Somogyi Néplap, 1959. július (16. évfolyam, 152-178. szám)
1959-07-12 / 162. szám
SOIWOGTI NTÉPLAP T’-^'nap, 1959. .túllas t®. •+* TALÁLKOZÁS A z autó halk, könnyed eleganciával surrant be a kapun. Az épület félköríves feljárója előtt állt meg; nagyszerű rugóin előre és hátra ringott, mint horgony tvető jacht a mólónál. Az udvar, ez a csúf k,etrec, — három oldala csaló fal, csak hámló, pergő vakolat, csak mocskos szürkeség —, egyszerre a tavasz harsogó színeivel telt meg, hisz a kocsinak azúrkék volt bogárháta, s potroha aranysárga kikirics. Színeinek pompájában maga volt az eleven, a lüktető élet; kicsit szögletesbe álmodott virággrupp, öble telistele fénylő, nikkel orchideákkal. Az irodaház minden számottevő tagja kint sereglett a széles, tarkaköves teraszon. Az autó miatt? Ö, nem, hisz a gépkocsit éppen úgy megszokták már az emberek, akár_ a sárcipőt, vagy. a zsebbe gyűrhető kapucnis nylon esőkabátot. A megszokáson az sem változtat, hogy nem ' minden ember jár autón, amint ka- lucsniban sem. A kiváncsisko- dás, e miatt az autóért történt, melyet a régi tragacs helyébe kapott a vállalat. — Persze, te ebbe sohasem fogsz beleülni — súgta fanyar ábrázattal Darvas, az irattáros szomszédjának. — Igazgatói kocsi! —: Éppen passzolna a tavaszi kosztümömhöz —1 ábrándozott félhangosan Márkus Viola, g pattanásos kis orra máris a magasba ívelt, mintha nem is e földön guruló közlekedési alkalmatosságról, hanem fellegeket mászó helikopterről lenne szó. — Kis hülye! — biggyesztette telt, enyhén rúzsos ajkát Kertészné, s közben Hegedűs Gézára, a vállalat igazgatójára gondolt. Minek ilyeneknek autó? Ilyen autó! Tíz éve, nem, még nyolc sincs amikor örült, ha biciglire ülhetett. R akodómunkás volt. Most igazgató, nyakkendőt hord és autón jár. Hülye. jíjtufjá üNú __ — Reprezentatív, riem igaz? — mosolygott körbe Szokoli, a bérelszámoló. — Géza örülni f^g, nem igaz? ö mindennek örül, nem igaz? Még negyvenhatban, . vagy negyvenhétben együtt irtottunk a létai erdőben. Talált ott egy bicskát. Egy semmi kis bicskát, egy pilingája- volt, az is csupa rozsda. Isten bizony egész nap azzal győzködött. Elő-eiő vette, nézte, törölte, ágat metszett vele. Mint a gyerek. Többen a csodás ko«, •I körül tipródtak, szakértelemmel vizsgálgatták elöl is, hátul is. A nyurga Elekes még alá is mászott. — Na,' ez azért már kicsit túlzott kíváncsiskodás — hár- sogott Knézics Ottó, a pocakus főkönyvelő. — Ezt csak irigységből mondod — bökött feléje valaki. — A te hasad hordója még egy autóbusz alá sem tudna beférni. A főkönyvelő színoadi mozdulattal tárta ki karját. — Nem a pocákon, a természeten múlik, s nekem olyan természetem van, a gépkocsiknak csupán az ülése érdekel. Nagy legven, széles legyen, kissé hátrabukjon, s rugója ne kerítésdrót legyen. Ennyi érdekel ebből az új vacakból is Csomagolása? Miattam ... De ami igazán megfogott, színéről jutott eszembe, s már hosszú percek óta erre gondolok: saláta! Friss, üdezöld tavaszi saláta és hozzá tojásos nokedli. Hát az valami isteni, az ízét itt érzem a számban... Hát-így folyt a terefere, míg Hegedűs Géza, az igazgató elő nem került a telepről. Jó sokára, pedig három küldönc is szaladt érte, s nem is messzire. Az irodaház mögötti óriási telken volt a fűrésztelep. Innét az udvartól hatalmas, majd kétméteres téglakerítés takarja, de így is látszik a három gatteros hangár teteje, az utcasorba rakott emeletes deszkahegyek és az ágaskodó rönkkupacok dombja. Az igazgató — szikkadt, száraz ember, s első látásra csúnya is, furcsa is. ami horpadt, nyerges orra miatt van — csap- zottan. félrecsúszott nyakkendővel. ruháján a fűrészpor sárga zúzmarájával viharzott elő. Az egyik gép alól húzták ' ki a hírrel. *• r — A szenttvít! — kurjantott messziről, s futott az autóig, mint akit megtaszítottak. Szét- vetett lábakkal á'It meg, arcára a belső öröm kamaszos hetyke mosolyt lopott, két barna szeme színeket villogtatott, akár a'prizma. Arca, orra furcsasága most nem mutatta az ni az örömtől. Aztán megint csenget, aztán harmadszor is. Az ajtó mögött hallgat a csengő egy daraing makacsul, majd valami tétova mocorgás hallik., végre villany gyullad a tejüveg mögött, egy árnyék mozog rajta, és kiszól egy álmos hang: ' — Ki az? — A Károly bosz- szus hangja. — Zsuzsa mamáék — csicsergi Zsuzsa mama. Bent csend lesz, de nagyon sokáig, aztán az ajtó megnyílik és résnyire, és Károly égnek meredező hajjal kukucskál ki rajta. — Bocsánat, drága Zsuzsa mama, — hebegi rettentő zavarban. — Miért nem tetszettek táviratozni? — Nem• baj, fiam, nem tesz semmit, csak eressz már be, mert ez a szegény gyerek is megfagyott. Kata a falnak dőlve, mosolyogva hallgatja őket a sötétben, már nem fázik, jólesik a melég. — Bocsánat, de nem engedhetem be a kedves néniéket, izé... szóval, ez nem lehet, meri... vendégem van. — Az se baj, fiam, nem esz- szük rneg — mondja kedélyesen Zsuzsa mama. És ekkor a szoba mélyéről megszólal egy vékonyka, kedves női, hang: — Mi az, apuskám? Ki dumál annyit? KÁROLY MEGDERMED, és hebeg valamit, Zsuzsa mama megmered, aztán hirtelen lenyúl a szatyráért, karon ragadja Katát, és szó nélkül elcipeli. Csak az utcán szólal meg mély utálattal: — Aljas fráter. Mindig mondtam, hogy ne törődj vele, de hát hallgatsz te rám? Hő van nála... a pimasz! Kata kacagni szeretne, da csak megy komolyan Zsuzsa mama mellett, aki egyre inkább elmerül háborgásában. Aztán Kata lélegzete elakad, mert nem veszi észre, hogy Zsuzsa mama Gábor lakása felé vezeti szuszogva a lépcsőkön. Zsuzsa mama becsenget, és dacosan vár. Kata lehunyja a szemét, és úgy érzi, meg kell halni, ha itt is történik valami. Bent pillanatok alatt kigyúl a villany, és már nyílik is az ajtó, Gábor valósággal beöleli őket a szobába. Kata szinte nincs is észnél, csak nézi, amint Gábor a szobatársát is kiugrasztja az ágyból, kapkod a két fél fi, igyekszenek rendet teremteni. Az idegen fiú gyorsan teát csinál, Gábor Kata meggémberedett kezét dörzsöl- geti, miközben mosolyogva néz a fiatalasszony szemébe. Zsuzsa mama otthonosan kipakolja a kolbászt, a sonkát, a vajat, a sült tyúkot, a makos beiglit, amiket Károlynak szánt, és a legjobb lelkiismerettel megterít az asztalon. — Ne haragudj, édes fiam, hogy így rád törtünk, de az üzletek még zárva vannak,. és összefagyott ez a szegény gyerek. — Hogy mondhat ilyet, Zsuzsa mama! — kacag fel Gábor, és még mindig dörzsölgeti, de inkább simogatja játékosan és enyhe kötődéssel Kata kezét, de lassan magához tér, és úgy kipirul, hogy hirtelen két tenyerét az arcára szorítja. ZSUZSA MAMA és az idegen fiú már esznek is, de úgy, mintha csak ketten volnának a világon. Gábor pedig nézi Katát melegfényű barna szemével, Kata is nézi Gáborét, és addig nézi, amíg csak a szeme meg nem telik könnyel. Mihályi Margit előbbi képet, inkább érdekessé telte. — A szenttyiti — nevetett körbe Darvasra, Márkus Violára, Kertésznére, Szokolira, a főkönyvelőre, aztán az autóra is. Tapogatta, tenyerével