Somogyi Néplap, 1959. augusztus (16. évfolyam, 179-203. szám)
1959-08-16 / 192. szám
Vasárnap, 1959. augusztus 19. 6 SOMOGYI NÉPLAP Dr. Czinkotai Frigyes: Kaposvári utcarészlet (olaj). Nemzetiségi kiadványok a Román Népköztársaságban AKIK 1959 NYARÄN BUKARESTBE LÁTOGATNAK, lépten-nyoipon meggyőződhetnek arról, hogy a román nép milyen hatalmas eredményeket ért el az 1944. augusztus 23-tól eltelt 15 év alatt. így pl. ezekben a napokban sok érdekesség foganja a látogatókat a könyvesboltokban is. De mi az, ami felkelti az emberek figyelmét a könyvesboltokban vagy az utcai könyv- és újságárusító helyeken? A Román Népköztársaságban a román nyelvű kiadványok megszámlálhatatlan mennyiségén kívül különféle könyvek, folyóiratok és napilapok jelennek meg magyar, német és más nyelveken. így tízezres példányszámban jelenik meg az »Előre-“, az »Ifjúmunkás«, Korábban kellett volna Egyre rövidebfcek lesznek a nappalok, a nyár színei fakulnak már a nemesvidi kertekben is, s ami a naptárlapok nélkül is jobban hirdeti az ősz közeledtét: rozsdásodik a gesztenyék levele. Egy-két hét, es itt van az ősz, a szeptember, a tanévkezdés. Amerre ilyenkor megfordul az ember, felkeresve az iskolákat is, mindenütt azt láthatja, hogy szorgalmas kezek munkája nyomán valósággal újjászületnek az osztálytermek, kívül-belül megújul az iskolák képe a nyári takarítások, tatarozások során. Egyszóval rend, tisztaság jelzi, hogy nem váratlanul jön a szeptember. A megtisztított ablakok napszámra isszák a levegőt, szellőznek. Hiszen a termekben csakhamar ismét együtt ülnek a gyermekek, osztálytársak, készen, hogy befogadják a rájuk váró tudást. Nemesviden más kép fogad. Zsibong az iskolaudvar a templom tövében. A szemben lévő iskolaépületben pedig kőműveskalapácsok kopognak. Ermtt folyik a költözködés, egy viharvert tanterem három padjában pedig komolyan hajolnak könyveik fölé néhánvan. Pótvizsgára készülnek, és a hét egy napján itt tanulnák, korrepetálnak a gyerekek. Ma Na- zovbbs Franciska igazgató- helyettes ügyel fel rájuk. Persze nemcsak rájuk. Irányítja az önkéntes segítőket. hogy mit hova vigyenek. Az udvaron pirosló téglakupacok hirdetik, hogy valami készül, valami, amihez korábban kellett volna hozzálátni, nem most, amikor küszöbön már a szeptember! Mint korábban már hírt adtunk erről, nagyarányú átalakítási munkálatok várnak a nemesvidi iskolára, mely a körzetesítés folytán már az ősztől kétszázötven gyermeknek ad otthont a tudományszerzésben. Ide járnak át a szőcsénypusztaiak, meg a so- mogysimonyiak is. Csaknem egymilliós költséggel nyolctantermes, iskola épül itt, és nevelői lakás is kettő. Elhatározásnak gyönyörű ez és időszerű is; mert Nemesvid kinőtte régen a két iskolaépületet. De nem késed most látni csak hozzá a nagy munkához? Bizony késő! A tanítást a korábbi évekhez hasonlóan szükség- megoldásként használt termekben kell megkezdeni. a tanácsházán rendelkezésre bocsátott termekben és a művelődési házban. A munkát a Tatarozó Vállalat vállalta el s mivel későn kapta meg a pénzt. a község, későn látnak munkához. S most is csak úgy-ahogy: van amikor a vállalat másfelé vezényli kőműveseit. Állítólag november 1 -éré né<w tanterem elkészül, s beköltözhetők lesznek a szolgálati lakások is. Van okunk kételkedni ebben az ígéretben, s jogunk is megjegyezni, hogy nem a legegészségesebb dolog a nyers falak közé gyermekeket telepíteni az amúgy is nedves, télbe forduló időszakban. \ Nagyfokú mulasztás volt nem azonnal a tanév végén elkezdeni az építkezést. Mára már készen állhatna a négy tanterem, s ha nem is zavartalanul, de a nemesvidi nevelők megnyugtatóbb körülmények között