Somogyi Néplap, 1959. július (16. évfolyam, 152-178. szám)
1959-07-19 / 168. szám
I a Somogyi Néplap KULTURÁLIS MELLÉKLETE cÁ rDíu'u -uteátől a h aUiatatla a s á(j ig Megemlékezé s Móra Ferencről ö maga, az író mutatta be nekünk a kiskunfélegyházi Daru utcát, ahonnan 1879-ben elindult, és ahova 1929-ben már mint országos hírű író; a szegedi egyetem díszdoktora érkezett vissza a nádfödeles szülői házba. ' A Móra-család élete többször folyt szivet-sajdító megalázásban, szegénységben, mint jól. Ferenc, a fiú, jóllehet emberfeletti küzdelmek árán, mégis elvégezte az iskoláit, az egyetemet, még a budapesti egyetemen is tanári diplomát szerzett 1910-ben. De az a Móra, akinek a versei immár tizennégy esztendős korában megjelentek — a tanárkodás helyett az irodalmat választotta élete hivatásául. A Szegedi Napló szerkesztőségébe került, — úgy ismeri a várost, mint a saját tenyerét; a környék, a nép minden ügyes-bajos dolga, öröme, gondja, az alföldi magyarság csontig égető kérdései a fe- rencjózsefi Magyarország e kis csücskében, mind, mind ismertek előtte, hiszen ebből a földből, népből vétetett. Itt próbálta a szegénység és edzette emberré, íróvá. Huszonhárom éves, amikor megjelenik első kötete, az Aranyszörű bárány. Huszonöt éves, amikor már nemcsak újságíró, hanem a városi múzeum és a nagyhírű Somogyi Könyvtár igazgatója. Közben egymás után jelennek meg müvei; versek, elbeszélések. Móra megtalálta igazi hivatását, s nem kell sokáig várakoznia, hogy hozzá szegődjön a szerencse: 1912-re a Szegedi Napló főszerkesztője, 1915- ben a Petőfi Társaság tagja, 1917-ben múzeumi igazgató. Egyszóval nemcsak a vidék tartja számon, hanem a főváros, a hivatalos irodalom is. Móra Ferenc 1918-ban tagja a forradalmi Nemzeti Tanácsnak, de hamarosan elzárkózik a politikától, noha látja, hogy »egyelőre a szocializmus a legmagasabb pont, amely felé az út most vezet" — de ezen az úton már nem merészkedett megtenni a lépéseket. Kispolgári godolkodásmódja nem engedte tovább a felismerésnél. Es ez a sajnálatos dolog, mert az ö tollából, szívéből bugy- gyant papírra az a forró vallomás: »Hivő hittel kiáltom, hogy füstön, ködön, gyászon, szenvedésen túl, látom az ígéret földjét, amelyen nálunk boldogabb nemzedék éli a mienknél szebb életét»! Móra politikai meggyőződése a polgári radikalizmus volt. Korában a haladó értelmiség ezzel kereste a kor sorsdöntő kérdéseire a megoldást. Ám, ha Móra le is lépett a politika forradalmivá forrósodott porondjáról, újra fegyvert, tollat fogott és kiállt, amikor a Horthy-terror vérbe és gyalázatba borította az országot. Azt vallja magáról, hogy azt érzi hivatásának, hogy a népről beszéljen azoknak, akik közé a nép küldte öt; hogy elmondja a népet olyannak, amilyen, szomorúságukat, keservüket; azokról beszéljen, akik a Tiszatájon testük verejtékével kötik meg a homokot, hogy silány életet csikarjanak ki belőle. Azzal is kezdte: mesélt a népnek a népről. Mint újságíró ezt a népet látta, s ezt figyelte, mint ösök-után kutató múzeumi igazgató. Uta-.is a földalatti Magyarországon című elbeszélés kötete élesen tanúskodik erről. Mórának, a paraszti életről szóló elbeszélései, novellái inkább tudósítások, anekdoták, de ezek hordozzák leginkább a Móra- izeket, e rövid írásokból kél ki, ezekben elvenedik meg a »célszerű szegényemberek» világa. A regény műfajában is akkor alkot nagyot, amikor a paraszti életet