Somogyi Néplap, 1959. július (16. évfolyam, 152-178. szám)

1959-07-19 / 168. szám

SOMOGYI NÉPLAP

f

Vasárnap, 1959. JÜIIus f9.

Szegény Józsi bácsi

SENKI NE GONDOLJA, hogy úgy szegény Józsi bácsi — ki a második évtizede lelki- pásztora az alig ezer lelket számláló községnek, hogy nincs mit egyék, magára öltsön. Másként szegény ő, mivel életének hatodik évtizedét kezdte meg jó néhány évvel ezelőtt, viszont a hívei szerint van mit tisztázzon isten és ember színe előtt. Szóval van mit helyrehoznia. S mióta ezt a kívánságot a falu lakói közül néhányan Józsi bácsi tudomására hozták, az öreg plébános, noha galambtermészetű emberként ismerhették, megvadult.

A dolog úgy kezdődött, hogy valami úton-módon eljutott a,, faluba is a hír, hogy a pápa azon töri most a fejét, megengedje-e a katolikus papok nősülését. A fejtörés indítéka elég alapos, hiszen tisztelendő uraimék világszerte vajmi kevés sikerrel próbáltak ellent állani az ördög incselkedései- nek, ami a női nem csábos jelenlétében nyilvánul meg mióta csak papok vannak' a világon, akiknek tilos a földi dolgokba való legkisebb belefeledkezés is. Jaj de sok mesélő mesélt már ízes, borsos történeteket a szoknyába bújt férfi teremtményekről, s meg kell hagyni a mesék hitelességét tekintve, hogy soha nem zörgött a haraszt magától, mindig fújta a szél is. Szóval alapja volt a sok mesének, legendának.

— Na, ha nősülni lehet, talán a mi plébánosunk is rendbehozza a lelkiismeretét — mondogatták nem kevés ka- jánsággal a fiatalabbak a faluban, akik csak hallomásból ismerték, tudták, hogy Józsi bácsinak volt úgy tíz egynéhány évvel ezelőtt egy házvezetőnője, aki miután csak egyirány- ban mutatott gömbölyödési hajlandóságot, néhány faluval •rrébb ütött tanyát. Azóta is ott él, de már másodmagával. Józsi bácsi ugyan szemlesütve, keresztekét" Vétve" mindig" tiltakozott, hogy ő lett volna a szer Erzsiké születésében, de ezt senki nem vette komolyan, rá hagyták. Hát hogyisne! Erzsiké szakasztott mása volt a plébánosnak, csak éppen még nem nyíltak ki a borvirágok az orrán. Szeme, szája, füle, de még hirtelen vörös hajkoronája. is a szent férfiút 'formázta, aki lelkiatyai kötelességének tartotta hetenként meglátogatni volt házvezetőnőiét, akinek főztje volt az oka ama

okozatnak, amit most Józsi bácsi kerek kenyérhez hasonló pocakocska formájában hordót és hoard már egyre nehezebben.

— Csak nem gondolják a kedves hívek komolyan, fiam — beszélgetett akkortájt igen sokszor a harangozó jával —, hogy én paráznaságra adtam magam olyan csúf fehérnéppel, mint a Bözsi volt? Csúf az, mint maga az ördög.

Józsi bácsi mikor ez a téma került terítékre megrázkódótt a szent iszonyattól. Viszont a falu tudta, amit tudott, így megfellebbezhetetlenül került fülébe a falu nemrég-kelt kívánsága:

— Vegye el azt a szerencsétlen Bözsit, legyen apja annak a kicsiny lánynak!

Józsi bácsinak pokollá vált az élete. Ha tiszta • erkölcsről próbált prédikálni a nyomaték kedviért a szószék pulpitusát ütögetve, volt, akadt istentelen, aki felvigyorodott rá, a szomszédjához hajolt. Es Józsi bácsi megvadult. Hát még amikor az autóbusz megállótól jövet a Kovácsék traktoros fia jó hangosan megjegyezte utána.

— Haj, milyen is lehet a paplakodalom? Te komám, oda még én is hamarabb elmegyek, mint a templomba!