kezdhetnék el a tanítást az új iskolaévben. Korábbi tapasztalatainkra építve, meg kell még jegyeznünk, hogy a községi tanácsok hajlamosak némely helyen erélytelenül kezelni az oktatási és művelődési intézmények problémáit; míg kiverekszik tűzön-vízen keresztül, hogy rohammunkában elkészüljön egy- egy silógödör, gazdasági épület, az iskola és a művelődési, ház ügye függőben maradhat. Helytelen szemlélet ez, és innen eredhet az is, hogy Ne- mesviden ismét csaik szétszóródva kezdheti a tanévet az iskola, s hogy a művelődési házat is elfoglalják tanítás céljaira. Következésképpen: sem az iskola, sem a művelődési ház nem képes jól ellátni feladatát. Egyszer már véget kellene vetni annak a hibás szemléletnek, hogy a művelődés ügye tűri a halasztásokat. Nem tűri! Aki ebben kételkedne, vegye kezébe és ismerkedjék meg pártunk művelődéspolitikai irányelveivel. A HARCOS MESEMONDÓ A mesemondó Benedek Eleket minden magyar ember ismeri. Erdélyben azonban, ahol született és élt, úgy ismerik, mint öreg harcost, aki a világháború után Petőfit idézve, Adyért küzdve új len-1 dületet adott a magyar kulturális eletnek, szembeszállott a maradi- sággal, és volt ereje szembeszállni az elnyomással is. A magyar irodalomtörténet számon tartja Benedeket, a mesemondót. A harcosra így emlékezik vissza a tanítvány nemzedék egyik tagja: »Hős volt, bátor volt és igaz: ennek a földnek egyetlen szemünk előtti vértanúja, testvére a: régieknek, akiket úgy szeretett: Apáczainak, Mikes Kelemennek, Körösi Csornának, a keveseknek, az öröklőknek«. A mesemondó . Benedek Elek nem, csak a politikus merült feledésbe. Személyében csak a századforduló jelentős és szókimondó publicistája ismeretlen. Bizonyára nem véletlenül. Ugyanaz a polgáriföldesúri világ, amely annak idején elbuktatta a székelyföldi népérdek szószólóját, természetesen később sem akart tudni a nagy magy ar mesélő politikai múltjáról, s meghamisította emlékét. A kor irodalomtörténete Benedekben a mesélő nagyapókát sejtette csupán és hirdette. Pedig Benedek tolla hegyéről éles bírálatok érték a dualizmus korának visszásságait, amügy csupasz közvetlenül, Mikszáth Kálmán enyhitö humora nélkül, az eszményekért küzdő ember izzó felháborodásából. ö maga azt hitte, hogy regényei, elbeszélései, népi színjátékai, meseirodalma a csendes és szép székely tájból, a szülői ház meghittségéből, falujának városon is megőrzött patriarkalizmusából eredt, holott inkább csak ide vonulgatott vissza egy-egy politikai veresége után. Ez az összetett alkatú ember, iró-politikus egyéniség minden párton és társaságon túl és innen, kellő gazdasági és társadalmi alapok ismerete nélkül, tudományos világnézeti távlatok nélkül, puszta emberségből vívta harcait. Meggyőzni nem lehetett, de mivel egyedül volt, legyőzni igen. Korának úri társadalma élt is e lehetőséggel, amikor észrevette, hogy magányos farkassal van dolga. Becsapta, nevetségessé tette, sértegette, beperelte nem is egyszer, végül pedig elhallgatott róla. Viszont Benedek, míg támadták, üldözték, megteremtette a maga külön művészvilágát, megtalálta a maga közösségét: az ifjúságot, a népet. A világháború és a forradalmak lezajlása után Benedek elhagyta az irredenta jelszavakkal felfütött Budapestet - ahol rövid ideig élt -, hazatért szülőföldjére, hogy újra küzdjön népéért, a román—magyar megértésért, minden úri ga- ládsággal, uszítással szemben, hogy székelyföldön is felfedeztesse és meg is védje Ady Endre emlékét. Mi, akik halálának 35. évfordulóján emlékezünk Benedekre, jogos utódokként tápláljuk emlékezetét, mert minél tovább jutunk a mült bűneinek leleplezésében, annál felszabadultabb érzéssel