad­ni akkor, ha tudjuk, hogy megdolgoztak már érte. Híve vagyok az elvnek, miszerint job­ban meg tudják becsülni a há­zat, a bútort, a ruhát azok, akik nem ajándékba kapták. És jobb lenne érezni a törek­vést egy falu ifjúságában, az eggyéforrottságot, a közösség erejének megnyilvánulásait, mielőtt előnyökhöz juttatja őket a társadalom. Csakhogy nem lehet ezt az elvet minde­nütt, gondolkodás nélkül alkal­mazni. És kiváltképp nem ott, ahol hosszú évek során sem tudtuk otthonossá varázsolni, igazán látogatottá termi a mű­velődés házát. Nevezzük csalo- gatónak a televíziót? Nem bá­-nom, de ha úgy érezzük, hogy nem érdemli meg a falu, ak­kor is adjunk, lehetőség van rá. Adjunk, mert ha csak húsz embert vonz a kultúrházhoz, akkor is megéri. A kultúrát kedvelő ember hoz majd ma­gával társakat, barátokat... Ne ítéljünk hát egyetlen err^per munkája nyomán. Meg­érdemlik a televíziót? Ugyan kik érdemelnék jobban, mint egy termelőszövetkezeti járás székhelyének lakói? ök egyen­getik falun a jövő útját, s mi nemmel válaszoljunk? Igazta­lan dolog lenne ez, hisz nem kérnek többet, csalt amennyi futja a köz erszényéből... MOST EGYETLEN TELE­VÍZIÓRÓL beszéltem, de töb­bet szeretnék mondani vele. Többet, hogy mindenütt meg­értsék: a falusi embertől még akkor sem szabad féltenünk a kulturális adományt, ha adó­sunk marad egy ideig. Régi igazság: nemcsak a föld, a munka, a gyár, az életszínvo­nal növekedése jelenti az új társadalom . építését, hanem népünk szellemi nagyranövé&e is. S akár új iskola, könyvtár, színház, mozi vagy éppen tele­víziós készülék járul hozzá a felemelkedéshez — anyagi esz­közök birtokában —, adnunk kell, hogy több térüljön meg a felszabadult ember erőfeszí­téseiből— Jávori Béla 'Jőcutg.aezjLe.ny, zLatt A karmester lassan ma­gasra emeli mindkét karját. Jobbjában a vezénylő pálcái vízszintes mozdulatlan­ságba merevedik. A vonók lakktestén és a tézfúvók me­rész hajlásain megcsillanak a rivalda kíváncsi fényei. Az el­sötétített terem levegőjében szinte fizikailag érezhetően fe­szül a fokozott várakozás. Még egy pillanat, és megkezdődik a hangverseny. Mellettem feleségem ül, keze szorosan kulcsolódik az enyémbe: úgy szoktuk meg, hogy a nagy pillanatokban egymás kezét fogjuk. A másik oldalon fiúnk figyeli elbűvölve a karmesteri pálcát. Világos­szőke haja nyíltan, szinte ki­hívóan töri meg a félhomály egységét, mintha azt mondaná: íme, látjátok, én is itt vagyok. Igen, ö is itt van, szándékosan és leplezetlenül, nem úgy, mint én annak idején, amikor éle­tem első hangversenyét hall­gattam végig ugyanebben a teremben. Emlékszem: apám határozottan ellenezte, hogy olyan sokáig« elmaradjak ha­zulról, és anyám is sóhajtva és aggodalmasan csúsztatta ke­zembe a belépődíjat, többször is lebeszélően hangoztatva, hogy minek nekem ilyen zagyvaság, inkább nézném meg a moziban Tom Mixet, azon legalább iz­gulni lehet. Én azonban, akit kezdetleges rádiónk recsegésén keresztül már megejtettek ezek a »zagy vaság ok«, remegő szív­vel, de eltökélten ültem le a sok ünnepi öltözetű ember kö­zé. Horribile dictu: egy kis diákgyerek egyedül egy hang­versenyen! Elgondolni is rossz, mi lesz abból, ha egy tanár ezt észreveszi. És 'mégsem ez okoz­ta torokszárító, ajaktikkasztó A HÉT KÖNYVŰJDONSÁGAI A Közgazdasági és Jogi Ki­adó megjelenttette dr. Ádám Antal “A