De csak nem akart vége támadni a mondogatolódzások- nak. Még az. istenes vénasszo- nyok is a végén a kiházasítő párthoz csatlakoztak, mert azt csak belátja az épeszű ember, hogy jobb a mai világban apa birtokában felnőni egy leány- gyermeknek, mint apa nélkül!

Hiszen ha a Bözsi hajadon valahol is azt mondaná, hogy a szentlélek árnyékolta lse, szemébe nevetne a tíz éves gyermek is, és joggal.

— Meg kell, hogy nősüljön. Tudja meg mi az — vélekedtek vele egykorú házasemberek tréfálkozó kajánsággal.

Aztán csak vége lett a kö- tözködő szenzációnak. Belátók az emberek és a békesség helyrejötte ennek köszönhető.

JÓZSI BÁCSI valahogy a hegyen pinceszerre tévedt egy rég nem látott hívéhez. Már jócskán kóstolgatták a burgundit, ami soha nem tudott kifogyni se az üvegből, se a pohárból, amikor Józsi bácsi nekikeseredve ölelte át a gazda vállát.

— Nem lehet már az, mit akartok fiam — sóhajtotta reszketőn.

a fiún, de azért két hét is beletelt, amíg az öltönyt visz- szakaptuk. Egy-két pecsét már látszott rajta, de ez nem lehetett akadály, hogy Dézsi Gazsi bácsi, a zongorahangoló kölcsön ne kérje. A zongorák mestere vidéki rokonaihoz disznótorba volt •utazandó. Az újabb pecsétek kétségtelenül bizonyították, hogy Dézsi. Gáspár igazat mondott, amikor , azt állította, hogy egy ültőhelyében fél kiló tepertőt megevett a torban.

.— Affene a bendőjébe — fakadt ki édesapám, aki a tepertőt szintén nagyon szerette. Ugyanis az öltöny újabb pecsétekkel, de tepertőkíséret nélkül érkezett vissza hozzunk, és azután részivett segéddé avatáson, úgy hírlik verekedésben is, ez utóbbit egykét szakadás bizonyította, de apám még egyetlenegyszer sem viselte, egészen addig ... de ezt majd a végén mondom el

T-T vannak angyalok, ak- . kar édesanyám az volt, mert apám tiltakozása ellenére, minden . jelentkező megkapta egy-két hétre a parádés öltönyt. Még szerencse, hogy arámban volt valamelyes »üzleti érzék«, és így fakadt ki:

— Kilencvenhat pengőbe kóstált az öltöny, ha már a belefektetett tőke nem térül .meg, legalább kamatozzék! — És attól kezdve csakis a használati díj előzetes lerovása ellenében .vihette el a kölcsönkérő az öltönyt.

A hatvan-hetven fillérekből í— amiket legtöbbször édesanyám adott kölcsön a ruhabérlőnek — bizony nem igen .gyűlt össze «anyagi«, inkább , mák hírnév. Ennek a hírnévnek ezután meg volt az a »haszna«, hogy a Valérián, meg még a távolabbi környéken sem igen zajlott le esküvő apám részvétele nélkül.

öltönyünk nélkül nem múlhatott el nevezetes esemény környékünkön. Egy szomorú, nevezetes esemény mégis nála nélkül kezdődött. Ez a há- borúba-indulás pillanata volt, pedig a Bihari útról és környékéről sokan mentek el, de senkinek sem jutott volna eszébe az öltönyt kölcsön kérni, csak az öreg Zsinorásnak, de ingyen kapta meg. Az ö fia itthon halt meg a háborúban kapott sebébe, és a temetőbe apám öltönye Í3 elkísér- te.

Azért még sem az öreg Zsi vorás volt az utolsó »idegen« viselője apám kopottá fényesedéit öltönyének. Egyszer egy asszony is bele öltözködött. Ez már a háborúnak igen a vége- felé volt. Az asszony is, a ruha is egy szép napon nyomtalanul eltűntek, és csodával volt határos, hogy a felszabadulás pillanatában az öltöny is, az asszony is visszakerüli — most már vidéki hajlékunkba.

Apám a ruhát addig még egyetlenegyszer sem viselte.