köszönthetjük Benedek szeretett Székelyföldjének mai felvirágzását, a székely kisebbség — amelyért annyit harcolt, és annyi veretést szenvedett el — boldogulását a Román Népköztársaságban, ahol a magyar és román dolgozók testvéri közösségben építik a szocializmust. a »Neuer Weg«. Az olvasók ugyanekkor különböző folyóiratát között is válogathatnak, amelyeket ugyancsak nagy számiban adnak ki az együtt lakó nemzetiségek nyelvén. A nemzeti kisebbségek számára nyomtatott kiadványok között jelentős helyet fogla'r '' el a társadalmi, kulturális •-■- irodalmi folyóiratok, a üli1" r?le szakkiadványok. Ezek között nagy megbecsülésnek ör’ -nd a »Korunk« című magyar nyelvű folyóirat, amely napjainkban magasabb színvonalon folytatja azokat a haladó hagyományait, amelyekre a háború előtti években a szocialista ideológia terjesztésével tett szert. Az emberek nagy érdeklődéssel olvassák az olyan nemzetiségi irodalmi kiadványokat, mint amilyen a »Neue Literatur«, a »Növi Jivot«, az »Igaz szó« stb, A STATISZTIKAI SZAMOKAT KEDVELŐK SZAMÁRA valószínűleg rendkívül meglepő lesz, hogy a Román Nép- köztársaságban egyetlen év leforgása alatt — 1958-ban — 77,1 millió nyomdai ívet használtak fel a különféle szépirodalmi művek kiadására. Ennek a 77,1 millió ívnek jelentős Részét a Román Népköztársaságban élő nemzetiségi írók műveinek kiadására fordították. Ezzel egyidejűleg az Idegennyelvű Könyvkiadó Vállalat rendszeresen kiadja a klasszikus vagy a jelenkori magyar, német, szerb, jiddis stb. irodalom eredeti müveit. Igen nagy érdeklődés fogadja azokat a kiadványokat, amelyek Nagy István, Asztalos István, Sütő András, Szemlér Ferenc, Majtényi Erich, a németek közül Alfred Margul Sperber, Anton Breitenhofer, O. W. Cisej, Erwin Wittsctek vagy a romániai szerb írók közül Laza Ilici és Soeomir Raikov legutóbbi alkotásait I foglalják össze. A nemzeti kisebbségekhez tartozó írók alkotásai a román irodalom műveivel együtt hozzájárulnak a Román Népköztársaság terüle- ! tén élő összes dolgozók testvéri egységének megszilárdulásához. IGEN TANULSÁGOS ebből a szempontból, hogy a nemzeti kisebbségek irodalma közszeretetnek örvend a román olvasók soraiban. Ebben az értelemben az egyik legnépszerűbb prózaíró, Nagy István »A legmagasabb hőfokon- című regénye az elmúlt években több román nyelvű kiadásban látott napvilágot, s a román olvasók ezt a könyvet a legértékesebb irodalmi müvek közé sorolják: Ugyanez a helyzet Kovács György és Eugen Mira »Utolsó vonat« című színdarabjával, amelyet a magyar és román színházak (pl. a bukaresti Ifjúsági Színház) egyaránt bemutattak. A román olvasók szívesen olvassák Sütő András karcolatéit és elbeszéléseit, Horváth István, Szemlér Ferenc, Alfred Margul Sperber verseit, vagy más írók műveit. Ezzel párhuzamosan a nemzeti kisebbségekhez tartózó írók saját nyelvükre lefordítják a román irodalom kiemelkedő műveit. A magyar olvasók pl; nagy elismerései fogadták Vla- huta, Tudor Arghezi és Maria Banus verseit Majtényi Erik fordításában, a német olvasók Eminescu verseit Alfred Margul Sperber fordításaiban, stb; Nyilvánvaló, hogy mindez csak egy részét jelenti azoknak az eredményeknek, amelyeket a Román Munkáspárt ért el a lenini nemzetiségi politika alkalmazásában. Ezek a benyomások minden bizonnyal helyet kapnak a látogatók útinaplóiban, feljegyzéseiben vagy fényképfelvételei között, a Román Népköztársaság szocialista vívmányainak sok más megörökítésével együtt. Új film SoIqSiov elbeszéléséből A szovjet és külföldi mozilátogató közönség már több olyan filmet ismer, amit Mihail Solohov korábbi elbeszéléseiből és regényeiből készítettek. Elegendő megemlíteni a »Csendes Don«, az »Uj barázdát szánt az eke«, legutóbb pedig az »Emberi sors« című irodalmi alkotások filmváltozatát. A leningrádi filmstúdió most N. Solohov »A kis csikó« című elbeszélését viszi filmre. A nap ferdén sütött be az ablakon, és sárga fénnyel vonta be a szemközti falat, majd megpihent a képek üvegén, és időnként hideg szikrákat szórt az íróasztal körül ülő emberek szemébe. Egy eltévedt aranysugár felfeküdt az asztalra, és lassan, észrevétlenül közeledett az igazgató kezéhez, mely az írómappán nyugodott. — Ittas voltál? — kérdezte az igazgató mély, csendes hangon, és a barna arcú fiú, akihez a szavakat intézte, ugyanilyen halkan, de határozottan válaszolt: — Nem. Egy kortyot sem ittamr Teljesen józan voltam. Egy pillanatig csend volt. Mindenki a fiatalemberre nézett, ö pedig a néma tekintetektől megzavarodva még halkabban, mintha szégyellné a kiejtett szavakat, hozzátette: — Sohasem szoktam inni. Halász művezető, aki éppen rágyújtani készült, öngyújtójával félkört irt le a többiek felé, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak. — Igazolom, elvtársik, amit ez a fiú mond. Sohasem szokott inni, és mindig józanon és szorgalmasan dolgozott eddig. — Akkor hát még enyhítő körülmény sincs — szólt a párttitkár, és szintén cigaretta- tárcája után nyúlt. Majd a fiúhoz fordulva csendesen, szinte szomorúan mondta: — Csalódtam benned, Pista. A barna arcú fiatalember nyugtalanul mocorgott székén, és lehajtott fejjel hallgatott. Ekkor megszólalt a K1SZ- titkár, Bognár Feri, aki a sor szélén kissé hátrább ült a többiek mögött. — Nem kell annak inni, akinek vérében van a verekedés. Megy az anélkül is! Hangja élesen és indulatosan csattant, és szinte felrázta az eddigi csendes szavak hangulatát. A barna fiú megrándult, ARANYSUGÁR mintha ostorral vágtak volna végig rajta. Mondani akart valamit, azonban az igazgató megelőzte. Bognár Ferihez beszélt, de szavai mindenkihez szóltak. — Nyugalom, elvtársak. Tartsunk rendet. — Mivel senki sem szólt, tovább folytatta. — Azért jöttünk össze, hogy megvitassuk a történteket, és tisztán lássunk az ügyben. Nem akarok Pilátus lenni, hogy meggondolatlanul döntsék egy ember sorsa felett, aztán mossam kezemet mondván: ti akartátok, én csak teljesítettem, amit kértetek. A napsugár arany csíkja elérte a tintatartót, és lassan felkúszott a szélére. — Halljuk hát, mi történt tulajdonképpen — szólalt meg nyugodt hangon a párttitkár, és Bognár Ferire nézett, mint a vád képviselőjére. A KISZ-iitkár hátradőlt, és kezét a szék támlája mögött összekulcsolta. Arca sápadtsága is elárulta, hogy nagy indulatok gyötrik. Mély lélegzetet vett, mint aki hosszú beszédre készül, s aztán csak ennyit mondott a fiatal segédmunkásra, Borsó Istvánra mutatva: — Ez az ember, Borsó szak- ■társ tegnapelőtt este a KISZ- bálon váratlanul és alattomosan megtámadta egyik társát, Kovács Pétert, kétszer arcul ütötte, és amikor lefogták, azt kiabálta: »Képmutatók és hazugok vagytok, mert mást tesztek, mint amit prédikáltok, fütyülök rátok-*. Alig tudtuk kituszkolni a teremből. Elhallgatott, mert az indulattól rekedt lett a hangja. A művezető szólni akart, és a torkát köszörülte, de ekkor váratlanul megmozdult Borsó István, és lassan felállt. Most látszott csak, hogy milyen magas és vékony. Sötétbarna arcán, melyet erre az alkalomra tisztességtudóan simára borotvált, az izgalom fehér foltjai ültek, és fekete szemében mély fájdalom tükröződött. — Amit tettem, sajnálom — mondotta alig hallhatóan. — Adják ki a munkakönyvemet, és elmegyek. Nem akarok senkinek az útjában lenni. — Miért lennél valakinek is az útjában? — kérdezte csillapítóan az