Somogyi Néplap, 1959. augusztus (16. évfolyam, 179-203. szám)
1959-08-16 / 192. szám
somogyi yflprjp 7 Vasárnap, 1959. ausrortns IÄ DÜcsúfáró zarándokok \T al amikor a Dunántúl » egyes vidékein nyár .utóján, kis- és nagyboldogasz- szony táján igen divatosak voltait a búcsújárások. A búcsújáró csodahelyektől kissé távol eső községekből sokszor már előző nap elindultak a zarándokok gyalogosan, precesszióban, hogy leróják kegyeletüket a szebbnél szebb előnevekkel, jelzőkkel és rangokkal felruházott csodatevő szűzanyának. Akik gyalog mentek, keresztet, templomi zászlót vittek, közben énekeltek, az útszéli kereszteknél imádkoztak; ők voltak az igazi zarándokok. És az írás szerint csakis ők nyerhettek teljes búcsút, tökéletes üdvösséget, és megtisztulást. Akik valamilyen járművön, szekéren vagy vonaton zarándokoltak, azok legjobb esetben is csak fél búcsút, fél kegyelmet nyerhettek. (Hiába, szerteágazó, szövevényes valami a hittudomány.) A teljes búcsúhoz — a tanítás szerint — feltétlenül szükséges volt az ájta- tosság és a szent gondolatokban való elmélyülés. Tehát a kikapcsolódás a világi, a földi életből. Hogy mindezt mennyire sikerült megvalósítani a vezeklőknek, a hívők seregének egy-egy ilyen zarándokúton, arról az alábbiakban közreadott, több helyről összegyűjtött történetek adnak némi tükörképet. * * * A házfőnök tartotta az ünnepi szentbeszédet a nagytemplomban. Többek között imigyen szélt az összegyűlt szépszámú hivősereghez: "Ma, akik itt vagytok ezen a szentmisén, és hosszú-hosz- szú kilométereket gyalogoltatok, hogy ajándékaitokat, megspórolt filléreiteket elhozzátok a szüzanya oltárára, mindany- nvian isten fiai vagytok, a iöld jámbor teremtményei és gyermekei, akik elnyerik a mennyek országát.-« Más-nap, amikor a gazdabarát jelentette a házfőnöknek, hogy a búcsú napján összegyűjtött, összeperselyezett 120 Hl ogrammnyi aprópénzben kö- l'űlbelül 45 kilogrammra való rossz 10—20 és 2 filléres van, az atya arca elborult, pulykavörössé vált, dühében széttárta karjait s így kiáltott az ég felé tekintve: »Szentséges isten, ennyi barmot honnan tudtál a nyakunkra küldeni«. — ökrök voltak ezek, főtisztelendő atyám, nem híveik — motyogta maga elé a gazdabarát. * *' * A kegyszereket árusító sátor körül nagy volt a tolongás. Asszonyok, lányok válogattak a sokféle-fajta szent közül. Ilyenkor az a szokás, hogy a búcsúsok valamiféle ajándékkal lepik meg az otthoniakat. Egy középkorú, jól megtermett parasztasszony egy feszületet forgatott kezében, nézegette jobbról, balról. és közben dicsérte a körülállók- nak. — Nézzék csak milyen szép ez a kis kereszt, milyen aranyos rajta a Jézusika. Biztosan örülne neki a keresztlányom, ha megvenném neki, ha megajándékoznám vele. Ennél szebb, ennél gyönyörűbb ajándékot úgy sem találnák az egész búcsúban. Hé! Istóriás! — kiált az elárusító felé az asszony. — Mondja csak, mit kóstál ez az aranyos kis keresztre feszített Jézus, -t- 14 pengő 30 fillér, nénikém — feleli készségesen az elárusító. Mennyi?! — kiáltja az asz- szony dühösen. — Nem szégyellj magát! Nem sül le a bőr a pofájáról, egy ilyenért 14 pengőt elkérni! — De asszonyom, szól vissza az elárusító, — nem látja, hogy valódi‘nikkel? — Az ám a maga feje, de nem ez, hiszen ez egy vacak aluminium! A z egyik búcsújáró helyről az a hír járta mesz- sze kornyéken, hogy az oda zarándokolt és filléreiket a szűzanya szobra elé rakó bénák, nyomorékok a csodatevő szent szűz szobrától bot és mankó nélkül, meggyógyultan távoznak. Csak kitartóan kell imádkozni és — adakozni. A mesét terjesztő laikus testvérek megnevezni ugyan senkit sem tudtak a »meggyógyultak« közül,’ de" bizonyságul több mankót és járóbotot helyeztek a szobor tövébe azzal a magyarázattal, hogy ezeket a gyógyultan távozó betegek hagyták vissza. Az egyik