Az úgynevezett «élet« nem szentimentális, még az olyan jóságos teremtményeket is — mint volt édesanyám — átengedte a halálnak.

A pám még hat teljes esz- tendőn át síratgatta édesanyámat. Aztán egyszer sürgöny érkezett a szülőfalumból, ahol nyolcvanhárom éves terhével apám éldegélt. Siettünk hozzá. Hiába. Ott feküdt kiterítve, de rajta volt a pare'*s ruha Életéhen először Borsi Darázs Józse\

— Már hogyne lehetne, Józsi bácsi! Olyan lagzit kanya- rítunk, hogy még én is bemegyek a templomba, pedig nem jártam ott csak a keresztelőmön!

— Nem. nem lehet, fiam. Az Erzsiké már csak így nő tel, ahogy nőtt eddig, isten madárkájaként.

A gazda őszinte ember lévén, megeresztett egy cifra káromkodást Nem volt istenes ember, de a pap. jelenlétében most szólt először úgy, ahogy az nem várta.

— ... de tisztélendő urarrt, ez nem járja! Még az egerek is cincogják, hogy nem az isten madárkája az a lányka, hanem a magáé. Egy férfi pedig tudhatná a kötelességét, ha már a pápa olyan rendes ember, hogy megszüntet egy kutyának való törvényt!

A hosszúnak tűnő monológ után két pohár burgundi kotyogott le a torkán.

— Hát... — a partravetétt hal r.em sajnálnivalóbb, mint Józsi bácsi volt. — Mindez igaz, fiam. De az engedmény nem illet már engem. Én már sokszor tíz-év óta vagyok pap, s csak azok házasodhatnak, akik nem töltöttek még tíz évnél többet az isten szolgálatában.

Ebből aztán tisztán megértette a burgunditól házasságközvetítésre pajtáskodó, ugratásra tüzelt gazda, hogy hiába várja azt hét határ csodájára járni; a fáluban nem lesz paplakodalom.

Mikor estére kelve hazafelé tartottak egymást támogatva, meg is enyhült iránta:

— Ne búsúlj, komám — csukládozta résztvevőén és közben veregette amannak a hátát — soha se búsúlj, majd eljáregatez ézután is az asz- szonyhoz!

A falu népe, kint hűsölve az utcán, a kis kapuk előtt nyitott szájjal bámulta meg a különös emberpárt, amint össze- csimpaszkodvá jötték. ingadozva a kerítéstől a fűvel dúsan benőtt árokparig, meg vissza. Nem tudták mire vélni a dolgot, mi is a helyzet; a plébános térített-e meg az istentelen Tóth Pistát, vagy Tóth Pista térítette embernek vr<ó útra a papot. Kérdezősködni senki nem mert, még a nevetést is csak akkor kockáztatták meg, amikor jól elhaladt a két ember.

Másnap azután napfény derült a tegnapi pinceszer okára, eredményére is.

— Szóval nem lesz mégsem paplakodalom — keseregték belenyugvóan.

— Nem lesz — szögezte le Tóth Pista kajánul —, nem lesz, mert már nem neki való az!

— Nem, nem. Nek! már csak az való, hogy eljárjon a más kertjébe, mint eddig!

— Na, mondtam én, nem lesz a kutyából szalonna — vetette közbe egy kotnyeles menyecske a boltban, ahol a közérdekű beszélgetés folyt.

— Lelkem, lelkem — kacsintott a szemébe Tóth Pista bácsi —, ha fiatalabb lenne, lenne még szalonna is belőle! Aztán, tán jutna neked is! — Kirobbant a nevetés, az asszony pedig pirulva szedte a vásárolt portékát.

AZ EMBEREK persze javíthatatlanok. Ha összeakadnak Józsi bácsival, aki szinte vén- asszonyos buzgalommal .ereszkedik beszédbe kicsivel és naggyal, csak szerét ejtik, hogy a házasulásra tereljék a szót. Több sem kell Józsi bácsinak, úgy megugrik, mint a jóvérű csikó, ha ostor csattan a füle mellett — ilyenkor vart az, hogy napokig ki sem mozdul a csendes parókiából, csak akkor, amikor indul az autóbusz és ő is indul vele a szomszédos faluba lelkivigaszt vinni »lelki gyermekeinek«.