Népköztársaság El­nöki Tanácsa« című munkáját, melyben bemutatja a Népköz- társaság Elnöki Tanácsának államszervi minőségét, az ál­lami szervek rendszerében el­foglalt helyét "és szerepét. A Kossuth Kiadó adta közre Kassai Géza tamilrnánváf »Magyar történelmi sorsfordu­lók és a nemzetiségi kérdés« címmel. A szépirodalom köréből meg­jelent Bárány Tamás kisregé­nye, az »Űzött vad«, Román Györgynek egy katonaszöke­vényről szóló regénye, a »Szür­ke ház« és Thury Zsuzsa nagy­szabású családregénye, »A jó fiú«. A Tarka Könyvek új kö­tete Baktaí Ferenc »Az égből hulltak« című partizánregénye. Szentiványi Kálmán novelláit tartalmazza »Az előénekes« c. kötet. Gelléri Andor Endre összegyűjtött novelláit foglal­ja magában a »Varázsló, se­gíts« című gyűjtemény. Egy nyilvános ház életéről szól Hamvas H, Sándor »Éjszaká­ban« című regénye. Tömör­kény István »Öreg regruták« cífnű novelláskötete az első vi­lágháború elején int elbeszélé­seit tartalmazza. A Zóla-soro- zat új kötete a »Párizs gyom­ra« című regény. Uj kiadásban jelent meg az Európánál a »Si King, Dalok könyve«, és a Gondolatnál Eve Curie »Ma­dame Curie« című életrajza. A Modem Könyvtár újdonsága Fryd »A hóhér nem vár« cí­mű antifasiszta regénye. A .Ta­nús-könyvek sorozatában je­lent meg Catherine Mansfield elbeszéléskötete, »Az öbölben«, angol—magyar nyelven. A Ma­gyar Helikon adta ki Pu Szung-ling »Furcsa históriák4“ című kötetét, az »Uj Elzevir« sorozat ban. A Szépirodalmi Kiadónál megjelenít Illés Bélának a Néphadsereg Színházban be­mutatott 1919-ről szóló szín­műve, a »Szivárvány«. A Gon­dolat adta közre Komlós Ala­dár »A magyar költészet Pető­fitől Adyig« című tanulmány- kötetét. Uj verseskötet István Marian »Emberséggel« című gyűjteménye és Csuka Zoltán elbeszélő költeménye, a »Pi­ros pünkösd Pécsett«. A Ma­gyar Irodalom Gyöngyszemei sorozatban jelent meg »Csoko­nai Vitéz Mihály válogatott versei«. Az Olcsó Könyvtár három kötetben adja Mikszáth Kálmán »A Noszty fiú esete Tóth Marival« című regényét. Uj ifjúsági művek: Dénes Zsófia történelmi regénye Zrí­nyi Ilonáról, Fehér Tibor »Aranykakas«-a és Mándy Iván »Csutak és a szürke ló« című kötete; lapját, mert nyáron is ezt szokta meg falun, és lihegve szólt bele a nagy vigasságba: »Titkár úr, kérem,« Hirtelen csönd lett, az urak nem szok­ták meg, hogy valaki beleszól­jon a társalgásukba. Az állam­titkár úr cvikkere, melyet min­denütt, még fürdőköpenyben is viselt, leesett a szeméről. »Titkár úr, kérem ... Pestről telefonon keresik a titkár urat«... Szegény Feri bácsi nem tudta, mibe esik. Az ál­lamtitkár fülig vörösen, elké­pedve nézett rá, felkelt, aztán jéghideg tekintettel végigmér­te a cingár, alacsony kis em­bert. »Vegye tudomásul, én méltósigos úr vagyok, érti? Méltóságos úr. Na de majd számolunk.« Elsietett, a telefon után pedig tényleg leszámolt. Ennek véletlenül szemtanúja voltam•. Kilépett a fülkéből, aztán hivatta az igazgatót. Az rohant lefelé a lépcsőn, majd a nyakát szegte. Az államtitkár a portásasztalt veregette a cvikkerével. »Uram — mondta az igazgatónak —, uram, en­gem vérig sértett az egyik ka­binosa. Elégtételt követelek. Azonnal mondjon fel neki. -Kernelem, megértette.'