örökíti meg. (Ének a húzamezőkről.) Az iró a maga korában észrevette a korváltozást, a korhadt rendszer makacs küzdelmét a diadalra törő újjal. S nem késett harcolni ezért a maga módján. A »Hannibál feltámasztása» akkor, amikor ez a mű megjelent, nemcsak írói kiállás, hanem bátor, és jelentős politikai tett is volt! Írásaival sokszor ostorozta a jelent, harcolt a jövőért, hogy »Vége legyen a rabszolgaságnak» és elérkezhessék végre a nép a századok óta áhított Ígéret földjére. Ö maga látta ezt a boldogabb jövőt, hitet is tett mellette: ásatási írásaiban soha nem a kiásott ősi dolgok, h'anem az ásók, napszámosok, bámészkodók, az Alföld parasztjai és a hivatalos kormányzat voltak a téma! Az előbbiekről meleg emberséggel, felemelni kívánkozás- sal, segíteni vágyással ír, az utóbbiakról maró gúnnyal, tehetetlen keserűséggel. Móra Ferenc emlékét kívánjuk ápolni, amikor megemlékezésünket születésének 80. évfordulójáról az ő szavaival zárjuk. MÓRA FERENC: FÖLDHÖZRAGADT JANOS TÖRTÉNETE T genis, egyszerűen csak Földhözragadt ' János. Ez nem olyan szép név ugyan, mint a Gomborrű Habók Fü- gedi, vagy a Laskafülű Csonka Keserű, de azért őróla is szép történetet tudok. Érdemes azt följegyezni a kéménybe korommal. Földhözragadt János nem volt mindig földhöz ragadt ember, de mindig szeretett volna az lenni. Ez már vérében volt a hetedik öregapja óta, akit talán Dózsa György idejében vertek agyon, mint föld- igénylőt. Ez a János nyilván sohase hallott Dózsa Györgyről, se a hetedik öregapjáról, de azt meg bizonyosan nem tudta, hogy minek hívták a dédapját. A Jánosoknak nincsen családfájuk, és ha volna, akkor kapanyelet csinálnának belőle, hogy ne kelljen azt is pénzen venni. A Jánosok családi hagyományai csak addig tarta-- nak, ameddig az akácfa-kereszt kilátszik a temetőben a gaz közül. Mikor áz akácfakereszt elkorhad, elkeveredik a homokba az ősök emlékezete is, és többet a kakas se kuko- rít utánuk. Pipacs lesz belőlük és szarkaláb, meg keserű laou és búzavirág, és mikor a Jánosok kis maszatos kölykei azt játsszák, hogy »sör-e, bor-e pálinka-e«, és összerágják a keserű pipacsbimbót, akkor egész bizonyosan nem jut nekik eszükbe, hogy ők most a tulajdon őseikből élnek. És mégis úgy kell lenni, hogy a sehol föl nem jegyzett emlékezetű. Jánosok, akiket ezer esztendő alatt megevett a magyar föld, ezekkel az istenkéz vetette vadvirágokkal üzengetnek föl a mindenkori Jánosoknak valamit, ami beleeszi magát a csontjukba. a vérsejtjeikbe, és amit a tudósok és a költők úgy hívnak, hogy: földéhség. A pillekergető gyereknek üzennek a papsajtvirággal, a suhanonak a szagosbükkönv piros csokrával, a kicserzett tenyerű, lehajtott fejű Jánosoknak a búzakalásszal. Ö, azért nem kell kiszántani és bíróság elé állítani a reves csontokat, hiszen nincsen az ő üzenetükben semmi bujtoga- tás. Csak valami törvény van benne, valami nagyon ősi törvény, ami er>ddős a termelésül, s amit végrehajt a pók, mikor magának szövi a hálót, a madár, mikor magának -k- ja a fészkét, s a mókus, mikor magának takarítja be a bükk- magot. De tudnivaló, hogy ezek oktalan állatok s nincsenek olyan okos berendezkedéseik, mint az emberi társadalomnak, amely* tudott magának más törvényeket csinálni, mint az erdei és mezei vadaké. Attól se kell félni, hogy a Jánosoknak valami rossz szándékuk volna, és destruálni akarnák az emberi törvénye-. két az ősi törvényért, ó