pas- kolgatta a kocsi színes, fénylő karosszériáját, mint "' valami kedves, szuszogó állatot. Majd bolondos fintorokat vágva,, benyúlt az ablakon, s nyomta, titázva búgatta a villanydudát. — Nem vagyunk akármilyen vállalat, igaz-e elvtársak? Ennél különb autón még a miniszter sem gurulászik. Hát úgy látszik, odafent is tudják, hogy jól dolgozott idén a vállalat, s íme itt a búcsúfia. Kipróbálni! Kertészné, Márkus Viola cs Németh néni, a takarítóasz- szony ült először a teveszőr pokróccal takart ülésre. Mindhárman fészkalódtak. akár a kotlós a tojásokon. Violának ismét eszébe jutott frézszínű kosztümje, s még inkább az, hogy nem tudott pírinyi orrára púdert kenni. Németh néni gyűrt köténye miatt gyötrődött, Kertészné pedig Németh néni miatt, hogy a függönyte- len ablakon át, ezzel a kócos, fogatlan vénasszonnyal láthatják ismerősei. T érült, fordult az autó. Az udvart szinte, lakodalmi örömök verték fel. Persze nem egyforma örömök. Az igazgató vígsága a gépkocsitól és önmagától is elvonatkoztatott derű volt: a siker feletti bohókás hangulat. Talán éppen olyan gyerekes, mint ahogy Szokoli az erdőn talált bicska okozta hangulatra mondta. Ez az egész ember éltető eleme, boldog le’kesedés minden felett ami körülötte van, legyen az autó, vagy egy csörlő, daru, gépbevaló fűrészlap, vagy egyenesbe vágott hibátlan deszkaszál. A munka feletti öröm. Az alkotás feíetti öröm. Ezt --szarja maga kóröl reggeltől estig, mint , egy jö- fajta tűzuecskendő.' Ez a szertelen, lobogó lendület sokszor megbicsaklott már, mint ötvenhatban is, mert azt hitte az életet, a szocializmust mindenki éppen olyan szemüvegen keresztül szemléli, mint 5. Ahogy fejét körbejáratja, szeme íriszén megvillant a sokféle arc: mosolygó, szélesen .-nevető, komolyodó. Pillanat benyomása, se tudata, se ösz- f töne nem rostálja, pedig valakimkor az erdőn fejszéjével mindig megcsapkodta a fát, vajon milyen is a kéreg alatt, mert jó tudni, hol vág csomóba, bütyökbe, hangyák vájta pudvába a vas. Hogy a vállalat jól dolgozott, természeté®, hogy minden fia léleknek büszkélkednie kell. Hogy a régi^ rongy világ helyett egy igazságos társadalom van, ez is természetes. Hogy ezt a gyönyörű kocsit kapták, hát nem öröm mindenkinek? Természetes. Én már unom ezt a parádét — morog ismét Darvas, amikor kikászálódik a gépkocsiból. — Nagyszerű, igazgató elvtárs, nagyszerű! — Ezt hangosan mondja, s telt .pofával vigyorog bizonyságképpen. — Te jössz, Knézics, Szokoli a párod — intézkedik jókedvvel Hegedűs. A főkönyvelő szuszogva gyömöszöli be magát.- Egy perccel hosszabb terminust igényiek. Lemegyünk az Utasellátóba, megkérdezem flesz-e estére tojásos nokedli- *juk ecetes salátával. i Kertészné a lépcső karfájá- #ra támaszkodik, s bár arcán » enyhe mosoly dereng, nagyon i ocsmánynak látja az életet. íMert jó, jó a szocializmus, de I ilyen faragatlan tüskök di.ri- é gáljanak? S ezeknek autó? I Ilyen autó? Utoljára az \s mint kisül, rí,* — Na, kj jö" ......... — Ezen? — — hisz már t.izf elhasznált tragacs' e Márkus Viola a háttérben (áll, a kérdésre hirtelen feltart- 1 ja két ujját, mintha az iskoláiban a tanárnak jelentkezne. — Éa motor halkan felbúg és már gurulnak is kifelé. — Na mit szól hozzá? — kérdezi Kertészné súgva Darvastól. A kis benzintyúk és az erényes József. Az irattáros epés ember, de nem becstelen. — Putifámé hasztalan vágyakozott Jákob legkisebb fia után, ezért igaztalan vádakkal beárulá őt. Amint mondja, nevet is hozzá, a mai nap tán