« Választ sem várt, ment • ki a meleg nyári naoja a társasé,ga közé. A forgóajtón láttam, amint méltatlankodva magyaráz ne­kik valamit, azok méltatlan­kodva, farizeusként csóválgat- fák fejüket, s amint leült, s legújabb szőkéje hozzásímult mintegy engesztelésül, feled- tetésnek. Fél óra múlva már kacagtak, felhallatszott hoz­zám. De ez alatt fel is mon­dott az igazgató Feri bácsi­nak ... Tudod, ki volt ez az igazgató?... Egy mindenre Icapható törtető alak... Tíz év alatt sem tudta elvégezni az egyetemet, olyan tehetségtelen és tunya volt. Mikor elhaltak szülei, és bedugultak a pénz­források, földesúri rokonsága réven megjárta majd az összes minisztériumokat, a bankoknál sem tudták használni, végül ide dugták, talán szervezni tud. Persze, ehhez sem értett, de mert mások dolgoztak he­lyette, ezzel érvényesülhetett. Tudta, ez az utolsó lehetősége, ezért mindent elkövetett, hogy felszínen maradhasson. Típusa volt a felfelé nyaló, le­felé taposó embernek. Nála nagyobbakat, senki sem tudott hajlongani, de jobban meg sem követelni saját alattvalói­tól ugyanezt. Ezért egy szó el­lenvetés nélkül megszabadult az öreg kabinostól is. öt senki ne bántsa, neki elsők a vendé­gek, akik mégis hasonszőrűek vele, ha lemaradt is tőlük, ha lenézik is őt... Ez volt az igazgató... És tudod, ki volt a Feri bácsi? Egy öreg, össze­roncsolt karú parasztember, egy volt cseléd, akit a birtokos nem tartett el, bár nála ment tUmhm méréskor a keze. A fe lesége elhalt, gyereke meg ép­pen akkor verekedett kinn a fronton. Most nem tudott an­nak a keresetére számítani, be­jött ide kabinosnak. Szerettem öt nagyon. Sokszor élveztem az ablakból ügyeskedését, ön­tudatos viselkedését. Akkurá- tos beszédét, falusi szokásait megtartotta. Szerzett egy lócát m.agának, aztán este arra ült, nekitámasztotta hátát a kabi­noknak, pipára gyújtott, néz­te a csillagokat. Volt egy kis bográcsa neki, abban főzött magának birkapaprikást vagy halászlevet, amire sokszor meghívott engem is. Nagyon jóízű főztje volt, és szépen tu­dott mesélni. Azt csodáltam benne, mennyire megszépített mindent, még az uradalom lo­vairól is olyan lélekkel beszélt, hogy meghatódtam tőle. Aztán elbúcsúzott tőlem. Még most is látom. Kis vöröses bajusza megrándult néha. »Isten meg­áldjon, édes Pista öcsém. Én most elmegyek, tarts meg jó emlékezetedben.*! Ezt mondta és semmi többet. Fogta kato­naládáját, és ment kifelé a kavicsos úton a pazar üdülő­ből. De hová, gondoltam, hová. összerándult az öklöm, de nem gondoltam bosszúra, csak most, amikor ezt az embert meglát­tam ... — Ar államtitkár volt? — ’Hbe á párttitkár. — Azt 40-ben el- : voltam a tárgyalá­sán. Eletfogytlglant kapott. Amikor a bíró kimondta a verdiktet, hátam mögött egy szőke nő felsóhajtott, hogy »Is­ten veled, Daruvár«, aztán fel­kelt, és elhagyta a termet. Ugye, stílszerű?... De nem. Ez az ember az az igazgató volt. A végrehajtó, a kiszol­gáló. Most már megértesz? Vagy talán megbocsájtottam volna neki? Vettem volna fel kabinosnak? A párttitkár sokáig nem szólt. Kinézett a kabinsorokra, ahol minden úgy van, mint ak­kor volt, és mégsem ugyanúgy. Gondolkodott, özönvíz volt itt, igaza van az igazgatónak, erre volt szükség. De a hordalék talán hasznos lehet. Emléke­zett a meghajlásra. Az az em­ber nem előttük, a történelem előtt görnyedt meg. Vannak itt ilyenek sokan, és mindenkinek élnie kell, ha itt maradt. Hogy belül mit gondolnak, hogy visszasóvárog ják-e, ami el­múlt? Az 5 dolguk. A