László Ibolya

Ne a világ ellen

z éjjel könnyű záper futott erre, s most a reggeli napban pálik a sok apró pocsolya, s levelek, fűvek fonákján a

szakállas harmat is.

Az asszony a tornácon áll, kezében szatyor, lábánál kapa. Árnyéka vastag tuskó, ám maga nyúlánk, vékony, kissé előre görnyedő, mintha parányi púpja lenne. Négy gyerek húzta meg, a föld, vagy fajtája ilyen? Évre alig több harmincnál, tojás arcán a két csík szem és mozdulata is mutatja.

Anyjához beszél, be a nyitott konyhaajtón. De nem néz oda, az ólak felé figyel; ura kosfeje látszik a disznóhídasnál.

— A kacsák már kaptak. Tízfelé vághat nekik egy kis csallányt. Vizes korpával öntse le. Julit ugrassa el a boltba, pergamentért. Nem felejti el? Ha estére meggyüttem, a cseresznyét kidur.sztolom.

— Itt ffüstökölünk-e, Péter? Máskor, ilyenkor, már elfáradtunk eccer! — emeli hangját ifc ura felé. A férfi hangja düny- nyögés.

— Mi van a göbével?

— Tüske van a körme alatt. Ergye csak,

majd beérlek.

Az asszony böstörögve emeli kapáját.

— Azt a két kotlót vágja le a fészekről. Mártsa meg őket, hadd fürösszék ki magukból a kórságot... A fene esett bele megent, nem ám a göbe!

Csattan utána a kapu.

Végh Péter fejebubjára tolja sapkáját. Borostás arca békés, kissé kemény. Csetteget- ve, csámcsogva beszél a disznóhoz,. mikor a szállásba lép. Vakargatja hátén a sörtét, aztán elkapja a hátsóját. Az állatnak is vart esze, hagyja, hogy segítsék. Asztán meg is van. Körömnyi krisztustövis volt. A göbe* csendesen röfög, s ahogy oldalát a lábfához dörzsöli, csipás szemével nézi a férfit. Akár a kutya.

— Jó az ilyen állatnak, — dörmögi Végh Péter, elvégre mi gondja van? Zabái, lustálkodik, csak van. Az ember olyan bolond, hogy soha sincs jól. Míg csak meg nem döglünk... Kelletlenül emeli kapáját. Menni kéne, de még sem kéne... Mert igaz, hogy parancsol a munka, a szövetkezetben épp úgy, mint ennekelőtte a magáéban, de így is, úgy is, csúfság lesz belőle. Háromszáz holdon ■kukorica, fele gazban még.

Én találtam ki a szövetkezetét? Nahát!

— vitázik magában Nagy Pistával, aki komája és katonatársa volt. Négy nappal előbb beléptél, mint éh, ászt montad, nem reekí- rozhatsz. Én meg -most mondom, nem reekí- rozhatok...

Tegnap este kellett volna ezt a «pofájába vágni, de cSak most jutott eszembe.

— Magátul nem lesz semmi, a magunkéi ban is csak így vöt. Hogy most közösben vannak a fődek, állhat-e a dolog? Ki az isten győzködjön vele, csak nekünk kell. Ha élni akarunk ... Észre sem veszi, ugyanazok a szavak tódulnak ajkára, mit az elnök mondott a napokban.

— Osztozkodni csak akkor lehet, ha van miből. Ha a fenében hagyjuk, lesz-e?

—Krumplikspáláskor kezdődött a huzavona. A fele nép, vagy még több is otthon maradt. Kik betegség miatt, mint Márkus Boldizsár is, mert árpa nőtt a jobb szemire. Kiknek a szőlő volt sürgős, kiknek a kert és másféle háztáji, vagy egyéb dolog. Papp Vendel hetek óta azért nem ér rá, mert a disznó- hidast téglázzá. Aztán kik az erdőre, kik a városba szaladtak napszám után. Magyar Lajos három fiával ment az útcsinálókhoz. Kik meg egyszerűen azt mondták: »dógozzon, aki az egész pogányságot kitalálta.« Lassan úgy lett, hátamögött csúfolták, aki tette a dolgát. Végh Péter is ekkor csökönyösödött meg.