először. Kora tavaszi délutánokon kisvárosokban alig van forgalom. Itt-ott egy lovaskocsi kocog, gyerekek kergetőznek az utcán, az árkokban tyúkok ka- pargálnak, néha egy tehergépkocsi asztmás motorja vonszolja csörömpölő csigaházát. Az autó szabadon szaladhat a gödrösre kopott aszfalton. Meg sem érzi. A sebességmérő mutatója fokról fokra ugrik, s a kocsi acélgerezdje remegni kezd. — Fogózkodjon, Viola, ki- lencvennel megyünk. A kislány egy naiv »á«-t oyom el, s a fordulónál kissé főnökére bukik: szél rezdítette ág. Mindketten nevetnek. A vezető büszkén adagolja a gázt. — Hadd lássa az asszony is. Hajtson a lakásomra! — intézkedik Hegedűs. Hirtelen ötlet, eddig nem is gondolt rá. Majdnem csodálkozik, amikor kimondja. De itt a lány mellett valami régi bi- zsergés futott végig bőrén. Szinte hihetetlen képzettársítás: ^Annából sütött így ki a tejízű meleg, mikor kerékpáron vitte a laki búcsúba. Kint a kövesúton kerülte el, s inkább játékból kezdett vele szót — Búcsúba? A Rákóczi indulót húzzák, mire odaér. Aztán? Keresztanyámnak biztosan nem húzzák! — Talán olyan öreg? — Se öreg, se fiatal. Engem v-ár. if»i< s árxot zlívíoi . Félti líett£ a vázra. Csak úgy, mint ezt a kis piszeorrút a kocsiba. A lány haja állandóan orra előtt vibrált, s tesériek melege fűtötte egész úton. Ép- pen úgy térdéfölé csúszott a szoknya, mint most Violának. S ezzel kezdődött? Alig, hisz nem először vitt lányt kerékpáron, s ma már nevüket is alig tudja. Azzal kezdődött, ami Annában benn? volt: szavában volt valami, nyugodt, tempós beszédében volt valami, okos szemében volt valami... Ezerkilencszáznegyven- egyben, Gyümölcsoltó napja volt ist a szélvédő üvegén elébe ködük felesége. Az a bizonyos nap csupán villanás. Úgy látja, ahogy évek során át megszokta. Csak azt látja, amit megszokott belőle: megszokta haját, arcát, testének minden rezdülését, kimondott, ki nem mondott gondolatait, s ebben a megszokásban már régen nem érzi azt a nyugtalanító bizsergést, mint ami az előbb volt. Régi Anna? — kérdezi gondolatban, s ebben a kérdezésben van egy kis hiábavaló sóhajtás is. Annában nem Annát méri, hanem önmagát: erősnek érzi így magát, ki nem mondott szóval többnek is az asszonynál; de becsapottnak is, mint a színész, kit a sajtópáholyból nem tapsol senki. Mások tudják, ki vagyok, mit érek, mit teszek, a munkám beszél, — villan a szélvédő felé feleselve gondolata, de az ő szemében semmivel sem több, mint régen a napszámos munka volt Egész szemlélete éppen olyan zárt, mint mikor a foki patikusoknál mindeneslány volt S többnek sem több. Más asszony legalább mutatni tudla magát, de Anna még hazulról sem igén mozdul: a két gyerek, a lakás, a vacsora, az ebéd gondja... S ahogy most a lakás felé t'”hannak, Anna komolvodó 'vre elevenebb, s szeretne •’ak'áltani neki: nevess, An “a. örüli. Anna' TelHr> megint elkapja az ' —' mr- kislány, de ebben i- - ismét azt látja, mint zer«'1^' nék a poros úton, s ez a két; lassan elmossa a szélvédő üveg ködét; s már majdnem átnyúl az ülésen, hogy magához szorítsa — nem Violát — Annát'’ látod Anna, más a világ, mint altkor volt! A kocsi fékez, s egyszeriben ruganyos hinta lesz. — Csak beugróm, mindjárt jövök. Szélesen, sebesen taszítja ki az ajtót. Az asszonyt a tűzhelytől öleü el.