községből egy béna fiút szinte minden búcsúra elcipeltek a szent szűz szobra elé gyógyulást remélve. A hozzátartozók évről évre csodálkozva nézték, hogy a mankók, járóbotók állandóan szaporodnak, de az ő betegük csak nem tud megválni botjaitól. A fiú anyja már kezdett hitetlenkedni, és elkeseredésében szomorúan sóhajtott fel: — Legalább azt tudnám, hogy kik haeyták itt ezeket a botokat, hogy beszélhetnék velük! — Egy közel álló férfi, amint ezt hallotta, gúnyosan csak ennyit mondott: — Kérdezze meg néném asszony, a barátok bognármerterétől, talán ő bővebb felvilágosítást tudna adni. V ége felé járt a búcsú. A szépfalvi processziósok is gyülekeztek, készülődtek hazafelé. A férfiak jól felöntöttek, hogy könnyebben bírják az utat. Megindult a menet. Már nem olyan _ rendezetten, mint errefelé. A plébános úr a nagy feszületet Horváth Mihály bácsira bízta, mert aránylag még ő volt a legjózanabb. Amint az egyik falun haladtaik keresztül, lassan elkezdett szemerkélni az eső. Mihály bácsinak odaszólt a plébános úr, dugja a keresztet a kabátja alá. hogy meg ne ázzon, mert hátha leválik róla a friss festés. Mihály bácsi mint jámbor templomatya szót is fogadott. Úgy eldugta a keresztet, hogy annak csak az egyik vége látszott ki. A falusiak, akik a kiskapukból nézegették az áthaladó ájtatos menetet, így vélekedtek a széplakiak precessziójáról: — Sok processziót láttunk, de olyat r.em amelyiknek még keresztje sincs. — Nagyon szegények lehetnek — mondta az egyik asz- szony, és hangjában szánakozás volt. Mihály bácsi, aki hallotta ezeket a megjegyzéseket, nem tűrhette már tovább a megszégyenítést, plébániájuk ócsárlását, odaugrott a szánakozó' asszony elé, -kabátja alól előrántotta a keresztet és diadalmasan így kiáltott: — Hát ez maguknak mi? Talán a sé- gesdi disznókereskedő fia?... Wirth Lajos FILMSZÍNHÁZAINK MŰSORÁBÓL és törekszem azokat elérni. Ebben a fehérekhez tartozom. De bőröm sötét, és az ereimben lüktető vér cigányvér. Hova tartozom hát? Egy pillanatra . elhallgatott, és mivel még mindig nem szólt közbe senki, gyorsan tovább folytatta, mint aki fél, hogy nem engedik "befejezni az elkezdett vallomást. — Hamar megtudtam, hová sorolnak engem. Az üzemben sorozatos lopások történtek. Engem gyanúsítottak, de csak titokban. Egyszer a szekrényemet is felforgatták, és a hátam mögött azt suttogták: »Dobják ki azt a cigányt, mindjárt nem tűnik el semmi«. Mindezt tudtam, de türelmesen vártam, mert ártatlanságommal diadalt akartam nyerni. Abban reménykedtem, ha elcsípik a tolvajt, mégiscsak belátják, hogy rendes ember vagyok, és befogadnak maguk közé. És a várva várt pillanat el is érkezett. Mikor leleplezték a tolvajokat, mert ketten voltak, az üzemvezető azt mondta nekem hangosan a többiek előtt: »Na, Pista, most szerencséd volt«. Tetszik érteni? Nem azt mondta, hogy bocsáss meg, amiért téged gyanúsítottunk, hanem azt, hogy ebben a lopásban szerencsém volt, de a másikban már nem lesz. Ekkor kezdtem megérteni, hogy énrám nem vonatkozik az a dal, amit egy gyűlés előtt hallottam énekelni, amelyik azt '.mondja, hogy egyik ember olyan, mint a másik . .. Újra elhallgatott. A KISZ- titkár előre húzta székét!, és azt a kis napsugárcsíkot ka- pargatta, amely most végig- siklott a négy egymás mellett ülő férfi térdén, és a túlsó falig futott, mintha társait keresné. — Amikor idejöttem — folytatta Éorsó István a padlót nézve —, már nagyon vágyódtam egy jó barátra vagy baráti társaságra. Kettőzött szorgalommal dolgoztam, de barátom csak egy akadt. — Szeme egy pillanatra a művezetőre rebbent, majd újra maga elé nézett..