— A franc törje ám magát!

— Asztán akkor, hogy lesz? — csattant fel az asszony.

— Majd csak lesz valahogy.

Hetekig otthon maradt. Tekergett, tettvett a ház körül. Felesége magában járt a munkára. Jobb is ha ment, mert olyan volt, mint a fergeteg.

— Nagyságos úr! — köszöntötte távozóban, érkeztében. Ha ettek, ezt lökte oda tányérja mellé is. Egy darabig csak nyelte, végül aztán pofonnal kellett befogni a száját.

A szó elmaradt, de szemével, fancsali ábrázatával üldözte.

.Hanemhát a munka a falu körmére égett. Az elnök, Kovács Ferenc összehívta a közgyűlést. Nem voltak annyian, mint alakuláskor, hisz akkor még az ablakokban is lógtak, de azért voltak jócskán. Éjfélig is eltartott a zsinat, veszekedés is volt, sok hiábavaló beszéd is, de a többség másnap csak ráfanyalodott a munkára.

— Iszen dolgozni mindig köllött, az állam nem fog bennünket pelenkázni. Úgy nem lesz jobb a szövetkezetben, ha a szánkat tétjük. Mert vannak ilyen értetlenek, — mondta másnap reggel feleségének.

— Tegyek ennivalót neked is a cekkerbe?

— kérdezte az vissza, s megrezdülő szem- rfi^kkal nézte urát.

JJ át így volt. Aztán tegnap este, a kocsma előtt Nagy Pista belekötött.

— Látom Péter, te is igyekszöl.

Mit igyekszöl? — kérdezte befelé, értetlenül. Nem is tudta gyorsan,. Pista szavaira mire gondoljon.

A nyeszlett ember szája lefelé lettyedt, mint az alvó lóé. Ismerte ezt a biggyesztést, s Inkább ebből, mint a szavakból értette a csúfolódást. Mérges lett, sosem bírta a birizgálást.

— Hát aztán? — A másik most vállát

huzo&atta,

hadakozz, Pista

— Csak úgy mondom. Mert úgy léceik, jó dolog az a szövetkezet, tolod te is a sze- kerit.

— Te is bent vagy.

— Csak a .főutk, a két ló, a három tehén, az új vetőgépem, meg a neverú. Ennyit rec- kíroztam rá. Péter fejében lassan forog a gondolat.

— Asztán most mit akarsz?

— Várom a végit. Azt várom én is, többen is, hogy belége'oedjetek. Ott a teménté- len kukorica, kapáljátok és fulladjatok bele. A széna a nyakatokon, szakadjatok rrieg. Maholnap aratás, a rozs a fődön fekszik, sarlózhattok. -Pénzt, fizetést édtak-e? Fölírják a dógot, mi? De majd az Ősszel miből osztoztok?

*— És te mi bői i

— Annyink még várt, hogy föl ne forduljunk. Még jövőre se!

— És jövő uten^

— Majd meglátjuk. Addigra rtisglétjuk. De fogadom, ti sá usEZúttík akkor rneg szárazon. Elsőkapásck.

— Fszt miért mór-’o’11?

— Nem én mondetn. hárterti a többiek.

— Hányon vagytok?

Akkor nem jutott eszébe, errtií Irtiént az ólnál gondolt, mert fejét elöntötte a vér. A Dontól két napon át a nyakában cipelte a nyavalyást, s most meg orra előtt fintorog és fenyeget is. Keze ökölbe szorult. Ha mezt feltaszítaná, megrugdosná vékonyát, m"r' a- rázna-e? Fel is lökte, csak úgy herebócázott. Meg is tapósta.

— Miért? Péter, miért? Komám, á rostebes szövet'-ezet mi' tt?

Nagy Fista sírt, nyüszítétt. Leköcte, Fújtatva, magéban lobogva Indult hazafelé.