üzemvezető, aki szemmelláthatóan szerette a fiút, és aggódott érte. — Mert cigány vagyok! — kiáltotta Pista hangosan és majdnem sírva. Szavai nyomán mély csend támadt. A fiú állva maradt, és az aranycsíkot nézte, amefy most lépett le a tintatartó másik oldalán, majd végigkúszott az asztalon, és lebukott a túlsó szélén. — Szóval azzal vádolsz minket, hogy megkülönböztetést teszünk ember és ember között, bőrének színe szerint? — kérdezte a párttitkár, és hangjában mosolygás bujkált. — Nem mindenkit, csak... csak majdnem mindenkit — mondta Borsó István akadozva, majd hozzátette: — Az itteni KISZ-szervezetet mindenesetre. Bognár Feri felugrott, és indulatosan mondta: — Hogy merészelsz ilyen kijelentést tenni! A hosszú fiatalember szembefordult a KISZ-titkárral, és váratlan hevességgel válaszolt: — Mert így igaz, csak te nem akarod észrevenni! A két egyidős fiú szikrázó szemekkel nézett egymásra. Egy pillanatig úgy látszott, bírókra kelnek. Ekkor Borsó István hirtelen elfordult, az asztalhoz lépett, és így szólt az igazgatóhoz: — Kérem szépen, tessék kiadni a munkakönyvemet, hadd menjek innen is tovább. Az igazgató megértette a keserűen kiejtett »is« szócskát, s mély hangján csak eny- nyit mondott: — Üljenek le, és csak arra feleljenek, amit kérdezek. Szavai nyomán nyugalom suhant végig a szobán, csak a két szék engedelmes reccsené- se hallatszott. — Igaz az, .amivel Bognár elvtárs vádolja? — kérdezte az igazgató, és a fiú azonnal válaszolt: — Igaz. — Miért tette? Amaz nem felelt, csak lehajtotta fejét és hallgatott. Az igazgató várt egy pillanatig,' majd szemével intett a párt- titkárnak, hogy vegye át a kérdezést. A }ehér halántékú férfi lassan a fiú felé fordult, és nagyon csendesen azt mondta: — Beszélj magadról. A, szokatlan kérésre Borsó István meglepetten emelte föl fejét. — Magamról? — kérdezte csodálkozva. — Igen — válaszolta a párt- titkár rendíthetetlen nyugalommal. — Például arról, miért jöttél el előbbi munkahelyedről? Újra csend lett. Senki sem értette, mi értelme van az ilyenfajta kérdéseknek, és mi összefüggésük van ezzel az üggyel. A fiú gondolkozott, és a csavargó kis csíkot nézte, amely megunta az íróasztalt, most a lábuk elé feküdt, és a cipőjük orrát csiklandozta. — El kellett jönnöm, mert nem bírtam ki közöttük — szólalt meg végre akadozva, majd a művezetőre nézett, mintha azt kérdezné: beszélhetek? Az megértette a néma kérdést, és szemével adta meg a bátorító választ. Ekkor egy pillanatig még habozott, aztán újra beszélni kezdett. Mivel senki sem szakította félbe, hangja mind bátrabb lett, és szinte izzóvá vált: . — Ezelőtti munkahelyemen mindenki csak így hívott: a Cigány Pista. Eleinte nem törődtem vele, mert a magam dolgával voltam elfoglalva. Igyekeztem a munkával, szépen kerestem. A legényszállás alig került valamibe, sokat jártam moziba, könyveket vettem, de egyel sem tudtam végigolvasni, mert nem volt senki, aki segített volna nekem valót venni. Élveztem a munka örömét, és ízlelgettem az élet szépségeit. Nagyon boldog voltam. Észre sem vettem, hogy az emberek másképpen beszélnek velem, mint egymással. Szerettem volna belépni a KISZ-be, de azt mondták, mit kezdjenek velem. Előbb tanuljak meg bal kézzel enni és- kulturáltan viselkedni. Ettől kezdve figyeltem, hogy mások mit hogyan csinálnak. De magamban voltam, senki sem segített, nem akadt barátom.' Belenyugodtam, hogy én nem olyan vagyok, mint ők. Alacsonyabb rangú, tudatlanabb, lenézett. Az én fajtám régtől fogva dologkerülő, káromkodó, indulatos és igénytelen fajta. Én valahogy elütöttem tőlük. Az indulatom megmaradt, de szeretem r munkát, nem iszom, vágyaim vannak.