többi az élet új tartalmáé. A kint sé­táló dolgozó embereké. Azoké, akik nem engedik, hogy még egyszer visszatérjen, ami el­múlt. Visszafordult az igazgatóhoz, és csendesen azt mondta: — Tulajdonképpen felvehet­ted volna ... Nekünk mások­nak kell lennünk... Embe­reknek. Caá&vári János belső lázamat, hanem a társta- lanság. Mert magányos, ó na­gyon magányos voltam ott a sok rangos felnőtt között, a csillárok vakító fényében. Még akkor is magányos voltam, amikor a terem elsötétült, a langyos, udvarias taps után (ez a szokás még ma is megvan), a karmester fellépett a dobo­góra, és én hipnotizáltan néz­tem kezében a. csillogó varázs­pálcát, éppen úgy, mint most a fiam és sok-sok diák itt a nézőtéren. Igen, magányos voltam még egy pillanatig, az­tán ... Aztán meglendült a pálca, és megszólalt a zene. Jól emlékszem: a nyitányiro­dalom egyik gyöngyszeme, a Hebridák akkordjai csendültek fel, az a nyitány, amely min­den csillogó bevezetés nélkül, rögtön az első taktusban fü­lünkbe sóhajtja, majd később viharosan zengi az egyetlen, az igazi nagy témát. Mendelssohn géniuszának üzenetét a skóciai tengerpartról egy kaposvári kisdiák szívéhez. És akkor a hangok áradatában, a táncoló vonók szédületében, az üstdo­bok dübörgésében és a rákázó vezénylő pálca bűvöletében társtalanságom egyszerre meg­szűnt, s már ketten voltunk: a zene és én. Hogy én lettem a zenéé, vagy a zene lett az enyém, ki tudná megmondani? T gy történt, hogy akkor régen, a sok méltóságos karkötő és kegyelmes nyak­kendőtű között egy kis társta- lan diákgyerek megismerte az élőzene felemelő, léleknemesí­tő varázsát, és társra talált benne. De az én fiam már nem. magányos, és nem társtalan az a sok fiatal sem, aki itt ül a nézőtéren, de — sajnos — még mindig nem elegen. Nem ma­gányosak ők már sem a józan, dolgos hétköznapok forgatagá­ban, sem itt a hangversenyte­remben. Közvetlen előttem egy szőke, copfos kislány ül, talán 10—12 éves lehet, éppen annyi idős, mint én voltam első hangversenyem idején. De ez a kislány már zeneiskolába jár, és nem ez az első hangverse­nye. Bizonyára csodálkozna, és talán meg sem értené, ha most előrehajolva megsimogatnám a haját, és megkérdezném: ugye, jól van ez így? De ülnek itt jobbra és balra, fenn és lenn, zsöllyékben és páholyok­ban idősek is, egyszerű dol­gos emberek, akiknek arcán a régi gond barázdáit új, eddig sohasem érzett fények simo­gatják. És rövidre vágott hajú honvédek mellett tisztek ül­nek, s a tanár és a vasmunkás a szünetben majd kicserélik véleményüket a vonósok, és fúvósok játékéról. . S a zene­kritikus kezében sem látok jegyzetfüzetet és harcias tol­lat: mint egyszerű ember ül a hallgatók között, s talán ép­pen azon töpreng, milyen ne­héz is a szív és az ész vélemé­nyét igazságosan összehangol­ni. És itt látom a fiam osz­tálytársát is, a faluról bejáró diákot édesanyja és édesapja társaságában. Sötét ruhában úgy ülnek egymás mellett, mint az ünnepi áhitat megha­tó képviselői. Vajon mit gon­dolhat ez az egyszerű falusi asszony ebben a pillanatban? Szépnek találja-e ezt az életet, amely az országlásban egyen­jogúvá, itt a hangverseny né­zőterén pedig egyenrangúvá tette őt a többi emberrel. És bizonyára az az őszülő hajú or­vos is természetesnek találja ezt, aki mellettük ül, és a szép­re várás feszültségében kissé oldalra