— Barátom is, tanítóm is volt egy személyben. Tőle tanultam meg, hogy zsebre dugott kézzel nem illik köszönni, hogy a kenyeret nem szabad harapni, csak törni, hogy Shakespeare nevét hogyan kell kiejteni és még sok ezer dolgot. De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy valaki végre nem Cigány Pistának, hanem Pista fiamnak szólított. De a fiatalok nem fogadtak be itt' sem. Pedig szerettem volna a kultúr csoportban is szerepelni. Jő hallásom van, és tűrhető a hangom. Szerettem volna elénekelni egyszer a színpadon az üzemnek és mindenkinek a világon a Hazám — hazámat a Bánk bánból, mert amióta rádióm is van, megtanultam szeretni a szép muzsikát. De nem engedték. Azt kérdezték, hogy oláhul vagy magyarul akarok-e énekelni. Keserűségemben egyszer be alcartam rúgni, de a második pohár után rosszul lettem. Aztán egyszer mégis magtaláltam azt, akit kerestem. KISZ-tag volt ő is, de nem fiú, hanem lány. Kerekes Juliskának hívják. Tetszik ismerni? Az igazgató, akihez az utolsó szavakat intézte, komolyan bólintott. — Folytasd — szólt közbe a párttitkár sürgetően, és ismét cigarettára gyújtott. A többiek elgondolkozva hallgatták. — Már nem sok van hátra — mondta a fiú, és arca lassan pirosra gyűlt, de az összegyűlt vér sem tudta átütni a bőr barna színét. — Udvaroltam a kislánynak, de csak úgy félszegen, a magam módján, ő pedig szívesen vette társaságomat. Sohasem bántott, és sohasem alázott meg. Úgy bánt velem, mint más fiúval, és láttam, hogy igyekszik a többi fiatalt közelebb hozni hozzám. Elhatároztam., hogy a KI,Szöulon végre bevallom mká, mennyire szeretem és becsülöm, meg ilyesmi... Úgy készültem erre a bálra, mintha saját lakodalmam lenne. És az első táncnál egyszerre hajoltunk meg azzal a... szaktárssal, akit... Egyszerre kértük táncra Juliskát, és ő habozás nélkül hozzám lépett. Azt hittem, a szívem kiszakad örömömben. Akkor azt mondta az a fiatalember gúnyosan Juliskának: »Mi az, te már cigánylegényekkel is megelégszel?« Ekkor elöntött valámi forróság. Magam sem tudom!... Hirtelen elhallgatott, és kezébe temette az arcát. Egy pillanatig így maradt, majd lassan fölemelte fejét, és halkan ezt mondta: — Nincs cigánykérdés, csak emberi kérdések vannak. Bognár Feri előrehajolt, hangja szelíd volt: — Szerinted mi az élet célja? Borsó István pedig így felelt: — Megismerni a munka szépségének örömét, és emberhez méltóan élni. — Majd szilárd hangon hozzátette: — Mindnyájunknak arra kell törekedni, hogy az én könnyelmű fajtám fiataljai rátaláljanak az ide vezető útra. A párttitkár arcán mosoly suhant át, az arany sugár ^ pedig egyenes vonalban végig- siklott az egymás mellett ülő emberek mellén, éppen a szív felett, mintha mindegyiknek titkát egyszerre akarná kihallgatni. S amikor mindnyájan felálltak, és a két fiatalember jobbja kemény szorítással kul- csolódott egybe, talán az ablaküveg, talán a saját szívük rezdülésére egyszerre elöntötte arcukat a napfény, és a kósza kis aranysugár megtalálta társait, egybeolvadt velük, mint aki tudja, hogy fényt és meleget árasztani csak így, együtt, eggyéforrva lehet. Gyula Vörös Csillag (aug. 17-19-ig) A partizántáborban a háború befejezését ünnepük, mindenki boldog, a közelben lakók néhány napos szabadságot kapunk, hogy meglátogathassák családjukat. Veljko partizánhadnagy is útra kel, legszívesebben repülne, hogy minél hamarabb szerettei között legyen. Lóra pattan, vágtat hazafelé. Ám hazaérve, a kis családi fészek helyén csak üszkös romokat talál. Malivuk csetnik- vezér irtotta ki a családot, ő égette fel a házat. A hadnagy vad bosszúvággyal tér vissza bajtársaihoz, s nem tudják visz- szatartani. Tudja, hógy á csetnikek még meg nem semmisített maroknyi csapata a közelben táborozik, egyenesen oda indul, de ott bizalmatlanul fogadják, amikor a vezért keresi. Börtönbe veSORTŰZ AZ ÉGBE tik, és csak nehezen sikerül megszöknie. Malivuk már nincs a csetnikek között, tálán még otthonában utoléri a menekülőt. Sebesülten, bosszúért lihegve indul Malivuk megkeresésére, útközben