Az éjjel csak hánytorgott az ágyon. A dunyha meleg veit, az rsztrlon olyan hangosan ketyegett a vekker, mint a szél-kelep, s-a vakon bóklászó, duruzsoló legyek is bosszantották. Lassan lecsúszott az ágvró), k-n,'"*''át a vállára dobta, csendesen kilépett a házból.

C söpörömi kezdett. A diő'z levelei tet- tegtették- Pattogtatták a kövér cseppeket, majd hallani lehetett, amint a csatornán gurgulázva szalad le a tetőről az első patak.

Februárban szervezték a szövetkezetét, istentelen jövés-menés, nagy hercehurca volt. De az emberek lassan megértek, kik szóra, kik a jobb sejtésében, kik meg csak úgy, mentek mások után. Végh Péter nehezen engedett.

— A hatalom előtt mindig meg köllc-tt hajolni, — nyaggatta az öregasszony.

— Ne tanijjón! — torkolta le. Felesége áltó nap gyóntatta.

— Addig verselj, míg szépen vagy! -Aztán jött Nagy Pista. Levágta magát'-1?3

tűzhely mellé. Vigyori pofája csupa savanyúság. Még most is látja maga előtt, a sötétből az eső függönyéből ugrik feléje a kép.

— Van itthon borod? Akkor aggyá.

— Mé lóg az orrod?

— Lóg a nyavalyát, iszen minden mindegy. Isten éltessen... Én beléptem. Az előbb írtam alá nekik. Nem reckirczhattam. Jóska az egyetemen van, visszavágják a nyakamba? Mer ezektől kitellik. Vagy mondják azt. hogy taníttassa az apja saját zsebére? Akkor tönkre megyek. Nézd Péter, ha meg köll lennie, hát legyen. Ha összetartunk, rosszabb nem lehet. Csak igazán össze kell tartani, mindnek.

Az eső szelet is hozott, s csapkodta a vizet a tornác alá. Szemébe vert. Csoszogva indult az istálló felé A tehén nyugtalanul fész- kalódott az almon, csörtetve felállt, A kis bikaborjú bőgve siratta álmát. Elszoktak tőle, hogy éjszaka köztük bóklásszon. Pedig, míg a csikók meg voltak, — mindig fiatal csikókat tartott, kint is hált velük, — igazt a megszokhatták.

— Odaadtam ászt a két szép kancát is, Nagy Pista, mert utánad mentem. Mondtad, tartsunk össze.

Elnyomta a fáradság, gyötrődés, ott virradt meg a priccsen.

— Megent nyőtt a gaz, — morogta meg a párában füstölgő reggelt. A szövetkezet nagy kukoricatáblája hullámzott előtte, s ez a hullámzás a végtelenbe nyúlt. Magát látta és a zöld tengert, s egyszerre hiábavalónak érzett mindent.

Az asszony a gyerekeket pörölte ki az ágyból. Marika álmos, nyafogó hangja, — most lesz elsős az ősszel — kihallott.

— Mikor veszi meg az iskolatáskámat, ides? Janié nem köll... Végh Péter nekidül- leszkedett az istálló falának. Fejében a gyerek szava motoszkált.

— A főd tartott bennünket, most hagyjuk el, Nagy Pista, mer neked talán nekem is van annyi, hogy jövőig éhen ne dögöljünk? Marikának táska köll. .. Jani a szandált vette fejébe... Ne köll jön? Mer mi annakidején úgy vótunk gyerekek, mint .a rideg marha? ... Hát kölljön!... Most én nem reekí- rozhatok, Nagy Pista!

A disznó a hidas árnyékában fekszik. Hasát hat malac gyömöszöli, orrát a legyek táncolják. Péter kapáját vállán hintáztatja, nézi a göbét.

— Csak az ember olyan bolond, az állat azt teszi, ami köll. Dógozni köll! Ne a világ ellen hadakozz, Pista, arra forog, amerre, te nem fordítod vissza.

jyl ikor az utcára lép. vidul az élet: fény a fákkal, a házak üstökével játszik, azok meg* árnyékukkal, s dobálják is széjjel barna szőnyegeknek.

Cser Pál