----Gyere, nézz ki az ablakon! Uj • autót kaptunk. — Mi? — A vállalat. Az asszony megszokta a szeles, mindentsöprő vihart. — Gyönyörű, mi? Nem szólsz? — Hiszen látom. Lassan, tagoltan mondja, a két szó között nyel egyet. Gyorsan el is fordul: ufa ne lássa a szemébe gyűlt könnyet. A férfi kedvét veszti. — Több szavad nincs? Hát azt hiszed, égből hullott ez a kocsi, mint Mózes mannája? Nem veszed észre, hogy urad sok-sok munkája kellett ehhez is? Jó munkája* becsületes munkája, s ezt mindenki tmd- ja, látja is. — Csak a te munkád? — kérdezi csendesen, még mindig elfordulva az asszony. A férfi lobog. — Igen is az enyém. Csak nem gondolod... — Hánvan dolgoztok a vállalatnál, Géza? — Aztán ezzel mit akarsz? Amikor ötvenkettőben átvettem, szemétdomb volt ott, pedig harminchattal nagyobb létszámkerettel dolgoztak. De én rendbehoztam, ezzel a két kezemmel, akaratommal, s ezzel a csúf fejemmel is e! Én, érted, én, amíg te a rántást ke- vengetted! Felesege nem v szól vissza. Fát tesz a tűzre, s kuporodva ott is marad, mintha csak azt lesné, mint nyalja sercegve a tűz, a fa kócos, kérges haját. — Mit vettél te mindebből észre? Talán csak a pénzt, amit kéthetenként a konyha- asztalra tettem. Ha egyáltalán észrevetted ebben is a különbséget. Mások... Eh, mi a fenének papolok neked? Hét óra felé kiment ismét a telepre. A kettes gatter éjszakai műszakkal is dolgozott, s mogorva arccal tiplápolt ott, segített is, csakhogy menjen az idő. Jóval kilenc után volt, mikor hazafelé indult. Az udvarról belátott a konyhába; Két fia az asztal mellett ült, s egy gumira fűzött, arasznyi paprikajancsit táncoltattak. Jót mulathattak, cincogásuk kihallott. — Hát ti? — nyitotta rájuk az ajtót. A két gyerek — tizenkettő, tizennégy között lehetnek — kicsit zavartan nézte apját, még inkább az asztalon heverő bábut. Pillanatok múlva a nagyobbik kicsit kacarászva, kicsit cinkoskodva kibökte: — Tudod, anyu csinálta, az új autóra: táncművésznek a hátsó ablakra. Most csak úgy bolondoztunk vele. De nem is modem az ilyesmi, igaz? Csecsebecse, nem? Dé azért neki ne mondd... Apu, tényleg olyan klassz az a kocsi? Hegedűs Géza nagy tenyerén hintáztatta a kis rongybabát. — Azért muris — mondta a kisebbik, apja játszó kezét figyelve. — Anyátok? — kérdezte rekedt hangon. — Hozzád ment Vacsorát vitt, mivel nem jöttél időben; Hát nam találkoztatok? Anna, autó, paprikajancsi — kalapált fejében, a szoba felé indult, ne lássák fiai az arcára futó pírt Ez a semmi rongy kellett hozzá, hogy feleségét éppen úgy lássa, mint délután újraálmodta a laki országutat? — Telep felől jöttem, a Dózsa utcának. Talán ezért kerültük el egymást. Feküdjetek le, érte megyek. Ne várjon rám hiába — tette hozzá magyarázatképpen. Siet, majd szalad az utcán; Árnyéka megnyúlt, torzan bukdácsol előtte. Arra gondol, akkor mindig virágot vitt Annának, virágot, valamilyent, ahogy az erdőn akadt. Most meg ezt a jancsit, — jut eszébe a markában szorongatott bábu: felesége meleg, puha kezét érzi. u gy vágta be magát a kocsiba. Viola csodálkozva nézte a morcos férfit. — Csak nincs valami baj? — Mi? — hökkent feléje majdnem durván, de aztán lenyelje a szót. Végtére is ez a ■;s frt’«-’ minek lehetne az ' ' 9- Tudja, az embert néha '.bosszantják a gyerekek, Deli g elég nagy kamaszok már. Késő estis elfoglalta masát iért nem láttam' ezt eddig, Anna? Címhez, ranghoz, tapshoz szoktam, pedig mindez nemcsak az én; a kettőnk, a milliók emberségéből van. s én, én mindebből téged lassan kifelejtettelek, pedig ott voltál ott vagy mellettem, s nevetséges, hogy most ez a baba a koronatanú... Anna, mikor mondtam neked, hogy igen nagyon, igen nagyon szeretlek? ............ Cmr Pál