hajolva, villával a bar­na arcú parasztember vállához ér, mintha testvérek volnának. Én nem tudok meghatottság nélkül gondolni üzemi énekka­runkra sem, amelyben fiatal és idős, szellemi és fizikai munkások egyszerű szívvel és egyszerű szóval egyszerű dalo­kat énekelnek minden szerdán este. A hosszú hallgatástól be­rozsdásodott torkokból még nem szárnyalnak égig a han­gok, de ég az arcuk, ragyog a szemük, és ó, hogy dobog a szivük, mialatt énekelnek. De szépek is ezek a szerda estek, de jó is érezni az együtt- éneklés gyönyörűségét... M őst értem csak ennek a mondatnak nagyszerű igazságát: a zene mindenkié. Én még hozzátenném: csak minél többen igényelnék. Mert a szép ruhát, a jó ebédet, a balatoni nyaralást és a kombi­nált szobát -már mindnyájan megtanultuk igényelni, .de Mo­zartot, Beethovent, Csajkovsz­kijt és Sosztakovicsot még nem elegen. És hol van még az az idő, amikor az igényből szükséglet lesz. Pedig vannak, ha nem is mindenki, akik már nemcsak igénylik, hanem szük­ségletüknek is érzik az élő ze­nét. Hangsúlyozottan írom le ezt a szót: élő. Hiszen ez je­lenti az igazi élményt, ez az, ami megráz, felkorbácsol vagy elcsitít, aminek hallgatása köz­ben úgy érzed, hogy érdemes, sőt kell nemesnek és jobb­nak lenned. Anélkül, hogy akarnád, átéled a zenekar, a karmester és a hallgatóság egy­másra hatásából eredő közös­ségi érzés nagyszerűségét, s ez olyan élmény, amilyet a legtö­kéletesebb gépzene hallgatása sem tud nyújtani. A zenekar­ból feléd áradó hanghullámok mint áramütések végigborzol­ják testedet, behatolnak a szí­vedbe, és úgy érzed, hogy min­den — minden csupa zene, rit­mus és összhang. Megbocsát­ható-e, ha ilyen átélés, ilyen érzések hatására válaki bele­tapsol a két tétel közötti szü­netbe? Ú, de mennyire! Te ré­gi, rutinos, fegyelmezett hang­versenylátogató, nézd el azok­nak az »újoncoknak« etikett- sértő tapsolását, akik most csipegetik ennek a kábulatnak jó izeit, és önkéntelenül, aka­ratuk, tudtuk nélkül tör ki be­lőlük a szentségtörö lelkesedés. Ne pisszegd le őket, inkább mosolyogj rájuk, hogy ne szé­gyelljék magukat, hiszen test­véreid ők a kultúremberek nagy családjában. A második vagy harmadik hangverse­nyünkön már ők is uralkodni tudnak magukon, de most még kicsordul a szív a nagy érzések hatására. Hát olyan nagy bűn ez? ^ karmester kezében megvillan a pálca; a vonósok halkan 9nditanak: megkezdődött a hangverseny. Észre sem vette, hogy egy pil­lanatra elgondolkoztam. Balogh Gyula Az Egyesült Állomok négyszáz iskolájában tanítják az orosz nyelvet Szeptembertől az Egyesült Államok 400 középiskolájában tanítják az orosz nyelvet. Alig két évvel ezelőtt mindössze 16 amerikai középiskolában vol­tak orosz tanfolyamok. A Daily Express cikkéből kitűnik, hogy a helyzet meg­változásához ’ erősen hozzájá­rult az is, hogy 50 amerikai tudós járt az idén a Szovjet­unióban, s ottani tapasztala­taikról beszámolva annak a véleményüknek adtak kifeje­zést, hogy tíz éven belül a '•zovjetunió számos tudomá- ■as területen megelőzi az yesült Államokat, és az >sz szakemberek száma »je- ntősen« meghaladja majd az nerikaiakét. Jelenleg a fordítók tö>’v' tu- 'mányos szakirodalmat for- 'tanak oroszból, mint bár- ■ely más nyelvből. Az Egyesült Államok 17 te- ’evíziós adóján rendszeresen közvetítenek orosz nyelvóra-

Next

/
Oldalképek
Tartalom