dehogy! A Jánosok nem tudnak latinul, és az ősi törvény alszik a lelkűkben, mint a tej útban a fény.. Ha néha csillámot vetne is, a Jánosok rászorítják a nehéz tenyerüket, mert tudják, hogy' mindennek úgy kell lenni, ahogy van, és hogy minden a jó Isten rendelése. A mi Jánosunk sem csinált soha semmiféle ribilliót. Azok közül a békességes Jánosok közül való. aki mikor elvittéli embert ölni, és a lengyel fényárén hasrafekve várta a halált. a srapnelek csipogása közben belemarkolt a föltúrt földbe, szétmorzsolta, a szagát beszívta, a nyelve hegyére vette. és hátraszólt a tisztjének: — Hadnagy úr, ez ám a föld! Nem tette hozzá, hogy »hej, ha nekem ilyen volna!« Pedig egy kis pálinka is tüzelt benne, mert kellett a sturmhoz a szíverősítő, de még attól se gondolt olyan bolondságot, hogy őneki tulajdon földje legyen valaha. Hanem aztán, mikor öt esztendő múlva az ő fatujukban is kidobottak, hogy földosztás lesz, akkor ő is fölment a községházára az urakhoz, hogy neki is írjanak földet. — Hát aztán mennyi földet igényel kend? — kérdezték tőle. Mikor János azt mondta, hogy két holdat, a jegyző úr is rábólintott, meg a városból való nagyságos bíró úr is. De a környékbeli uraságak is ott toporogtak, s azok elkezdtek morgolódni. A többinek egy hold is elég volt, minek kellene neki kettő? János sokkal jobban megijedt, mint mikor a gépfegyverek kotyogtak. Alig tudta el- motycigni, hogy hány szájat kell annak a két holdnak jóllakatni, ő, meg az asszony ket.tő; meg a négy gyerek, azt hat; a tehetetlen apját, anyját is ő tartja, az nyolc; de kilencediknek még az öregszüle is ott van, a felesége nagyanyja. — Vén ebre már kár a korpa — mondta egy különösen mérges uraság, ami olyan szép mondás, hogy mindenkinek «1 kellett rá magát nevetni. János is mosolygott, mint a dézsmabárány, és szeretett volna azzal a közmondással válaszolni, hogy »aki pedig nem akar megvénülni, akassza föl magát«. De a jegyző úr közbeszólt, hogy János mindig derék ember volt, a kommunistákhoz se állt be, s erre a bíró úr, az Isten áldja meg érte, megítélte Jánosnak a két hold földet. így lett Földnélküli Jánosból Földbirtokos János az idei tavaszra. Igaz, hogy a földecskének egyik sarka tocsogós csincsés volt, ahol csak pióca termett, aztán egy kis vákszik is holt- tetemkedett rajta, amibe nem lehet mást vetni, csak bukfencet — de azért János soha dyan vidáman nem nézdegélt a világba, mint az idei tavaszon. Hét nemzedék elfényte- lenedett szemének a ragyogása tárt vissza a tekintetébe, mikor körülhardozta a maga földjén Ha János költő lett volna, ódával szentelte volna meg ezt a pillanatot, így azonban csak a Mitvisz kutyát rúgta lágyékon, mikor az előre akart szaladni, hazatérőben a birtok föltekintéséből. — Hohó, azt hiszed, majd ezután is te mégy előre? Majd csak utánam, Mitvisz, utánam! Ezután már így lesz. Persze már akkor megkésett János a szántással, mikor így átvette az impériumot a két holdon, és különben sem volt se igája, se vetőmagja, se semmije az égvilágon De most már volt becsülete, és arra kapott interes pénzt. Ebből el- duggatott a földecskébe egy kis krumplit, babot, paprikát, paradicsomot, mit. Csupa nem nagy munkájú palántát, amivel az asszony, meg a gyerekek is el tudnak piszmogni. O maga, János, ezután napszámba adja a maga erejét; mint eddig, s olyankor megint előtte leffeghet a Mitvisz. Csak egy- két-esztendeig, míg