téved be elgyengül- ten Smilja házába. A fiatal lány tartóztatná a férfit, az maradna is talán, ha nem hajtaná a bosz- szúvágy. Közben a partizánok egy őrjáratot indítanak Veljko keresésére. Ök is a csetnikvezér házához igyekeznek. Veljko haragtól hajtva lép be a kapun, amikor meglátja a szép téglaházat és az udvaron Malivuk családját. Azt állítják, a csetnikvezér elmenekült. — Akkor rajtatok állok bosszút! ö sem kegyelmezett az én családomnak! —« Fegyverét lövésre e- meli: öreg apja elszántan lép a cső elé, a szepegő gyerekek anyjuk szoknyája mögé bújnak. Szabad Ifjúság (aug. 17-19-ig) Néhány olyan olasz katonáról szól ez a film, akik 1943- ban elszakadnak alakulatuktól, és hazafelé igyekeznek az ellenséges jugoszláv földön át, amelynek házait ők perzselték fel, sokan közöttük legjobb meggyőződésük ellenére. Rövid, IDEGENBEN pár napos útjuk története pereg le á vásznon, mégis menynyi minden történik ezalatt! Aljas ösztönök és nemes indulatok törnek fel az emberekből, szerelem szövődik, szemek nyílnak ki, és látják meg, hogy az idegen föld nem mindannyiuk számára idegen. Nem hangzanak el nagy szavak, képek beszélnek. Nemcsak a fegyverek csapnak össze, az emberek bensőjében is folyik a harc. És az igaz emberség győzedelmeskedik. Az olasz tiszt golyójától megsebesült partlzánlány életét olasz orvos menti meg. És amikor ugyanennek a tisztnek a fegyvere kioltja a helyes útra talált katona, Marco életét, laj társa áll bosszút érte. Azzal a gyógyszerrel pedig, amelyet a beteg lány helyett meggyilkolt szerelmesének kellett volna elvinnie a partizántáborba, a mindenáron hazajutni akaró orvos indul útnak, hogy a harcosok közé álljon maga is. Mesa Selimovic forgatókönyvéből Jo- za Gale kezenyomán megrendítsen szép és egyszerű alkotás született. Vannak a filmben hosszú percek, amikor szó alig hallatszik, Ivan Ma- rincek operatőr képei mégis szívet szorongató feszültséget teremtenek. LÁSZLÓ IBOLYA: LEVÉL HELYETT í A messzeség keresztjén csüggsz te, már három éve ennek. Az idő homályából ha kilépsz, már inkább holtnak látlak, mint élő elevennek! Rég volt, hogy megosztva mindenünket, az álmokat is, az voltál: barátom, s jártuk a jelen csúcsait a messzeséget közeire varázslón. Zsuzsanna, Kapitány Zsuzsanna, mivé nyomorítottad szép neved? Idegenek közt, mint te, olyan nem verhet soha gyökeret, nem a te földed az a föld, nem a te néjred az a nép, hazád hazátlansággal ■jaj, mi szállt meg, hogy elcserél. Három éve mérik a tengert érted eredő levelek, hogy tán egy is majd a szívedbe ég, s mikor kélnek a levelek kiülni ág hegyére, és fűszeresek a szelek, majd útra keléz, hazatalálsz, akár a fecske mit szíve őríz rátalálni a régi házereszre, rátalálni az újra is! Zsuzsanna, Kapitány Zsuzsanna, be megfu'q tál három ével A%V.W.W.VV.V.WJW>W.V. Barátom voltál,. az maradtál, és mégsem telt kemény szívemből utánad eredő levélre, pedig tudom, sajogsz a szóért, az ízekért, mi szétfut ajkadon, ha a szülőföld nyelvén szólasz zengő zenéket zsongatón! * Emlékezem még ... szerettünk énekelni, ha a barátság összeszólított, s néhány pohár bor felforralta kedvünk: velünk dalolt, ki velünk bort ivott... Most... mondd, 1 Zsuzsa, ha bugfjyan kedved, miféle dalt dalolsz magad, idegen dalban elfér-e a szív, s van-e barát, ki karba öltve kart azt súgja: — menjünk! Azt mondja: — várnak otthon, keresnünk nincs mit itt, a lelkűnktől idegen porondon! ... Vagy csüggsz bckélten sorsodon, könnyes betűk között, tűrve; börtönnél iszonyúbban rácsozzanak az évkörök? Csak ülsz, csak ülsz erőtlen, tüzes trónján a kínnak? Barátom voltál, az maradtál, mégsem teszem, hogy Hazahívlak, megtérsz te még, hét tengeren át. megtérsz, akár a fecske, mert szíved őriz, jcell, hogy megőrizzen■ rátalálni az újult házereszre! . „-JVW■ V.V.W.WÍAVW.V.V.VíftlíVi