a gyerekek ember-munkára valóvá serdülnek. Akkor magd a gyerekek túrják a más földjét, de ő már csak a magáét szán tógát ja. Péter-Pálkor fogta is a kaszát János, és elindult részt keresni, más célszerű szegény ember módjára. Tíz-tizenkét nagy uradalom a) környéken ötezer holdasok, tízezer holdasok, s Jánost mindenütt kedvelték az ispán urak, mert tudták róla, hogy jó dolgos, és az erkölcseiben sincs kivetni való. — Kell-e a munkás, uram? — köszönt be János az első majorba. Az volt a válasz, hogy a munkás igen, de aki maga is gazda, az csak menjen a maga földjére. Ez az uraság parancsa, így adta ki még az ősszel a földpsztáskor. És ahová beköszönt János, mindenütt azzal fogadták: — Hja, kend az a híres? Kendnek kellett ' a két hold föld? No, hát menjen kend dolgára, és ne vegye el a keresetet a Szegény embertől. És így maradt János az idei nyáron rész nélkül, és ígv nem kellett az idei őszön sehol se kukoricatörőnak, se cirokvágónak, se répaszedőnek. Nem használt se imádkozás, se káromkodás, hiába kínálkozott fűnek-fának, hiába kérdezte, hogy mit eszik ő kilencedma- gával a télen, mindenütt azzal fizették ki; — Egye meg kend a földjét! Mire a földjén elhervadt a varjúmák is, akkorra, János belátta, hogy nagyot vétett. Nem tudni ugyan, hogy mi ellen, mert törvény adta neki a földet, a nevét is tudja, birtokreformtörvény a neve — de hát minek már azt keresni? Jó keresztény létére szánja-bánja bűnét, jóvá is akarja tenni. A múlt héten fölment a községházára, és bejelentette' a jegyző úrnak, hogy vissza akarja adni a két hold földet. — Sok baj van kendtekkel, János — tolta föl a jegyző a homlokára a pápaszemet. T ános megfogadta, hogy “ soha többet az életben nem lesz vele baj, csak még most az egyszer szabadítsák meg az urak a földtől. De mindenokvetetlen, mert ő másképp kénytelen lesz agyonverni az egész családját és kilencedmagával beletemetkezni a földbe, hogy egy kis hasznot lásson belőle. MEZŐ Nézd itt kapáltál két éve még.. Most éppen olyan «lyugodt az ég. Szellőt lobogtat három bokor, masírozik két eper fa-sor a faluvégig, ottan megáll, a szélső házba bekandikál. Most búza érik csöndben körül. Itt-ott pipacs néz búza közül, mint pici piros, most csendülő csengők, zenél az egész dűlő. Kuncog az egész Alsómező: Honnan jön annyi kaszás elő,, tarlóvá tenni fele határt, magtárba tudni az aratást? Sohase volt még ennyi mag itt. Mindenki bírta azt a kicsit, de összehozni egész dűlőt? Jókedv ringatja a levegőt. És jön egy ember a fák alatt markába gyűjtve kalászokat. ’ónapot! — mondja, s biccent kicsit —, holnap hajnalban megkezdjük itt. Jönnek a gépek, néhány nap, és magtárba gurul ez az egész. Hökken a szende búzavirág, összekoccan két eperfa-ág, s a kis pipacsok egy pillanat müveként ejtik el hangjukat. Te is csak nézel, — két éve még magad kapáltad itt a megyét. Berták László A somogyi költőkhöz Hát nincs költő, ki verset rímbe szed? Ki érzi, hogy »eszed«-re rím: teszed, S míg szót a szóba játszi kedvvel ólt, Érez belülről végtelen gyönyört, Mert tudja: verset írni mily tusa, S szavaknak is van ringó ritmusa. Ezernyi szív ma szép rímért eseng És megdobog, a szó ha összecseng. Város, falu, Kaposvár, vagy Tarany Szívében zeng Petőfi és Arany, S új ritmuson Adynk és Józsefünk... Hát nincs, ki verset versben ír nekünk? Játék a szívvel és a szóval is: Ha verset írsz, fontos ez is, az is, S vajon miért tanultunk formatant, Ha prózát zeng a dalnok és a lant? »Szabad« formában és kötetlenül Verselni, vajh mi sokba nem kerüL Ezért a költő mindent megtegyen: Mi szép belül, kívül is szép legyen! A hexameter lába lengve lép, Skandálni tudsz? Ha nem: két sor elég. Ki az — ha küzdünk, győzünk, csüggedünk — Ki erről verset versben ír nekünk? Somogybán is van őszi alkonyat, Boldogtalan szív itt is fáj sokat, Virág is nyűik s kék a nyári ég... A költészethez mindez tán elég? A harc, a gond, a béke, küzdelem Költőt nem ihlet? Verset nem terem? Somogybán is van sok jelen dolog, Ki mondja el? A rimtelen sorok? Jót rosszul írsz: bár célba nem talál, De él a szó!... S a hallgatás; halál! Csengő rímekkel mégis szebb az út, Csak írjon hát, ki verset írni tud! * BALOG GYULA Garasos parádék A zt mondják — s van is benne némi igazság —, hogy a hiúság az egyik legnagyobb emberi gyarlóság. Lehet, nem vitatkozom, csak az ellenkezőjét vallom: Már miértr volna gyarlóság az, amiből igen sokan — némelyek nagyon is jól — megélnek? Mert ugyebár a dívát nem más, mint a hiúság első- szülöttje, s belőle él a birkatenyésztő, a nyíró, a selyem- hernyós, a pamuttermesztő, a műszálkészítő, a fonó, a szövő, a divattervező, a szabó, és sorolhatnám még oldalakon át. Csak annyit még, hogy édesapám is »keresett« néhány garast, — mert akadtak »hiú-» emberek, még a régi Valéria- telepen is. Amit eddig elmondtam, az a történet szempontjából nem is fontos, de mert emberféle sehová sem ront be ajtóstul, hát én is ezzel a kis elkanya- rodással kopogtatok be az olvasóhoz. Az egész tulajdonképpen úgy kezdődött, hogy édesapámnak a térde is, könyöke is »kíváncsiskodni« kezdett — kilátszott egyetlen szál öltönyéből. Közben a Rákóczi úton, az »elszakíthatatlan« öltönyök boltjának kirakatában, vevőcsábítás céljából kitettek egy magas embernek való, középszürke duplasorost. Apám éppen akkor vetődött el arrafelé. — Kilencvenhat pengő nem is sok annak, akinek van — morfondírozott édesapám. Tartja magát a hír, hogy »fényes nappal nem jár az ördög!-» Ej, dehogyis nem. A »hiúság ördöge, de az is lehet, hogy a közelgő ősz ígérkező hidege édesapámat valósággal hozzánövesztette a Rákóczi úti bolt kirakatüvegéhez. Azt is mondhatná ennek a kornak az ismerője, hogy miért nem mentünk a Teleki térre, a zsibajra? Amilyen egyszerű a kérdés, éppen olyan egyszerű a felelet is: — Ott nem volt részlet! Tf gy szó, mint száz: há- rom négyheti »kacérkodás és kacsíntgatás» után szerezvén egy állásban lévő jótállót, — a ruhát megvettük. Most már csak arra vártunk, hogy édesapám milyen ünnepélyes alkalomkor veheti majd fel? Egyszer ez is elérkezett. Férjhez ment Gyékény Gizi! És ki más lehetett volna a násznagy, mint apám, akinek a legszebb ruhája volt akkor a Füleki úttól a Bihari utcáig elterülő városrészben. Úgy történt azután, hogy Égi Miska, a vőlegény feszített apám új öltönyében, ő pedig az anyám által összetoldozott régiben — parádézott. Az esküvő pecsételte meg az öltöny — az újnak — további sorsát. A későbbiekben már álig volt családunknak köze az öltözékhez; csak annyi, hogy anyám zárta szekrénybe egyik szerepléstől a' másikig, és apám vitte be a részletet az elszakíthatatlanba. Az esküvő utáni első »parádézó» a Mák gyerek volt, amikor jelentkezni ment a Magnezitipar személyzeti osztályára, mert éppen hivatal- szolgát keresett a gyár. Nem mondom, az öltöny lötyögött
